NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
XII. KÖTET: KORUNK ÁLLAMI ÉS TÁRSADALMI ALKOTÁSAI
II. RÉSZ: AZ UJ ÁLLAMALAKULÁSOK
XIV. Az olasz egység           XVI. Ausztria-Magyarország megalakulása

XV. FEJEZET.
A német egység.

Poroszország belső állapotai és az új aera.Schleswig-Holstein.Az osztrák-porosz-olasz háború.

 

Poroszország belső állapotai és az új aera.

A porosz államban fenmaradt ugyan, mint 1848 emléke, az alkotmány és ebben a tekintetben Piemonthoz hasonlítható, de egész más szellemben alkalmazták, mint Viktor Emanuel és Cavour. «Az volt a szabály, hogy az alkotmányban foglalt általános elvek, különösen a «poroszok jogairól» szólok, csak későbbi törvények által nyernek törvényes erőt, addig pedig az oda vonatkozó régi törvények maradnak érvényben. Így a törvény előtti egyenlőség, a rendi kiváltságok megszünése, a vallásgyakorlat szabadsága, a földesúri hatóság eltörlése stb. elvesztette egész jelentőség. A haszonban körülbelül egyenlő mértékben osztozott a bureaukratia, a nemesség és a papság.» Másszóval. noha formailag volt nemzeti alkotmány, lényegében megmaradt nemcsak az Isten kegyelméből való királyság, hanem a rendi kormányzat és közigazgatás is.

A romantikus, zagyva IV. Fridrik Vilmos fejében és a gyakorlatában összefértek ezek az egymást kizáró eszmék és intézmények. Utódjának, a régensnek, választania kellett közöttük. Vilmos ugyanis, az utolsó években a szabadelvüek reménye, nem volt olyan nagy műveltségű, mint bátyja, hanem egyszerű, katonás úr, ki tisztán akarta látni az útat, melyen becsülettel, kötelességtudóan járhat. Eredetileg sokkal reactionariusabbnak tartották, mint bátyját, épen katonás hagyományai miatt és a márcziusi forradalom elől menekülnie kellett. Visszatérve, mint a rajnai tartomány kormányzója, az udvartól távol élt a birodalom legnépesebb, legiparosabb vidékén, hol a régi Poroszországot annyira jellemző kis nemesség hiányzik és hol a modern ipar és forgalom szükségei öntudatos polgári osztályt neveltek. Nejének, Augusztának befolyása, némileg a berlini udvarhoz való ellentéte is, a szabadelvüség felé hajlították, de conservativ hagyományain nem vehettek erőt. Előtte a katonaság, a hatalom állott első sorban, nem pedig az ország belső fejlődése.


Frigyes Vilmos porosz trónörökös.
Webernek Winterhalter festménye nyomán készült kőrajza után.

Mint regens liberalis ministeriumot nevezett ki, mely komolyan vette az alkotmányt, véget vetett a legkiáltóbb visszaéléseknek és szabad választásokat engedett. Így igen népszerűvé vált és a képviselők kamrájában mindjárt szabadelvű lett a többség. Ausztriának 1859-ben szenvedett kudarcza is kedvező volt Poroszországra nézve, mely fentartotta ugyan régi jó viszonyát Oroszországhoz, de azért a franczia és angol kormányokkal is jó barátságban állott. Hódításra Vilmos még nem gondolt, de úgy az alkotmányosság komolyan vétele, mint a schleswig-holsteini kérdés felkarolása által már közeledett a német nemzeti felfogáshoz.

Hanem azért az új kormány voltakép igen gyönge alapján állott. A régi reactionariusok még a király körül maradtak, egész rokonsága az volt, szintúgy szárnysegéde, Manteuffel, kire katonai kérdésekben legjobban támaszkodhatott.


Manteuffel tábornok.

Az urak házában a Junkerek uralkodtak és visszavetettek minden őket érintő reformot. A ministerek pedig szabadelvüek voltak ugyan, de már a kormányzóra való tekintettel sem jártak el elég szigoruan a régi rendszer bűnei és bűnösei ellen, pedig a nép hangulata leginkább ezt követelte volna. Főhibájuk pedig az volt, hogy egyáltalában nem volt programmjuk, melyet elfogadott volna a regens is és így lehető legkevesebbet tettek – azt is összefüggés nélkül.

Ezt az állapotot ügyesen felhasználta a reactionarius párt. A liberalisabb javaslatokat az urak házában visszavetette, a kormánynak pedig a regens unszolására, kit Manteuffel birt reá erre, oly katonai javaslatokat nyujtatott be, melyek magukban véve helyesek voltak ugyan, de nagyon népszerűtlenek. Még pedig azért, mert tisztán a sorkatonaságot akarták fejleszteni és erősíteni a «Landwehr» rovására, melynek a szabadelvüek, bár nem egész igazságosan, a szabadságharcz egész dicsőségét és eredményét tulajdonították.

Roont, a hadügyministert conservativ hajlamai és erőszakoskodása miatt különben sem szerették és így a hadi szervezetet, mely a regensnek annyira szívén feküdt, nem iktatták törvénybe, csak a szükséges pénzt bocsátották a kormány rendelkezésére. Ennek pedig kettős volt a következése: a regens nem bizott már a liberalisokban, a választók pedig, épen ellenkező okból, szintén elszakadtak tőlük és a demokratikus, népsereget követelő haladó pártot erősítették. Minthogy a kormány külső politikája nem volt erélyes és sikeres, a liberális többség lassankint szétmorzsolódott.

Még egy sikert ért el a liberális kormány. Bátyja halála után (1861. jan. 2.) Vilmos megkoronáztatta magát Königsbergben, mint őse az első porosz király, nem pedig a rendek hódolatát fogadta, mint elődjei tettek és mint Junkerek most is követelték. De a reactio és a demokratia közt már nem volt helye a szabadelvűségnek. A király egy átmeneti conservativ ministeriumot nevezett ki és midőn az új választások, minden hivatalos pressio ellenére nagy haladó párti többséget teremtettek, mely nem adta meg a hadsereg szaporításához szükséges költséget: visszatérve régi terveihez és hajlandóságához, Bismarck Schönhausen Ottót, a reactio pártjának reménységét, nevezte ki ministerelnöknek (1862 okt. 8.).276 Bismarck maga elbeszéli, mikép nyerte meg urának bizalmát. Vilmos mit sem akart engedni koronája jogaiból, de a képviselőházzal való összeütközése nagyon aggasztotta, mert forradalomtól tartott. Ezért lemondásra határozta magát. Fia, Fridrik Vilmos, kinek angol királyleány volt a felesége, külömben is rokonszenvezett az alkotmányos törekvésekkel. Bismarck ekkor reábirta, hogy kétségbeesett tervéről mondjon le és biztosította arról, hogy bárminő viszonyok közt is kitart mellette.

A XIX. század azon államférfia, ki minden tekintetben a legnagyobb eredményeket érte el, akkor 47 éves volt (szül. 1815. ápr. 1.) és épen nem állott szerepe kezdetén. Levelei, irományai beszédei, annyi beavatott kortársának róla szóló följegyzései teljes bepillantást engednek nemcsak lelkébe, hanem annak fejlődésébe is. Pomerániai nemesnek volt fia, anyja polgári tisztviselő leánya. Göttingában tanult, államszolgálatra készült, de aztán birtokára ment gazdálkodni. Mindenképpen mintaképe volt a Junkernek, erőteljes, hatalma férfi, ki csak a maga osztályát becsülte valamire, a királyság iránt törhetetlen hűséggel viseltetett. Szidta a bureaukratiát és különben nem sokat törődött mással, mint vagyona kezelésével. Deákéveinek szabadelvüségét s hitetlenségét csakhamar lerázta, mire különösen Puttkamer Johannával kötött házasságának volt befolyása, kinek családja a szigorú protestans, pietista iránynak volt híve. Az 1847-iki egyesült országgyűlésen a conservativ párt leghatározottabb zászlótartója, az absolut királyság bajnoka. Erős nemzeti szellem lelkesíti: a nagy szabadságharczot is csak abból magyarázza, hogy német földön akkor idegenek parancsoltak, de minden szabadelvű, alkotmányos törekvésnek esküdt ellensége. 1848-ban a mindenkitől elhagyott királynak felajánlja szolgálatát, sőt azt tervezi, hogy őt a hű promerániai parasztsággal kimenteti a forradalmi Berlinből és ismét uralkodóvá teszi. IV. Fridrik Vilmos el is ismerte hűségét, de látva elszánt, erőszakos természetét, csak akkor akarta alkalmazni a «vörös reactionáriust», ha majd a szurony uralkodik. De mint a szélső jobb vezetője, az országgyűlésen úgy is nagy volt a befolyása. A király legbelsőbb környezetéhez tartozott és Gr. Brandenburgnak, mint maga mondja, «kornak»-ja volt.277 1851 végén követ lett Frankfurtban a visszaállított szövetségtanácsnál. 1852-ben, mint láttuk, specialis küldetésben ment Bécsbe, Budára is elkisérte Ferencz Józsefet és leveleiben nemcsak az akkori udvari viszonyokat irja le, hanem gyönyörűen festi országunkat és népét, különösen az alföldet.

Frankfurtban ment át politikai lénye az első nagy változáson. Mint az osztrák szövetség híve, mint a forradalmi eszmék ellensége jött oda, de csakhamar meggyőződött arról, hogy az ausztriai barátság épen nem vetett véget a régi vetélkedésnek, az érdekek ellentétének. Ausztria segítségével a szövetségtanács többsége minden politikai kérdésben le akarta szavaztatni a porosz, Poroszország ellenben minden közösség ellenére, gazdasági tekintetben a leghatározottabban ellenezte Schwarzenberg és Bruck terveit. Egyelőre nem akart mást, mint a két nagyhatalom teljes egyenjoguságát és ezt, legalább személyes viszonyában az osztrák követekkel, Prokesch Ostennel és Rechberggel szemben ki is vívta magának. Bach és Bruck kormányát nem is nézte conservativnak, hanem forradalminak, hisz az mindenütt megdöntötte a történeti jogot.278

A krimi háború idejében mindenkép azon volt, hogy Ausztria ne ragadja magával a porosz udvart és a kisebb német államokat. A párisi béke után, látva Ausztria gyöngülését, még a Napoleonnal való szövetségtől sem riadt vissza, legitimista barátjainak, különösen Gerlachnak nagy megbotránkozására. Vagyis nem a politikai pártállást nézte már legfőbbnek, hanem a politikai hatalmat, melyet hazája részére ki akart vívni. Hogy oda eljusson, belátta, hogy le kell győznie Ausztriát, a «német testvért» és a conservativ érdekek előharczosát. Ugyde győzelem esetén már az egész Németország ujjáalkotása kerül sorra, 1848. forradalmi ideája. Ezen az úton is kivetköződik tehát a rideg poroszságból: a nagy politikai czél németté teszi.

Más tekintetben még nagyobb tán a változás. Az a kenetes, áhítatos hang, mely házassága első éveiben annyira uralkodott leveleiben, lassankint eltűnik belőlük. Egészen tárgyilagosan kezdi nézni a világot, minden felekezeti előitélet nélkül.

1859-ben mint pétervári azután mint párisi követ szolgálta hazáját. Az orosz barátságra nagy súlyt helyezett, de még a császárral szemben is fenn akarta tartani függetlenségét, Napoleont pedig, ki akkor hatalma tetőpontján állott, iparkodott megnyerni terveinek.

Mint ministerelnök első sorban a hatalmi kérdést akarja megoldani. Ennek pedig a katonai szervezet az alapfeltétele. Határozott tervei még nincsenek, de tudja, hogy csakis a katonai túlsúly fogja végtére eldönteni Németország egyesítésének ügyét. Mindjárt hivatalba lépése után kijelentette a költségvetési bizottságban: «nem szavakkal és többségi határozatokkal döntik el a kor kérdését – ez volt a hiba 1848-ban és 1849-ben – hanem vérrel és vassal.»279 Ha a porosz szabadelvüek csakugyan buzognak Németország egyesítéséért, bocsássák a kormány rendelkezésére az egyedül czélhoz vezető eszközt.

Az új katonai szervezet lényegében a következő. Még az 1814-iki katonai rendszer volt érvényben, mely az általános hadi kötelezettségen alapult, három évi szolgálattal, két évi tartalék- és hét évi «Landwehr» kötelezettséggel. Ez a szervezet nagy szolgálatokat tett, ez tette képessé Poroszországot arra, hogy csekély lakosságával nagyhatalomhoz méltó sereget állítson talpra. Általános védkötelezettség a nagyhatalmak közt még csak itt volt, de azért financiális szempontból évenkint mégis csak körülbelül 40,000 embert soroztak be. Ugy 1850-ben, mikor Ausztria ellen készültek, mint 1859-ben, midőn a franczia-osztrák háború miatt hadi lábra állították a sereg egy részét, kitűntek a rendszer hiányai is. A lakosság száma ugyanis 1814 óta kétszeresére nőtt, de az ezredek száma nem, úgy hogy évenként körülbelül 25,000 szolgálatképes maradt otthon, háború esetén pedig a «Landwehr» is kénytelen volt mindjárt fegyvert fogni. Pedig ez nagyrészt házas emberekből állott és sem készültségre, sem tiszti karára nézve nem állott egy vonalon a sorezredekkel. Ezért az új terv szerint évenkint 63,000 legényt soroznak be, 49 új ezredet alkotnak, azonkívül pedig a Landwehr három fiatalabb évét – összesen tehát már 5 korosztályt az előbb kettő helyett – a rendes katonaság tartalékához csatolják. E terv keresztülvitelére nem is kért többet a kormány évi 9 1/2 milliónál; a takarékosság, a jól gazdálkodás igazi porosz erénye itt is érvényesült.280 Ezt az összeget, mint láttuk, a liberálisok három éven át meg is adták, de a haladó párt még erre sem volt hajlandó. Mert világos, hogy az új rendszer nemcsak pénzáldozatot követel, hanem nagy terhet ró a népre: a legmunkaképesebb korban foglalván le az egész nemzedéket. Ily nagy áldozatot nagy nemzeti eszméért meg lehet hozni. De ugyan ki bízhatik abban, hogy ez a kormány, mely őrületnek nézi 1848-at, tesz valamit Németországért. Sokkal valószínűbbek tartották, hogy a nagy katonai erőt államcsinyre, az alkotmány eltörlésére használják fel. Annál is inkább, mert hisz az egész tábornoki és tiszti kar nemes; csak a tüzérségben engednek polgári tiszteket is, mert azok ott nem nélkülözhetők. Az öntudatra ébredt polgárság nem akarta kovácsolni azt a bilincset, melylyel régi elnyomói ismét leánczolhatják. Nem mondta-e ki Bismarck régebben nyiltan, hogy a nagy városokat, minden romlottság tanyáit, el kell törölni a föld szinéről és csak a vidéket, a conservativ nemességet, papságot és a még tőlük függő parasztságot kell pártolni? Ez tehát hatalmi kérdés az absolutismus és a democratia, a Junkerek és a polgárság közt. A bizalmatlanság akkor akadályozta az állam erősödését, de csak természetes következése volt a reactio évtizedének és a tiszti karban még uralkodó szellemnek.

Az által, hogy Bismarck állását, Vilmos király pedig uralmát kötötte a katonai organisatio megvalósításához, a bizalmi kérdés nagy alkotmányos kérdéssé emelkedett. A képviselőház többsége 1862 október 7-én elhatározta, hogy a kormány úgy nyujtsa be a költségvetést, hogy az újévre megállapítható legyen, egyúttal pedig alkotmányellenesnek nyilvánítja, ha a kormány oly kiadásokat eszközöl, melyeket a képviselőház egyenesen megtagadott. Ez tehát a képviselőház budgetjogának megállapítása oly módon, mint az a parlamentáris monarchiákban kifejlődött. Úgyde a porosz alkotmány szerint a képviselőház financiális tekintetben sem gyakorolja egyedül a kezdeményezés jogát. Ezért Bismarck a törvényhozás másik tényezőjét, az urak házát, felhasználhatta arra, hogy szavazza le a képviselőház budgetjét és állítsa helyre a kormány javaslatát. Midőn ez megtörtént, a kormány kijelentette, hogy kötelessége a már munkában lévő katonai reformok végrehajtása, a képviselőház határozatai ellenére is. Bismarck a maga kiméletlen őszinteségével még azt is kimondta, hogy ott veszi a pénzt, a hol találja. Igy egészen személyessé vált az ellene folyó harcz és mivel a király teljesen azonosította magát kormányával, bizonyos tekintetben még királyellenessé is vált.


Waldeck.
Eichens Herman kőrajza után.

Waldecket, ki 1848-ban azt mondta, hogy a «a királyság czége elvesztette hitelét», megválasztották követnek. A polgárságot és a parasztság nagy részét a haladó párt erős agitatiója magával ragadta, a munkás osztály pedig akkor először válik Lassalle által szervezett, összetartó párttá. Vilmos király egyszer a palota előtti térre mutatva így szólt Bismarckhoz: Itt előbb önt fogják lefejezni, aztán engem! A trónörökös nyiltan rosszalta Bismarck eljárását.

Nemcsak a siker igazolta aztán Bismarckot, hanem történetileg véve is helyeselhető az ő álláspontja. Tudjuk, hogy 1848-ban a belga mintára gyorsan összekalapálták a porosz alkotmányt, pedig a viszonyok itt lényegesen mások. Belgium maga választotta királyát: annak be kellett érnie minden neki megadott hatalmi körrel. Poroszországot ellenben csakis a dynastia teremtette meg, emelte hatalomra és jólétre. Belgium semleges ország, hol szinte fölösleges a katonásdi, Poroszország ellenben, három nagyhatalom szomszédja, meg sem állhat erős katonaság és következetes vezetés nélkül, nem hogy még a német nemzet egyesítését is végrehajthassa. De akkor a szenvedély uralkodik minden részről. Bismarck kihivó viselete, Roonak az a kijelentése, hogy a ház elnökének nincs is fegyelmi joga minister fölött, a választási presio, még jobban elkeserítette a kedélyeket, másrészt pedig a képviselőház daczos tagadása, oly jogok követelése, melyek csakugyan lényegesen megnyirbálhatják a korona jogait, a királyt és kormányát eltérítette az alkotmányos gondolkodástól.

Négy éven át 1862–66. tartott e kérdésben az alkotmányos harcz (conflictus), melynek lényege az, hogy a képviselőház és a polgárság előtt az alkotmány, a kormány és a király előtt a hatalom kérdése volt a döntő.

Ez az alkotmányos harcz, az a jogosnak látszó vád, hogy a régi reactio teljes erővel feléledt, nagyon ártott akkor a porosz kormánynak a német közvélemény szemében. A franczia-osztrák háború itt is véget vet az elnyomásnak és nemcsak a szabadelvű törekvés lép ott előtérbe, hanem a nemzeti is, melyet nagyon ápolt a fenyegető franczia szomszédság. Természetes, hogy Ausztria, mely küzdött a francziával, a maga czéljaira igyekezett felhasználni ezt a mozgalmat, annál is inkább, mert 1861 óta ott német szellemű, alkotmányos kormány vezette az ügyeket Schmerling 1848. évi német birodalmi ministerelnök alatt. Poroszország szintén számított a németek ragaszkodására, mert 1849-ben örökös császárrá választották meg IV. Fridrick Vilmost, és igy verseny támadt ebben is a két nagyhatalom közt. Az ekkor létrejött nemzeti egyesület (Nationalverein) vezetői, a hannoverai Bennigsen, Ernő koburgi herczeg és mások, a porosz párthoz szítottak. De egyetértés nem volt sehol. Oly éretlenek voltak a viszonyok, hogy p. o. a koburgi herczeg arra számított, hogy hatalmas angol rokonsága révén maga lesz német császár.281 Hanem az egész eltespedt német közéletbe mégis csak belopódzott valami elevenség. Ott is volt valami «kis szabadság», mint nálunk 1860–61-ben. «Megalapították a német lövész-, majd a tornaegyletet, s minden német lovász és dalárünnepnél fennen dicsőítették az egységes haza hatalmát és fényét. Sorban következtek a német képviselőségek, a városoknak, kereskedőknek, jogászoknak gyűlései és valamennyin mint vörös fonál áthúzódott a német egységre való intés a sűrűn csoportosuló hallgatók tetszészaja közt. Mindenütt egyforma volt a mód, a lelkesedés, az egyetértés. Hogy azt ne zavarják, csak egy pontot nem szabad érinteni, épen a legfontosabbat; azt, ki legyen a német központi hatalom.»282 Ausztria ezt a déli németek, a katholikusok és az északnémet kisebb királyságok segítségével, lehetőleg fegyver nélkül remélte elnyerhetni, mint történeti örökséget. Bismarck pedig már el volt határozva arra, hogy azt erőszakkal is megszerzi hazájának. Midőn gr. Károlyi Alajos osztrák követ 1862. deczember elején azt vetette ellenébe: hogy Ausztria csak nem mondhat le hagyományos befolyásáról, ő röviden azt válaszolta: tegye át hát súlypontját Budára.283 A két nagyhatalom versenye nagyon kedvezett a kisebb államok önállásának és dynastiák nagyzó törekvéseinek. Mindegyiknek volt valami összeköttetése valamely idegen nagyhatalommal is és mindegyik azt remélte, hogy annak segítségével döntő szerepet játszhatik. Beust báró, a szász minister a szövetség olyas ujjáalakítását vette munkába, mely a kisebb fejedelmek összességét egyenlő joggal helyezi az osztrák és porosz mellé, mint harmadik, tisztán német nagyhatalmat (Trias). Természetes, hogy ez az eszme nagyon tetszett Párisban és Londonban, hol épen nem akarták a német egységet.


Bennigsen.
Weger rézkarcza után.

Midőn a porosz conflictus látszólag megrendítette a porosz kormány hatalmát és népszerűségét, Schmerling elérkezettnek látta az alkalmat a szövetség ujjáalakítására, osztrák szellemben. Javaslatát Ferencz József 1863 júliusában bemutatta a Gasteinban üdülő Vilmos királynak és személyesen is felszólította annak pártolására. A javaslat fölött pedig ne a szövetségtanács itéljen, tehát a fejedelemnek követeit; nem is a nép képviselete; hanem maguk a német fejedelmek. A legrégibb német birodalmi hagyományokat ujította meg az osztrák császár, midőn felszólította őket: jöjjenek el mind Frankfurtba, aug. 16-ára és ott az ő elnöklése és vezetése alatt intézzék el az összes függő kérdéseket. Nagy volt az öröm és lelkesedés a régi koronázó városban, melynek gazdag patriciusai mindig Habsburg-pártiak voltak; eljöttek a fejedelmek is, kikkel Schmerling, «fehérbe öltöztetve őket, pompás születésnapi ünnepet rendezett császárjának»,284 de a porosz király elmaradt. A szász király maga elment érte a szomszéd Baden-Badenbe, maga Vilmos, kiben igen erős volt az uralkodói közösség érzete, lehetetlennek találta visszautasítani egy császár és 30 fejedelem meghívását, melyet egy király hoz mint futár: de Bismarck vasakarata győzött. A császár «oly körültekintéssel és határozottsággal vezette a tanácskozásokat mintha egész életét parlamentben töltötte volna», személye iránt nagy lelkesedést keltett, javaslatait elfogadták, de azért eredményt nem érhetett el. A javaslatok érvénybe lépése ugyanis a porosz hozzájárulástól tétetett függővé. Poroszország nem egyezhetett belé oly alkotmányba, mely lehetővé teszi, hogy leszavazzák és erejét idegen érdekeknek vetik alá. Bismarck hazája független nagyhatalmi állását védte. Szintén szükségesnek tartja ugyan a szövetség reformját, de oly módon, hogy az osztrák és a porosz egyenlő jogú legyen benne. Mivel pedig a fejedelmek természetesen Ausztriához hajlottak: a porosz kormány ellenök a nép képviseletében keresett támaszt.

Ezen az úton vált Bismarck, addig minden ízében porosz a német egység előharczosává és noha otthon oly kemény harcz folyt a képviselőház ellen, – a német parlamentarismus megalkotójává. Egyelőre azonban Ferenc József tekintélye és az osztrák hegemonia eszméje kerekedett fölül. Midőn Viktoria angol királynő Koburgban Ferenc Józseffel találkozott, szívére kötötte neki gyermekeinek, a porosz trónörököspárnak sorsát.285

 

Schleswig-Holstein.

Mint 1848-ban, most is az északi herczegségek ügye hozta erjedésbe a német nemzeti érzést. A herczegségek sorsát, mint láttuk, az 1852. évi londoni protocollum szabályozta, mely őket ismét kiszolgáltatta Dánia uralmának és ezt az uralmat Európa garantiája alá helyezte. A dán dynastia, biztosítására, még azt is megtette, hogy az augustenburgi herczeget, pénz fejében, örökösödési jogairól való lemondásra bírta. Ezt a következő helyzetet a politikai ellentétek által mindjobban erősödő dán nemzeti szellem a részben dán lakosságú és a német szövetséghez nem tartozó Schleswig teljes beolvasztására akarta felhasználni. Törekvéseiben nem igen talált ellenségre a német nagyhatalmak részéről, mert azok a schleswig-holsteini mozgalmat, mint forradalmit, eleve is elitélték. Csak maga a német lakosság állott ellen, arra az alaptörvényre támaszkodva, hogy Schleswig ugyanazon kormányzat alatt áll, mint Holstein. Ezeket a szörnyen zűrzavaros viszonyokat rendezni akarta a dán nemzeti párt az által, hogy az Eider folyóig, Dánia történeti határáig egységes birodalmat akart megállapítani (Eider-dánok). A kopenhágai országgyűlés 1863. szeptemberben kimondta Schleswig beolvasztását. Erre a német szövetségtanács, mely nem engedhette a két herczegség elválasztását, birodalmi executióval fenyegetődzött. A német nemzeti érzés pedig, melynek különösen a porosz irányú «Nationalverein» és az osztrák irányú «Reformverein» voltak hatalmas szervei, lobbot vetett és meglehetős nyomást gyakorolt különösen a kisebb és közép-államok kormányaira.

Hazafiasnak lenni szép dolog volt és népszerű és így a bajor, a szász, a hannoverai, mind azon voltak, hogy a nemzeti áramlat felhasználásával növekedjenek befolyásban és hatalomban. De a szövetségtanács eljárása még a legkedvezőbb esetben is közmondásos lassuságú – és így a német testvértörzsek ki vannak most is szolgáltatva a dánoknak, ha a német nagyhatalmak nem teszik magukévá ügyöket.

Erre pedig az ugyanakkor Dániában végbement trónváltozás szolgáltatta az alkalmat. VII. Fridrik 1863. nov. 15-én meghalt, a londoni protocollum által kijelölt utódja IX. Christián, a holstein-glückstadti mellékágból, már harmadnapra megerősítette a Schleswig beolvasztásáról szóló törvényt. Ez által megszegte a londoni protocollumot és így alkalmat adott az osztráknak és a porosznak nem mint német-, hanem mint nagyhatalmaknak a beavatkozásra. Azonkívül pedig Holstein el sem ismerte az uj király örökös jogát, hanem a fiatal augustenburgi herczegét, ki nem mondott le igényeiről, mint dán pénzen megvásárolt apja. A holsteiniak helyzetét kedvezővé tette, hogy az egész német közvélemény velök tartott és rajongott Fridrik augustenburgi herczegért.

Bismarck a dán trónváltozásban új politikai rendszer kiinduló pontját látta. Megmutathatja, hogy nem hiába fegyverkezik, nemzeti célok kitüzése által elengedésre birja az oppositiót, tekintélyt szerez a hadseregnek és könnyű hódítások által egészen a maga részére nyeri királyi urát. Már 1863 deczemberben kijelentette a ministertanácsban, hogy előtte Schleswig-Holstein annexiója a végczél.286 Austriának semmi közvetlen haszna nem lehetett a háborúból. De a német népszerűségért való versenyben már nem maradhatott hátra vetélytársa mögött. A középállamok erejében nem bizott; azt is látta, hogy a császár kedvéért sem hajlandók lemondani souverenitásukról, Rechberg minister szivesen lépett szövetségre a poroszszal, hogy véget vessen a birodalom hosszas, káros elszigeteltségének. Végre Bismarck, a parlament ellen folytatott harcza által, nagy rokonszenvet szerzett az osztrák udvari és katonai körökben. Így állott be a bécsi udvar a berliniek eszközévé. A szövetség 1864. jan. 16-án létrejött és a két nagyhatalom felszólította Dániát új alkotmánya megváltoztatására., Miután ezt megtagadta, megtörtént a hadüzenet.

Ezáltal az osztrák és a porosz elvált a német szövetségtanácstól, mely Holsteint egyszerre el akarta vonni Dániától és oda executiót is küldött. De a nagyhatalmak ezzel nem sokat törődve, körülbelül 60,000-nyi sereggel megkezdték a háborút. Osztrák részen Gablenz tábornok, porosz részen Fridrik Károly herczeg volt a hadvezér; a dánokat De Meza tábornok vezette.

Kezdettől fogva nem lehetett kétes a háború sorsa, ha más nagyhatalom nem kél Dánia védelmére. Angliában meg volt ehhez a kedv – különösen azért, mert Alexandra, a walesi herczeg neje szépsége miatt nagy népszerűségnek örvendett – de hiányzott a szárazföldi sereg. Az orosz nem akarta útját állani a porosznak, Napoleon császár pedig nem tagadhatta meg a nemzetiségi eszmét. Így a két szövetséges könnyen erőt vett az idegen segítségben bizakodó Dánián. Az osztrákok elfoglalták a félsziget közepén keresztben áthúzódó «Danewerk» erősítéseit, a poroszok megostromolták a düppeli sánczokat és átmentek Alsen szigetére, honnét már Kopenhágát is fenyegethették. A dánok túlnyomó hajóhada sem igen segített rajtuk, még csak a német kikötők forgalmát sem akadályozhatták és Tegetthoff az ellenök vívott helgolandi harczban (1864 máj. 9.) először mutatta meg az osztrák flotta hadi képességeit és a maga vitézségét és vezéri tehetségét. Egyáltalában az egész harzcban sokkal inkább kitüntek az osztrákok, mint a poroszok, mindenki a magyar huszárok hősiességéről beszélt és a poroszok új, kitünő, gyorsan tüzelő fegyverét, a gyutüs puskát csak a legfigyelmesebbek, mint Gablenz, vették észre. Midőn a dánok Schleswig elvesztése után is a folytatták a háborút, a szövetségesek elfoglalták az egész jüt félszigetet, egészen a skageni fokig hatolva előre. Erre békét kért a dán király. A bécsi békében (1864. okt. 30.) lemondott Schleswigről, Holsteinről és még a kis lauenburgi herczegségről is, a két szövetséges javára.

A «vadászzsákmány», a hogy Bismarck nevezte, megvolt, de hogy’ osztozzanak rajta? Ausztriának meg kellett elégednie azzal a tudattal, hogy seregei oly helyeken jártak diadalmasan, hol Wallenstein ideje óta nem lobogott császári zászló; de a hódított terület bármely részének megtartására nem gondolhatott. Vilmos király, kiben nőttön-nőtt a hódítás, szerzés vágya, legjobban szerette volna pénzen megváltani az osztrák részt, de ez ellenkezett a Habsburgok büszkeségével. Szilézia egy részének, különösen Glatznak visszaengedése, cserében, mit a bécsi udvar követelt, viszont a porosz nemzeti érzésbe ütközött. Legjobb lett volna talán a hódítást ingyen átengedni, állandó szövetség fejében, mely Ausztriának még hosszú időre biztosíthatja Velenczét, de erre egyik fél sem gondolt. Így a bécsi kormány inkább az augustenburgi herczeget pártolta, hogy megakadályozza Poroszország növekedését és hogy ismét maga részére nyerje a kisebb német államokat. Bismarck már ismét háborúval fenyegetődzött. Erre új szerződés jő létre, a gasteini conventio (1865 aug. 14.), melyben a két hódítótárs akként egyezik meg a közös birtok fölött, hogy Schleswig porosz, Holstein pedig osztrák igazgatás alatt állott, Kiel kikötőjét azonban máris használhatja a porosz hajóhad és a kis Lauenburgot a porosz 2 1/2 millió tallérért megvásárolta társától. Bismarck e szerződésnek köszönte grófi czimét; a porosz terület nagyítása máris kezdetét vette.


Fridrik Károly porosz herczeg.
Milster kőrajza után.

Természetes, hogy ez a megegyezés nem lehetett tartós. Bismarck előbb az augustenburgi herczeggel akart megegyezni oly módon, hogy ez megkapja ugyan Schleswig-Holsteint, de porosz katonai felsőség alatt álljon. Ausztria ehhez nem járulhatott. Ha a praetendenst pártolja, nemcsak a porosz törekvéseknek vet gátat, hanem visszaszerzi a német közvélemény kegyét is. Ezért Gablenz, Holstein helytartója, most már szabad tért enged az augustenburgi pártnak, míg Manteuffel tábornok, Schleswig kormányzója minden módon előkészíti a porosz annexiót.

Nem a német nemzeti érzelmek, hanem a két nagyhatalom katonai erejének volt köszönhető Schleswig-Holstein felszabadítása. De a közös hódításból szükségképen következett a két szövetséges meghasonlása, a régóta fenyegető és annyiszor elhalasztott nagy háború kitörése a porosz és az osztrák közt, a német hegemoniáért.

 

Az osztrák-porosz-olasz háború.

Nem lehet zavarosabbat, következetlenebbet elképzelni Ausztria politikájánál az 1859–66-iki időközben. Mióta a katonai győzhetetlenségbe vetett hit Solferinónál megdőlt, mióta az egyetlen alap, melyet az absolutismus elfogadott, az erőszak, megtagadta a szolgálatot, a birodalom hajója biztos irány nélkül hánykódott a külső politika viharai és a belső állapotok szirtjei és zátonyai közt. A teljes elszigeteltség, a mindenfelől nyilatkozó rossz indulat és gyanusítás bénított minden erős elhatározást. Olaszország máris elveszett; egyetlen megmaradt része, Velencze is folytonos veszedelemben forog, és az olasz csak egy újabb európai complicatióra vár, hogy ismét támadjon. Németországban mindinkább előnyomul a porosz, az osztrák hegemóniát még a közép államok is csak kelletlenül tűrik, és a frankfurti kisérlet: osztrák érdekben alapítani meg a német egységet, teljesen csütörtököt mondott. Keleten a krimi háborúban vérig sértett Oroszország fenyeget. III. Napoleon, az a sphinx, kinek karmait 1859-ben érezték, azóta nyugodtan ül, várva a prédáját és minden pillantását és szavát varázsától szinte megbűvölten lesi a hatalmát túlbecsülő bécsi kabinet. De magában a birodalomban is elégedetlen a magyar és minden újabb kudarcz megújíthatja ott a szabadságharczot. Az absolutismus a szabadelvű németeket maga ellen fordítja, a szláv nemzetiségeket, különösen a cseheket pedig a németek alkotmányos túlsúlya birja nyilt ellenmondásra. A financiák teljes zűrzavarban: az osztrák képviselőház 1865-ben 17 milliót törölt a katonai budgetből, hogy helyreállíthassa az egyensúlyt.

Megtörténtek a kisérletek a belső állapotok rendezésére; 1860-ban az összes történeti jogok elismerése és a tartományi autonomiák biztositása, 1861-ben az egységes parlament felállítása által, mely valamikép fedezze a német szellemű bureaukratia kormányzását. De mint minden belső bajban, itt is csak lassú lehetett az orvoslás. 1861 óta egyre jobban kisért a magyar forradalom réme. Az ellenségek készek felhasználni ezt az állapotot. Ausztriát már is magával tehetetlen hullának nézik.

Teljes megtérés: a belső állapotoknak olyan orvoslása, mely lehetővé tegye a birodalomnak, hogy régi fényében álljon ismét a népek elé, szinte lehetetlennek látszik. Minden engedmény mögött ott fenyeget a forradalom.

De a Habsburgok háza már annyi veszélyt élt át, annyi veszteséget szenvedett meg nem törve, mindig újabb dicsőségre kelve, hogy Ferencz József ezt az állapotot nem tarthatta véglegesnek. Mária Terézia kora, a nagy franczia háborúk, végre 1848–49 fénylő bizonyságai voltak a birodalom belső erejének és összetartásának; mind azt tanusították, hogy a viszontagság felhői elhomályosíthatják, de meg nem semmisíthetik a Habsburg-ház csillagzatát. Most is csak kitartás, büszke önbizalom kell és a kedvező fordulatnak be kell állania. Vajjon biztosan áll-e az új Olaszország? Nem törvénytelen és így ingatag-e III. Napoleonnak, az «örökös ellenségnek» trónja? Nem küzd-e Poroszország a legnagyobb alkotmányos nehézségekkel? Nem sebezhető-e Oroszország sziven a lengyel forradalom által?

Ferencz Józsefben élt háza nagy hagyományainak büszke tudata s az Isten kegyelméből való uralomnak, felelősségének érzete. Kormányok, alkotmányok, forradalmak mulandók, de Ausztriának, a római egyház és a régi állami rend protectorának, mely mindenütt a történeti, a szerződéses jog alapján áll, fenn kell maradnia mindenkorra. Családja hagyományai közt követheti Mária Teréziáét, I. Ferenczét, még II. Józsefét is, de történeti állását, uralmát, befolyását olasz és német földön nem adhatja fel. Hallgathat tanácsosaira, Goluchovszkyra, ki feudalis, Schmerlingre, ki poroszellenes és liberális, Rechbergre, ki porosz szövetséggel szeretné megoldani a német kérdést, gr. Esterházy Móriczra, ki előtt a dynastia mellett az egyház érdeke áll első sorban, de a végleges elhatározás, a döntés a sokféle lehetőség között, az ő joga és kötelessége. Csak ő rendelkezhetik birodalma diplomatiájával s hadseregével, azzal a hadsereggel, mely a pártok és nemzetiségek küzdelmétől érintve, 1848-ban újra megalapította a monarchiát. A szerződés, az európai jog biztos alapján be kell várnia a jövő lehetőségeket s felhasználni azt, mely ismét arra a polczra állítja a monarchiát, hol az Metternich korában állott.

Ez az egyetlen biztos alap e kor megitélésére. A többi a ministerek változása, az egyes elhatározásoknál döntő befolyások megitélése, a papi cselszövések fölfedése inkább az életrajz és a regény, mint a história körébe való.

A schleswig-holsteini hadjárat utolsó volt azon vállalatok közt, melyeket a Habsburgok nem monarchiájuk közvetlen érdekében intéztek, hanem még a régi római császári méltóság általános, nemzetközi emlékei alapján. Sikerrel járt, de a siker hasznát csak a vetélytárs élvezhette, Ausztria pedig, minden dicsősége és népszerűsége mellett olyan bonyodalmakba sodortatott, akár egy vesztett hadjárat után.

Már a gasteini conventio idején megbukott Schmerling és Rechberg kormánya. A magyar kiegyezést újra munkába vették, gr. Belcredi, az államminister, körülbelül az 1860-iki irány örökébe lépett, gr. Mensdorff, a külügyminiszter, első sorban katona volt és véleményét mindig alárendelte a császárénak, a császár elhatározásaira pedig, a közvélemény szerint, a nagyeszű, de örökké kétkedő gr. Esterházy Móricz gyakorolta a legnagyobb befolyását. Vagyis: a német kérdés megoldásához akkor fogtak, mikor Ausztria kormánya minden lehető volt, csak német nem. Nem is volt semmi tervök a jövőre nézve. Ausztria nem remélhetett jobbat annál, ha minden a régiben marad.

Ellenben a porosz kormányban erős az elhatározás. Schleswig-Holstein csak eszköz, a czél a győzelmes háború Ausztria ellen, mely majd Poroszországnak megengedi a német állam megalakítását régi, hatalmas vetélytársa kizárásával. Bismarck már 1863 óta erre fordítja minden energiáját. E háború szükségéről még csak most kellett meggyőznie nagyon conservativ, a Habsburg-ház iránt nagy tisztelettel viseltető királyát s le kellett győznie azt a nagy ellenszenvet, melylyel a királyi házban ellene viseltettek. Különösen Augusta királynőnél, Fridrik Vilmos trónörökösnél és ennek nejénél, Viktóriánál, az angol királynő leányánál talált erős ellenállásra, mihelyt tervei szárnyalása kitünt. Hogy’ is lenne megnyerhető a német nemzet annak az államnak, melynek belsejében Bismarck eltiporja az alkotmányt; hogy’ győzhetné le a porosz sereg az osztrákot? Ebben a helyzetben a hadügyminister, Roon, az új hadi szervezet megalkotója, s Moltke a vezérkar főnöke, voltak Bismarck leghathatósabb támaszai. Nemcsak, hogy előre teremtették a nagy politika eszközét: a páratlanul fegyelmezett, felfegyverkezett és vezetett nagyszámú hadsereget, hanem meg is győzték a királyt arról, hogy Poroszország igenis képes megharczolni a kétszer oly nagy és népes Ausztria ellen. Így Bismarckra kettős munka maradt: a nagyhatalmak megnyerése és a háború diplomatiai előkészítése oly módon, hogy mindenki, első sorban pedig maga a még mindig vonakodó király Ausztriában lássa a támadót.


Moltke.
Lindner rézmetszete után.

A külső politikai helyzet kedvezett a porosznak. Az orosz kormány, Gorcsakov vezetése alatt, még mindig osztrákellenes volt, a czárt pedig a porosz kormánynak állásfoglalása az 1863. évi lengyel forradalom alkalmával kötötte Bismarck politikájához. Anglia már nem igen avatkozott a szárazföld ügyeibe, az angol közvélemény ugyan nem sokra becsülte a poroszt és ministerét, de Ausztriától meg egyenesen elfordult. Az olasz kész szövetségese volt Ausztria minden ellenének. Mi mindennél fontosabb: III. Napoleon még mindig Ausztriában látta félelmes ellenséget és mivel a német nemzetiségi mozgalmat ellenállhatatlannak tartotta, azon volt, hogy annak vezetése a szerinte gyöngébb porosznak kezébe jusson. Bismarck már 1865 őszén Biarritzban járt a császárnál és meggyőződött arról, hogy franczia részről tán nem önzetlen, de annál biztosabb támogatásra számíthat.

Ferencz József nem gondolt háborúra. Csak most kötötték a gasteini szerződést és ki merte volna kétségbe vonni Vilmos király loyalitását? De mihelyt Schleswig-Holsteinban bonyolódtak az ügyek, mégis készülni kellett a lehető összeütközésre. E csekély mértékű készülődéseket Bismarck és Moltke fenyegetőknek tüntették föl és így sikerült nekik a királyt mindig szélsőbb és komolyabb elhatározásokra birni.

Ezek közt a legfontosabb, az igazán döntő az Olaszországgal 1866 április 8-án kötött titkos szerződés volt. Ebben a Velencze birtokára áhitozó olasz kormány teljes fegyveres támogatását igéri Poroszországnak, ha az három hónap alatt hadat üzen Ausztriának. Segítségének bére Velencze. Így a porosz még fenntartja elhatározási szabadságát, de az olasz le van kötve.

Még a lelkiismeretes emberek is hajlandók a maguk igaztalanságát semmibe véve, az ellenfél minden megtorló lépésében jogtalan, önző kihivást látni. Az olasz-porosz szerződés ugyancsak feljogosíthatta Ausztriát minden erejének kifejtésére. És mégis még Vilmos király is támadásnak vette a két oldalról fenyegetett Ausztria készülődését és bizott Isten segítségében igaz ügye tudatában.

Bécsben határozni kellett. Az olaszszal könnyen végezhetnek, a porosz is legfölebb egyenlő ellenfél. De a kettős támadás visszaverése oly feladat, mely maguk a hadvezérek meggyőződése szerint túlhaladta a birodalom erejét. Ezért választani kellett. Vagy megegyeznek a porosszal és egész erővel az olasz ellen fordulva hosszú időre biztosítják Velenczét és a békét, vagy Velencét átengedve Viktor Emánuelnek, Németországban fegyveres hatalommal megalapítják az osztrák hegemoniát.

Hogy egyik sem történt meg, hogy a birodalom kénytelen volt elfogadni az egyenlőtlen harczot, még sem rövidlátásnak vagy elbizakodottságnak eredménye, hanem nagy történeti hagyományoknak, hogy úgy mondjuk a históriai fátumnak következése.

Északon és délen hatalmasan tör előre a nemzeti érzés, mely politikai egyesülésre, megalakulásra birja a rokon, de a történet folyamán egymástól elidegenedett törzseket. Ez a megalakulás hatalmas támogatóra számíthat a III. Napoleon alatt minden modern eszmét oltalma alá vevő Francziaországban, de még sokkal határozottabb ellenállásra talál a nemzetiségek fölé emelkedő általános császári hatalom elkésett képviselőjénél, Ausztriánál. Ezt a birodalmat létében támadja meg a nemzetiségi eszme győzelme. Ép úgy ellenkezik a Habsburg-ház százados traditiójával bármit is feladni történeti jogából komoly küzdelem nélkül. A szerződések alapján, a Habsburgok szempontjából egyiránt jogtalan a porosz és a sardiniai követelés: hogy’ lehetne tehát akár az egyiknek, akár a másiknak engedni, az egész birodalom erkölcsi alapjának, a dynastia tekintélyének megrendítése nélkül? A háború istenitélet: kell, hogy az igaz ügy győzzön.

De Bismarck felfogása szerint a politika nem jog, hanem hatalom kérdése. Világos volt, hogy a porosz sereg hamarabb áll hadilábon, mint a nehézkes osztrák, s Moltke, ki hadi tervét már elkészítette, égett a vágytól, hogy N. Fridrik módjára neki rontson a még készületlen ellenségnek. A porosz nép épen nem lelkesedett a háborúért, annál inkább az olasz, mely magával ragadta késlekedő kormányát is. De a háborút csak a porosz kezdhette: ok meg még nem volt e hadüzenetre.

A porosz nagyobbodásért nem lelkesedett senki: általános eszmét kellett keresnie Bismarcknak, melynek fedezete alatt kibonthatja a hódítás zászlaját. A porosz minister, ki otthon alkotmány nélkül kormányzott, ki olaszszal, francziával czimborált Németország első birodalma ellen, a német eszmében, a német szabadságban találta meg a mentő palástot merész tervei födözésére. Igazán koczkára tett mindent, hogy mindent nyerhessen. Márczius 24-én reformjavaslatot nyujtott be a szövetségtanácsnál melynek értelmében általános népszavazás alapján választott parlament döntsön Németország jövő alkotmánya fölött. De ezt a tervet – ily szerzőtől – német liberalisok nem vették nagyon komolyan, a porosz conservativok haragudtak miatta hitehagyott vezérökre, a szövetségtanács pedig bizottsági tárgyalásra utasította és így lassú halálra kárhoztatta.

Így ebből sem lehetett háború, annál kevésbbé, mert Ferencz József még április 18-án kijelentette, hogy kész lefegyverezni, ha Poroszország is békelábra állítja ezredeit. De az olasz készülődés arra birta, hogy április 21-én mobilizálja a déli hadsereget és mivel a kapcsolat a porosz és olasz közt már nyilvánvaló volt, április 27-én az északit is. Így a békét fenntartani óhajtó fejedelem, kit csakis a legnagyobb sértések s támadások birtak fegyverkezésre, tűnt fel békebontónak, úgy mint 1859-ben.

Mégis oly nagy érdekek forogtak koczkán, oly erős volt, még a fegyverkezés idejében is, közös conservativ érzés a császárban és a porosz királyban, hogy bár, mint Mensdorff mondta, a hadi készület szükségkép mindig tovább ragadta az államokat, mégsem látszott még kilátás nélkül valónak a békés megegyezés kisérlete sem. Bismarck, kit Napoelon magatartása aggasztott, mert nyilvánvaló volt, hogy a porosz növekedés fejében a Rajnáig készül kiterjeszteni hatalmát; kinek nagy munkájába került leküzdeni urának mindig megújuló aggodalmait s kit nemcsak az ellene Blind Károly által elkövetett, bár sikertelen attentatum, hanem még inkább számos tekintélyes testületnek és férfiúnak felszólalása a testvérháború ellen meggyőzött politika népszerűtlenségéről, még úgyszólva az utolsó perczben is megegyezést ajánlott. E szerint Poroszország az északi, Austria a déli Németországot egyesítve hatalma alatt és együttesen szálljanak aztán szembe a sovár francziával. De a császár nem akarta cserben hagyni a köréje sorakozó német fejedelmeket és ez a kisérlet sem vezetett eredményre.

Az osztrák diplomatiának az lett volna feladata, a háború megindítását addigra halasztani, míg a hadsereg felkészül. De mint 1859-ben erre is képtelen volt. Midőn Napoleon európai conferentiát ajánlott, mi legbiztosabb eszköz volt az időnyerésre, Ausztria visszautasította a meghivást, kikötvén, hogy a conferentián ne lehessen szó az ott képviselt államok területének, vagy hatalmának növekedéséről (jun. 1.) Ez a conservatismus elvi szempontból helyes, de ahhoz, hogy a forrongó világot ismét visszaigazítsa, teljes ereje kifejtésére lett volna szüksége, mit csak a halasztás adhatott meg. De bár a hadvezérek még mindig aggodalommal voltak eltelve, az udvar, látva a porosz kormány nehézségeit, most maga lép fel támadólag. Junius 1-én, ezt a napot kell tekintenünk fordulónak, a szövetségtanács elé hozta a schleswig-holsteini ügyet, noha Poroszország eleve kijelentette, hogy e testület illetékességét el nem ismeri. A gasteini conventio szelleme ellen vétve, ugyanakkor összehívta Gablenz a holsteini rendeket is, hogy azok tanácskozzanak jövendő sorsuk felől. Ez már egyenesen az augustenburgi herczeg érdekében történt és Bisbarckot és királyát azzal fenyegette, hogy ki kell bocsátaniok kezükből a már késznek vélt zsákmányt. Nem is késett a válasz. Manteuffel hadosztálya parancsot kapott Holstein megszállására. Gablenz junius 11-én kivonult e tartományból.


Gablenz tábornok.

Ez volt az első háborús lépés és ekkor tünt ki az osztrák diplomatának a vétkesig menő ügyefogyottsága. Láttuk, hogy visszavetette a megegyezést a poroszszal és nem lehet kétségbe vonni, hogy erre komoly oka volt. De ha már háborúba kell menni észak felé, életkérdés az olaszt békében tartani. Ha Velenczéről nem akarnak lemondani e czél elérésére, még pénzért sem, annak erkölcsi jelentősége is igazolható. De midőn a porosz háború küszöbön áll, mégis, eleve, elmondanak Velenczéről és mégis viselnek még miatta háborút. E nagy áldozat árán még azt sem birják elérni, hogy az olasz legalább nyugton maradjon.

Láttuk, hogy Bismarck mindent megtett Napoleon megnyerésére. Igazán ő volt akkor a döntő tényező és a döntés pillanatában elismerte ezt Ausztria is. Junius 12-én szerződésre lépett vele, melyben kijelenti, hogy bárminő sikerrel folyik is a német háború; lemond Velencéről. Ha Németországban hódít – Sziléziára gondoltak, a franczia a császár hozzájárulása nélkül nem nagyobbítja területét. Így tehát mindenkép megköti kezét. Csak egyben nyer a jövőre kilátást. Ha az olasz állam összeomlik és a népesség vissza akar térni régi fejedelméhez – nem a Habsburgokhoz, hanem a pápához – ezt Napoleon meg nem akadályozza. Nem a birodalom érdeke, hanem a pápai világi hatalmat minden más tekintet elé helyező párt diktálta ezt az erkölcstelen szerződést. Erkölcstelen, mert nem csak hogy nem segített a birodalom szorult állapotán, hanem még ezer meg ezer derék embernek kellett elvéreznie olyan birtokért, melyet eleve feladtak.287

A porosz diplomatia ellenben egy a csapáson haladt a hadvezetéssel. Junius 10-én a szövetségtanácsnál benyujtotta az új szövetségi szervezetet. E szerint Ausztria kilép a szorosabbá válandó szövetségből, melyhez való viszonyát ezentúl külön szerződések állapítják meg. Az északi rész serege a porosz, a déli a bajor király vezetése alatt áll. Így akarták a legnagyobb középállamot megnyerni. Junius 11-én az osztrák követ panaszt tett a tanácsnál Holstein porosz megszállása miatt és kérte nem-porosz szövetségi seregek hadilábra állítását a szerződésszegés megtorlása végett. Másnap a császár követét, gr. Károlyi Alajost visszahivta Berlinből. Junius 14-én tárgyalta a tanács az osztrák indítványt, de nem azt fogadta el, hanem a közvetítő bajor javaslatot, mely szerint a közép államok hadtesteit állítsák hadilábra, a béke megzavarásának lehető megfékezése czéljából. Hiába, midőn a többség – 9 szó 6 ellen – (Baden nem szavazott) elfogadta az indítványt, a porosz követ kijelentette kilépését és a szövetség végét.


Gróf Moltke.
Begas Reinhold márványszobra, a berlini Nemzeti Muzeumban.

A szövetségtanácsnak politikai feladata porosz felfogás szerint abban állott, hogy az osztrák túlsúly a szavazatok többsége által nyomást gyakorolt a porosz elhatározásokra. Nagyhatalomnak ezt lehetetlen volt eltűrnie. Mihelyt Poroszország csakugyan az akart lenni: teljesen független, sőt uralkodó birodalom, szét kellett robbantania a régi szervezetet, melyet nagy bajjal tartottak fenn egy félszázadig, a régi római szent birodalom valamelyes pótlására, hogy ujat, erősebbet állíthasson helyébe.

E szétrobbantásnak és az új építésnek eszköze, a porosz hadsereg, akkor már befejezte felvonulását. Összesen körülbelül 280,000 ember foglalt állást a sziléziai és a szász határon, hogy mihelyt hadat izennek, bevonulhasson az ellenséges területre. A szomszéd közép és déli államok ellen körülbelül 50,000-et küldtek, Manteuffel hadát beszámítva. Mégis maradt még 25,000-nyi tartalék Berlin védelmére. A fővezér maga a király: alatta Herwarth von Bittenfeld vezeti az I. elbai sereget, Fridrik Károly a legnagyobb II. sereget, melynek feladta északról törni be Csehországba, Fridrik Vilmos trónörökös a III. sereget, mely Sziléziából tör be ugyanoda, az Óriáshegység szorosain át. A középnémet seregnek Vogel von Falckenstein tábornok volt a vezére.

Ugyanakkor az olasz hadsereg is a határ felé vonult. Körülbelül 180,000 emberből állott. Egyik fele nyugotról, a Mincio felől készült a király vezetése alatt a várnégyszög ellen, a másik Cialdini tábornok alatt délről, a Pó felől törekedett a velenczei tartományba hatolni.

«A diplomatia kezdettől fogva azon helyzetbe sodorta a császári sereget, hogy két külön harcztéren kellett harczolnia megosztott erővel.»288 Ezt a kedvezőtlen helyzetet és a két ellenség számbeli túlsúlyát némileg ellensúlyozta, hogy a német államok legnagyobb része a döntés pillanatában a császár mellé sorakozott. Szászországot a dynastiák családi összeköttetése és hagyományos barátsága mellett ministere Beust vitte e szövetségbe, ki minden módon vetélytársa akart lenni Bismarcknak. A többi német fejedelem előtt körülbelül az az érzelem döntött, hogy esetleg meghajolhatnak egy Habsburg előtt, de Hohenzollern előtt soha. Különösen a hannoverai királyt, az öreg vak V. Györgyöt hatotta át ez az érzelem, ki az utolsó perczben megtagadta a poroszoktól felajánlott semlegességet, noha országa ott volt a porosz torkában. A bajort és Württemberget, valamint a két Hessent a régi osztrák kapcsolat vitte az osztrák táborba és oly nagy volt a délnémet lakosságban a porosz gyűlölet, hogy még Badent is magával ragadta, noha a nagyherczeg veje volt Vilmos királynak és híve a nemzet egyesítésének Ez államokból vagy 150,000 jó katona került ki és ha egységes vezetés alá jutnak és gyorsan haladnak, ők dönthetik el a háború sorsát. De a déli német szövetség most is a régi birodalmi seregek hagyományos és annyiszor gúnyolt lassúságával indult a háborúba és különösen a bajor nem volt hajlandó, arra, hogy seregét az osztrákkal egyesítve, osztrák vezetés alatt segítse eldönteni a harczot a cseh csatamezőkön. Ebben Pfordten minister volt a hibás. Egyedül a szász sereg vett komolyan részt a háborúban. Vezére, Albert trónörökös, mindjárt a poroszok betörésekor átvezette Csehországba.

Senki sem vonta kétségbe 1859-ben az osztrák sereg vitézségét és ha mégis győztek a francziák, annak az osztrák vezérek gyöngesége és kötelességmulasztása volt az oka. Akkor, mikor a nagyúri tábornokok, Gyulai, Clam Gallas, Wimpffen, egymásra halmozták a hibát és a bűnös mulasztást, egy ember nyert ott dicsőséget, Benedek Lajos, ki még Solferinonál is megmentette a császári fegyverek becsületét. Felé fordult a császár tekintete, őt kinálta meg a fővezérséggel a döntő harcztéren, az északin.289 Benedek, ki saját szavai szerint Olaszországban minden fát ismer, de német földön – szamár, érezte gyöngeségét és csak nagy nehezen engedett ura felszólításának. Derék, elszánt katona volt, vitéz és hidegvérű, kit katonái imádtak és kit még az ellenfél is igen nagyra becsült. Polgári származása népszerűvé tette őt, természetes ellentétet láttak közte és a főuri csatavesztők közt. Császárának hű embere, maga a becsület és jóság, de minden magasabb műveltség nélkül való: a kard, de nem a könyv embere. A mennyire elragadta katonás nyers beszéde a közlegényt, annyira restelték műveltebb tisztjei folytonos trágárságait.290 Különben ő maga is helyesen becsülte meg magát, midőn jó csapatvezérnek tartotta magát, de képtelennek arra, hogy 200,000-nyi sereget vezessen. Vezérkari főnöke, Krizmanics, egészen a N. Fridrik elleni hadjáratok tapasztalatainak nyomán állott: független, döntő elhatározásra nem volt képes.


Benedek táborszernagy.
Kaiser Eduard kőrajza után.

A déli hadi téren, hova a Napoleonnal kötött szerződés miatt csak kisebb sereget kellett küldenie, Albrecht főherczeg volt a vezér, ki Benedeket reábirta a nehezebb, felelősséggel terhes északi főparancsnokság elfogadására.

Benedek és Krizmanics előbb Olmütz várát választották a hadsereg gyüjtő helyéül. Midőn aztán mind erősebbé vált seregök, a porosz betörés pedig még késett, junius közepén előre tolták hadaikat Csehországba, Josefstadt vidékére, azon tájra, melyen I. József 1778-ban csata nélkül visszavonulásra birta N. Fridriket. Ott, a felső Elba mellékén körülbelül 250,000 osztrák katona egyesült. Albrecht 80,000 emberrel várta a várnégyszögben az olasz támadást.

A poroszok junius 16-án benyomultak Szászországba és Hannoverába és június 23-án betörtek Csehországba is. Benedek túlsoká késett Morvában és támadásra már nem gondolhatott. A bajorok különmaradása számra is túlnyomóvá tette a porosz sereget.

De először az olasz haditéren történt döntő csata. Viktor Emánuel mindjárt a porosz hadüzenet után, junius 18-án felmondta a fegyverszünetet, mert békét 1859-ben Ausztria nem kötött Sardiniával, az olasz királyságot pedig nem ismerte el. Garibaldi arra számított, hogy önkénteseivel Dalmácziában kikötve, felkelést idéz elő a déli szlávok és a magyarok közt és hazánkban ugyan sokan várták érkezését. A poroszok a háború lehető energikus folytatására unszolták társukat, pártolták Garibaldi tervét és Usedom porosz követ junius 17-iki levelében biztatja az olasz kormányt, hogy e terv végrehajtásával «Ausztria szívébe döfjön».291 Bernhardi, kit a porosz kormány mint katonai meghatalmazottját küldte az olasz táborba, azt tanácsolta, hogy a várnégyszöget elkerülve, az egész sereg a Pó felől egyenesen Velenczébe hatoljon. De a franczia és az angol diplomatia visszatartotta az olaszt mindentől, mi Ausztria teljes bukását idézhette volna elő és La Marmora, a fővezér, régi piemonti módra akarta folytatni a háborút, nyugatról támadva meg az osztrák hadi állásokat.

Albrecht főherczeg Veronánál együtt tartotta egész seregét. Kész volt azt az első támadó ellen fordítani, akár a Mincio felől jő, akár a Pó felől. Mihelyt az olaszok átléptek a határon, John táborkari főnökével kidolgozta a tervet, hogy oldalvást támadja meg a nyugodtan, reményteljesen előrenyomuló ellenséget. Terve sikerült.


Gróf Moltke levele.

A meglepett sereg, melynek vezérei épen nem tüntek ki képességük és lélekjelenlétük által és melyben még nem igen olvadtak össze az egyes széthúzó elemek, nagyobb száma mellett is vereséget szenvedett. Custozzánál, Radetzky diadala színhelyénél volt a csata, junius 24-én, a solferinoi csata évfordulóján. La Marmora fejvesztetten már délben ellovagolt a csatatérről, melyen aztán nem intézkedett senki.292 Umberto trónörökös igen vitézül harczolt, de már nem fordíthatta meg a csata sorsát. Az osztrák ezredek túlnyomó vitézsége, mint annyiszor, ismét leverte a ki nem tartó olasz lelkesedést. Az olaszok ismét visszamentek Lombardiába és seregök az egész hadjáratban nem szerzett babért. Eléggé megfelelt feladatának, ha az osztrák sereg egy jelentékeny részét lekötve, elősegíti a poroszok döntő győzelmét.


La Marmora tábornok.
Fénykép után.

A minő szép és meglepő volt Albrecht főherczeg győzelme, annyira terméketlen.


Albrecht főherczeg.
Fénykép után.

– Hisz Velencze diplomatiailag már elveszett, mikor még oly véresen harczoltak érte. Az északi csatatéren gyorsan egymásután következő eseménye pedig csakhamar megsemmisítették a custozzai ütközetnek Ausztriának kedvező erkölcsi hatását is.

Itt Benedek, ki egész hadával középen állott, egyaránt csaphatott észak felé Fridrik Károly – és északnyugat felé a porosz trónörökös seregére. Mindegyik külön gyöngébb volt az övénél és ha bármelyiket visszavonulásra bírja, megelőzi azt az egyesülést, mely a porosz hadviselés czélja és mely őt megsemmisítéssel fenyegeti, Gondolt is mindegyikre, különösen Fridik Károly ellen készült teljes hadi erejével – ez volt híres «titkos terve», – de utoljára nem tett semmit. A különben annyira erélyes és bátor férfiút most lekötötte felelősségének érzete, gyöngeségének tudata. Bármit cselekszik, igaz, hogy koczkázattal jár, de eredményt is hozhat, így pedig minduntalan megváltoztatva tervét és ellenmondó parancsaival kétségbeejtve alvezéreit és kifárasztva ezredeit, utoljára is tehetetlen maradt, mint a madár a bűvölő kígyóval szemben. Minden vállalkozást kerül, csakhogy seregét együtt tarthassa csapásra készen és látnia kell, mint semmisíti meg az ellenség az egyik hadtestét a másik után, mielőtt még döntő csatára került volna a sor. Ezzel szemben a poroszok, noha jól tudták, minő veszélyes lehet reájuk nézve az erélyes támadás, gyorsan, merészen mentek előre. Miután Herwarth megszállotta Szászországot, Fridrik Károly is átjött Lusatiából, a trónörökös csapatai is megkezdték az átvonulást a szorosokon. Legnagyobb ámulatukra sehol sem találtak ellen állásra. Fridrik Károly, ki egy ideig magára maradt, Hühnerwasser, Podol, Münchengrätz és Jicsinnél legyőzte Clam Gallas hadtestét és szászokat (jun. 26–29.) és erős támadása által megkönnyítette a sziléziai sereg kibontakozását. Ennek élén Steinmetz tábornok


Steinmetz.

Nachodnál és Skalitznál legyőzi Leopold főherczeg és Ramming hadtesteit. Igaz, hogy Gablenz junius 27-én visszaveri Bonin hadtestét Trautenanál, de már másnap ő is vereséget szenved. Az Iser vonala, az első védelmi vonal, elveszett. A fővezér és a fősereg még részt sem vett a háborúban és máris 40,000-re ment az osztrákok vesztesége. A mi mindennél fontosabb volt, elveszett a sereg bizalma önmagában és vezéreibe. Ennek oka pedig főkép az, hogy az osztrák vezérek a magyar szabadságharcz és a franczia háború tapasztalatait tartva szem előtt, az erős, tömött szuronyos rohamtól várva a döntést, egymásután odavetették ezredeiket martalékul a gyútűs-puska gyors, gyilkos tüzének. Bámulatos volt a legénység és tisztjeik halálmegvetése, de diadalt nem nyerhettek, sőt a nyugodtan, védett helyzetből tüzelő ellenségben még sok kárt sem tehettek. Minden ütközetben, még a győztesben is 2–3-szor annyit vesztett az osztrák, mint a porosz. A gyalogság vereséget sem a kitünő tüzérség, sem az Edelsheim vezetése alatt régi hiréhez méltón harczoló lovasság nem tehette már jóvá. A vert ezredek – némelyikének alig fele maradt meg – egész hadtestökben, majd az egész seregben elterjesztették a rettegést. A poroszok ellenállhatatlanoknak tüntek föl.

Így Benedek egymásután kénytelen volt lemondani magasraszálló reményeiről. A jicsini csata után már nem remélhette egyik ellenséges serege külön megsemmisítését sem: azok egyesítését meg nem gátolhatta. Egy napig még abban bízott, hogy Dubenecznél erős állást foglal, majd, látva a már eddig csatázott hadtestek rendetlenségét, azt is elhagyta. Kislelkű volt, mikor a vezetést elvállalta: ezt az érzelmét a háború első hetének tapasztalásai a kétségbeesésig fokozták. A császár teljesen ő reá bizta serege vezetését: most a döntés előtt elvesztette a reményt, hogy megbízásának becsülettel megfelelhessen. Julius 1-én egy sürgönyben kérte a császárt: kössön békét, különben hadserege katastrófája elkerülhetetlen.

Ferencz József kötelességtudásán és bizalmán igazságos ügye diadalában, megtört a balsors hatása. Azt válaszolta, hogy békét nem köthet; ha szükséges, lehető rendben menjen végbe a hátrálás. Azt is kérdezi, volt-e már döntő csata? Benedek önbizalmát azóta ismét helyreállította a két napi nyugalom, melyet nem háborgatott az ellenség, még mindig óriás és benne rendületlenül bízó seregének megtekintése és a védelemre kiválóan alkalmas csatatér kiszemelése. Elhatározta, hogy még az Elbén túl, a Königgrätz várától északon elterülő fensíkon, melynek lejtőit csak nagynehezen vívhatja meg az ellenség, elfogadja a csatát. Ide vonja összes hadait és a szászokat, körülbelül 210,000 harczos 700 ágyúval, a magaslatokat jól megrakja tüzérséggel, hadállása közepén pedig körülbelül 70,000-nyi tartalékot állít fel, hogy azzal leinduljon, mihelyt ágyúi tüze megzavarta az ellenséget.

Vilmos király csak ekkor érkezett meg Moltkeval a háború színhelyére. Átvette a vezetést és elhatározta a támadást, mihelyt megtudta, hogy az osztrákok innen maradtak az Elbén. A támadást egyelőre Herwarth és Fridrik Károly ereje kezdi meg. De sürgős parancs ment még éjjel a tovább északra táborozó trónörököshöz, hogy a csata színhelyére sietve, az ellenség jobbszárnyát támadja meg.

Benedek hadvezetése eddig teljesen igazolja az ellene oly erősen nyilatkozó általános rosszalást. Kapkodó volt, előre nem látó és erőtlen. De hadi állását helyesen választotta és a csata vezetésére kibocsátott intézkedései is czélszerűek. Okulva az eddigi tapasztalatokon, megtiltotta az egyes osztályok támadását, védett állásukból való kivonulását az ő egyenes parancsa nélkül. Egészen kezében akarta tartani seregét: csak így felelhetett, ha nem is a diadalért, de legalább becsületes ellenállásért és a visszavonulás biztosságáért.

Julius 3-án kora reggel kezdődött az a nagy csata, mely következéseiben fontosabb volt valamennyinél, melyet a lipcsei csata óta vívtak. Vilmos király a Bistricza patak mellett, Sadowa falunál emelkedő magaslatról nézte végig – ezért szokták sadowai ütközetnek is nevezni. Az osztrákok vontcsövű ágyúi ugyancsak megfeleltek feladatuknak. Az észak felől mindenünnen, hol valamelyes fedezetet találtak, előnyomulni iparkodó poroszok egész délig nem nyertek egy talpalatnyi földet sem. Az északkeleti részen az osztrák hadi állás felé húzódó Swiep erdőben ott harczolt reggel óta Fransecky hadosztálya, nagy veszteségeket szenvedve, de mégis kitartva a végsőkig. A vele szemben álló hadtestek parancsnokai, gr. Festetics Tasziló és gr. Thun, látva az ellenséges erő ernyedését, már gyalogcsapatokat is küldtek utána, hogy egészen kiverjék az erdőből és kivívják a diadalt. A poroszok kétségbeesetten védekeztek, – mindig új meg új ezredeket küldtek reájuk, mintha Benedek tilalma nem volna a világon.


Fransecky tábornok.

Dél felé a már teljes megsemmisítés előtt álló poroszok észreveszik, hogy az osztrák tüzérség már nem reájuk tüzel, hanem oldalvást, keletre. Tudták, hogy megérkezett a trónörökös. Hősies kitartásuk, de még inkább a császári alvezérek gondatlansága a legsebezhetőbb helyen sújtotta a császári tábort. Mert a két hadtest levonulása és gyöngülése kaput nyitott az ellenség szívébe a friss, egyre növekedő erővel támadó sziléziai seregnek.

Benedek, a mint megtudja, minő válságos a helyzet, megparancsolja Festetics és Thun hadtesteinek, hogy az erdei harczot abbahagyva, régi hadállásaikban sorakozzanak. De Festeticsnek egy golyó elvitte a lábát, hadtestét már nem bocsátották ki a poroszok, Thun pedig előbb nem engedelmeskedett, azután pedig parancs nélkül egész hadtestével elvonul a csatatérről. A résen betódul a porosz, elfoglalja és ágyúkkal megrakja a chlumi magaslatokat és onnan ontja a tüzet a még rendületlenül álló osztrák tábor ellen. Benedek még néhány kisérletet tesz a magaslatok visszafoglalására. Emberei rohannak, de a gyilkos tüzelés csakhamar hátrálásra bírja őket, újabb erőfeszítésre pedig nem képesek, Gondrecourt hadtestéből egy negyedóra alatt 10,000-en pusztultak el. Délután 3-kor Benedek parancsot ád a visszavonulásra. Ezt a lovasság fedezte a porosz ulánusok elleni vitéz harczczal, még inkább a nagy önfeláldozással az utolsó pillanatig kitartó tüzérség. Ennek volt köszönhető, hogy bár az osztrák veszteség 40.000 emberre ment, a hadsereg még sem bomlott szét és a győztes poroszok még kisérletet sem tettek diadaluk teljes kihasználására. Csak este felé, mikor a visszavonuló rendetlen hadosztályok egymásba bonyolódtak és minden hátulról jövő zajban az üldöző poroszokat sejtették, fajult a hátrálás páni félelemmé, vad futássá. Sokan az Elbe vizébe vesztek, mások elhányva fegyvereiket, visszahagyva az ágyúkat, nagy bajjal átvergődtek a túlsó partra.

Benedek hallgatagon, kétségbeesetten haladt levert csapatai közt. Mindent elvesztett, csak életét nem. Moltke pedig még az este megmondta királyának, ki egész nap bátran kitartott: «Nemcsak a csatát nyerte meg Felséged, hanem az egész hadjáratot!»

Oly kitünő volt az osztrákok hadi állása, oly szembetünő a legtöbb ezred halálmegvető vitézsége, hogy még sokáig és sokat fognak ezentúl is írni és vitatkozni a nagy vereség igazi okáról. Az osztrákok véletlenséggel mentegetőztek, a chlumi köddel, a mely eltakarta előttük a trónörökös erejének döntő mozdulatát, a chlumi magaslat gyors megszállását. A gyorspuska felsősége az osztrák gyalogsági fegyver fölött döntött ugyan az előző harczokban, de a döntő ütközetnek csak az utolsó szakaszában érvényesülhetett. Német részről az a magyarázat jött divatba, hogy nem a porosz fegyver, hanem a porosz iskolamester győzött Sadowánál. Ez is egyoldalú. A szász, a hannoverai vagy badeni iskolamester ért annyit, mint a porosz, de azért az illető seregeket még sokkal erősebben és gyorsabban verte le a porosz az osztráknál. A porosz haditerv és hadvezetés túlsúlya, Moltke szellemi felsősége Benedek és Krizmanicscsal szemben sem döntő. Hisz a legbeavatottabb birálók itélete szerint Moltke terve, mely ketté osztotta a támadó sereget, szinte bizonyossá teszi annak vereségét, bátor és mozgékony ellenséggel szemben. Csak úgy sikerülhetett, ha egyrészt porosz részről minden mozdulat egybevág, bármennyi erőfeszítésbe kerül is, másrészt pedig az ellenfél szinte akaratlanul belémegy a kelepczébe. De épen ez történt meg és a porosz sikernek ez a külső nyitja.

De belső oka sokkal mélyebben rejlő. A háború a nemzetek, az államok nagy erőpróbája; hosszú fejlődésük ideje alatt felhalmozódott belső erőiknek és gyöngéiknek akkor kell megnyilatkozniok. És itt szembetünő, hogy a porosz kezdettől fogva tisztán katonai hatalom, sorsát mindig kardjának élére helyezte és ezért a legnagyobb áldozatokat követelte mindig népétől, állása fentartására és erősítésére. Olyan hadi teher, minő Poroszországra nehezedett 1860 óta, elviselhetetlennek látszott minden más nemzet előtt, a mint hogy még egyik sem követte ezt az államot az állami védkötelezettség teljes kifejtésének terére. De ez nem elég. Ez a gondolat áthatja az egész sereg minden alkotó részét. Ez ültet a hadvezér lelkébe merészséget, ez viszi a vezérkart a tudomány és biztos számítás felé, ez birja az egyes tiszteket önálló gondolkodásra, ez birja reá az utolsó közlegényt, hogy lelkesedéssel vesse magát alá a vasfegyelemnek.

Ausztria hatalma soha sem alapult egészen hadseregén. Hosszú, változatos történetében szinte állandó vonás, hogy nagy eredményeit erős szövetségesek társaságában vívta ki. Így általános, nemzetközi tekintetek is uralkodtak diplomatiáján, hadvezetésén, melyek lefolyását elbeszélésünkben kiemelhettük. De magában a birodalomban is a legfőbb állami érdekbe beolvadnak ugyan a többi fontos tényezők: a dynastia, az udvar, a felekezeti szempont, az aristokratia és a birodalmat alkotó nemzetek, de azért önállóságukról, külön eredetükről semmikép sem mondanak le. Poroszország mintegy a modern Spárta vagy Róma, hol minden más tekintet semmivé válik az államival szemben: az 1866. év Ausztriája inkább a régi Perzsiához, vagy hogy közelebb járjunk, a középkori császársághoz hasonlít, hol a birodalom mellett külön életet él nemcsak minden szatrapia vagy tartomány, hanem minden kiváltságos rend is. Poroszország minden kimélet nélkül törhetett előre: Ausztriát minden nyomon lekötötte történeti hagyománya, megalkuvásra kényszerítette minden egyes elemmel, melyen fennállása, nagysága alapult.

Röviden: egy megállapodott, sok tekintetben még középkori állam bukott el az előretörő ellen való harczban. Az igazság Ausztria részén volt; de a történeti erők viadalában nem egyedül az szab törvényt.

A császárra villámcsapás gyanánt csapott a hír. Már másnap, jul. 4-én fegyverszünetet kért Gablenz a királytól, de ez megtagadta. Igy csak a franczia közvetítés maradt hátra és Ferenc József ettől remélte a győzelmes ellenség megállítását.

Napoleon császár, mint akkor a legtöbben, Ausztriát jóval erősebbnek tartotta a porosznál és hogy az egyensúlyt fentarthassa, tőle telhetőleg előmozdította az olasz-porosz szövetség megkötését. Így, ha az ellenfelek körülbelül egyenlők és harczban kimerülnek, nemcsak mint békebiró léphet fel, mi a franczia hiúságnak nagyon hizeleg, hanem békén, vagy kevés áldozattal terjesztheti is birodalmát úgy, mint ez 1859-ben sikerült neki. A nemzetiségi elvnél fogva leginkább Belgiumra vetette szemét, de a franczia közvélemény, a forradalmi és napoleoni emlékek után indulva, még jobban vágyott a Rajna nyugoti partjára. A háború előtt és kezdetén, Bismarck nem is ellenkezhetett a törekvésekkel, sőt azon volt, hogy a császár előre állapítsa meg semlegességének, vagy épen támogatásának bérét. Napoleon azonban ezt nem tette: semmikép sem akarta kötni magát, hogy aztán, ha a harczoló felek kimerültek, többet is követelhessen. Most a poroszok fényes és döntő győzelmei egészen megzavarták terveit. Igy kész volt Ausztria diplomatiai támogatására. Követét, Benedettit, Csehországba küldötte, hogy a fegyverszünetet kieszközölje. Ferencz József ekkor adta át neki nyilvánosan Velenczét és így beavatkozása mindenkép igazoltnak látszott. De mit sem tett arra nézve, hogy akaratát szükség esetén fegyverrel is keresztül vigye; nem mozgósította seregét. Így, noha látszólag ő volt a «hullámoknak szigonyával parancsoló Neptun», valóságban mit sem ért el, sem maga, sem Ausztria részére. A poroszok látszólag elfogadták ugyan közvetítését, de azért teljes erővel folytatták a háborút, sőt Moltke elég erősnek tartotta hazáját arra, hogy egyszerre megvívjon az osztrákkal s a francziával. Az olaszokat pedig szerfölött bántotta vereségük, azt remélték, hogy a porosz győzelmek után ők is győzhetnek és csak most akarták megkezdeni igazában a háborút.


Gróf von der Goltz.
Weger rézmetszete után.

Napoleon kijelentését, hogy Velencze már az övé, semmibe se vették és oda küldték seregöket.

Ezalatt Benedeknek sikerült serege nagyobb részével Olmütz vára alá jutni, hol pihenhetett és megerősödhetett. A kisebb rész egyenest Bécs felé vonult vissza, hogy a floridsforfi sánczoknál, a Dunától északra, megkisértse a fenyegetett császári város védelmét. A bécsiek, kikben a königgrätzi esemény némileg megrendítette a harczi kedvet és a dynastikus hűséget, félelemmel néztek elébe a porosz támadásnak és kérve-kérték a császárt, ne tegye ki őket a háború borzalmainak. De Ferencz József lelkét nem törte meg a balsors. Az a lelkes fogadtatás, melyben nejét, Erzsébetet akkor Pesten részesítették – még Deák is elment fogadtatására s a kis Rudolf megijedt a riadó éljenzéstől – meggyőzte arról, hogy a lázadóknak hirdetett magyarokra is számíthat, ha biztosítja alkotmányukat. A franczia segítségben is bízott. Végre a franczia szerződés alapján lehető volt most már a győztes déli sereget kivinni onnét és a poroszokkal szembe állítani. Az egész ismét körülbelül 250,000-nyi sereg élére Albrecht főherczeget állította, ki el volt határozva arra, hogy a Duna déli partján, Bécs és Köpcsény közt döntő harczot vív. Remélte, hogy kedvező állásából ép úgy visszaveri a porosz rohamot, mint atyja, Károly főherczeg 1809-ben Napoleonét.

Osztrák részről most már minden területi veszteség elkerülése – Velencze kivételével – volt a czél. A német hegemoniáról le kellett mondani. Bármily nehezére esett ez, Ferencz József belátta és e szerint cselekedett. Magához hivatta Deák Ferenczet és elfogadta a kiegyezés alapvonalait. Magyarország hűségére támaszkodva készült szembe szállani a jövő viharaival.

Mialatt Ferencz József nyugodt elhatározása e nehéz napokban fentartotta az ezer sebből vérző Ausztriát, Vilmos királynak a győzelmek hatása alatt óriásra növekedő sóvársága és kapzsisága szinte kétségessé tette a porosz erőfeszítés és diadal eredményeit. Már nemcsak egész északi Németországot akarta, hanem Csehország egy részét; vagy legalább osztrák Sziléziát. Nem birta belátni, hogy az annyira lesujtott ellenség miért ne veszítsen területet és ne fizessen nagy hadisarczot.

Háborút viselni sem könnyű, de békét kötni tán még nehezebb. Az egyik párbaj a két ellenfél között: a másikra nemcsak a csaták sikerének van befolyása, hanem az általános nemzetközi helyzetnek is. Ha a háború tovább tart, beavatkozhatik Francziaország, mi egyszerre felszabadítja Ausztriát. De sem Anglia, sem Oroszország nem nézte szivesen a porosz hatalom növekedését és a rokon német uralkodó házak elűzését. A porosz táborban kiütött a cholera és tán több áldozatot szedett, mint e háború.

Így Bismarck előtt, ki most ismét magához ragadja a vezetést, világos volt, hogy a háború lehető gyors befejezése az elérhető eredmények biztosítása a főczél.293 Ezt csak úgy érheti el, ha Ausztriának kedvező békét enged és ha túlságos követelések által nem sérti még jobban Ferencz József érzékenységét és a többi nagyhatalom irigykedését.

Ő maga egész dramatikusan irja le tárgyalásait az öreg királylyal, ki oly nehezen ment belé a háborúba, de aztán oly nehezen volt kielégíthető. «Ügyünk jól áll, írta júl. 9-én nejének; ha nem követelünk túlságos sokat és nem hiszszük, hogy már meghódítottuk a világot, oly békét nyerünk, mely megérdemli a fáradságot. De mi ép oly gyorsan válunk mámorosakká, mint a hogy elcsüggedünk és így nekem jut a hálátlan szerep, vizet tölteni a pezsgő borba és arra utalni, hogy nem egyedül vagyunk Európában és van még három szomszédunk.»294 «A háború a politika fegyveres folytatása.» Bismarck a nagy hadtudományi írónak, Clausewitznak az elve szerint járt el. Politikájának a német egység megteremtése porosz felsőség alatt volt a czélja, nem pedig Ausztria megsemmisítése. Épen julius 9-én állapítja meg a béke feltételeit ezen az alapon. Egész északi Németország a Majnáig egy szövetségben egyesül. Ebben Hannovera, Hessen s Szászország beolvasztása biztosítja Poroszország teljes felsőségét. E tervhez Napóleon is hozzájárult, ki még mindig számított a megfelelő compensatióra.

Hogy Ausztriát gyors engedésre birja, egyaránt használ két ellentétes módszert. Egyrészt kedvező, szinte meglepően kedvező feltételeket ajánl. Brünnből Giskra Károly polgármester azzal az ajánlattal küldi Bécsbe, hogy gyors béke esetén Ausztria egyesítése a déli német államokat, úgy mint Poroszország az északiakat. Vagyis a győzelem után sem követelt többet, mint a háború előtt. E tervet azonban Ferencz József, tekintettel Napoleonra és saját déli német szövetségeire, kénytelen volt visszautasítani. Másrészt pedig meg akarta Ausztriával értetni, minő veszedelmes lehet reá nézve a háború további fejlődése. Ezért nemcsak a gyors előnyomulást sürgeti Bécs felé, hanem csak most kezdi meg igazán a «szívbe döfés» politikáját.

Moltke a háború előtt tartott haditanácsban kijelentette, hogy «Ausztria nagyon szívós, de egy magyar forradalom és vége.» Usedom híres jegyzékének, a «szívbe döfés» politikájának is Magyarország felkelése lett volna a főeszköze. Garibaldi tervezett vállalata abban maradt. Így Bismarck, ki már a háború előtt iparkodott megrendíteni, a magyar katonák hűségét, most magyar légió felállítását határozta el. Ennek vezetését Klapka György vállalta el, katonái pedig a porosz fogságba jutott legénységből kerültek ki, melynek egy része kész volt a császár ellen szolgálni. A magyar forradalmi bizottság, melynek élén Kóji Komáromy György és gr. Csáky Tivadar állottak, oly nagynak tüntette fel előkészületeit és híveinek számát, hogy a porosz államférfiú, bármily kritikával nézte is az adatokat, mégis meg volt győződve arról, hogy az ország nagy része fegyvert fog, mihelyt a légió ilyen híres vezér alatt honi földre érkezik.295 A porosz fősereg már közel táborozott és Vilmos király, hogy teljes érdeklődését bebizonyítsa, a magyar alkotmány biztosítását is kész volt felvenni a béke feltételei közé.

Nemcsak a magyar volt elégedetlen a német központosító rendszerrel, hanem a cseh is. Prágát még julius 8-án elfoglalták a poroszok és már előbb felhívták a «nemes cseh nemzetet» jogai visszavívására.296

Ausztriának szövetségeseire, a német államokra is akkor nehezedett a győző súlyos kardja. Szászországot már a Csehországba vezető úton megszállották a poroszok. Hannoverába is nyomban a hadüzenet után betörtek. V. György király azonban összegyűjtötte seregét, azon szándékkal, hogy dél felé vonulva, a bajor sereggel egyesül. Hadai Langensalzánál jun. 27-én megütköztek a poroszszal és győztek, de mivel maguk sem bíztak ügyök sikerében, már harmadnap letették a fegyvert. Így Hannovera, majd a hesseni választófejedelemség is porosz igazgatás alá jutott és a porosz birodalom két fele közt helyreállott a szabad közlekedés. Manteuffel, ki Vogel von Falckenstein helyett átvette a vezetést, Kissingennél (jul. 10.) és Aschaffenburgnál legyőzte a rosszúl vezetett bajorokat és megszállotta Frankfurtot is. Így tehát e részről Ausztriának már nem volt mit remélnie.


Gróf Bismarck.
Roemernek 1868-ból való metszete után.

Most ismét Napóleonba vetette reménységét a bécsi udvar. Az ő közbenjárásától remélték az ellenség megállítását. Ennek a reménynek tulajdonítható, hogy a császár nem fogadta el Bismarcknak Giskrától izent, annyira kedvező ajánlatait. Csakugyan franczia közvetítéssel kötötték meg a fegyverszünetet jul. 21-én. A porosz fősereg egy része akkor már Pozsonyhoz közeledett, hogy elvágja Benedeknek még Morvában veszteglő hadait. Itt Lamacsnál véres csata fejlődött, melyet délben a fegyverszünet híre szakított félbe.

Vilmos király végre meghajlott Bismarck erős akarata előtt, midőn még a trónörökös is ministere mellett szólalt fel. De boszankodásának, hogy nem sikerült Ausztriától egy tartományt sem elragadnia, kifejezést adott az a jegyzete, hogy seregének fényes győzelmei után csak azért engedett, mert ministerelnöke őt az ellenség előtt elhagyta.

Ausztria még akkor sem volt megvetendő ellenség. Mint Custozzánál szárazon, most a porosz alkudozások idején, vízen győzte le másik ellenségét, az olaszt.

Tengeren még sokkal erősebb volt az olasz hadierő számbeli túlsúlya, mint szárazon. Az új állam átvette a régi sardiniai és nápolyi flottákat és 1860 óta is egyre erősítette hajóhadát. Nagy áldozatokkal szerzett magának erős pánczélos flottát, melynek működésétől a háború megkezdése óta igen sokat várt. De Persano tengernagy egyre halasztotta indulását és midőn végre már nem állhatott ellen a kormány parancsának és az ellen felzúduló közvéleménynek, nem Velencze, vagy Triest elé hajózott, hanem Dalmáczia legnyugotibb szigetét, Lissát vette ostrom alá. De a vár vitézül ellenállott és felmentésére csakhamar elősietett az osztrák hajóhad.

Ez új alkotású volt, csak az ötvenes években erősödött némileg Miksa főherczeg igazgatása alatt. E munkájában a fiatal Tegetthoff Vilmos, egy szegény tiszt fia, volt a főherczeg jobb keze. Akkor vált Polából fő hadiállomás és bár az állam financiái nem engedtek nagy kiadásokat, mégis építettek új hajókat is, a régieket pedig átalakították. De Tegetthoff még sokkal nagyobb munkát végzett a legénység betanításával, a szertárak felügyeletével, az egész hajósnépnek szellemével való eltöltésével. Helgolandnál, mint láttuk, 1864-ben vitézül megállott a túlnyomó dán flottával szemben. Most reá volt bízva a vezetés, azon megbízással, hogy a tengerpartot őrizze. De ő, a támadásban látva védelem legjobb módját, megállapította tervét, összevonta az összes pánczél- és fahajókat és bár így is sokkal kisebb erővel rendelkezett, mihelyt hirét vette Lissa ostromának, elhatározta az ellenség megrohanását.

Julius 20-án reggel érkezett az osztrák hajóhad Lissa elé. Az olasz három csoportba osztva, eléje hajózott. Persano a legerősebbet vezette. Tegetthoff ennek megtámadását határozta el és ékalakban rendezve hajóit, vezérhajójával egyenesen az ellenséges tengernagy hajójának rontott. Minthogy sem ágyúi, sem pánczéljai erejére nézve hajói nem vetélkedhettek az olaszokkal, az egyenlőtlenséget az ellenséges hajók megrohanásával akarta jóvá tenni.

Hajója sarkantyújával nekirontott a «Ré d’ Italia» pánczélosnak és sikerült is azt elsülyeszteni. Egy más nagy olasz pánczélos, a «Palestro» megsérült és elégett és így Persani, ki a legerősebb hajót, az «Affondatore»-t választotta, kényszerült Itália felé visszavonulni. Ezalatt az osztrák fahajók is vitézül viaskodtak a többi olasz pánczélos csoportokkal és köztük a már hasznavehetetlennek itélt «Kaiser» szintén megrohanással segített magán. A győzelem teljes volt; az olasz hajóhad többé kisérletet sem tett a harcz megújítására. Persanot később elitélte az olasz állami törvényszék.

Ez volt az első nagy csata a tenger mai urai, a nagy pánczélosok közt. Tegetthoff győzelmét nemcsak vezéri tehetsége döntötte el, hanem tisztikarának bátorsága és képzettsége is. A hajóhad minden korban nagy technikus ismerteket követelt: ide nem juthattak el a tanulatlan mágnások; itt az érdem döntött. Tegetthoff maga is liberalis gondolkodású polgár volt: úgy tisztjei is. Ezt az ellentétet még jobban kiélesítette a nagy urak Csehországi csatavesztése.297

De bár így Ausztria új és nagyértékű győzelmet nyert, ez a babér nem változtathatott a háború sorsán. Nikolsburgban az öt napos fegyverszünet leteltekor, jul. 26-án, megkötötték az előzetes békét. Ferencz József csak egyet vihetett keresztül: hű szövetségese, a szász dynastia megmaradt országa birtokában, melytől a poroszok meg akarták volna fosztani. A béke értelmében Ferencz József beleegyezik a régi német szövetség feloszlásába és Németország ujjáalakításába Ausztria részvétele nélkül. Elismeri továbbá a Majna vonalától északra, porosz felsőség alatt alakítandó szorosabb szövetséget.


I. Vilmos porosz király a berlini királyi várpalota Fehér-termében megnyitja az Északnémet szövetség gyülését, 1867 febr. 24.
Mende kőrajza után.

Az e vonaltól délre eső államok (Bajorország, Württemberg, Baden és a hesseni nagyherczegség) külön független szövetséget alkothatnak, mely az északnémet szövetséggel nemzetközi egyezségre léphet. A császár a porosz királyra ruházza Schleswig-Holsteinra vonatkozó jogait, de kiköti, hogy Schleswig északi dán népességű kerületei Dániához csatolhassanak, ha népszavazás útján ezt óhajtják.298 Ezen fölül Ausztria 20 millió tallér hadisarczot fizet. E föltételeket végleg megerősítette az aug. 30-án kötött prágai béke. Olaszország lázasan óhajtott volna maga erejéből is nyerni valamit, kölönösen déli Tirolt, de porosz segítség nélkül már épen semmi kilátása sem lehetett. Ezért Viktor Emánuel okt. 3-án szintén békét kötött Bécsben, melyben bár tengeren-szárazon legyőzték, mégis elnyerte Velenczét.

Bismarck az előzetes békétől a véglegesig lefolyó időt is felhasználta. A francziák akkor már látták, hogy a poroszok kijátszották őket és megkezdődött a háború követelése: a «revanche pour Sadowa.» Franczia támadás esetén déli Németország az első áldozat. Ezért Bismarck, most is királya ellenére, kedvező béke föltételeket enged Bajorországnak, mely csak néhány mérföldet veszt, a többi állam területéhez meg épen nem nyúl. Így a déli németeket arra bírta a franczia félelem, hogy nyomban a háború után titkos véd- és daczszövetségre lépjenek az északnémet szövetséggel. A német egység katonai és diplomatiai tekintetben már megvolt.

E nagy munka véghezvitelében nagy része jutott az erőszakosságnak és ravaszságnak. Megszilárdításában azonban Bismarck a katonai hatalom további fejlesztése mellett nem mellőzte el azokat a tényezőket sem, melyek nélkül modern állam nem állhat fenn: a közjólétről való gondoskodást és a szabad fejlődést.

Még Csehországban arra bírta a királyt, hogy a porosz országgyűléstől kérjen indemnitást a mult évekre nézve, melyek lefolyása alatta conflictus lehetetlenné tette a költségvetés alkotmányos megszavazását. A harcz előkészítésére rendkívüli eszközökre volt szükség: mihelyt a czél el van érve, a nép alkotmányos joga ismét érvényesül. Bár a conservativok nagyon ellenezték a kormány bevallását, hogy eddig törvényellenesen járt el, Bismarck most is keresztül vitte akaratát. Igen jól érezte, hogy nagy alkotását csak a nép széles rétegeinek lelkes támogatása tarthatta fenn. Ez pedig alkotmányosság nélkül el nem érhető. Különben is a nagy és váratlan győzelmek annyira népszerűvé tették őt és a hadsereget, hogy erős ellenzéktől, legalább külügyi kérdésekben, nem kellett tartania.

Majd az északnémet szövetség alkotmányának megállapítására került a sor.299 A szövetségtanács mellett, mely a fejedelmeket képviselte, általános népszavazásból kikerülő birodalmi gyűlés ült össze. E két intézmény mutatta, hogy az új Németország egyaránt műve a fejedelmeknek, első sorban a porosz királynak és a nemzet egységeért lelkesedő népnek. Bismarck egyéni állása abban jut kifejezésre, hogy ő lép mint birodalmi kanczellár a kormány élére. A szövetség egyes tagjai megtartották külön alkotmányukat, de katonai, diplomácziai és vámügyi tekintetben szoros egységgé alakultak. Már ekkor szóba jött különben a posta, a vasút, a fogyasztási adó és a polgári és a büntető törvénykönyv egysége is. Az első birodalmi gyülésben, melyet 1867 febr. 27-én nyitott meg Vilmos király, a conservativ és nemzeti szabadelvű párton volt a többség. Ezek a kormányt támogatták, melynek a szintén erős haladó-párt volt az ellenzéke. Nemzeti kérdésekben azonban valamennyien egyetértettek.

Eleinte igen nehéz volt az ujonnan elfoglalt országok népességének beolvasztása s porosszá tétele. Legnagyobb volt az ellenállás Hannoverában, melynek a királya még mindig azt remélte, hogy osztrák és franczia segítséggel visszaszerezheti trónját. De a kitünő porosz közigazgatás csakhamar enyhítette az ellentéteket és az új honossági törvény, mely minden németnek megadta a szabad költözködés jogát, mind több porosz elemet vegyített az annektált tartományok közé. De még ennél is többet tett a birodalom ereje, mely megakadályozta a támadást és a lázadást és utoljára is a kényszerűbe való belenyugváshoz szoktatta a kedélyeket.

Még nagyobb nehézségeket okozott a déli német államokhoz való viszony. Igaz, hogy a kormányokat úgy a hazafias belátás, mint a francziáktól való félelem a titkos szerződések hűséges megtartására bírta, de a nép épen nem akart belényugodni a porosz hegemóniába. Bajorországban és Badenban különösen a katholikus papság szította az ellenállást, Württembergben pedig a demokraták lázadtak fel a porosz katonai dictatura ellen. Bár a déli államok 1867-ben mind megújították a háború által megszüntetett vámszerződéseket (Zollvereint), a vámparlamentbe 1868 elején délen majdnem kivétel nélkül porosz-ellenes követeket választottak. Ez a féltékenység, melyet Francziaország és bizonyos tekintetben Ausztria is ápoltak, meghiusította, hogy a déli német államok egymással szövetségbe lépjenek. A nélkül pedig, a prágai béke értelmében, nem köthettek egyezséget az északnémet szövetséggel sem. Bismarck nem is igen sietett vele. Egyelőre megvolt a katonai szövetség, melynek czikkelyeit 1867-ben közzé is tétette, a többi előidézéshez pedig, jól, tudta, újabb győzelmes háborúra lesz szükség, mely a német törzseket egybeforrasztja.

Még nem volt betetőzve az épület, de lakható volt és nyugodtan lehetett várni újabb lakosztályok hozzá toldását. A német nép politikai érettsége a porosz vezetés alatt nagyot haladt. Mint Bismarck mondta: lóra ültettük Germániát, megválik, hogy tud-e nyargalni.

Egy nagy egységes Németország megalakulása teljes felforgatása volt Európa hagyományos viszonyainak és egyensúlyának. Földrészünk középső része egyaránt éreztette befolyását nyugot-, dél- és kelet felé. De legnagyobb befolyással arra a birodalomra volt, melylyel való ellentétben jött létre német egység porosz vezetés alatt. Az 1866-iki háború döntő fordulat nemcsak Poroszország történetében, hanem Ausztriáéban is.


  1. Források: Bismarck visszaemlékezései, levelei, különösen Gerlachhal való levelezése. Hahn: Fürst Bismarck. Horst Kohl: Bismarcks Reden. [VISSZA]
  2. Elefántvezető. [VISSZA]
  3. A porosz urak e miatt zsidóknak nézték az osztrák ministereket.[VISSZA]
  4. Hahn. i. m. I. 66–67. Az országgyűlés bizottságában mondta. [VISSZA]
  5. Sybel, i. m. II. Bernhardi. IV. , V. köt. [VISSZA]
  6. Ernő herczeg emlékiratai ezt nem említik, de Bernhardi, ki egy ideig körében tartózkodott, így itélt. [VISSZA]
  7. Sybel, i. m. II. 342. [VISSZA]
  8. Hahn, i. m. 80–85. l. [VISSZA]
  9. Bismarck kifejezése. [VISSZA]
  10. Friedjung: Kampf um die Vorherrschaft in Deutschland, I. 65. l.[VISSZA]
  11. A király azt hitte, hogy ministere ezt borközi állapotban mondja. Bismarck visszaemlékezései. [VISSZA]
  12. Friedjung i. m. I. 316–318.[VISSZA]
  13. Oesterreichs Kämpfe im Jahre 1866, az osztrák táborkar munkája; a bevezetésben. Másik főforrás: a porosz táborkar munkája: Der Feldzug in Deutschland 1866. Kiegészítik ezeket Bernhardi, ki akkor katonai meghatalmazott volt az olasz seregnél és Friedjung i. m. igen becses hadi térképekkel. Sybel, i. m. V. k. [VISSZA]
  14. Friedjung. Benedek. [VISSZA]
  15. Egy volt adjutánsának, ki később igen magas katonai polczra emelkedett, személyes közlése. [VISSZA]
  16. A porosz kormány később kijelentette, hogy ez irattal nem ért egyet. [VISSZA]
  17. La Marmora később egy külön munkában védekezett. Un po piú di luce, 1873. [VISSZA]
  18. Bismarck visszaemlékezései. II. k. 227. l. [VISSZA]
  19. Briefe, 572. l. [VISSZA]
  20. Bernhardi, VII. k. Fontos még: Kossuth iratai az emigratióból VI–VII. k. [VISSZA]
  21. Friedjung, i. m. II. k. 368. l.[VISSZA]
  22. Adolf Beer: Aus Wilhelm v. Tegetthoffs Nachlass.[VISSZA]
  23. E kikötés alól 1878. okt. 11-én Ausztria felmentette Poroszországot. [VISSZA]
  24. Sybel, i.m. VI. kötet. [VISSZA]