Még közvetlenül a föltalálása utáni első időkben sem volt akkora tekintélye a nyomdászatnak, mint későbben, a tizenhatodik század folyamán, a reformáció világrengető mozgalmai közepette. Amíg korábban művész volt a nyomdász, a jobb módúak esztétikai meg kulturális szükségletei egy részének világrahozója: ebben az új, tizenhatodik században apostoli hivatása lépett előtérbe, belesorakoztatva tisztelői és bámulói sorába az emberek százmillióit. A reformáció századának szokták nevezni ezt a tizenhatos évszázadot, a reformáció fogalmától pedig elválaszthatatlan a nyomdászatnak, a szószékről elhangzó ige megmilliomszorozójának a fogalma. Luther, Kálvin és Servetus gigantikus vezérlő alakjai körül ott csoportosul fehérzubbonyos tipográfus őseink tömege, csupa alvezére és kvártélymestere a hit és szellem akkori világháborújának. Nélkülük, a tipográfia nélkül a legtündöklőbb ékesszólású reformátor is a Husz Jánosék sorsára jutott volna; a könyvnyomtatók mozgósították mögéjük a győzedelmek megvívóit: a városi polgárságnak és kézműveseknek meg a falusi földművelő-híveknek az eszméért életét is föláldozni kész, végeláthatatlan tömegeit. Annyi bizonyos, hogy a reformáció ágya jól meg volt már vetve az újkor hajnalán. A dél-franciaországi albigensek, az angol Wycliffe John (1320-1384), a boszniai és dél-magyarországi bogumilok szakadársága után a cseh Husz Jánosnak a föllépése már magában is igen mély nyomokat hagyott a közlélekben európaszerte. Husz Jánost a konstanzi zsinat határozata alapján 1415-ben megégették, de vallásos és társadalmi tanításait száz esztendeig sem lehetett kiirtani az emberek emlékezetéből. A huszita csehek egymásután verték tönkre az ellenük küldött keresztes hadakat, s végül is a benső meghasonlás győzte le őket, nem pedig az idegen fegyverek éle. A huszitizmust magát azonban nem lehetett máról holnapra elfojtani. Benne parázslott ez továbbra is a csehek, sőt a magyarok meg németek egy töredékének a lelkében is. II. Pius pápa még 1469-ben egyházi átokkal sújtotta Podjebrád György cseh királyt a huszita tanításokkal való szimpátiájáért. Mátyás királyunknak ellene küldött világhírű fekete serege azonban szintén meg volt fertőzve a huszitizmustól, s talán ez volt a fő-fő oka a cseh hadjárat kínos hosszadalmasságának és viszonylagos eredménytelenségének. Idehaza Magyarországon is igen sok oly ember volt, aki titokban a huszitizmushoz hajlott; hiába volt a tizenötödik század második negyedében a Marchiai Jakab kegyetlen inkquizitoroskodása, amely elől ezrével menekült a színmagyarság Moldvába: a városok népe nem volt már olyan föltétlen, a kritikáig el nem merészkedő híve a római egyháznak, mint annak előtte. A német polgárság is gyűlölködve gondolt a papi hatalmasságokra, akik Németország egész földbirtokának jó egyharmadát tartották kezükben. S ez volt a helyzet mindenütt. Angliában Wolsey bíboros, minálunk Bakócz Tamás esztergomi érsek mérhetetlen gazdagságokat raboltak össze, s míg a népek millióit az egész Európán végigvonuló pénzügyi válság fojtogatta: ők maguk pompában meg bujaságban versengtek. Nem volt különb az állapot Rómában meg a francia földön sem. Szent Péter trónusát a Borgia-fajbeli VI. Sándor személyében a minden bűnök emberi megtestesítője foglalta el, Párizsban pedig úgy kereskedtek a főpapi stallumokkal, mint Velencében a fahéjjal meg szerecsendióval. S mert fejtől büdösödik a hal: a szerzetes- és apácarendek jó része sem maradt hátra erkölcstelenség dolgában a főpapjai mögött, s a nép szeme előtt űzte istentelen luperkáliáit.

A krisztusi szegénység és egyszerűség elvének állandóan való tüntető megcsúfolása gondolkozóba ejtette a keresztények legjobbjait. Savonarolától Erazmusig nem volt olyan nagy embere a derengő újkornak, aki ne követelte volna az egyházi élet bizonyos fokú megreformálását. Csoda-e hát, hogy a tizenhatodik század hajnalán európaszerte terhes volt már a levegő az elkövetkező zivatar villámaitól?

A zivatar kitörésének okozójául általában az úgynevezett bűnbocsátó levelekkel való kereskedést tekintik. Ez azonban akkoriban már nem volt új dolog; Gutenberg maga is nyomtatott ilyet 1454-ben. Amit V. Miklós pápa a török ellen való védelem költségeinek előteremtésére megengedhetőnek tartott: üdvösnek vélte II. Gyula pápa is, de már ekkor a római Szent-Péter templom fölépítése volt a cél. Az ő utóda X. Leó, aki a magyar Bakócz Tamással való versengés után kapta meg a tiarát, üresen találva a pápai kincstárt: szintén a Szent-Péter templom fölépítése címén bocsátotta ki bűnbocsátó leveleit; nagy hibát követett el azonban azzal, hogy ezek árusítását egyetlen szerzetre, az amúgy is népszerűtlen dominikánusokra bízta, amivel egyrészt kihívta a többi szerzetesrend féltékenykedését, másrészt pedig alkalmat adott széles néprétegeket felbőszítő erőszakosságokra s visszaélésekre.

Egy Ágostonrendi barát, Luther Márton szava volt a zivatar első gyújtó villáma. A biblia szövegére támaszkodva, 1517 október 31-én kiszögezte a bűnbocsátó levelekkel való üzérkedést kárhoztató kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, addig hallatlan mértékű elismerést és gyűlöletet aratva ezzel a merészségével.

A világtörténelmi jelentőségű események már most gyors egymásutánban peregtek le. A dominikánusok vad támadásai kétségbeesett önvédelemre és ellentámadásra késztették Luthert: fölvetette az úrvacsora, a papi nőtlenség meg az egyházi vagyon szekularizációjának kérdését; az utóbbira vonatkozó tételeivel a maga pártjára hódítva egy néhányat a német fejedelmek közül. Mint a protestáns Taylor maga is mondja: "A reformáció kezdeti históriájában több szerepe volt a diplomatikus sakkhúzások művészetének, mint magának a vallás ügyének."

1920-ban a pápa külön bullában kárhoztatta Luthert és tanításait, aki azonban ezt a bullát az Antikrisztus művének jelentette ki, s a wittenbergi piacon nagy tömeg jelenlétében elégette. A következő esztendőben V. Károly császár a wormsi birodalmi gyűlés elé idézi Luthert, s szép szóval meg fenyegetéssel akarja rávenni arra, hogy tanításait visszavonja. (Érdekes epizód ebből az időből, hogy az éppen Wormsban lévő Verbőczi István ebédre hívta "ezt a bolond embert", hogy a lelkére beszélhessen.) Luther azonban hajthatatlan maradt, mire a birodalmi gyűlés száműzetésre ítélte őt, a könyveit pedig megsemmisíteni rendelte. Hatalmas pártfogói lévén, Luther a száműzetés helyett Wartburgban lappangott majdnem egy esztendeig, de még 1522-ben elfoglalhatta tanszékét a wittenbergi egyetemen. Németország lakosságának nagy része ugyanis ekkor már híve volt az új tanításoknak, s ezek gyorsan terjedtek át más országokra is. 1521-ben a bécsi Szent-István templomban már erősen lutherista ízű prédikációk hangzottak el, éppen úgy Gasteinben, Brixenben, sőt még Stíriának egyes helyein is, mígnem Habsburg Ferdinánd kegyetlen rendszabályai vissza nem térítették az eltévedt juhokat a régi akolba. De sok híve volt a reformációnak Magyarországon is. Mária királyné, II. Lajos felesége állítólag maga is összeköttetésben volt Lutherrel, németekből álló környezete többé-kevésbé nyíltan lutheránusnak vallotta magát, s bányavárosaink lakosságának többsége az új tanításokra esküdött. Hiába volt az 1523-iki budai országgyűlésnek az a határozata, hogy "Szűz Mária ellenségei fej- s jószágvesztéssel büntetendők": a Wittenbergből kirobbant forgószélnek nem lehetett gátat vetni.

A reformáció terjedésének meggátlására irányuló határozatokat megtalálhatjuk a mohácsi veszedelem előtti egyéb országgyűlések végzeményei közt is. Legkérlelhetetlenebb - és borzalmasságában is egyszersmind legképtelenebb - a budai 1525-i országgyűlés ama határozata, amely szerint a lutheránusok irgalom nélkül kiirtandók; bárki s bárhol fog el ilyen eretneket, vesse máglyára, a vagyonát pedig vegye el. A magyar nép józanságára vall, hogy e gonosz törvénynek nem igen akadt tisztelője és végrehajtója, egy szegény könyváruson kívül - már amennyire a história eddig kiderítette - alig esett valaki áldozatául a törvényhozók bigottságának. Azok a tömeges kivégzések is, amelyekkel Verbőczi István 1526 tavaszán a sztrájkoló lutheránus bányászmunkásokat büntette: inkább a főúri sorba emelkedett köznemes osztálygőgjének, mintsem vallási fanatizmusnak tulajdoníthatók.

Az 1532 körüli időkre esik a francia, pikardiai születésű Kálvin Jánosnak a reformátori föllépése. Prédikációit Párizsban kezdte meg, ahonnan csakhamar elűzték. Menekülése közben előbb Strassburgban állapodott meg, majd a svájci Genfbe ment, ahol megszervezte a helvét hitvallású református egyházat presbiteriánus alapon. Tanításai sokfelé elterjedtek, egyebek közt Magyarországon is, s itt keserves viszontagságok árán meg is gyökeresedtek. A reformált vallásfelekezetek között eleintén nem volt élesebb elkülönülés, de később, a hittételek dogmákká csontosodása idején, e felekezetek elszakadoztak egymástól, s gyakran szilajabb harci kedvvel küzdöttek egymás ellen, mint a háttérben meglapuló pápizmus ellenében.

A Luther és Kálvin hittételei közt való különbség és az a gyűlölködésbe is át-átcsapó szenvedelmesség, amellyel a két nagy reformátor hívei a maguk álláspontját egymás ellenében védelmezték: a pápaság malmára hajtotta a vizet. A pápizmust, mint egy angol történész nem sok túlzással mondja, a lutheránusok és kálvinisták közt kitört egyenetlenség mentette meg a végső romlástól. Ennek az egyenetlenkedésnek a látása tartotta vissza a kor kiváló embereinek egész sorát attól, hogy a reformációhoz csatlakozzék, mások pedig - mint a világhírű Rotterdami Erazmus - bármennyire el is ítélték a szerzetesrendek visszaéléseit: ezt kisebb bajnak tekintették annál a másiknál, amely a presbitériumok korlátolt világszemlélete és bigottériája révén fenyegette a tudomány szabadságát és ennek kapcsán az emberiség boldogabb jövőjét. Erazmuséknak talán nem volt mindenben igazuk, de magatartásuk új erőre segítette a már-már roskadozó Rómát.

A pápaság ellentámadása nem soká váratott magára, de addigra a lutheri hitelvek meghódították fél Németország, Dánia, Svédország és Norvégia, valamint a balti országok lakosságának értelmét és meggyőződését, a kálvinizmus pedig győzött Németalföldön, Angliában, Skóciában meg Svájcban, s nagy sikerrel folytatta előnyomulását francia földön, s a magyaroknál és cseheknél.

A reformációs mozgalmak emez előretörésétől, népszerűsödésétől, az új felekezetek meggyökeresedésétől és állandósulásától, vagyis az egész reformációs munkától teljességgel elválaszthatatlan a könyvnyomtatás tizenhatodik századbeli históriája. Művészetünk világtörténelmi jelentősége tulajdonképp csak ezekben az időkben bontakozott ki a maga egész ragyogó fenségességében.

Elmondottuk már históriánk múlt kötetében, hogy a könyvnyomtatás a tizenötödik század alkonyára bámulatos arányúvá fejlődött az európai művelődési centrumokban. Velencében például százötven körül volt 1495-ben a nyomtató műhelyek száma; Lyonban ötven volt belőlük, Párizsban hatvanhat, Baselben legalább is harminc. A kisebb nyomdahelyeknek pedig már se szeri, se száma.

A tizenhatodik század elejének valamennyi nyomdászát név szerint fölsorolni egyrészt lehetetlen valami volna, másrészt meg nem is lenne az ilyesminek különösebb értelme. Nem sorolhatnók fel például a segédi sorban élt ama tipográfusok ezreit, akik verejtékes munkájukkal bár nagyban hozzájárultak a nyomdászat dicsőségének öregbítéséhez, névtelen hősei maradtak művészetünknek, mert hiszen a nevüket nem őrizte meg semmi kolofon- meg impresszumféle. Viszont teljesen fölösleges dolog volna ezt a mi mostani kötetünket telezsúfolni olyan könyvnyomtató mestereknek az impresszumokban megrögzült neveivel, akik csak haszonélvezői voltak a legszentebb foglalkozásnak, pusztán csak üzletet látva lenne, s nem érezve át annak sem művészeti, sem etikai velejáróit. Mert hát ilyenek is akadtak minden időkben. Az ilyen embereknek pedig semmi igényük a társadalom, még kevésbé az utókor elismerésére. A tizenhatodik század nyomdászatáról szóló mostani kötetünkben a külföld tipográfusmesterei közül tehát csak azoknak az emlékét fogjuk fölidézni, akik nyomdászok voltak ízig-vérig, s tevékenységük vagy magára a tipográfiára volt áldáshozó, vagy pedig egyéb módon szolgálták az emberiség kulturális haladásának mindennél szentebb nagy ügyét.

***

Lássuk mindenek előtt a németországi két legősibb tipográfusműhelynek a sorsát. A nagy föltaláló Gutenberg nyomdája a tizenhatodik század első felében még egészében megvolt, és pedig a Hewmann Fridrik birtokában, aki azt a "közös életre egyesült testvérek"-től 1508-ban megvásárolva, s Mainz városába visszatelepítve, 1535-ig nyomtatott véle. A harminchatsoros biblia típusai véges-végig kimutathatók a nyomtatványai címsoraiban. A mainzi Schöffer-nyomda is jó ideig virágzott. Az öreg Schöffer Péter 1502-ben meghalt, két nyomdászfiút hagyva maga után. Az idősebbik, János, kapta örökségül a nyomdát, sok szép munkát nyomtatva benne 1531-ig. Gyermekeinek 1535-ig volt tulajdonukban a nyomda. Az öreg Schöffer Péter fiatalabbik fia Péter 1512-ben elhagyta Mainzot; Wormsban, Strassburgban, majd meg Baselben, végül Velencében volt könyvnyomtató. Fia, Ivo Mainzban maradt, s 1535 körül átvéve az ősi nyomdát, 1552-ig nyomdászkodott benne, amikor idegen kézre került a mainzi tipográfia. A család egyik tagja, II. János később a németalföldi Herzogenbuschban alapított nyomdát, s utódai egészen 1796-ig nyomdászkodtak ottan, amely esztendőben aztán végleg kihalt a Schöffer-Fust família.

A mainzi könyvnyomtatók száma különben Falkenstein szerint tizenkilenc volt a tizenhatodik században.

Strassburg városának igen szép számú tipográfusa volt a tizenhatodik század folyamán. Szinte versenyeztek abban, hogy melyikük tud szebb illusztrációs könyveket előállítani. Közülük talán Grüningert illeti meg a pálma, kinek egy időben társa volt a világhírű Frank Sebestyén, a maga korának egyik legnevezetesebb írója s társadalmi etikusa. Eredetileg pap volt, de 1528-ban otthagyva a parókiáját, fölváltva lett író, szappanfőző meg könyvnyomtató. Munkái a legnépszerűbbek s egyszersmind a legtilalmasabbak voltak egész Európában; Bajorországban például halálbüntetés várt arra, akinél valamely Brant-könyvet találtak. "Bolondok hajója" című könyvéhez ő maga készítette a furcsa, megdöbbentő hatású és a maguk nemében mégis művészi értékű fametszeteket.

Neves strassburgi nyomdász volt Schott János is, Mentelin unokája, aki háromszínes tipográfiai nyomtatással is megpróbálkozott, bár nem valami nagy sikerrel.

Köln városának huszonegy könyvnyomtató mestere is volt a tizenhatodik század folyamán, ezek azonban egytől egyig szűk látókörű emberek voltak, s csupán primitív értelemben vett üzleti sikerekért tudva lelkesedni, Köln tipográfiájának jó hírnevét hosszú időkre eljátszották.

Augsburgban a nyomdászat megmaradt a Zainerék és Ratdoldték megalapította nagyszerű színvonalán. Az idősebbik Schönsperger Hans több mint negyven esztendőn át ontotta a maga tipográfiai remekeit. Ő a "Theuerdank"-nak is a nyomtatója, valamint Miksa császár világhíres imakönyvének a szövegrészéé is. Csinos nyomda volt az Othmar Sylvané is, ki korának egy kitűnő művészével, Hopfer Dániellel rajzoltatta meg a "Sassenspegel" címoldalának keretdíszét. Más augsburgi tipográfusok héber és görög nyomataikkal tűntek ki. Rainmann János pedig nem is annyira könyvnyomtató volt, mint inkább betűöntő; öntödei típusai szépségének és jóságának híre messze földre eljutott, úgy hogy még a velencei Manuzio Aldo is Rainmanntól vásárolta betűinek jórészét.

1557-től a Fuggeréknek is volt nyomdájuk Augsburgban. A nagyszerű Estienne Henri volt egy ideig a vezetője.

Az ulm-városi nyomdászok száma is elég jelentékeny volt a tizenhatodik században; 1535-től 1539-ig itt nyomdászkodott a már említett Frank Sebestyén is, jobbára csak a saját maga szerzeményeit nyomtatva ki a sajtóján.

Nürnbergnek a korábbi kötetünkben ismertetett gyárszerű nagy nyomdája volt a Koberger-féle a maga száznál több alkalmazottjával, mely nyomda azonban 1532-től kezdve mindinkább összetöpörödött. Volt kívüle a városnak egy sereg más, kisebb nyomdája is, köztük a grafikus művészetek édesapjáé, Dürer Alberté. Ez a kis tipográfia szép schwabachi vágású betűiről meg remek fametszetes nyomatairól volt híres, ami különben magától értődik. Ott nyomtatódott a mester műveinek tekintélyes része.

Érdekes nürnbergi tipográfus volt 1526 és 1550 között a nyomtatványainak szabatosságáról és hibátlanságáról nevezetes Petrejus János, akiről azt mondja a legenda, hogy minden szerszámát, az öntőműszertől a betűkön át a sajtóig - akárcsak Gutenberg - önmaga állította elő.

Peypus Fridrik művészies nyomtatványai szintén hozzájárultak a nürnbergi tipográfia hírnevének öregbítéséhez.

Nürnberg falai között készült a tizenhatodik század legszebbnek tartott nyomtatványa: a "Theuerdank" is. A szövege I. Miksa császár személyének szóló ocsmány hízelkedés; azokat az állítólagos kalandokat meséli el, amelyeken Miksa mindaddig átment, míg Európa leggazdagabb örökösnőjének, burgundi Máriának kezét el nem nyerte. A szöveg émelygős voltáról természetesen sem a rajzoló s illusztrátor Schauffelein, sem pedig a nyomdász nem tehet. A könyv tipográfusművészeti értéke azonban annál nagyobb: örök időkre szóló.

A "Theuerdank" típusa a törött lábú német fraktur betűnek az őse. Magát a betűt Miksa császár udvari titkára, Rockner Vince tervezte, de része van benne a korán elhunyt Neudorfer János szépírónak is. Andreae Hieronymus, Dürer fametszője volt aztán, aki Rockner rajzai után a patricákat megvéste, s az első próbaöntéseket csinálta. A további öntői, szedői és nyomtatói munkáknak pedig az augsburgi Schönsperger Hans volt a mestere, akit külön e célból hívott meg a császár Nürnbergbe. A mű 1517-i első kiadása tehát Nürnbergben nyomtatódott; a többi már Augsburgban. A "Theuerdank"-ot különben, a betűk közötti kacskaringókból következtetve, sokáig fatáblanyomatnak tekintették, s csak egy az első kiadásban fölfordult betű a bizonyítéka annak, hogy különálló nyomdatípusokról történt a nyomtatás. Páratlan türelmű és nagyszerű technikai készségű embernek kellett tehát mind Andreaenek, mind pedig Schönspergernek lennie, hogy a szépíró csinálta kéziratot ennyire pontosan, az eredeti írás minden cikornyáját és karakterisztikumát megtartva, át tudták ültetni a merev ólomtípusokba.

Lipcse városának megvoltak már a tizenhatodik száradban is a maga jeles tipográfusai, de a "nyomdászat Mekkája" elnevezést a város csak a későbbi századokban érdemelte ki. Tudós könyvnyomtatók voltak Lipcsében: Landsberg Márton, ki főképpen klasszikus művek kiadásával jeleskedett; Stöckel Wolfgang, szintén klasszikus könyvek, későbben a Luther-ellenes iratok nyomtatója; Lotter Melchior, ki kezdetben bölcseleti és filológiai műveket nyomtatott, később azonban főleg Luther írásait sokszorosította, s erre a célra - fia vezetésével - Wittenbergben fióknyomdát is rendezett be; Bapst Valentin, a németek protestáns énekes könyveinek a nyomtatója.

Wittenberget Luther Márton föllépése tette jelentős nyomdavárossá. Itt volt a reformációs mozgalom középpontja, természetes tehát, hogy egymást érték benne a nyomdaalapítások. A már említett lipcsei Lotteren kívül itt dolgozott Rhawe György, Lufft Hans a százezer-példányos Luther-biblia nyomdásza, a művészi ambícióban is bővelkedő Grünenberg János s több más tipográfus. A nagy művész Cranach Lukácsnak magának is volt nyomdája, s főként a sajátmaga fametszetes műlapjait nyomtatta benne.

A Majna melletti Frankfurtban csak a tizenhatodik század elején honosult meg a tipográfia, de csakhamar európai hírűvé lett, főleg Egenolff Krisztián könyvnyomtatói és betűöntői tevékenysége révén. Egenolff a maga idejének legműveltebb tipográfusai közé tartozott; a tudós Melanchton is testi-lelki jó barátja volt. Betűöntödéjéből ő látta el szépmetszésű betűkkel a németországi könyvnyomtatók jórészét. 1555-ben halt meg. Vejéről, a szintén kiváló Sabon-ról egy betűnagyságot neveztek el.

Híres frankfurti könyvnyomtató volt a Feyerabend Zsigmond is, aki főképpen korrekt szedésű illusztrációs művek nyomtatásával jeleskedett. A párizsi Bertalan-éj borzalmaiból 1572-ben megmenekedett Wechelius Krisztián is Frankfurtban telepedett le, s megalapítója lett egy hosszú időn át virágzott, egyik ágával a tizenhetedik században hozzánk is eljutott nyomdászdinasztiának.

Tübingen városa a szlovénnyelvű tipográfiájáról lett nevezetessé. A krajnai protestáns-üldözések elől menekült Truber laibachi kanonok itt nyomtatta ki 1550-ben az első szlovénnyelvű katekizmust. Sajtóját később Reutlingenbe áttéve, 1560-ig apródonként elkészült a biblia új testamentumának vend nyelven való kiadásával is.

A szláv nyelveken való nyomtatásnak fő-fő patrónusa ez idő tájt Ungnad Hans báró volt, aki Hartwach János nürnbergi betűmetszővel meg Auer Simon ugyanottani betűöntővel glagolita típusokat készíttetett, s Urach városkában kis nyomdát rendezett be. A mi Manlius Jánosunk is itt dolgozhatott ebben az időben. 1561-ben glagolita ábécéskönyv jelent meg ebben a nyomdában, később egyéb horvátnyelvű könyvek is. 1583-1584 körül az ausztriai horvát rendek összeálltak, s közös költséggel kinyomatták Urachban a glagolita-betűs horvát bibliát. A mű költsége nyolcezer forintot tett ki, amiből a krajnai rendek hatezeregyszáz forintot, a stíriaiak ezret és a karintiaiak kilencszázat vállaltak magukra. Mikor aztán a biblia elkészült: hordókba csomagolták példányait, és útnak indították az egészet Laibach felé. A küldemény azonban csak Bécsújhelyig jutott el; a szemfüles osztrák inkvizítorok itt rajta ütöttek a drága eretnek bibliákon, valamennyit megsemmisítették. Ungnad báró halála után az urachi nyomda működése mind jelentéktelenebbé vált, végül egészen megszűnt. Betűi a harmincéves háború idején a császári hadak zsákmányaképpen Bécsbe, majd pedig Rómába kerültek, ahol a Propaganda Fidei híres nyomdájában állítólag mai napig is megvannak.

A könyvnyomtatásnak Németországban való terjeszkedése a reformációs mozgalmak következtében oly nagy arányúvá lett, hogy a tizenhatodik század vége felé már száznál több olyan város akadt német földön, amelyben legalább is egy könyvnyomtató szolgálta a fölvilágosodást. Mindezeknek a tüzetes fölsorolása azonban már a könyvünk terjedelménél fogva sem volna lehetséges.

Mégis: kuriózumképpen meg kell emlékeznünk a derék lübecki könyvnyomtató-mesterről, a hosszú éltű Ballhorn Jánosról, aki komikus hírnévre tett szert a maga "bővített és javított" utánnyomataival. Ezek egyike egy ábécéskönyv, amelynél a bővülés abból áll, hogy az f betűt duplán s egybeöntötten is beleiktatta az alfabétába, így ni: ff. Egy másik "javítása és bővítése" pedig az, hogy korábbi címerének tarajas-sarkantyús hetyke kakasa alá két - tojást helyezett. E bölcs cselekedetei révén új közmondással gyarapodott a német nyelv; aki valamit a javítás címén elront, azt mondják rája: "elballhornizálta a dolgot".

***

Ausztriában - a Ferdinánd óta véle közös uralom alatt lévő cseh királyságot is hozzáértve - a tizenhatodik században általában stagnált a könyvnyomtatás. Voltak nyomdák Prágában, Pilsenben, Brünnben, Olmützben, Egerben, Grácban, Innsbruckban meg még néhány kisebb városban, de számuk a bécsi tipográfiákkal együttesen sem tett ki tizenötnél többet, holott Németországban - miként említettük - pusztán a nyomdavárosok száma meghaladta a százat, nyomda lehetett tehát tán kétszáz is.

Az ausztriai könyvnyomtatás főhelye természetesen Bécs volt. 1519-ig megvolt ott a város első tipográfusának, Winterburger Jánosnak a műhelye. A liebentali Vietorisz Jeromos pedig 1510-ben alapított nyomdát. A társa egy ideig Singrinius János volt, akit elsőrangú betűöntőnek tiszteltek, s különösen antiqua meg görög betűit széltében csodálták. 1514-ben széjjelváltak az útjaik; Vietorisz otthagyta Bécset, s Singrinius a maga kezére kezdett dolgozni. Harminchárom esztendeig állt az új nyomdája élén, s igen sok jó kiállítású könyvet nyomtatott, köztük a Verbőczi István hármas törvénykönyvét, amelynek latin címe ez: "Tripartitum opus juris consuetudinarii inclyti regis Hungariae". A mű - mint neve is mutatja - három részből áll: az első rész a magyar nemesség jogait foglalja össze, a második a peres eljárást ismerteti, a harmadik rész végül a szlavóniai, erdélyországi, szabad királyi városi jogszabályokat közli, meg a jobbágyok sorsáról intézkedik. Könyvét Verbőczi már az 1514-i országgyűlésnek is beterjesztette, s a rendek el is fogadták. Minthogy azonban a köznemes Verbőczi a nemesség s főnemesség között semmiféle megkülönböztetést nem tett: a magyar urak minden áron meg akarták akadályozni a törvénykönyv kihirdetését. Verbőczi ekkor titokban a bécsi Singriniushoz fordult, s éjszakát is nappallá tevő munkával negyven nap alatt kinyomatta nála a hetvenívnyi hatalmas művet, úgy hogy a különben királyi megerősítő irattal is ellátott hármas törvénykönyv egykettőre forgalomba kerülhetett. A gyors munka következtében fölös számú sajtóhiba esett a műben, amiért a lelkiismeretes könyvnyomtató bocsánatot kér az olvasó közönségétől.

Verbőczit az 1519-i országgyűlés többségben volt köznemessége fényesen megjutalmazta munkájáért, amennyiben jobbágytelkenként ötdénáros külön adót vetett ki a jutalmazására. A szegény jobbágynak kellett tehát megfizetnie az őt gúzsba kötő és kimondottan rabszolgasorsra kárhoztató törvénykönyv kinyomtatási költségeit is. Különben nem egészen biztos, hogy a jutalom összege csakugyan eljutott-e Verbőczi kezéhez, mert a nagyszabású sikkasztások korát élte akkoriban szegény Magyarország. Sikkasztott az adószedő, sikkasztott a fő- meg alispán, és sikkasztott maga az ország kincstárosa is. Hisz nem sokkal előbb ítélkezett az országgyűlés Erneszt Zsigmond királyi kincstartó ügyében, ki helyettesével, Dombaival egyetemben hat esztendő alatt több mint hat millió és hatszázezer aranyforintot zsebelt el az ország pénzéből.

Singrinius holta után nyomdáját fiai a régi szellemben vezetgették tovább. E nyomdán kívül nevezetes volt az Aquila Aegidiusé, aki 1549-től 1552-ig terjedő rövid tevékenykedése idején görögül is nyomtatott; a Zimmermann Mihályé, kinek arab meg szír nyelvű nyomtatványai is voltak, egy Carbo János nevű vándorló tipográfusé, aki háromesztendős bécsi tartózkodása idején görög és zsidó könyvek nyomtatásával is jeleskedett, s végül a viszontagságos életű Hoffhalter Rafaelé, a későbbi debreceni, váradi meg gyulafehérvári könyvnyomtatóé, kiről majd a 67. meg az erre következő oldalakon lesz bővebben szó.

I. Ferdinánd német császár - egyszersmind magyar király - 1551-ben meghívta a jezsuiták rendjét Bécsbe. Ezek rektora, a spanyol Victoria János, kegyes gyűjtésekből nyomdát alapított, amely működését 1559 körül kezdte meg, még pedig a nymwegeni Canisius páter az óta is közhasználatú s minden nyelvre lefordított kis katekizmusának a nyomtatásával. 1565-től fogva szünetelt a nyomda. 1577-ben Nagyszombatba került és magva lett a Budapesten ma is virágzó tudományegyetemi nyomdának.

***

A svájci könyvnyomtatás főhelye a tizenhatodik század hajnalán Basel városa volt, ahol Frobenius János, az Amerbachék nyomdájának egykori tudós korrektora alapított európai hírű nyomdát. Hét sajtója egyre-másra ontotta magából a szebbnél szebb, hibátlanságukról közmondásos nyomtatványokat. Persze, nagyszerű korrektorai - akkori szóval, kasztigátorai - voltak, köztük későbbi zwingliánus reformátor Oecolampadius János, Heiland Márkus, Musculus Wolfgang; maga Rotterdami Erazmus is, ki Frobeniusék házában lakott 1514-től fogva 1536-ban történt haláláig, akárhányszor kezébe vette a korrektori pennát. Nyomtatványai díszesítéséhez Frobenius a legkiválóbb művészek közreműködését nyerte meg, így az ifjabbik Holbein Hansét és Graff Urséét is. Betűöntödéje pedig híres volt európaszerte; a nonpareille fokozatú betűtípusokat például ő öntötte meg először.

A reformációval szemben - valószínűen Erazmus hatása következtében - tartózkodóan viselkedett Frobenius, s lutherista munkát nem vállalt. Annál tevékenyebb volt e tekintetben Petri Ádám, a nagy irodalmi tolvaj, aki hihetetlen gyorsasággal csinálta meg jogosulatlan utánnyomatait a reformátorok műveiből. Példának okáért Luther Márton 1522 szeptemberében megjelent újtestamentumi fordításának szóról szóra való utánnyomatát ugyanez év decemberében a fürge Petri is piacra dobta.

Frobenius János nyomdáját 1527-ben történt halálakor fia Jeromos vette át, apja szellemében dolgozva 1563-ig, közben sógorát, Episcopius Miklóst is társául fogadva.

Jeles baseli könyvnyomtató volt Oporinus János, aki Paracelsus Teofrasztus famulusából lett tanárrá, majd meg - 1549 körül - minden tekintetben elsőrangú tipográfussá. Klasszikus kiadványainak szépsége és hibátlansága messze földön híressé tette a nevét. Több mint ötven szedővel meg nyomtatómunkással dolgozott, s hétszázötven legjava könyv hagyta el a sajtóját. Jó neve volt a baseli nyomdászmesterek közül Isengrin Mihálynak is, kinek főképpen egy Aristoteles-kiadását dicsérték a hibátlanságáért meg a makulátlan szép nyomtatásáért.

Zürich városában Froschauer Kristóf alapított nagyszabású könyvnyomdát, tömérdek szép könyvet nyomtatva benne hosszú élete folyamán. Csupán német bibliát tizenhatfélét adott ki a legkülönbözőbb formátumokban; a latin bibliáinak száma öt volt; de ő készítette a legelső angol nyelvű bibliát is, amelyet krudában, vagyis fűzetlenül szállítottak Londonba, csak az előszót nyomtatva ott hozzája. A Froschauerék nyomdájából lett a századokon át virágzó, s most főképpen értékpapíros- és bankónyomatairól nevezetes Orell, Füssli & Co. cégű nyomda.

Jelentős nyomdavarossá fejlődött a kálvinizmusnak a bölcsőhelye, Genf városa is. Ide szökdöstek azok a hugenotta francia könyvnyomtatók, akikre odahaza máglyahalál várt volna: Badius Konrád, Estienne Róbert meg Crispinus János. Sajtójukat a puritánizmus szolgálatába állítva, általában lemondottak korábbi művészeti ambícióikról, bár nagyszerű nyomdászi mivoltuk olykor még a legegyszerűbb hitvédő iratok szedésekor is fölcsillant. A tizenhatodik század közepe táján már több mint harminc könyvnyomda dolgozott Genfben; legtöbbjét a kálvinizmus agitatorikus iratainak nyomtatása kötötte le.

Helvécia egyéb városaiban is mindenütt akadt tipográfia, úgy hogy a kicsiny svájci köztársaság nyomdászata nemcsak minőség dolgában, hanem a számbeli arány tekintetében is előkelő helyet foglalt el az államok között.

***

Legelső helyen azonban az olaszországi könyvnyomtatás állott a tizenhatodik század hajnalán. Számbelileg is - hisz magában Velence városában százötven körül volt a tipográfiák száma abban az időtájban -, de még inkább minőség dolgában. Az olasz proto-tipográfusokhoz járunk még ma is ízlést tanulni; az ő szellemüket aprózták a tipográfia esztétikusai: Morris meg társai nemrég.

A tizenhatodik századbeli olasz könyvnyomtatás legkiválóbb művelője a velencei Manuzio-család. Alapítója Manuzio Aldo Pio 1448 körül született a Rómától nem messzire eső Bassiano városkában, s tudósnak készült. Nagyszerűen tudott görögül, amint azt a kommentárjainak hosszú sora, s a híres görög grammatikája is bizonyítja. 1488 körül kezére került a velencei Jenson-nyomda, ahol kisebb-nagyobb görög munkák nyomtatásával kezdte meg a tipográfusi és könyvkiadói működését. 1495 körül fogott bele az Aristoteles-kiadásába, amely egyszeriben európai hírűvé tette őt. Hogy e munkának jelentőségét megérthessük, tudnunk kell, hogy a görög bölcselő írásai csak zavaros hibák tömkelegétől nehezen érthető s különben is alig-alig olvasható másolatokban maradtak fönn, s Aldónak, a tudósnak, ezekből kellett a maga öt folió kötetet tevő művét megszerkesztenie. E munkájához, meg a későbbiekhez, a gyönyörű metszésű betűtípusok egész sorát készíttette, így a görög típusokat 9 grádusban, az antiquát 14-ben és a hébert 3-ban. Ő az első kurzív, vagyis dőlt betűk csináltatója is. E végből Francesco da Bologna segítségét vette igénybe, aki az akkori római kancelláriai írás, a "Cancellaresca Romana Cursiva" nyomán metszette meg az új típust. Aldo erre a kurzívra tízesztendős privilégiumot kapott a velencei szenátustól 1502-ben, s e kurzívjával nyomtatta kis-formátumos klasszikusainak egy részét, így legelőször is egy szép Virgilius-kötetet.

Mint kiadó, Aldo úttörő volt tehát minden tekintetben. Amíg a többi olaszországi könyvkiadó folió- meg quart-formátumos vallásos, skolasztikai és jogi művekkel operált: Aldo a legjava görög meg latin klasszikusokat adta ki könnyen kezelhető nyolcad rétű formában. Thurzó Zsigmond királyi titkár és székesfehérvári prépost 1499 körül gratulált Manuzio Aldónak a pompás kis Virgilius- meg Horatius-kötetekért, amelyeket a "kicsiny formátumuk révén séta közben is olvashat az ember", kérte Aldót, hogy ha lehet: Cicerót is jelentesse meg ebben az alakban. Aldo már 1501-ben teljesítette ezt az óhajtást, s a szép könyvecskét Thurzó Zsigmondnak dedikálta. Levelezett Aldóval Szakmáry György püspök is, Bakócz Tamásnak majdani utóda az esztergomi érsekprímási székben. A levelezés hat esztendeig folyt, 1496-tól 1501-ig; tárgya főleg a jeles humanista költő Csezmicei János (Janus Pannonius) pécsi püspök műveinek a kiadása volt, amit azonban - nem tudni, minő okoknál fogva - nem sikerült dűlőre vinni.

Manuzio Aldo különösen az 1501-től 1505-ig terjedő időszakban végzett bámulatos munkát. Nem múlt el ez idő tájt olyan hónap, hogy legalább egy remeke ne került volna ki velencei sajtója alól. Utolérhetetlenül szép könyvek voltak ezek; minden tekintetben gondos, egyenletes beosztású és hibátlan szedés, briliáns fekete nyomtatás pompás papirosra: ezek az e korbeli "aldinák" fő-fő jellemzői. Az apró klasszikus aldinákat a lyoni könyvnyomtatók csakhamar utánozni kezdték, de sem a szedési meg nyomtatási technika dolgában, sem pedig a hibátlanság tekintetében nem tudták megközelíteni az eredeti nyomatokat. Aldo olyanformán védekezett az utánnyomtatás ellen, hogy körleveleket bocsátott ki, fölsorolva bennük, hogy micsoda hibák vannak a lyoni nyomatokban, s miről lehet ennél fogva a hamisítványokat a valódi aldináktól megkülönböztetni. Az akkori olvasóközönség ugyanis sokat adott arra, hogy a könyve lehetőleg hibátlan legyen.

Mint kiadó is nagyszerű áldozatokra volt képes Aldo, 1500 körül megalapította az Aldi Neacademiát, amelyhez vagy harminc legjava tudós ember tartozott, akiknek egy része ott élt és dolgozott a házában. De ezen felül is folytonos összeköttetésben volt kora legkiválóbb szellemeivel, így sokáig az európaszerte híres Rotterdami Erazmusszal is. 1506-ban a háború következtében elveszítette vagyona nagy részét, s 1512-ig alig is nyomtathatott valamit. Ettől fogva hatalmas energiával folytatta megint a könyvnyomtatói és kiadói tevékenységét, s még nagyobbszerű munkára készült, mikor 1516-ban orozva meggyilkolták.

Aldo halála után a nyomdát apósa, a szintén híres nyomdász asolai Torresanus András vezette tovább a fiaival. 1533-ban Aldo fiának Manuzio Pálnak kezére került a nyomda, aki szintén a klasszikusok kiadásával jeleskedett. IV. Pius pápa 1561-ben ötszáz arany évi fizetéssel Rómába hívta, hogy a korábban alapított pápai nyomdát újra felszerelje, s további működését irányítsa. A berendezkedés megtörtént, még pedig igen tekintélyes arányokban, de Manuzio Pálnak nem sok öröme telhetett benne. A nyomda nagyobbik része ugyanis pénzügyi nehézségek miatt a római városi tanács kezére került, amely azt csakhamar gyöngébb kaliberű szakembereknek adta bérbe. Pál visszament Velencébe, ahol a régi Manuzio-nyomda addig is bérbe volt adva. Itt sem volt soká maradása. Megint csak Rómába ment, ahol az új pápa, XIII. Gergely, szeretettel fogadta, s teret is nyitott neki, az újabb nagyszabású munkálkodásban azonban megakadályozta Pált 1574-ben a halála. Fia II. Aldo valósággal csodagyermek volt, már tizennégy éves korában megjelent egy nyelvészeti munkája. 1576-ban a római vatikáni nyomda fölügyelője lett, s a régi velencei Manuzio-nyomdát, a tizenhatodik század legszebb tipográfusműhelyét 1585-ben végleg megszüntette. Renouard összeállítása szerint ez a nyomda összesen 1105 tipográfiai remeket nyomtatott.

A velencei nyomdák közül érdekes volt a különben keresztény Bomberg Dánielnek a zsidó tipográfiája. Bomberg egyike volt az elsőknek, akik pontozással szedték a héber szöveget. A Talmudot tizenkét kötetben adta ki, de ezen felül is nagyszámú zsidó könyvet nyomtatott. Lesser szerint kétszáz nyomdászt meg zsidó hittudóst foglalkoztatott volna a nyomdája, ami azonban nyilván túlzás. Az ugyancsak velencei Paganini-féle nyomdának is nagy híre volt mindenfelé; egyebek között 1518-ban kiadta a mohamedánok szent könyvét, a Koránt is arab nyelven.

Az első arab betűs könyvet különben nem Velencében, hanem Fano városában nyomtatták 1514-ben. A nyomdász neve Gregorio Gergely volt, ki a művészetek nagy barátjának, II. Gyula pápának segélyével alapította nyomdáját.

Firenze városának másfél évszázadon át virágzott jeles nyomdászdinasztiája volt a Giunta-család. Finom ízlés, gondos, tiszta nyomtatás jellemezte valamennyi munkáját. Betűi szépségben versenyeztek a Manuzio-félékkel.

Rómában híres nyomda volt a Mediciek műhelye: a Typographia Medicea; arabul is nyomtattak benne. Máig is megvan a római missziós társulat, a Congregatio de propaganda fide mindenféle egzotikus betűvel bőven fölszerelt nyomdája, amelynek alapjait még X. Leó rakta le 1516-ban; ennek az élére került 1561-ben Manuzio Pál.

A tizenhatodik század második felében az Itália-szerte elhatalmasodott inkvizíció fojtogató kezét sínyleni kezdte az olasz könyvnyomtatás is, s ennek következtében mindinkább zsugorodva: lassankint egészen elveszítette a régi jelentőségét. Nehéz idők szakadtak ekkoriban a szabadabban gondolkozó olaszokra: a Caraffa bíboros által megszervezett Santo Uffizio puszta gyanúra is holtig tartó vizsgálati fogságba vethette az embereket; ha pedig a bűnösségre valami bizonyíték merült föl: máglyahalál és vagyonelkobzás követte a rettenetes tortúrákat. Rangbeli kiválóság, tudományos hírnév nem mentesíthetett senkit az inkvizíció üldözései elől; a gazdagság meg éppen veszedelmükre volt némelyeknek: mentől tehetősebb ember került hurokra, annál többet lehetett tőle kobozni. A pörbe-fogás igazi célja gyakran úgyis a zsarolás volt.

Bíborosok kerültek ez idő tájt fogságba, avagy kerestek menedéket messze külföldön; mennyire nehéz lehetett tehát a szegény nyomdász helyzete, akinek rettegnie kellett minden szabadabb szótól, elszólástól, sajtóhibától. Csoda-e, ha a Galileik meg Giordano Brunók korszakában az emberek nem mertek tudománnyal, irodalommal, tipográfiával foglalkozni, s a dicső olasz cinquecento irodalma és nyomdászata évszázadokra mély fásultságba süllyedt?

***

Franciaországban a könyvnyomtatók kezdettől fogva a párizsi egyetem fölügyelete alatt dolgoztak. Voltak privilégiumaik, így föl voltak mentve mindennemű adózástól, de ennek fejében az egyetem a maga külön e végre kiküldött inspektoraival beleszólt a tipográfusok minden dolgába, bírálta a betűt, csakis jó papirosra engedte meg a nyomtatást, s a sajtóhibákért felelőssé tett nyomdászt, korrektort és szerzőt egyaránt. Hogy a maguk munkájának lelkiismeretes voltát bizonyíthassák, a szerzők meg korrektorok az imprimált revíziót rendszerint letétbe helyezték az egyetem kormányzóságánál. Amely műben sok volt a hiba, avagy betűje kopott, papirosa silány volt: elégették, s azt, aki ludas volt e dologban, megbüntették.

Hogy valaki könyvnyomtató-mester vagy könyvkereskedő lehessen: mindenek előtt négyesztendei tanulási időt és hároméves segédeskedést kellett igazolnia. Ezen fölül egy nyolc tagból álló vizsgáló bizottság elé került, amely megállapította: tud-e jól latinul és görögül, milyen az erkölcsisége, s valóban igazhívő, istenes ember-e. A fölvétel szavazással történt; a nyolc szavazatból legalább hatnak igenlőnek kellett lennie az aspiráns fölvételéhez.

A segédeknek megvolt a maguk munkaárszabása, a mester azonban ennél többet is fizethetett a jó munkásnak, a nélkül, hogy a gyöngébbnek joga lett volna a fölszólaláshoz. A segédek meg a tanulók a tizenhatodik században még rendszerint a mesterüknek a házánál laktak.

I. Ferenc francia király (1515-1547) megerősítette a tipográfusok és könyvkereskedők összes szabadalmait. Mikor az egyetem 1521-ben fulmináns kárhoztatást mondott a lutheri tanításokra, s ennek következtében a könyvnyomtatók egy része igen komoly veszedelembe került: a király egy darabig közömbösen vette a hitújítás dolgát, de későbben elfogadta ő is az egyetem álláspontját, s a párizsi nyomdák számát huszonnégyre szállította le. Rendelkezésének megokolása az volt, hogy a numerus clausus következtében a tipográfusmesterek jól megélhetnek majdan, s "nem kell olcsón s rosszul dolgozniok", esetleg még tilalmas könyvek nyomtatására is vetemedniük. Ez a rendelet különben több-kevesebb szigorúsággal egész a nagy forradalomig maradt érvényben, s a segédek legjelesebbjei számára is szinte lehetetlenné tette az önállóvá levést.

A királyi rendelet végrehajtásakor a huszonnégy szabadalmas nyomdának hatalmasan fölgyülemlett a munkája, úgy hogy még külföldről is kellett munkásokat hozatni. A nagy segédlétszám következménye az lett, hogy az addigi patriarkális berendezkedés lazulni kezdett, a mindenfelől összekerült sok segéd szervezkedésbe fogott, ügyes-bajos dolgait közösen beszélte meg, 1539-ben pedig hosszú és makacs sztrájkba lépett.

A párizsi nyomdák imént említett numerus claususának szociális erkölcstelensége mellett is megvolt az az egy haszna, hogy árnyékában néhány becsületes nyomdászcsalád hosszú időkön át virágozhatott. Ilyen nyomdászcsalád alapítója volt a Brüsszel melletti Asch községből Lyonba, majd Párizsba származott Badius Jodocus, aki szülőhelye után magát Ascensiusnak, a műhelyét pedig Praelum Ascensianumnak nevezte. Ő maga különben jó filológus is volt, s klasszikus kiadásait szakavatott kommentárokkal kísérte. Fia Konrád szintén egyike volt a tudományosan képzett legjava nyomdászoknak. Vallásos meggyőződése miatt 1549-ben Genfbe volt kénytelen menekülni. Sógora Vascosan Mihály megmaradt katolikusnak, s 1566-ban a "typographus regius" címet kapta. Ennek a veje és utóda Morel Frédéric szintén királyi könyvnyomtató volt, s nagy tekintélyben állott. Nemkülönben az ivadékai is a Morel család 1646-ban történt kihaltáig.

Világhírű nyomdászcsalád volt a tizenhatodik században a francia Estienne-eké, akiknek nevéről keresztelték el újabban a párizsi nagy nyomdászszakiskolát is "École Estienne"-nek. A család törzsapjául Henriket tekintik, aki feleségül véve a szintén híres könyvnyomtató Badius leányát, 1502-től 1520-ig főképpen fóliós nagyságú teológiai és filozófiai munkákat nyomtatott Párizsban, szám szerint vagy százharmincat. Három fia maradt: Róbert, Ferenc és Károly, mind a három nagyszerű könyvnyomtatója a maga korának. Közölök Róbert 1522-ben, tizenkilenc-éves korában az újtestamentum korrigált kiadásával próbálkozott meg, amiért az egyetem vaskalapos professzorai erősen támadták. Új nyomdát alapítva, 1532-ben bibliakiadást rendezett, amiért ismét nehéz támadásokban volt része. Csak a király jóakarata mentette meg őt ekkor a bebörtönzéstől, de meg kellett ígérnie, hogy vallásos iratot a teológiai fakultás jóváhagyása nélkül többé nem nyomtat. Hogy azonban a teológusok bakafántoskodását elkerülje: mostantól fogva főképpen a filológia művelésére adta magát. 1534-ben kinyomtatta a latin nyelv nagy szótárát, a "Thesaurus linguae latinae"-t, amelyet később a görög és latin klasszikusok díszes sora követett. Hogy nyomtatványainak hibátlanságát a lehető legteljesebb mértékben biztosítsa: a korrektúraíveket Párizs legforgalmasabb helyein kiaggatta, gazdag jutalmat ígérve annak, ki abban még hibát talál. 1539-ben egy nagy héber biblia nyomtatásához fogott, amiért I. Ferenc király a maga latin és héber nyomtatójává tette, majd 1545-ben, a jeles könyvnyomtató Néobar Konrád halála után, "királyi görög tipográfussá" is lett, amely címmel akkoriban nemcsak igen értékes privilégiumoknak, hanem száz aranytallér évi fizetésnek az élvezete is egybe volt kötve. Az ekkor szükségessé vált betűk rajzát a híres kalligráfus Vergecius Angelus készítette, a megmetszésből pedig kivették részüket a kor leghíresebb betűmetszői: Garamond Claude és Le Bé Guillaume is. E görög betűk olyan szépek, hogy a párizsi nemzeti nyomda máig is használja.

A föntebb említett héber bibliának és a hozzá kapcsolódó kommentárnak megjelenése 1548 körül újra fölélesztette az egyetem professzorainak a haragját. Olyan hatalom volt a párizsi egyetem teológiai fakultása a tizennegyedik századtól kezdve, hogy olykor a királynak, sőt még a pápának is alkalmazkodnia kellett a felfogásához. Estienne Róbert mindenesetre gyönge volt ahhoz, hogy e hatalommal szemben sokáig megállhassa helyét. Hiába volt a király kedveltje, hiába lett művészete révén híres és népszérű mindenfelé: annyi keserűség, rágalom meg üldözés érte a teológusok részéről, hogy 1552-ben menekülnie kellett Franciaországból. Genfbe ment, hol Kálvin János, Béza Tivadar meg társaik szeretettel fogadták, s alkalmat adtak néki arra, hogy munkásságát - ha nem is olyan magas tipográfusművészeti színvonalon, mint azt Párizsban cselekedte - tovább folytathassa. 1559-ben halt meg. Genf város egész lakossága ott volt a temetésén.

Estienne Róbert Genfbe menekülte után öccse Károly vette át az árván maradt párizsi műhelyt, a régi színvonalon tartva meg azt. 1561 után nem találjuk többé nyomát a könyvnyomtatóskodásának. Annyit tudunk még felőle, hogy 1564-ben börtönben halt meg. Hogy micsoda sajtódeliktum juttatta oda: nem jegyezte föl a krónika. Egyesek azt állítják, hogy bebörtönzése az adósságai miatt történt, de ez - bár az adósok börtönének intézménye akkoriban már megvolt - aligha lesz igaz. Bizonyos ellenben az, hogy az akkori bíróságok a politikai bűnösöket lehetőleg valami mondva-csinált közönséges bűntett ürügyén szokták tömlöcbe csukni. Adósságok címén a jómódú Estienne Károlyt aligha lehetett volna letartóztatni.

Előbb megtörténhetett volna ez a genfi emigrációban elhalt Estienne Róbert egyik fiával, Henrikkel, aki korának egyik legkiválóbb tudósa, legjelesebb nyomdásza és legnagyobb csavargója volt. Már serdülő korában is összejárta Olaszországot, Flandriát meg Angliát. A legjobban tudott Európában görögül; a latinban művész volt, a franciában nemkülönben; olaszul úgy beszélt, mintha Rómában nevelkedett volna; németül, spanyolul és angolul szintén jól tudott. Könyvnyomtatói pályáját csak 1557-ben kezdte meg az augsburgi Fugger Hulderich nyomdájában, ahol majd "Typographus Parisiensis"-nek, majd pedig "Fuggerorum Typographus"-nak nevezte magát. Aztán Párizsban folytatta könyvnyomtatói munkásságát, összesen 74 görög, 58 latin és 3 héber művet nyomtatott. A görög nyelvű nyomtatványok közül a "Thesaurus linguae graecae" egészen az ő szerzeménye; hatalmas görög szótár ez, kiadása azonban nagy veszteséggel járt.

1572 után - úgy látszik vallási meggyőződése miatt - menekülnie kellett Franciaországból, még pedig téli időben, a hózivataros Alpokon keresztül. Neki tulajdonítják ezt a mondást: "Sohasem fáztam úgy, mint azon a napon és abban az órában, amikor Párizsban éppen a képmásomat égették el." E menekülésétől számítódóan egészen nomád életre adta magát. Negyedszázadon át, majdnem kilencven éves koráig afféle kóbor tudósa volt Európának. Hol itt, hol ott bukkant föl, mindenütt tanulva, disputálva meg oktatva. Németországban akkoriban a már rendszeresedett könyvvásároknak rendes vendége volt; innen gyakran átrándult Bécsbe, sőt oly kor Magyarországba is. Ha kedve szottyant, elnézett Olaszországba, avagy Angliába; később - a vallásüldözések szempontjából nyugalmasabb időkben - Párizsba is, ahol III. Henrik király szeretettel s kitüntetéssel fogadta. Megnyugodni azonban sehol sem tudott már ekkor a jó Estienne Henrik: új tudós és jólelkű Ahasverusként járta a világot.

Élete utolsó évében déli Franciaország utjait rótta. 1598 elején pár hétre megpihent Montpellierben, ahol leánya Florence a tudós Casaubon Izsáknak volt a felesége. A kilencvenedik esztendeje felé járó ősz ember itt még nagyszabású irodalmi tervekkel is foglalkozott. Csakhamar mehetnékje támadt azonban, s azzal a gyors elhatározással, amely mindig jellemezte: útnak indult Lyon felé.

Március első napjaiban érkezett ide. De már nagybeteg volt. Sokat fáradt öreg teste kezdte már fölmondani a szolgálatot. Gémberedő tagjait a tudományért lelkesedés tüze sem tudta többé átmelegíteni. Nem akarva lyoni ismerőseinek terhére lenni: bekéredzkedett a közkórházba. Két-három nap múlva már ki is lehelte nyugtalan lelkét.

Volt az Estienne családnak még több jeles nyomdásztagja is. Így a most méltatott Henriknek két testvére, Róbert párizsi és Ferenc genfi könyvnyomtató, magának a viszontagságos életű Henriknek a fia Pál, ennek a fia Antal, s a család oldalsó ágaiból még többen. Mindmegannyian kiváló tipográfusai voltak koruknak; egy sem akadt köztük olyan, ki kontár munkával behomályosította volna a francia tipográfia legfényesebben tündöklő nevét.

Verard Antoine nemcsak mint könyvnyomtató volt jó, de ezen felül egyike volt a kései miniátorok legkiválóbbjainak. Főképpen históriai munkákat és lovagregényeket nyomtatott; az előbbiek közül nevezetesek Froissart meg Monstrelet történetírók nagy gonddal készített kiadásai.

A világhírű Tory Geofroy ezermester nyomdász volt: nagytudományú filozófus, rajzoló, illuminátor s fametsző is egyúttal. 1529-ben adta ki "Champ fleuri" című könyvét. Az ideát e nagyszerű mű megcsinálásához egy Fanti nevű olasz embernek a betűk arányairól írott, Velencében, 1514-ben megjelent kis könyve adta meg Torynak. A "Champ fleuri" első része tisztára lingvisztikai mű a francia nyelvhasználat helyességéről; második része a latin nagybetűk keletkezéséről s az emberi archoz és emberi testhez viszonyított arányairól szól, természetesen szépszámú kitűnő fametszettel illusztrálva; a harmadik részben tizenhárom érdekes ábécének a rajzát látjuk mintegy példaképpen. Torynak ez a könyve valóságos forradalmat idézett elő a francia helyesírás meg tipográfia dolgában. A francia könyvnyomtatók tulajdonképpen csak ekkor és az ő hatására kezdtek áttérni az addigi gót betűk használatáról az antiquáéra. Ortográfia tekintetében pedig jelentős egyszerűsítéseken kívül a mai ékezetes francia betűk is Tory találmányai. I. Ferenc francia király 1530-ban stipendiumos királyi könyvnyomtatóvá tette meg Toryt, s ezen felül a huszonöt egyetemi könyvárus egyikének nevezte ki őt. Sajna, Tory nem sokáig örvendhetett eme kitüntetéseinek, mert már 1534-ben meghalt. Fametszőintézetét az özvegye vezetgette tovább, nyomdáját pedig Mallard, majd meg 1542-től Kervers Thielemann váltotta magához.

Tory tanítványa volt Garamond Claude, a nagyszerű betűmetsző, akiről a tízpontos betűnagyságot máig is garmondnak nevezzük. Egész sorát metszette a jól olvasható betűtípusoknak; ezek egyikét éppen most elevenítették föl, s hozták újra általános forgalomba. Antiqua könyvtípusain kívül görögöt, hébert stb. is metszett és öntött.

Garamondnak is megvolt a maga világhírű tanítványa Le Bé Guillaume személyében, ki megalapítója volt az első önálló francia betűöntödének. Ő maga is igen sok szép betűfajtát metszett; 1561-ben pedig patrica-készletét az elhunyt Garamond által metszett típusok megvásárlásával gazdagítva, betűöntödéjét európai hírnévre emelte. A Le Bé betűöntőcsalád közel két évszázadon át virágzott; műhelyét 1730-ban az idősebbik Fournier vette át.

Le Bétől tanulta művészetét Sansleque Jacques, aki szintén igen jó hírű, négy generáción át virágzott betűöntői dinasztiát alapított Párizs egyik külvárosában.

A francia városok közül Párizs után Lyon volt a grafikus művészetek szempontjából a legnevezetesebbik. Meglehetősen önálló irányzatú fametsző iskolája is volt, a nyomdái pedig a legjobban fölszereltek közé számítottak a tizenhatodik században. A város nyomdászatának terjedelméről fogalmat adhat az, hogy 1548-ban négyszáztizenhárom festői jelmezbe öltözött nyomtató munkás állt sorfalat, mikor II. Henrik francia király bevonult Lyonba.

Leghíresebb lyoni könyvnyomtató Gryphius Sebestyén volt (1528-1566), aki roppant számú latin és görög klasszikus könyvet nyomtatott; franciát már jóval kevesebbet. Fia Antal élhetetlen tudós ember volt, nyomdájával nem sokat törődött, s végezetül szegény sorsban érte őt a halál.

Tournes Jean az öreg Gryphiustól tanulta művészetét. A francia könyvdíszítés ihletett mestere volt, s a könyvremekek egész sorát adta ki. Minden java-munkáját ő maga nyomtatta, s a halál is a sajtó mellett érte őt utol. Ugyanolyan nevű fia még őt is fölülmúlta művészet meg tudományosság dolgában, de a kálvinizmushoz való hajladozása miatt bebörtönözték, könyveit elégették és addig még kiadatlan iratait konfiskálták. Az életét ekkor valahogy megmentette, de mikor III. Henrik a tőle kierőszakolt híres dekrétumban halálbüntetést szabott az új tanítások követőire: kénytelen volt Genfbe menekülni. Itt aztán nyomdát meg könyvkereskedést alapítva, mint a kálvinizmus buzgó propagátora fejezte be viharos életét.

Volt azonban a lyoni nyomdászatnak máglyahalottja is Dolet István személyében, aki korának egyik legtanultabb férfia volt. Fiatalabb korában Gryphius nyomdájában korrektoroskodott, s itt nyomatta ki "Commentarii linguae latinae" című jeles művét is. Párbajban megölve egy festőművészt: menekülnie kellett Lyonból, de a reformációhoz szító Valois Margit királyné közbenjárására csakhamar visszatérhetett megint. 1537-ben nyomdát alapított, hosszú sorát nyomtatva a legjava könyveknek, köztük a sajátjainak is. Éles, szikrázó pennája azonban sok ellenséget szerzett neki, s mikor a sztrájkoló nyomdászsegédeknek a mesterekkel szemben pártját fogta: az utóbbiak is ellene fordultak. Sokszoros bevádolás, többszörös bebörtönzés, menekülés, majd meg visszatérés voltak életének ezután való fő-fő mozzanatai, mígnem eretnek könyvek nyomtatása címén újra elfogták, s Párizsba hurcolva, ott 1546 augusztus 3-án máglyán elégették.

***

Angliában nem találunk olyan jeles nyomdászdinasztiákat, tudósokat és istenáldotta tehetségű művészembereket a nyomdászok soraiban, mint Francia-, Olasz- meg Németországban és Svájcban. Mindamellett voltak köztük nagyszerű jó szakemberek, mint például Wynkyn de Worde is, ki az angol könyvnyomtatás megteremtőjének, Caxtonnak volt a segédje s utódja. Bizonyítja ezt a monogramja is, amelybe bele van kombinálva a Caxtoné is. A tizenhatodik század elején Saint-Bridebe költözött, hol négyszáznál több jeles könyvet nyomtatott. Sajátszerű és szép betűiről ítélve, kitűnően képzett betűmetszőnek kellett lennie. Halála esztendejét általában 1534-re teszik.

Pynson Richard is egyike volt Caxton segédeinek. VIII. Henrik - aki pedig nem volt barátja az irodalom és nyomdászat embereinek; az "Utópia" íróját, Morus Tamást is ő fejeztette le - udvari könyvnyomtatójává nevezte ki. A Pynsontól Londonban készített művek száma kétszáz.

Jeles angol könyvnyomtatók voltak még a tizenhatodik században: Daye John, aki új betűtípusokat metszett, továbbá Grafton Richard, a máig is nevezetes és széltében használt ú.n. Cranmer-biblia nyomtatója.

A biblia kinyomtatása s terjesztése időnkint szigorúan tilos volt mindenfelé, de sehol sem járt oly súlyos veszedelmekkel a tipográfusra meg a könyvkereskedőre nézve, mint Angliában, főképpen VIII. Henrik, VI. Edvárd és a kegyetlen Mária királynő uralkodása idején. Az államvallás sűrűn változott, s ami ma megengedett, sőt dicséretes dolog volt: holnap már máglyára vitték érte az embereket. Különösen katolikus részről vették a dolgot szigorúan. "Ki kell irtani a könyvnyomtatást, mert különben az irt ki bennünket", mondotta egy angol főpap, s e mondása szállóigévé lett a szigetországban. Még VIII. Henrik is így gondolkozhatott, aki pedig egyforma kegyetlenséggel üldözte mind a katolikusokat, mind a protestánsokat.

III. Richárd király 1483-ban még a külföldön nyomtatott könyvek szabad bevitelét is megengedte Angliába. VIII. Henrik 1530-ban az egyházi hatóságok jóváhagyásától tette ezt függővé, 1533-ban pedig végleg eltiltotta, s egyszersmind az angol területen nyomtatott könyveket szigorú előzetes cenzúrának vetette alá. A külföldi könyvek tilalmazásának oka a Tyndal-féle bibliafordítás, melyet a kontinensen nyomtattak ki. 1531-ben már több embert máglyára vetettek Londonban, mert megtalálták náluk ezt a bibliát. Tyndalt magát 1536-ban fojtották meg és égették el. 1539-ben eltiltották mindenféle angol nyelvű könyvnek a nyomdai sokszorosítását a király titkos tanácsának az engedelme nélkül, még pedig vagyonkobzással s életfogytiglani bebörtönzéssel való büntetés terhe alatt.

A Cranmer-bibliát VI. Edvárd hatesztendős uralkodása idején nyomtatta ki Grafton, vagyis akkor, amikor a VIII. Henrik inaugurálta majdnem-katolikus vallás helyében a protestantizmus lett államvallássá Anglia területén. Már 1553 és 1558 között, a katolikus Mária korában, halállal büntették e biblia olvasóit. Fordítója, Cranmer érsek is halállal lakolt a hitbuzgóságáért. Máriának utóda a királyi székben, Erzsébet azonban már erre a bibliára esküdött föl, s ezt csókolta Londonba bevonultakor.

A nyomdai privilégiumok rendszere Angliában korai keletű. Fawkes William londoni könyvnyomtatót 1504-ben "regius impressor"-nak nevezik, vagyis olyan nyomdásznak, aki egyedül jogosult a kormányhatóságok munkáinak nyomtatására. Az egyes könyvek sokszorosítására szóló szabadalmak elsejét Pynson Richard kapta 1518-ban, az efféle szabadalmakban megtalálhatjuk a szerzői jog legősibb formáját, bár e jog akkoriban nem annyira a szerző, mint inkább a kiadó érdekét szolgálta.

VIII. Henrik 1539-ki hírhedt rendeletét 1599-ben s 1553-ban VI. Edvárd király is megerősítette. Az "izgató tartalmú és eretnek" könyvek elszaporodásán panaszkodva, Mária királynő pedig 1555-ben hadi törvényszék elé állítandóknak mondotta a királyi engedelem nélkül dolgozó tipográfusokat. 1556-ban a könyvkereskedők egyesülete (Stationers Company) - amelybe természetesen beletartoztak akkoriban a könyvnyomtatók is - fölhatalmazást kapott arra, hogy törvényeket szabjon a nyomdaipari rend meg jó munka érdekében. E szerint olyan embernek, aki az egyesületnek nem tagja, avagy külön királyi jogosítványa nincs hozzá, tilos a nyomdászmesterséget folytatnia, vagy bármicsoda könyvet is elárusítania, az egyesület inspektorai a könyv- és réznyomdákban, könyvkötő műhelyekben, és könyvesboltokban bármikor házkutatást tarthatnak, s a törvénybe vagy királyi rendeletbe ütköző nyomtatványokat elkobozhatják. Aki ilyen nyomtatványt készített, avagy a házkutatásnak ellenszegül, letartóztatandó, s három hónapra lecsukandó; ezenfelül száz siling pénzbüntetést is kell az ilyen embernek fizetnie, amely összegnek fele az egyesületé, másik fele meg a kincstáré.

Erzsébet királynő 1559-ben megerősítette a könyvkereskedők egyesületének a jogait, 1585-ben pedig elrendelte, hogy: minden nyomdász tagja legyen ennek az egyesületnek. Cambridge és Oxford városok egy-egy nyomdájának kivételével Londonon kívül egyetlen nyomda sem lehet az országban. Egyetlen új sajtót sem szabad addig fölállítani, amíg "a nyomdák mostani nagy létszáma a kívánatos arányra le nem apad", amire nézve a canterburyi érseknek, vagy a londoni püspöknek a megállapítása az irányadó. Az említett két főpap engedelme nélkül hat hónapi börtönbüntetés terhe mellett tilos bármicsoda könyvet is kinyomtatni. A könyvkereskedői egyesület inspektorai nemcsak könyvek, hanem sajtók, betűk s más nyomdai eszközök lefoglalására is föl vannak jogosítva. Ugyanebben a királynői rendeletben megtaláljuk a nyomdaipari inas-skála első szabályozását is: "Hogy a nyomdászok túlságosan nagy száma kellően lecsökkenthető legyen, az egyesület elöljáróinak három, a jobb tipográfusmestereknek ("livery") két, s a kevésbé jóknak ("yeoman") egy inasnál többet nem szabad tartaniuk. Az egyetemi nyomdászok is csak egy-egy inast tarthatnak."

***

Spanyolország és Portugália a szent inkvizíció vasvesszejét nyögte az egész tizenhatodik századon keresztül, aminek következménye a nép anyagi s kulturális elszegényedése volt. Hiába ömlött az arany az új világrészekből a Pireneusi-félszigetre, a sajtó meg tudomány szabadsága híján lassú s biztos pusztulásnak kellett ott bekövetkeznie.

Épp ezért a könyvnyomtatás szempontjából nincs erről a félszigetről mondanivalónk. A tizenhatodik századnak egyetlen jelentősebb tipográfiai eseménye az volt itt, hogy Brocario alcalai egyetemi nyomdász 1517-ben többnyelvű bibliát nyomtatott, még pedig a diktátori hatalommal rendelkező, aszkéta-lelkű Ximenes bíborosnak költségén.

***

A tizenhatodik században rakta le néhány derék nyomdász a németalföldi könyvnyomtatás világhírének az alapjait. A politikai és gazdasági események, mint mindenütt, úgy itt is erősen belejátszottak a kultúra és vele együtt a könyvnyomtatás meggyökeresedésének lehetőségeibe. Amíg azelőtt - a burgundi uralom idején - Brügge városa volt a németalföldi kultúrának és művészeteknek a fő-fő helye, a Habsburg I. Miksa császár korában ezt a jelentőségét egészen elvesztette. A vele ellenségeskedő brüggeiektől ugyanis a császár elszedte az összes szabadalmaikat, s ezekkel Antwerpent ruházta föl, aminek következtében e város a németalföldi kereskedelem, ipar és szellemi élet gócpontjává lett. V. Károly idején érte el a város virágzásának teljességét; 1555-től - a Habsburg II. Fülöp vérszomjas uralma alatt - erős hanyatlás következett be, amelyet azonban csakhamar a szabadságnak meg az újabb föllendülésnek a korszaka váltott föl.

Még az első virágzás korszakában, 1548 körül bukkant föl Antwerpenben a franciaországi születésű s ifjú korában sokat utazott Plantin Kristóf. Ő maga kis könyvesboltot nyitott, amivel könyvkötő műhelyt kapcsolt egybe. A felesége vásznat árult a piacon. Kettejük szorgos munkásságából verődött össze az a kis pénzösszeg, ami lehetővé tette, hogy Plantin szerény könyvnyomdával bővítse meg az officináját, amely az idők folyamán a legnagyszerűbb tipográfiai mintaüzemévé fejlődött Európának.

1550-ben Plantint már, mint könyvnyomtató mestert vették föl a híres Szent-Lukács céhbe; 1555-ben pedig házat vásárolt, s ebbe vitte át a máris szép tipográfiáját.

Plantin ettől fogva minden ambícióját abba helyezte, hogy mentől szebbé és mentől hibátlanabbá tegye a nyomtatványait. Ebben a tekintetben példaképpen emlegették őt már a tizenhatodik században is, amikor Gutenbergék szent művészete sok helyt bizony tudatlan meg kapzsi kufárok kezébe került. Már a világhírű Rotterdami Erazmus keserű megvetéssel szólt arról a nyomdász-specieszről, amely "inkább eltűri, hogy hatezer hiba nyüzsögjön hangyamódra a művében, mintsem hogy egy a munkáját alaposan értő korrektort alkalmazzon". A könyvnyomtatás e lelkiismeretlen haszonélvezőivel szemben Plantin az Estienne Henrik híres mondásához tartotta magát: "a korrektornak olyan a szerepe a nyomdában, mint aminő a léleké a testben". Ettől a meggyőződéstől áthatva, korrektorainak jó megélhetést s nyugodt munkálkodási lehetőséget biztosított, de viszont megkívánta tőlük a folytonos ernyedetlen tanulást, tudva, hogy csak így képesek a nyomda érdekeit a legteljesebben szolgálni.

Első korrektora volt a nagytudományú Van Kiel Kornéliusz, aki 1607-ig, tehát ötven esztendeig működve a pályáján, nagyban hozzájárult a Plantin-nyomda világhírűvé emeléséhez. Híres korrektora volt Plantinnek a nemezcsináló legényből tudóssá emelkedett Pullmann Tivadar, ki főleg a latin klasszikus kiadványokat korrigálta, néha egy kissé túlságosan merészen is. A kiváló Raphelengius Ferencnek már bizonyos tudományos múltja volt, mikor Plantinhez került korrektornak: Párizsban görög s latin tanulmányokat folytatott, s ezeket Cambridge-ben a héber nyelv és irodalom tanulásával bővítette ki. Plantin annyira megkedvelte ezt a jeles korrektorát, hogy feleségül adta hozzá az idősebbik leány át. Mikor Plantin 1582-ben az ostrom alatt álló Antwerpenből Leydenbe ment át tipográfusnak: az antwerpeni nyomdát meg könyvkereskedést Raphelengius vezette tovább. Plantin visszatértekor Raphelengius ment Leydenbe, s itt a könyvnyomtatóskodás mellett a héber nyelv tanára is volt az egyetemen.

Egy másik lányát faktorához, Moretus Jánoshoz adta feleségül Plantin. Moretus, bár tudományosság tekintetében nyomába sem léphetett a nyomda kiváló korrektorainak: technikai készség dolgában igen jó hírnevű volt.

Volt Plantinnek még egy harmadik lánya. Ezt szintén könyvnyomtató vette el, Beys Gilles, ugyancsak elsőrendű ember a maga művészetében. Mikor az öreg Plantin Párizs városában fióknyomdát alapított: ennek a fényesen berendezett officinának az élére Beys Gilles került.

Plantin legnagyobb műve a poliglott - többnyelvű - bibliának megszerkesztése és kinyomtatása volt, amelynek eszméjével már Manuzio Aldo is foglalkozott, s amelyet - Ximenes bíboros költségén - Brocario tipográfus 1517 körül már ki is nyomtatott egyszer a spanyolországi Alcalában. A Plantin-féle poliglott biblia azonban jóval terjedelmesebb a Brocario-félénél. Teljes címe: "Biblia sacra hebraice, chaldaice, graece et latine; Philippi II. reg. cathol. pietate et studio ad sacro sanctae ecclesiae usum Christoph Plantinus excud. Antwerpiae". A címben fölsorolt héber, khaldeus, görög és latin nyelven kívül benne volt e poliglott bibliában a szír nyelvű fordítás is.

Ami meglepő, a méltán gonosznak és kapzsinak mondott II. Fülöp spanyol király Plantin e vállalkozásánál igen bőkezűnek mutatkozott: jelentős anyagi segítséget adott hozzá, úgy hogy a biblia kiadása végezetül nem járt semmiféle anyagi veszteséggel. Pedig a dolog természeténél fogva külön betűket kellett hozzá metszetni, aminek a mestere a világhírű párizsi betűmetsző Le Bé Vilmos volt. A nyolc hatalmas köteten Plantinék kimutatása szerint negyven munkás dolgozott nem kevesebb, mint nyolc évig.

Amint látható: az óvatos Plantin eléggé a kegyében volt II. Fülöpnek. Pompásan értett az alakoskodáshoz, úgy hogy a vérengző király buzgó katolikusnak hitte őt, holott titokban a reformátusokhoz húzott. Egyszer ugyan majdnem rajta vesztett, amennyiben a münsteri újrakeresztelők egyik vezető emberének, Niclaesnek némely iratkáját ki találta nyomtatni. Tömérdek szaladgálásba került, mire az eretnekség gyanúja alól tisztázta magát.

Plantin halála hetvenöt éves korában, 1589-ben következett be. Negyvenesztendős nyomdászkodása folyamán ezeregyszáz könyvet nyomtatott. Valamennyit gyönyörű betű meg tiszta nyomtatás jellemzi; kurzív típusai még a Manuzio-féléknél is szebbek és egyúttal olvashatóbbak.

Halála után nyomdáit véglegesen a vejei vették át: Raphelengius a leydenit, Beys a párizsit s Moretus János az antwerpenit. Az utóbbi nyomda virágzott legtovább.

Kitűnő tipográfus volt a Plantin család tagjain kívül a leydeni Rescius Rutger, egyszersmind egyetemi tanár is.

A tizenhatodik század vége felé, 1592-ben, megjelenik a világhírű Elzevir könyvnyomtatói dinasztia első őse is a németalföldi nyomdászattörténet színpadán, de ennek ismertetését az egységesség okáért későbbre hagyjuk.

***

A skandináv államokban a fejedelmek jóakarata s itt-ott bőkezű támogatása révén gyorsan terjedt a könyvnyomtatás. A híres svéd egyetemi városban, Upsalában például Károly Gusztáv svéd király egy egész lovagi uradalom mindenjövedelmét rendelkezésére bocsátotta az ott megtelepedett legelső könyvnyomtatónak: Grüs Pálnak. Dániában pedig II. Frigyes dán király maga is műkedvelő nyomdász volt. Példáját követték a dán nagyurak is, s csakhamar egész sora keletkezett az ilyen műkedvelősködésnek céljait szolgáló kisebbszerű privát nyomdáknak. A világhíres csillagász Tycho de Brahe is állított ilyet.

A tizenhatodik század második felében a dán királyság majdnem minden részében volt már nyomda, így Izland szigetén is, ahol Areson Jens és Thorlackson Gudbrand püspökök voltak az első könyvnyomtatók. Az utóbbi jeles fametsző is volt, s a bibliai képek hosszú sorát metszette.

***

Lengyelországban harminc tipográfia is keletkezett a tizenhatodik század folyamán. Egy részük csupán héber betűkkel volt fölszerelve, s a nagyszámú zsidóságnak szellemi szükségleteit látta el. A nem-zsidó nyomdák között legjelentősebb volt a már Bécsben is dolgozott krakkói Vietorisz Jeromos műhelye, ki 1518 körül került a lengyel egyetemi városba. Ő maga egyike volt kora legkiválóbb szakembereinek, s nyomdáját is a lehető legjobban rendezte be. Minket Vietorisz krakkói működése főképpen azért érdekel, mert egész sorát nyomtatta a szép magyar nyelvű könyveknek. Már 1531-ben napvilágot látott nála Heyden Sebald négynyelvű kis szótára, a "Puerilium colloquiorum formulae", melyben a magyar is kellő kvótával szerepel, majd két évvel később Murmelius János szótára, a latin, német és magyar szöveget tartalmazó "Lexikon".

1533-ban jelent meg Vietorisznál az első olyan egészen magyar nyomtatott könyv, amelynek korunkra is maradtak példányai. Címe: "Szent Pál levelei", kiadója özvegy Perényi Gáborné Frangepán Katalin, ki fia nevelőjével, Komjáti Benedek szerzetessel fordíttatta le az apostol leveleit. Irodalmunk e nevezetes emlékéről tudományos akadémiánk 1883-ban fotokemigráfiai hasonmást készíttetett. Ballagi Aladár szerint 1550-ig tizenhat magyar könyv nyomtatódott a krakkói nyomdában (Bécsben csak négy), köztük Ozorai Imre békési prédikátor, Gálszécsi István, Farkas András, Székely István, Batizi András munkái is.

Vietorisz Jeromos 1548 felé halhatott meg. Utódát, Strikoviabeli Lázárnak nevezi Székely István zsoltáros könyve. Dévai Biró Mátyás "Orthographia Ungarica" c. 1549-ben megjelent könyvén Vietorisz özvegye szerepel könyvnyomtatóképpen, később megint Lázár mesternek a nevét látjuk az impresszumokon. Sztárai Mihály "Az igaz papságnak tüköre" c. könyvének első, krakkói kiadásán - a másodikat Huszár Gál nyomtatta Magyaróváron - Kerekotzki Ferenc nevét találjuk az impresszumban.

***

Orosz földön 1563-ban keletkezett új nyomda, és pedig cári rendeletre, a szent városban, Moszkvában. Rettenetes Iván cár ugyanis megparancsolta Fedorov Ivánnak, a Kreml-beli templomok egyik diakonusának, hogy a "kéziratban levő könyvekről lenyomatokat csináljon, a gyorsabb munka és kevesebb költség által lehetővé téve minden igazhitű kereszténynek a szent könyvek olvasását". Hogy Fedorov korábban is nyomdászkodott-e, mind ez ideig kipuhatolatlan; meglévő legrégibb munkája: az "Apostolok története" 1564-ről datálódik. Rövid működés után azonban menekülnie kellett a szent Moszkva városából, mert a kenyerüket vesztett másolók által fölizgatott nép, varázslónak vélve őt, halálra kereste. Nehéz viszontagságok után Osztrogba került Fedorov, s itt nyomtatta ki legkedvesebb munkáját, az első orosz bibliát 1593-ban.

A török uralom alatt levő Belgrádban - Faulmann szerint - 1552-ben volt már nyomda. Éppen úgy Drinápolyban 1554-ben és Szalonikiben 1575-ben. Szíriában pedig a Tiberiás-tó mellett fekvő Szafad városkában 1563-ban és 1578-ban héber könyveket nyomtattak volna, ámbár csak nagy titokban. Ugyanezt mondják Damaszkuszról is.

Kelet-Ázsiában Goában, Trankebarban a tizenhatodik század vége felé már dolgoztak könyvnyomtatók, s csakhamar egyebütt is állítottak sajtókat a misszionáriusok.

A legrégibb afrikai nyomtatvány az Azori szigetek egyikén, Terceirán készült 1583-ban. Loanda gyarmaton is megjelentek ez idő tájt a portugál könyvnyomtatók.

Az amerikai kontinensen Mexikó városa dicsekedhetett először könyvsajtóval; a német Cromberger János volt ott az első tipográfus 1544 körül. A dél-amerikai Limában pedig jezsuita könyvnyomtatókkal találkozunk 1585-ben.

***

A tizenötödik században a könyvnyomtató rendszerint betűöntő, kiadó s könyvkereskedő is volt egy személyben. Az idők folyamán ebben a tekintetben bizonyos munkamegosztásnak kellett bekövetkeznie, csakúgy, mint az a bélyegmetszést, a szedést és a nyomtatást illetően már a tipográfia legelső évtizedeiben megtörtént. Különösen sok gondot adott az ősnyomdászoknak a sajtótermékek elárusítása. Már Schöffer Péter sem győzte a munka eme részét, s ezért Henliff Konrád személyében "faktort" fogadott, kinek föladata volt a nyomda termékeinek az olvasóközönséghez való eljuttatása. E végből sokat utazott, fölkeresve otthonukban a könyvkedvelőket, magasztalva a portékáját, s esetleg hitelben is adva azt. Mentelin Johannes strassburgi nyomdásznak is volt egy ilyen faktora.

Részben ily úton-módon, részben önállóan: a tizenhatodik század elejére mindenütt kifejlődött már a könyvkereskedelem újabb, a régi kéziratkereskedelemtől sok tekintetben elütő rendszere. A kéziratokat árusítók természetesen szintén fölszívódtak ebbe az új alakulásba, amelynek tagjai hatalmasan fölszaporodtak. Néhol annyira, hogy az szinte túltengés-számba vehető. Így Budán is, ahol a tizenötödik század alkonyától a mohácsi veszedelem idejéig egész sorát találjuk a könyvárusoknak, jóllehet ebben az időben már nem is volt nyomda Magyarországon. Közülük Feger Tibold látszik a legtekintélyesebbnek, ki 1488-ban az augsburgi Ratdoldt nyomdájában készíttette a szépen illusztrált Turóczi-krónikát, tehát a szortimentereskedés mellett kiadóként is szerepelt. Rajta kívül a következő budai könyvárusokról vannak ebből az időből adatok: Kaym Orbán, Paep János, Schaller Jakab, Nagybányai Heckel István, Wardiai István, Sessardiai Lénárd, Murarius Antal, Milcher Mátyás, Prischwitz Mihály, továbbá Grynaeus György és Ruem György. A két utóbbi György közül valamelyiket protestáns volta miatt a könyveivel egyetemben megégették, mint az Burgio pápai követnek és Luther Mártonnak írásaiból is kitűnik.

A magyar könyvkereskedelem a tizenhatodik század második felében általában a könyvnyomtatók kezében összpontosult, akik jobbára könyvárusok is voltak egyúttal, miként azt könyvünk 73. s 94. oldalain majd elmondjuk.

Külföldön a tizenhatodik század elején Velence, Lyon, Párizs, Frankfurt s Köln voltak a legnevezetesebb könyvkereskedelmi csomópontok. Kisebb lerakatok azonban akadtak minden valamire való városban. Jelentékenyebb művek kiadását rendszerint közösen csinálta a tipográfus meg a könyvkereskedő; az osztozkodás ilyenkor jobbára felében történt. Az egyes könyvek példányszáma esetről esetre nagyon változott. A Luther-bibliából csupán Wittenbergben több mint százezer példányt nyomtattak; a Plantin-féle poliglott bibliából a dolog természetéhez képest már csak ezerkétszázat. A tizenötödik század átlagos háromszázas példányszáma a tizenhatodik század közepéig mindenesetre legalább is a jó kétszeresére bővült.

A budai nyomda megszűnte után hatvan esztendeig szünetelt a tipográfia Magyarországon. A tengermelléki Zengg városában ugyan még 1507 körül fölbukkant egy Senjanin Gergely nevű könyvnyomtató, öt horvát nyelvű könyvet nyomtatva ott két esztendő alatt; Fiuménak is volt 1531-ben egy ismeretlen nevű tipográfusa két horvát művel; de ezek a városok a tizenhatodik században csak névleg tartoztak Magyarországhoz. A velenceiek hatalmát arrafelé csak időről időre sikerült visszaszorítgatniuk a magyar királyoknak; a török is előretört már Hunyadi Mátyás kora óta, a horvát urak főrésze pedig az osztrák főhercegeknek adta el magát, s így az összeköttetésünk is igen hiányos volt a tengerparttal. Már csupán ezért is: a zenggi meg fiumei nyomdák nem igen számíthatók a magyarországi kultúrának a területi szférájába.

Szabó Károly a maga monumentális könyvészeti művében megemlékezik egy latin nyelvű könyvről, amelyet az 1723-ban elhalt Soterius György szebeni lelkész tanúsága szerint 1529-ben nyomtattak volna Nagyszebenben. A könyv azonban sehol sincs meg, s a szebeni nyomdáról sincs nyoma semmiféle egyéb adaléknak. Valószínű tehát, hogy a jó Soterius pap nagyot tévedett az állításával.

Bizonyosra vehető ennél fogva, hogy a brassói Honter János személyében tisztelhetjük a tizenhatodik század első magyarországi könyvnyomtatóját. Ez a Honter, latinosan Honterus János Brassóban született 1498-ban, amely város abban az időben Szebennel egyetemben erős védővára volt az országnak délkelet felé. Zsigmond királyunk építtette hatalmas falait igen mély kettős árok övezte körül, úgy hogy csak felvonóhídon lehetett bejutni a városba. Ezt a várszerű megerősítést a moldvai s török szomszédság tette szükségessé, mely a közeli törcsvári szoroson keresztül állandóan veszedelemmel fenyegette a város szorgalmas és mindig kiválóan művelt népét.

Brassó legnépesebb városa volt akkoriban Erdélynek. Lakosainak számát tizenöt- vagy húszezerre becsülték. Pusztán az adófizető polgárainak a száma 1933-at tett ki 1497-ben; köztük igen sokan voltak a mester-emberek.

A reformációs mozgalomnak az erdélyi szászok körében 1520 körül mutatkoznak első nyomai, 1524-ben pedig már nagyobb arányú is lehetett, mert II. Lajos király Gerendi Miklós titkárt és Ráskai Gáspár kamarást küldötte le az elfojtására. Szalkai László esztergomi érsekprímás ugyanebben az esztendőben haragosan panaszolja, hogy Brassóban és Szebenben fölös számmal vannak oly férfiak és nők, akik a sátántól elvakítva, Luther Márton iratait olvassák, gyalázkodó nótákat énekelnek a pápa ő szentségéről meg a klérusról, böjtös napokon húst esznek, nem gyónnak sohasem, s a kánoni jogot az ördög találmányának mondják. Királyi és egyházhatósági rendeletek intézkednek ez időből az eretnekség elfojtásáról.

Közbejött azonban Mohács. Az 1526-i szerencsétlenséget követő időkben nem volt olyan hatalom Magyarországon, amely gátat vethetett volna a reformáció terjedése elé. Az ultrakatolikus Ferdinánd ugyan 1527-ben elfoglalta, helyesebben szólva nagyuraink megvásárlása útján megszerezte majdnem egész Magyarországot, de már 1529-ben ki kellett takarodnia jóformán mindenünnen, s csak egy keskeny sáv maradt meg a birtokában. János király pedig, akinek buzgó katolikus mivoltához szintén nem férhetett kétség, amikor szóba hozták előtte a reformáció térfoglalását: vállát vonogatva válaszolta, hogy ő bizony nem tehet semmit, mert hiszen őt a törökkel való barátkozása miatt kiközösítették az egyházból. Amikor pedig erélyes hangon ráírt az erdélyi szászokra, ezek egészen a Habsburgi Ferdinánd pártjára állottak.

A szebeni tanács 1529 februárjában szekérre rakatta az egész káptalant, meg a városbeli összes szerzeteseket, s kizavarta őket a városból. Más verziók szerint szépszerével távolította el őket. Később átmenetileg a katolicizmus lett úrrá a szász földön, de már 1540 körül újra s most már végérvényesen megvetette lábát ott a hitújítás.

Luther Márton Magyarország apostolának a már említett Honter János brassói könyvnyomtatót nevezi, akinek a működése azonban kizáróan az erdélyi német nyelvű területekre terjedt ki, s magyar nyelvű könyvet avagy egyéb dolgot soha nem írt és nem is nyomtatott.

Fiatalságáról semmi adatunk. Alsóbb iskoláit mindenesetre Brassóban járta, s onnan Krakkóba került az egyetemre. Az első biztos adatunk innen van róla: 1530 március 1-i dátummal benne van a hallgatók névsorában, s azon fölül ebben az esztendőben két könyvecskéje is látott napvilágot ebben a városban: egy kis latin nyelvtan meg egy ennél terjedelmesebb földirat, szintén latin nyelven.

Az imént említett krakkói egyetemi névsorban Honter János neve mellett a következő megjegyzést találjuk: "a szabad művészetek mestere Bécsből". Tehát krakkói tartózkodása előtt okvetlenül a bécsi egyetemen is kellett tanulnia. 1515-ből van is egy följegyzés a bécsi egyetem matrikulájában, amely szerint János, egy brassói tímármesterember fia, oda beiratkozott. Ez a János valószínűleg a mi Honterünk volt, aki ez időben 17 éves lehetett.

Hogy aztán hol járt Krakkóba kerültéig, tehát teljes tizenöt esztendeig: erre már csakugyan nincs semmi adalék. Wittenbergben, a reformáció szülőhelyén semmi esetre sem, mert ezt ellenőrizhetni lehetne részben az ottani egyetem följegyzéseiből, részben Luther és Melanchton levelezéseiből. Pedig ennek a közbeeső tizenöt esztendőnek igen termékenynek kellett lennie Honterünk tudósi, tipográfusi, térképészi meg fametszői fejlődésére.

1532 felé a svájci könyvnyomtatás fő-fő helyén, Basel városában találjuk Honter Jánost. Itt 1532-ben megcsinálja és kinyomtatja Erdélyország nagyarányú fametszetes térképét, s ezzel a magyar kartográfiának is egyik megalapítójává lesz. Tulajdonképp Lázár deák, Bakócz Tamás titkárának a mappája volna az első hazai térkép s így Lázár volna a magyar térképírásnak az apja, de az ő térképe még igen sok téves adattal van tele. Honter a maga térképein már a fokhálózatot is alkalmazza, s térképei hasonlíthatatlanul pontosabbak, mint a Lázáré. A brassói gimnázium könyvtárában máig is megvan két sajátkezű fametszete az ősi Germániáról meg Galliáról.

Baselben jelent meg 1534-ben Honter földiratának második kiadása: Ekkor azonban ő már nem volt ott. Még a megelőző esztendőben nagy mennyiségű betűt meg egyéb szerelvényt vásárolt Basel nagyhírű könyvnyomtatójától, Frobenius Jeromostól, s szekérre rakva a holmiját, viszontagságos kerülő úton - Kassán át - igyekezett hazafelé. 1533 Péter-Pál napján már Nagyváradról kelteződik egy a kassai nótáriushoz írott rövidebb levele.

Megérkezve szülővárosába, ernyedetlen buzgalommal látott neki kitűzött föladatának, a tanításnak és könyvnyomtatóskodásnak. Első nyomtatványa egy latin grammatikácska volt 1535-ben; ezt követte egy görög nyelvtan, majd még tizenhárom különböző tárgyú tudományos munka 1541-ig. 1542-ben jelent meg aztán a "reformációs könyve", amelynek 1543-ban újabb, 1547-ben pedig bővített kiadása látott napvilágot, s amely könyvre a szászföldi nép bíráinak hajdanta esküt is kellett tenniük.

Ennek a most említett reformációs könyvnek a megjelenése mintegy záróköve a hitújításnak a szászok földjén. 1542 februárjában történt meg a döntő lépés: Brassó város tanácsa egyértelműen színt vallva a lutheri tanítások mellett, eltávolíttatta a plébániatemplomból a szentképeket, a főoltárt is leromboltatta. Október havától kezdve már kenyér és bor színében osztották a népnek is az úrvacsorát, novemberben pedig az egész Barcaság papsága, s lakossága egyhangúlag az új evangéliumi hitvallás követőjének jelentette ki magát. A papok jó része rövidesen meg is nősült, így a brassói plébános is, ami nagyobb demonstrációs ünnepségekre adott alkalmat.

Hogy mekkora szerepe volt Honter Jánosnak ezekben a hitújító munkákban: nem tudjuk bizonyosan megállapítani. Bár a reformációs könyvének megjelenése, tehát az 1542 előtt készített nyomtatványai nem igen szólottak vallási kérdésekről, s általában csak humanisztikus tartalmúak voltak: annyit biztosan tudunk, hogy ha csöndben és óvatosan is, de igen sokat dolgozott a hitújításnak az érdekében. Már rövidesen a Brassóba való visszatérte után az egyik lektora lett a városi iskolának, s ezen fölül rendes időközökben, kisebb-nagyobb hallgatóság előtt, prédikációkat mondott a lakásán meg egyebütt is, 1542-ig persze jobbára titokban, mert hiszen százféle veszedelem leselkedett akkoriban még az új tanítások hirdetőire.

1543-ban az említett reformációs könyve miatt Izabella királyné és Martinuzzi Fráter György elé Tordára citálták Honter Jánost. A brassói polgárság azonban - attól tartva, hogy Tordán esetleg máglyahalál vár szeretett tipográfusára - nem engedte távozni őt, s helyette Fuchs János városbírót küldték egy ügyes tanácsnokkal oda; az ő bátor ékesszólásuk aztán váratlan diadalt hozott az evangélista egyház ügyének. Az összetartó és vagyonos szász nemzet különben is tekintélyes politikai hatalmat képviselt akkoriban, s az ország nagyeszű államférfia, Fráter György tán a német protestáns fejedelmek schmalkaldeni szövetségére való tekintettel is engedékenyebbnek mutatkozott, s tartózkodott erélyesebb eszközöktől.

1544 április 22-én Honter Jánost Brassó lelki pásztorává választották meg. Ugyanebben az időben az egész szász földön föloszlatták a szerzetesrendeket, s vagyonukat elkobozva, ezt iskolák alapítására kezdték fordítgatni. 1545-ben és 1546-ban a szász városok delegáltjai - ott volt közöttük Kolozsvár tudós plébánosa s későbbi könyvnyomtatója, Heltai Gáspár is - az istentisztelet egységes alapokra helyezéséről tanácskoztak, s a végső kivitelt Honter Jánosra bízták, aki e föladatának a reformációs könyv 1547-i új kiadásával meg az ennek kiegészítésére szolgáló ágenda megjelentetésével tett eleget.

Mindeme vallási és - korábban - humanisztikus tevékenysége mellett jogi dolgokkal is foglalkozott Honter János. Megírta és kinyomtatta a szász városok jogainak kompendiumát, amelyet hosszú időkig forrásmunkául és irányt adó kézi könyvül használtak még a hatóságok is.

Roppant elfoglaltsága mellett még arra is talált időt Honterünk, hogy iskolákat szervezzen és megalapítsa a róla elnevezett, de sajna az 1689-i nagy tűzveszedelem alkalmával elpusztult könyvtárat is, s ezen felül tevékeny részt vegyen a Benkner és Fuchs János nevéről ismert első erdélyországi papírmalom alapításában is. Ez a malom 1546 márciusában kezdette meg munkáját; papírosán hol Brassó város címerét, hol pedig egy róka körvonalait látjuk vízjegyképpen. Heltai Gáspár is ezt a papirost használta a maga első kolozsvári nyomtatványaihoz. Szeben városában csak 1573-ban, Kolozsvárott pedig még későbben, 1584-ben létesült papírmalom.

Honter János munkás élete 1549 január 23-án záródott le. Mint annyi más ember azóta, ő is a tipográfia szárnyain emelkedett a magasba. Irodalmi meg prédikátori tevékenységén túl egyike volt ő kora legjelesebb nyomdászainak, mint azt a ma már ritkaság számába menő könyveinek szépsége, kartográfiai és ékítményes fametszeteinek pontossága is bizonyítja. Emlékének 1898-ban, születése négyszáz éves fordulójára, szobrot is állítottak Brassóban, egy emléktábla pedig már korábban is hirdette reformátori, írói meg könyvnyomtatói dicsőségét.

Honter János halála után Wagner Bálint lelkész lett a brassói nyomda kezelője, s az is maradt holtáig, 1557-ig. A tulajdonképpeni tipográfus nevét azonban nem tudjuk, éppen úgy Honter korábbi segítőtársaiét sem. A Wagner idején nyomtatott művek közül érdekes az "Imagines mortis" 1557-ből, amelyben a szövegbe belenyomtatott tizenhat fametszet mutatja, hogy miképpen bánik el a halál a különböző állású emberekkel: pápával, fejedelemmel, paraszttal, satöbbivel. Ezeket az illusztrációkat valami kezdő fametsző készítette Holbein haláltáncos sorozata után, még pedig az eredetiekhez képest megfordítva, vagyis egyszerű átmásolással. Wagner Bálint nyomtatta a "Geistliche Lieder und Psalmen" című énekeskönyvet is, amely 95 éneket foglal magában; a kóták fametszetesek. Kisebb szabású énekeskönyvet különben már Honter is nyomtatott. Éppen úgy görög nyelvű és görögtípusos könyveket is. Ezek a típusok - miként a többiek - nyilván a baseli Frobeniusok öntödéjéből kerültek Brassóba.

Wagner korszaka szintén igen jelentős volt az erdélyi lutheránus egyházra, amely Fráter Györgynek 1551-ben Castaldo, Sforza meg Pallavicini által, Ferdinánd király utasítására való meggyilkoltatása révén megszabadult a legveszedelmesebb ellenségétől. 1557-ben törvényhozásilag is elismerték Erdélyországban az egyházat, s 1558-ban maga Izabella királyné is jóváhagyta a szászföldi evangelikus szuperintendens megválasztását. A szászok azóta mind a mai napig megmaradtak a hitükben, míg a másik két nemzet: a magyar meg a székely - az oláh nagy sokasága mellett sem számított akkoriban még annak - a viszonyok kényszerűségéhez képest többször is változtatta még azután a vallását. Hol kálvinista lett, hol meg unitárius, s végül jórészt visszatért a katolikus hitre.

Wagner Bálint után jó magyar ember: Szebeni Nyirő János lett a brassói nyomda tipográfusa. Ő nyomtatta 1565-1570 körül a tizenhatodik század egyetlen magyar nyelvű brassói munkáját, az ismeretlen szerzőtől származó "Fons Vitae, az életnek kútfeje" címűt, amelynek egyetlen csonka példányát most a londoni British Museum őrzi. 1583-ban már aligha élt, mert az ekkor készült szász statutumok kolofonja Greus Györgyöt nevezi meg tipográfusul. Ez a Greus 1588 körül Szebenbe ment át könyvnyomtatónak; a brassói tipográfia egyelőre árván maradt.

***

Magyarország időrendben harmadik - a tizenhatodik században második - nyomdája Vas megyében, a Sárvár melletti Újszigeten (görögösen: Neanesos) keletkezett. Ennek az újszigeti nyomdának alapítója Nádasdi Tamás volt, abban az időben horvát bán, később Magyarország nádorispánja. Változatos, olykor viharos élete folyásában az akkori időkbeli színmagyarság legderekabbjainak politikai és szellemi hányattatásai tükröződnek vissza.

A mi Tamásunk bár nagy tiszteletben álló, de meglehetősen szegény családból származott. Apja Ferenc a nagy Hunyadi Mátyás seregében volt kapitány, s fia, az 1493 táján született Tamás is e pályán töltötte a fiatalságát.

A mohácsi veszedelmet követő napokban Mária királynénak pozsonyi udvarában találjuk Nádasdi Tamást. A csatavesztés híre harminc óra alatt, 1926 augusztus hó 30-nak estéjére érkezett meg Budára. Hogy a húszéves korára megőszült királlyal, II. Lajossal az ütközetben mi történt: senki sem sejtette, de azzal tisztában lehetett mindenki, hogy a győzedelmes Szolimán nem fog visszafordulni a mohácsi csatasíkról, s hogy várak nem lévén előtte: nyitva van az útja Budáig. Buda pedig akkoriban nem volt még annyira megerősítve, hogy esetleges hosszabb ostromnak ellene tudott volna állni. A vészhírrel felköltött királyné tehát elrendelte a rögtöni menekülést. Parancsára a fáklyák százai gyulladtak ki a Várban meg a Dunához vezető utakon, s aki csak épkézláb ember volt az udvarnál, mind hordta az értékesebb holmit a hajókra. Még a korvinák java köteteiből is jutott egynéhány a drágaságos szerdék közé. Hajnalra már meg is indultak a hajók Esztergom, majd onnan tovább, Pozsony felé.

A polgárság követte az udvar példáját. Nem maradt más Budán, mint az egyszerű kézművesek és földművelők, no meg - vesztükre - a zsidók. Acsády szerint Szulejmán visszavonultakor hajóra rakatta valamennyit, az esztergomiakkal együtt vagy kétezer ötszázat, s vitte őket magával Isztambulba. Hogy mi lett ott a sorsuk: nem tudjuk.

Pozsonyban, az oda menekült Mária királyné körül rövidesen egy kis csoportja verődött össze a magyar uraknak és főpapoknak. Ott volt a lator Bátori István nádor, a kapzsi Thurzó Elek kincstáros, Batthyány Ferenc horvát bán, Macedóniai László prépost, Szalaházi Tamás veszprémi és Ország János váci püspök, Burgio pápai követ és Brodarics István szerémi püspök, jó Heltai Gáspárnak későbbi barátja és informálója. Ott volt a mi Nádasdi Tamásunk is. Ez a kicsiny csoport volt az, mely a viszontagságos 1526. év végén Habsburg Ferdinándot a már megválasztott s majd meg is koronázott Szapolyai János királyunkkal szemben ellenkirállyá kiáltotta ki.

1529-ben Budavára parancsnoka volt Nádasdi Tamás. Mikor Nagy Szulejmán megindította második hadjáratát: Nádasdi esküjéhez híven védeni akarta a várat, de Besserer és Taubinger alkapitányok megkötözték őt, és börtönbe vetve, átadták Budát a töröknek. Szulejmán a tömlöcben talált Nádasdit János király kezére adta, ki megbékélt véle, s rövidesen az ország egyik kincstartójává nevezte ki. A másik kincstartó Gritti Alajos volt, Szulejmán szultánnak és Ibrahim nagyvezérnek ravasz diplomatája, Magyarországnak 1531-től 1534-ig kormányzója. Az erőszakos és kapzsi Gritti mellett Nádasdi nem igen jutott tevékenységi körhöz, de nem is nagyon törte magát érte, mert ebben az időben halálosan szerelmes volt a szép Kanizsai Orsolyába, s ha csak tehette: ott volt körülötte Csákváron.

Mikor Gritti 1532-ben hűtlenség címén lenyakaztatta az Ártándi testvéreket és a korhely hadvezér Athinai Deák Simont is felköttette Zsámbékon a tulajdon kapubálványára: Nádasdit is kerestette, de ő szerencséjére éppen az "Orsikája" mellett tartózkodott, s idejében Bécsbe menekedhetett. Akarva, nem akarva a Habsburgokhoz kötődvén így a sorsa: az akkori időkben szokatlan becsületességgel védte a magyar érdekeket a bécsi intéző körök, sőt ha kellett, maga Ferdinánd király ellenében is. 1537-ben horvát bánná, majd országbíróvá, 1554-ben pedig nádorispánná lett. Mikoriban Izabella királyné 1551-ben átadta Erdélyországot Ferdinándnak, az átvevő bizottságban Castaldo és Bátori András mellett Nádasdi is ott volt. Járt a regensburgi birodalmi gyűlésen is, ahol jól megismerhette a németországi vallásügyi mozgalmakat. Ő maga vallási dolgokban tulajdonképpen meglehetősen közömbös volt, de mert a magyar hitújítók tanításaiban több gondolatszabadságot és magyarosságot vélt látni, mint a pápista papokéiban, s mert a népnevelés tekintetében is üdvösnek gondolta a reformátorok tevékenységét: oltalmába fogadta az üldözött prédikátorokat s tanítókat.

Nádasdi Tamás az újszigeti nyomdát valószínűen a védelmébe fogadott Dévai Biró Mátyás és Erdősi Sylvester János rábeszélésére alapította meg úgy 1537 körül, a nagy tudású Erdősit téve meg a nyomda fölügyelőjévé.

Dévai Biró Mátyást "magyar Luther"-nek nevezi a protestáns egyháztörténelem, ámbátor kiforrottsága idején már nem a tiszta lutheri igéket hirdette, hanem határozottan zwingliánus álláspontot foglalt el. Az ő élete is igen változatos volt. 1523-ban a krakkói egyetemen tanult, azután Bodrogkőn lett hitbuzgó katolikus lelkész. 1528 körül vallási kételyei támadtak, s kiment Melanchtonhoz Wittenbergbe. Onnan, mint tüzes, fanatikus lutherista tért vissza. Előbb Budán lett prédikátor, de Fráter György közbelépésére mihamar távoznia kellett innen. Ekkor Kassára ment, s ott prédikátorként tevékenykedett 1531 októberéig, amikor Szalaházi Tamás egri püspök a lakosság tiltakozása ellenére elfogatta, s Bécsbe vitette, ahol huzamosabb időt töltött Ferdinánd király fogságában. Kiszabadulásakor Budára ment lelki pásztornak, ahol ismét János király csukatta le. Ez idő tájt - 1533 körül - húzódott Nádasdi Tamás védelme alá. Az 1541-ig terjedő időt hol Sárvárt és környékén, hol Németországban töltötte, azután pedig Erdődön lappangott egy ideig, majd meg Debrecenbe ment prédikátornak. Egyik wittenbergi útjáról levelet is hozott Nádasdinak Melanchtontól, amelyben a németek nagy preceptora magasztaló szavakkal illeti Nádasdit a tudományszeretetéért és iskolaalapításaiért. Egyszersmind oltalmába ajánlja a levél átadóját és a nagytudományú Erdősi Sylvester Jánost.

Az újszigeti nyomda fölügyelője - mint említettük - ez az Erdősi Sylvester János volt. Szinte mitikus alakja a tizenhatodik század magyar tudományosságának. A régibb protestáns írók; így Bod, Benkő és Katona azonosnak tartották őt a trienti zsinaton elhunyt Kolozsvári János csanádi püspökkel, ez a nézet azonban az újabb kutatások világosságánál tévesnek bizonyult. Ma már körülbelül bizonyos, hogy Erdősi Szinyérváralján született 1504 körül, s hogy tanulmányait Krakkóban és Wittenbergben végezte. Hazajőve, vagyonkáját elpusztítva találta, s őt magát is üldözőbe vették. Előbb a Perényiek házánál lappangott, majd 1534 májusában Nádasdi Tamás újszigeti iskolájába ment tanítónak. Itt írta magyar-latin nyelvtanát, amelynek 1539. június 14-e a megjelenési dátuma, majd pedig itt fordította le az 1541-ben sajtó alá került újtestamentumot.

Az élete folyására vonatkozó igen hézagos adatok szerint Erdősi 1542 körül odahagyta Újszigetet, s a bécsi egyetemen lett a héber nyelv tanára. 1552 körül pedig a történelmet tanította ugyanott. További adalékok szerint a század hetvenes éveiben tanító lett volna Debrecenben, majd 1577 végén prédikátornak ment volna Lőcse városába; valószínűbbnek látszik azonban az a másik verzió, hogy még a bécsi tanárkodása idején, 1554-ben meghalt.

Első könyvét, a grammatikát, jórészt ő maga nyomtatta.

Erdősi második könyvének teljes címe jelenkori átírással a kővetkező: "Új testamentum magyar nyelven, melyet a görög és diák nyelvből újonnan fordítánk a magyar népnek keresztyén hitben való épülésére. Újszigetben Abádi Benedek nyomtatta vala az 1541-ik esztendőben." (A könyv második kiadása Bécsben látott harminchárom évvel később napvilágot Steinhofer tipográfusnál.)

Abádi Benedek személyével megjelenik a magyar nyomdászattörténelem színpadán az első ízig-vérig magyar tipográfus is, az; aki minden csínját-bínját megtanulja a könyvnyomtató művészetnek, s amit tud: a magyar népnevelés szolgálatába állítja. Budavára emelkedett lelkű első könyvnyomtatója Hess András művésze volt a hivatásának, de magyar nyelvű könyvet nem csinált. A nagy Honter János - amint láttuk - az erdélyi német kultúrának volt fáradhatatlan munkása; Erdősi Sylvester János nagyszerű tudós, de a nyomdászathoz alig ért, Abádi Benedek az első magyar ember, akiben a reformátori tűz mellett megvolt a magas fokú technikai tudás is, s aki tudott szedni, nyomtatni, ha kellett patricát faragni, matricát csinálni s betűt is önteni.

Abádi csak 1540 körül vette át az újszigeti nyomdának a kezelését. Az 1537 táján történt berendezkedés idején ő még valószínűen Krakkóban volt, hol a Vietorisz Jeromos jó nevű nyomdájában sajátította el a könyvnyomtatás művészetét. Ha őrajta állott volna, Nádasdi Tamás aligha szerelte volna föl nyomdáját a Németországban akkoriban újdonságszámba menő, de a magyar nyelvű szöveghez kevéssé alkalmas fraktúrvágású betűtípusokkal.

Mire Abádi Benedek Újszigetre került, a nyomdának már háromesztendős vesződséges múltja volt. A jó tudós Erdősi Sylvester János mellett valami Strutius vagy Strauss nevű német ember dolgozott benne, aki tanult nyomdász volt ugyan, de úgy látszik csak a selejtesebb fajtából, s a technikai fogyatékosságain túl megvolt az a baja is, hogy a magyar szavak ortográfiájával nem tudott megbirkózni. A grammatika még csak elkészült valahogy, de már az újtestamentum szedésével sehogy sem boldogult a német tipográfus. Abádi a maga "A könyvnyomtató isteni kedvet kíván annak, aki ezt olvassa" föliratú terjedelmesebb kolofonjában erről az elődjéről következőképpen emlékezik meg: "Ha valahol a nyomtatásban való vétekre találsz, azért én tőled bocsánatot kérek. Mert hogy megértsed, e könyvet nem én kezdettem el, hanem más, kit a jó úr sok ideig nagy költséggel itt tartott. És mikoron nagy későn hozzáfogott volna, s látták volna, hogy az nehezen érhetné végét: úgy hivata engemet hozzája, hogy a könyv mennél hamarább a keresztyének kezébe juthatna. Mikoron azért láttam volna a betűt, hogy nagy késedelem nélkül nem mívelhetni véle: aminő hamarsággal lehete, ugyanazon betűt megigazítám - egynéhányat hozzá is csinálván -, hogy szapora lenne a dolog, s hamarabb végét érhetnők. Mert jobbnak tetszék, hogy a könyv hamar kikelhetne, noha nem igen szép betűvel volna, semhogy szép betűre erőlködnénk nagy késedelemmel, amely dolog a keresztyéneknek igen káros volna."

Mint a kolofon szavaiból kitűnik, Abádi Benedek a betűmetszéshez is értett, tehát korának teljes szakképzettségű nyomdásza volt, s csak a munka sürgősségére való tekintettel nem változtatta meg a nyomda könyvtípusát. Későbben a török dúlások miatt nem lehetett szó erről alighogy elkészült az újtestamentum, fegyverzaj verte föl Sárvár és Újsziget környékét; török martalócok és nem kevésbé barbár landsknechtek meg spanyol zsoldosok léptek egymás nyomába, Magyarország szíve városa, Buda is majdnem másfél-száz esztendőre ozmán uralom alá jutott. Az újszigeti tipográfia elpusztult, nyomdászainak menekülniük kellett, Erdősi Sylvester János - mint tudjuk - Bécsbe ment egyetemi professzornak, Abádi Benedek pedig másfél esztendős bolyongás után Wittenbergbe került, ahol 1543 március 22-én beiratkozott a Luther és Melanchton egyetemére.

Abádi Benedek jeles műveltségének bizonyítéka, hogy már 1544-ben pappá szentelték, s mindjárt el is eresztették missziós útjára Magyarországba, mint azt a wittenbergi templom egyik egyházi könyvének következő bejegyzése is mutatja: "Benedictus Abadius aus Ungarn, aus dieser Universität berufen in Predigtamt in Ungarn."

A magyar tipográfia ez úttörőjének további életéről csak annyit tudunk, hogy előbb Eperjesen, majd meg Szegeden volt lelki pásztor. Mikor költözött el az élők világából, merrefelé nyugszanak a csontjai: alig is lehetne többé megállapítani. Emléke azonban élni fog, amíg csak jóravaló magyar nyomdász lesz ezen a földön.

Az újszigeti nyomdának élte rövidsége mellett is bizonyosan volt több terméke, de csak kettő ismeretes belőlük, s ez a kettő is a könyvészeti ritkaságok legértékesebbjei közé tartozik. Az Erdősi-féle 1539-i grammatikának például csak egyetlen csonka példánya maradt meg, és ezt most nemzeti múzeumunk őrzi; a másik emléknek, az 1541-i újtestamentumnak egy teljesen ép példánya Jankovich ajándékából a kecskeméti kollégiumba került.

***

Lépjünk át most a Királyhágón, térjünk vissza Erdélybe.

A bérces Erdélyország volt másfél évszázadon keresztül a magyar szellem menedékhelye, a lelkiismereti szabadság viszonylagos ígéretföldje. A " cujus regio, ejus religio" elve itt kevésbé érvényesült, mint a külföld legtöbb államában, a fejedelem nem kényszerítette a maga hitét tűz és vas szigorával az alattvalóira. Az erdélyi önállóság korszakaiban csak itt-ott mutatkozik némi vallási türelmetlenség, lelkiismereti presszió és cenzúrái bakafántoskodás. A belső háborúk viszontagságai bár egymást érték, de autodafék füstje nem mocskolta be Erdélyország egét.

A szabadságnak eme viszonylag nagyobb foka pezsgővé tette az erdélyi lakosság szellemi életét is, a tudományok időnkint szépen virágzottak, s ennélfogva a könyvnyomtatás is kedvezőbb talajra akadt az erdélyi városokban, mint Magyarország török s német senyvesztette részeiben.

A Honter János által 1534-ben alapított brassói nyomdáról már volt szó. Ez a nyomda máig is megvan, de a dolog természeténél fogva századokon át majdnem kizárólag a német kultúrát szolgálta. Az első erdélyországi igazán magyar könyvnyomda 1550-ben alapítódott; Heltai Gáspár meg Hoffgref György voltak a kitűnő mesterei.

Heltai Gáspár nagydisznódi (németül: Heltau) szász ember volt. 1520 körül született, s mint a korabeli jelesebb szász ifjak jó része, a wittenbergi egyetemen tetőzte be a hazája iskoláiban végzett tanulmányait. Dátum szerint 1543 február 17-e volt az egyetemre való beiratkozásának az ideje. Két esztendő múlva hazatérvén, a kolozsvári lutheránusok lelkészüknek választották. Mint ilyennek, a rákövetkező néhány esztendőben jelentős szerepe volt az erdélyi evangélikus egyház megszervezésében, bár olyan nagyszabású és hathatós reformátori munkásságot, mint a brassói Honter János, távolról sem fejtett ki.

De nem is a prédikátoroskodás volt Heltai Gáspárnak célja és tulajdonképpeni működési területe. Könyvnyomtatói és írói tevékenysége az, amivel örök időkre beleírta nevét a magyar kultúra történetébe. E nélkül híre sem volna ma már, miként nincsen híre ama protestáns papok ezreinek, akik a kisded apostolok golgotás pályáját rótták a reformáció meg az ellenreformáció idején, de akiknek munkássága csak a szűkebb eklézsiájuk lakosságának a szívében-lelkében hagyott mélyebb s maradandó nyomot.

A Heltai-Hoffgref-nyomda hasonlíthatatlanul különb fölszerelésű volt, mint az újszigeti tipográfia; szép kerek latin betűi voltak, csinos kezdőhetűi és ornamensei. Ami pedig hiányzott volna: pótolta Hoffgref mester sokoldalas technikai tudása. Már az első esztendőben, 1550-ben, két kis munka látott a nyomdában napvilágot. Első volt a gyönyörű tisztán nyomtatott kis latin katekizmus, szép fametszetes címlappal és több illusztrációval, második pedig a Fráter György váradi püspöknek megrendelésére készített "Ritus explorandae veritatis", vagyis a Szent László váradi sírjánál 1209 és 1235 közt végzett 389 tüzes vas próbának a leírása, amelyet 1903-ban akadémiánk is kiadott. A "Ritus"-t követte a biblia különböző részeinek a kinyomtatása 1551-től kezdve, majd pedig a nyomdának következő című terméke: "A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus; Heltai Gáspár kolozsvári plébános által szereztetett Kolozsváron 1552-ben." Ennek Kendi Antalhoz intézett előszavában Heltai mentegetődzik, hogy műve "ha szinte tiszta magyarsággal írva nincsen, te kegyelmed megbocsássa; mert tudja te kegyelmed, hogy nyelvem szerint szász vagyok, s ezt a keveset tizenhat esztendeig tanultam". Rövidesen ezután megjelent a kis katekizmus magyar kiadása is 1553-ban.

A gyönyörűen indult írói és tipográfusi együttműködés 1553-ban megzavarodott. Mint az "Agenda" előszavában Heltai későbben mondja: Hoffgref tűrhetetlen természete miatt kénytelen volt véle a társas viszonyt megszakítani. Úgy látszik, a nagyszerű tipográfus Hoffgref György kissé nagyon is önérzetes volt. Egy esztendeig tehát csupán a Heltai neve alatt jelentek meg a nyomda termékei. 1554-ben azonban egyességre lépett a két ellenfél, s Heltai a nyomda vezetését teljesen átruházta Hoffgrefre, kinek a neve 1558-ig egyedül szerepel a kolozsvári nyomtatványokon. Közben Heltai a maga "Confessio" című szerzeményét Kreutzer wittenbergi nyomdásszal készíttette el, ami arra mutat, hogy valamiért ismételten nagyon megharagudhatott a pedáns Hoffgref Györgyre.

Ama hat esztendőn át, amíg Hoffgref egymagában állott a kolozsvári tipográfia élén, jobbára latin munkák hagyták el ott a sajtót. Jelentősebb magyar munka csak kettő volt: a Hoffgref-féle énekes könyv meg a Tinódi Sebestyén krónikája. Mindkettőben bőven vannak fába metszett hangjegyek.

Az utóbb említett könyv igen kedves olvasmánya volt a magyarságnak. Szerzője legtehetségesebbike az akkori idők lantosainak vagy más szóval hegedőseinek, kik várról várra vándorolgatva, hadi események énekszóban elmondásával egyrészt a későbbi sajtót helyettesítették, másrészt pedig az ősök tetteinek magasztaló emlegetésével erkölcsös és derék életre buzdították hallgatóikat.

Tinódi Sebestyén fehérmegyei családból származott, s 1510 körül látta meg először a napvilágot. Ifjú korában a végeken harcolt a török ellen, de csakhamar oly súlyos sebet kapott a bal karján, hogy a további katonai szolgálatra alkalmatlan lett. Fölgyógyulása után Török Bálint íródeákja lett, s az maradt 1541-ig, mikor ura Buda elfoglaltakor török fogságba esett. Ettől kezdve hegedűs életre adta magát. Hosszabb időt töltött Nádasdi Tamás udvarában, majd 1548 körül Kassán, itt írva le históriás énekeinek nagy részét. Műveit - mint említettük - Hoffgref nyomtatta ki egybefoglaltan 1554-ben. Tinódi ezt a művét Ferdinánd királynak ajánlotta, aki ötven forint jutalmat adott neki érte. Kolozsvárról elkerülve, megint sokfelé kóborolt az országban, mígnem végső éveire Nádasdi Tamás nádor udvarában telepedett meg az öreg lantos.

1559-ben Hoffgref György lelép a nyomdászattörténet színpadáról, s a kolozsvári nyomdát ismét Heltai Gáspár veszi át, nagy tömegét nyomtatva ettől fogva a magyar nyelvű munkáknak is. Köztük a legjelentősebbek közé tartoznak az ő tulajdon művei. Így a főképpen Aesopus meg a Gesta Romanorum után csinált, és 1566-ban kinyomtatott "Száz fabula" is. Tömör és népies nyelvezettel írta Heltai e szépszámú meséjét. Előadása frissen csörgedező. Szemére vetették, hogy sokat moralizál, keményen ostorozza a jobbágyságot kizsákmányoló urakat, s általában ahol csak teheti, védelmére kel az igavonó állat sorsára kárhoztatott szegény, becsületes népnek, ami némely esztétikusunk szerint a költőiesség rovására célzatossá teszi a meséknek jó részét. Heltai bátor szókimondásában mi inkább igazságszeretetet és írói merészséget s önállóságot látunk; hiszen már ez az emberies fölfogás is hozzájárul ahhoz, hogy Heltai a kortársai tömegéből kimagaslódjék.

Történeti művei is vannak Heltai Gáspárnak, s általában ezeket tartják a legértékesebbeknek. Már 1565-ben kiadta Hunyadi Mátyás királyunk latin nyelvű életrajzát, 1574-ben megjelent a "Cantionale, azaz históriás énekes könyv"-e, amely a középkori magyar epikának nem egy értékes drágakövét őrizte meg számunkra, majd pedig 1575-ben a Bonfinius után készített, de szájhagyományokkal is bővített "Krónika a magyaroknak dolgairól" című, cikornyátlan nyelvezetű s nagy közvetlenséggel ható, terjedelmesebb műve. Ennek a megjelenését azonban már nem érhette meg. A könyv kolofonja is így hangzik: "Kolozsvárott végezé Heltai Gáspárné 1575. Esztendőben."

Heltai Gáspár írói tevékenységén - de még a könyvnyomtatóin is - megérzik az a lelki forrongás, amelyen korának ez a kitűnő férfia egy negyedszázad folyamán átment. Mint tudjuk, 1546-tól kezdve választott lutheránus papja volt Kolozsvár városának, s hivatását buzgón s odaadással töltötte be. Bizonyára meg is maradt volna ebben a hitében, ha nem abban a században él, amelyben a vallási szkepszis - mint valami epidemikus láz - állandóan marcangolta minden gondolkozni tudó ember lelkét.

Luther föllépése volt ennek közvetlen megindítója. Ő maga nem is sejthette, hogy micsoda következményei lesznek az ő 1517-i hallatlanul merész síkraszállásának. Mint Marczali idézi a reformáció történetéről írott kötetében: "A szokás, a vélemény, az állam és család rendje, az ember egész élete, mérhetetlen javak: mind ama hierarchiai rendszeren alapultak, amely most alapjában megingott. Sohasem volt forradalom, mely mélyebben fölkavart volna mindent, borzasztóbban pusztító, kérlelhetetlenebbül ítélő. Egy szerre kérdés alá jött minden, előbb az emberek gondolatában, majd az állapotokban is, minden rendben és erkölcsben. Ki volt forgatva egyházi meg világi egyaránt, borzalmasan fenyegető káosz jött létre."

A lutheránus egy ház csakhamar megcsontosodott, de az ezerfelé föléledt kritikai szellemet már nem lehetett többé egyszerűen lefojtani. Sorra keletkeztek demokratikusabb, a súlypontot inkább az emberbe, az egyéniségbe helyező hitfelekezetek. Ilyen felekezetet az 1517-től 1567-ig terjedő időből hetvennyolcat számolt össze Bonaventura galgóci szerzetes. Volt köztük tizenegy olyan, amely még a lutheri eszmekörben mozgott, további tizenegyet félig lutheránusnak nevezett Bonaventura; s ötvenhatra teszi azoknak a számát, melyek határozottan Luther-ellenesek, ide sorozva az anabaptistákat, vagyis újrakeresztelőket, a szakramentáriusokat, Zwingli s Kálvin követőit, továbbá a konfesszionistákat, osiandristákat, szubsztanciáriusokat, ubiquistákat, szociniánusokat vagyis unitáriusokat, szombatosokat, vagyis zsidózókat stb.

Az öreg Heltai Gáspár lelki hányattatásainak, igazságért sóvárgásának bizonyítéka, hogy sok szép kiadványa közt kinyomtatta az egyetlen magyar nyelvű anabaptista könyvet is, azt, amit külföldön sem igen mertek sokszorosítani. Ennek a Dávid Ferenctől fordított kis munkának a címe: "Könyvecske az igaz keresztyéni keresztségről és a pápa Antikrisztusnak majmozásáról." Voltak, akik e könyvecske megjelentetéséből arra következtettek, hogy Heltai erősen hajladozott az anabaptista tanítások felé, pedig csak nyomdászi lelkiismeretének a szavára hallgatott, amely a maga meggyőződéséhez ragaszkodik, de a másét is tiszteli, s szívesen nyújt segítő kezet annak a propagálásához is, ha becsületes szándékot sejt mögötte.

Furcsa szerzet volt az az anabaptista. Társadalmi célok tekintetében egyenes leszármazottjai a cseh testvéreknek. Minden közös volt náluk, sok helyütt még az asszony is. Vallás fölfogási dolgában józanság meg szertelenség csodálatos vegyüléke jellemezte őket. Propagandájukhoz fölhasználtak minden lehető eszközt. 1535-ben néhány ezren összeállottak Amsterdamban, s anyaszült meztelenen végigvonultak a város utcáin, hatalmas táblákat cepelve maguk előtt ezzel a fölírással: "Mi vagyunk a meztelen igazság!"

Az öreg Heltai halála után - miként már említettük - özvegye kezelte tovább a kolozsvári tipográfiát. Az ő idejében jelenhetett meg Dávid Ferencnek énekes könyve is. 1578-ban pedig kiadta az első magyar füvészkönyvet, a híres Melius Juhász Péter "Herbarium"-át, szerénykedő önérzettel szólva a közönséghez: "A kinyomtatásnak munkája és költsége enyém. Ezt tőlem, ilyen szegény özvegyasszonytól a magyar nemzet jó néven vegye."

A század nyolcvanas éveinek elején az özvegyet fia, ifjabb Heltai Gáspár váltotta föl a tipográfia vezetésében. Nagy buzgósággal dolgozott irodalmunk istápolásán ő is. Nevezetes munkája a "Magyar aritmetika" és a "História Bátori Zsigmond győzedelméről". 1589-ben jelent meg e nyomdában "A kopaszságnak dicséreti" című munka is, amelynek eredeti forrása Synesiosnak, a pogány költő és egyszersmind keresztény püspöknek egy tréfás kis novellája. Tartalma az, hogy valami lakomán a pajkos ifjak évődni kezdenek egy kopasz öregebb emberrel, mire ez hol finomabb, hol vastagabb élcelődéssel sorakoztatja egymásra azokat az argumentumokat, amelyek a kopaszság hasznos és tiszteletre méltó volta mellett szólnak. Elmondja egyebek közt, hogy a kopasz emberek mindenkor bölcsek és becsületesek voltak, hogy az embernek akkor érik meg az esze, mikor kopaszodni kezd, hogy akiknek a természet hajat adott, azok úgyis lekopaszítják, vagyis megnyíratják magukat; hogy a kopaszság a férfiasság jele, mert "a természet csak az asszonyi állatoknak adott hosszú hajat". És így tovább, a kor hol szelíd és naiv, hol meg vaskosabb humorával.

A Heltaiék nyomdáján kívül volt Kolozsvárt a tizenhatodik század vége felé egy másik tipográfia is, a jezsuita kollégiumé, amely 1599-ben kinyomtatta Canisius katekizmusának Vásárhelyi Gergely által készített fordítását. Hogy ki volt e műhelynek a provizora: nem tudhatjuk.

Ha már Erdélyországban járunk, vegyük sorra a tizenhatodik század királyhágóntúli többi nyomdáját is.

Brassóban, mint azt megírtuk, már 1534-től kezdve van nyomda. Szebenben 1575-től van nyoma a tipográfiának, amikor Heusler Márton és Wintzler Márton közösen alapították meg a műhelyüket. Később Wintzlert Frautlinger Gergely váltotta föl társtulajdonosképpen. 1588 körül a brassói nyomda korábbi tipográfusa, Greus György dolgozgatott a szebeni nyomdában, aki többek között egy 1589-re szóló magyar kalendáriumot is nyomtatott. Greus Györgyöt 1590-től 1594-ig Crato János Henrik, majd 1596-tól 1601-ig Fabricius János követte. Az utóbbi kinyomtatta Baranyai Decsi János Sallustius fordítását, meg Rotterdami Erazmus "Civilitas Morum"-át magyar fordítással együtt.

Gyulafehérvárt, Erdélyország fejedelmi székvárosában 1567-ben létesült tipográfia. Dávid Ferenc ebben az időben megnyerte II. János királyt az unitárius vallásnak, aki Váradról odahívta Hoffhalter Rafaelt, "typographus regius", királyi könyvnyomtató címet adva néki.

Ez a Hoffhalter Rafael egyike a legviszontagságosabb életű vándor nyomdászainknak. Lengyel ember volt, a Hoffhalter nevet későbbi üldöztetése idején, álnévül vette föl; hazájában a Skrzetuski nevet viselte. Korán belékeveredett a protestáns mozgalmakba, úgy hogy a szülőföldjéről menekülnie kellett. Németalföldre került, s ott elsőrangú könyvnyomtató-művésszé képezte ki magát. Majd Svájcba ment, a kálvinizmus szülőhelyére, s itten szoros összeköttetésben élt az új vallás vezető embereivel, különösen a debreceni 1567-i zsinaton elfogadott helvét hitvallás tulajdonképpeni szerzőjével, Bullinger Henrikkel és ugyanilyen nevű fiával. 1555-ben titkos ágensképpen - de már a Hoffhalter álnéven - Bécsbe küldték, ahol 1556-ban engedélyt kapott arra, hogy az elwangeni Kraft Gáspárral, a híres betűmetszővel nyomdát nyisson. A két kitűnő szakember tipográfiája csakhamar egyike lett Bécs város nevezetességeinek. Nagyszerű illusztrációs műveik sorozata, pompás betűjük és tiszta nyomtatásuk még az udvarnak elismerését s csodálkozását is fölkeltette. Bár Kraft 1560-ban kivált a nyomdából: Hoffhalter továbbra is megtartotta ennek magas színvonalát. Összesen 31 munkát nyomtatott Bécsben, köztük magyar vonatkozásúakat is.

A spicliskedés és denunciálás - bár nem mint speciálisan osztrák erkölcs - már akkoriban is otthonos dolog lévén Bécsben, 1562-ben menekülnie kellett. Hol és micsoda álneveken lappangott ezután három esztendeig: senki sem tudja. 1565-ben Debrecenben bukkan föl, s két, az akkori viszonyok közepette remeknek nevezhető munkát nyomtat itten. Ezek közül a nagyobbikat, a "Tripartitum" magyar kiadását II. János választott magyar királynak ajánlotta. Az 1565 esztendő végén Váradon találjuk, ahonnan János magához hívta Gyulafehérvárra.

Hoffhalter Rafael, a helvét kálvinistaság több mint egy évtizeden át való titkos ügynöke, Váradon létekor már nyílt hívévé szegődött az unitarizmusnak, s Gyulafehérvárt megjelenvén, művészetét kizáróan e felekezet propagandájának a szolgálatába állította. Jobbára Dávid Ferenc munkáit nyomtatta, köztük a "De falsa et vera unius Dei cognitione" címűt is, amelynek egyik fametszetén a szentháromságot Cerberusnak, háromfejű kutyának ábrázolta, amellyel a legnagyobb mértékben magára zúdította az őt, mint renegátot amúgy is rossz szemmel néző kálvinistaságnak a haragját. "Hirtelen" halála alighanem összefüggésben van ezzel a dologgal.

Öreg Rákóczi György erdélyi fejedelem a dési országgyűlés után 1638-ban mindenünnen összeszedette Dávid Ferencnek ezt a könyvét, s Hoffhalter hat fametszetét kitépette belőle. Mint Ballagi Aladár mondja: "Ugyanannyi erővel megsemmisíthette volna az egész munkát, de nem lévén rajongó, megelégedett azzal, hogy a közmegbotránkozás tárgyát képező és szerinte borzasztó istenkáromlást és szentségtelenséget elpusztította."

A Hoffhalter Rafael 1568-i halálával elárvult gyulafehérvári nyomdát egy darabig özvegye, majd későbben Császmai István lelkész és Vágner Gergely iskolamester kezelte. II. János 1571-ben történt halála után az új uralkodó, a katolikus Bátori István, megszüntette a tipográfia működését, ami a lehető legsúlyosabb csapás volt az unitárius egyházra.

A kis Abrudbánya városnak is volt nyomdája a tizenhatodik században. Székesfehérvári Karádi Pál unitárius pap, később alföldi püspök volt a megalapítója 1569 körül. Ebben az esztendőben készült egyetlen, híres nyomtatványának a címe: "Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról, mellyel elszakada a magyarországi második választott János királytól."

Szászvároson két román diák, Sierban és Marian, állított nyomdát a nyolcvanas évek elején, az ószövetséget nyomtatva benne román nyelven. A könyv kolofonjának egy része magyarul így hangzik: "Én, Sierban diák, Isten kegyelméből a tipográfia művészetének nagy mestere, Marian diákkal együtt kézhez vettem a szent könyveket, s elolvasván ezeket, nektek, derék román testvérek, kinyomtattuk. Olvassátok tehát ezeket, mert hisz drága gyöngyöket és végtelen kincset találtok bennük, s megtanuljátok belőlük, hogy Isten a jó tetteket megjutalmazza, a gonoszakat pedig megbünteti. Nyomattak pedig e szent könyvek 1582. évben, július 14-én Szászvárosban."

***

Magyarországnak I. Ferdinánd uralma alatti részében az újszigeti nyomda pusztulása után teljes tizenhét esztendeig, Huszár Gál fölléptéig nem működött könyvsajtó.

Huszár Gál, a nép nyelvén "Gál pap", református prédikátor volt. Merre ringott a bölcsője, hol tanult, mivel töltötte kora ifjúságát, senki sem tudja. Mint Csűrös Ferenc a debreceni könyvnyomtatás történetéről szóló könyvében mondja: "1554-ben tűnik föl alakja először, mikor Oláh Miklós esztergomi érsek üldözése elől Miksa főherceg birtokára, Magyaróvárra menekül, ahol a város német őrségének kapitánya, Wohnitzky Zakariás, vette oltalmába." Oláh Miklós érsek egyike volt kései humanistáinknak, földrajzi és történelmi műveket írt. A mohácsi veszedelem után huzamosabb ideig külföldön tartózkodott, jobbára Mária királyné, II. Lajos királyunk özvegye, akkoriban németalföldi helytartó oldala mellett. 1543-ban hazatérve, zágrábi püspök és kancellár, majd 1548-ban egri püspök, 1553-ban pedig esztergomi érsekprímás lett. Rotterdami Erazmus barátja, a szelídebb vígságokat kedvelő férfiú volt, az egyházi ügyekben azonban nem ismerte a tréfát, és sokszor bizony nem rajta múlt, ha a protestáns prédikátorok egyike-másika ép bőrrel menekedhetett ki a karmai közül. A lutherizmus felé hajló Miksa királyunknak kellett őt türelmességre intenie.

Huszár Gál Magyaróvár vidékén is rendületlenül prédikálgatott ezután vagy két esztendeig. 1557 körül Bécsbe ment a híres könyvnyomtató Hoffhalter Rafaelhez, aki tudvalevően titkos ágense volt a helvéciai kálvinista központnak. Talán egy évet tartózkodhatott itt; ez idő alatt egyrészt elsajátította a könyvnyomtatásra vonatkozó elemi ismereteket, másrészt pedig Hoffhalter hatására ő maga is buzgó kálvinistává lett.

Mikoriban Gál pap búcsút vett Hoffhaltertől, hogy újra reátérjen a maga magyarországi missziós útjára, a derék nyomdász teljesen kész kis nyomdával látta el őt. Miből állhatott egy ilyen kicsiny tipográfia? Lehetett benne hatvan-hetven fontra való egyféle könyvtípus, németesen "kenyérbetű", mert ez volt a könyvnyomtatónak a legfőbb, a kenyeret adó szerszáma. A címbetűkből, a jegyzetekhez való aprótípusokból is lehetett összevissza néhány font. A sajtóból a vándor tipográfus csak a főbb részeket: a tégelyt, rámát, forgattyúkat meg fundamentumot vitte magával; az állványzatot bárhol is megcsináltathatta valamely ügyesebb asztalos vagy ács mesteremberrel. Ha mindehhez még hozzávesszük az aprólékos egyéb szerszámokat: a szedésforma befestékezésére szolgáló festékező labdákat, a formaszorító keretet a hozzávaló néhány faékkel, a rekeszes betűszekrényt (regálist aligha cipelt magával a vándor könyvnyomtató), egy-egy sorjázót, tenákulumot, divizóriumot, miegymást: megállapíthatjuk, hogy útra kelő tipográfusunknak minden cókmókja, pereputtya ráfért egyetlen kétkerekes kordéra.

Az ősi, kezdetleges kordénak nagy szerepe van a nemzetek kultúrhistóriájában. Kordéval járták az országot Szent István térítői, s kordéstul szalajtották Vatha pogányai azt a mérges kis olasz embert a pesti révnél a hegytetőről a Dunába, kordéval hordták széjjel reformátor tipográfusaink a maguk isteni világosságát szerte a hazában, s végül Thespis kordéján jártak nyelvet menteni, zengő magyar irodalmat hirdetni a nem is régen mint idők lelkes aktorai, első színművészei.

A vándor könyvnyomtató epopeiája még megírásra vár. Bár a magva máris megvan. Nagyszerű tudósunk, a nyolcvanadik életévén túljáró Ballagi Aladár, most ötven esztendeje megírta a könyvnyomtatás történetének kurtára fogott vázlatát. Van ebben a könyvében vagy három oldal, amelyen a tizenhatos évszázad reformátor-könyvnyomtatójának sorsát, fáradozását, ihletező lelkét és büszke megalázódásait vetíti elénk, s ennél a két-három oldalnál jobbat, igazabbat, találóbbat nem lehet írni ma sem, félszázad múltán. Ezeket a sorokat idézzük most itt:

"Minő lábon is állott akkoriban a nyomdászat?!

Kezdetleges viszonyok közt az ezermesterség virágjában áll. Miként mai nap az epirota pásztor egymaga szánt-vet, kunyhót épít, lábbelit varr, fúr-farag, kovácsol, e mellett katona, s szántson vagy faragjon, hátán a fegyvere, elválhatatlan társa minden foglalkozásában: úgy a tizenhatodik században a nyomdász egy személyben minden volt.

Külföldön a nyomdászat föltalálóit ördöngősöknek tartották. Ha megtekintjük ma, a munkamegosztás korában ez eszme itteni első terjesztőinek életét, tetteit: mielőttünk is megfoghatatlannak, csodásnak, bűbájosnak tűnnek föl. Csak a primitív állapotok és a vallásos lelkesültség magyarázhatják ki az ő műveiket.

A nyomdavezető, ki egykor szent lelkesedéssel hallgatta Melanchton lábainál a vallástudomány igéit: mihelyt, nagy lótás-futással, ideig-óráig tartó nagyúri pártfogókra tesz szert, ura és a maga költségén berendezi nyomdáját. De egyes betűtípusok hiányzanak, görög és zsidó betűi sincsenek, pedig exegetikai művében, melyet éppen most végzett be, okvetlenül szüksége lesz ezekre. Haladék nélkül indul maga, vagy bizodalmas jó embere, Dobsinára betűércért, s egyúttal a Szepességről papirost hozat. Mikor aztán érc és papiros benn van a műhelyben, fohászkodik istenéhez, s aztán hozzálát - bizonyosan a nyomtatáshoz? - dehogy, előbb még csak a betűk metszéséhez. A lelkes ember nem enged. Nem hiába nézegette ő, külső országi akadémiákon tanultában, hogy miként metszik a betűt: most jó hasznát veszi, megpróbálkozik ezzel a kemény föladattal is, s emberül megoldja, mert ami fogyatkozása van a műszaki jártasságában, busásan pótolja szorgalommal, lelkesedéssel. Aztán hozzálát a szedéshez. Vászonzacskókat varr össze, s mindenikbe más-más betűt tesz. Bal kezébe egy darabka lécet vesz, melynek a befelé eső oldalán kávája van, hogy az erre szedett betű le ne essék.

Ég a kezében a munka. Egymaga írja, javítja, nyomtatja művét éjjel-nappal, s végre elkészül sajtójának az első terméke, melyet két-háromszáz példányban állít ki. Ekkor könyvkötők után lát, vagy tán maga is ért hozzá, s jól-rosszul befűzi, ha kell be is köti a könyvet.

Azt hinnők, szegény ember mindennel készen van; elég gondja, fáradsága volt eddigelé, megpihenhet. Pedig még csak ekkor jő a legnehezebb, a leglealázóbb munka: a könyvek eladása.

Nincsen posta, nincs hírlap, mely hirdesse a mű megjelenését, s szegény ördögünk könyveinek csak egy csekély részét küldheti szét alkalmilag a nagyurakhoz és a tudósokhoz.

A kor szokása, hogy a kész könyvet helyébe kell vinni a vevőnek, s a nyomdász vagy megbízottja nyakába veszi az országot, törődve, nélkülözve jár nemesi portáról nemesi portára, úton-útfélen tudakozódva a vásárokról.

Valódi szerencse, ha valahová éppen jókor, vásár idején érkezik. Ilyenkor, ha van ismerőse, ahhoz száll, s aztán kimegy a vásárba vevőt fogni. Ha nincs jó barát: ismeretlenül nem állít be a paphoz ládáival s batyujával, hanem akkor is kimegy a vásárba - az árusok közé.

Látjuk, minő jobbra érdemes buzgósággal teregeti ponyváját; majd kipakolja a készletét, s ajánlja fűnek-fának a sajtója néhány darabból álló termékét. Időnkint el-elzavarja a bámész csoportokat, a köznépet, mely nagy szemeket mereszt a még sosem látott újmódi portékára. Arca kiderül, midőn a tömeg közt, hosszú fekete talárjuk után ítélve, papokat és tanítókat lát maga felé közeledni. Beszélgetésbe bocsátkozik velük, s megered a vita hittudományi kérdések, azon kor legnagyobb kérdései fölött.

A beszéd rátér az ajánlott művekre. Dicséri minden, de annál kevesebb veszi; egy résznek nincs rája anyagi ereje, másrészt drágállja, mert felesége ott van a sarkában, s már kiszemelte a szomszéd szűcsnél azt a bárányprémes fekete mentét, melyben Úr születése napján kíván megjelenni a szentegyházban. Eljár az idő, oszlik a sokadalom, s a mindenes nyomdász potom áron engedi át egyetlen kincsét, amiből élnie kell. S megy az örök vándor tovább, elégedetten, mert vele van egyetlen talizmánja: az a boldogító önérzet, hogy az Úrnak tetsző világosságot terjeszti.

Isten csodája, s egyedül a vallásos lelkesültségből magyarázható ki, hogy nyomdászatunk ekkoriban annyira is mehetett, amennyire tényleg haladt."

***

Odahagyva Bécs városát, a jó Huszár Gál megint csak Magyaróvár felé vette útját. Itt állította föl kisded tipográfiáját, s itt nyomtatta ki elsőnek a maga prédikációi néhányát 1558-ban; ennek a kicsiny könyvnek egyetlen megmaradt példányát most a bécsi nemzeti könyvtár őrzi.

A következő esztendőben barátja és reformátoroskodásban hív bajtársa, Sztárai Mihály egy munkájának a kinyomtatására került a sor. E művecskének a címe: "Az igaz papságnak tűköre".

Amikor Sztárai munkáját nyomtatta, már égett a föld Huszár Gál talpa alatt. A győri székesegyház ajtaján már a megelőző esztendőben kiszögezték Velykei nagyprépostnak az írását, amellyel téves tanítások terjesztése miatt a szentszék elé idézte Huszárt. A győri káptalan pedig Ferdinánd királynál panaszolta be őt eretnek iratok kinyomtatása címén. Hozzájárult mindehhez az óvári papok ellenségeskedése és egymást érő sok följelentgetése, úgyhogy Huszárnak - hacsak nem akart rövidesen börtönbe kerülni - távoznia kellett Magyaróvárról. Kassára ment, ahol a város protestáns lakossága nagy szeretettel fogadta a kitűnő prédikátor-tipográfust. Megnyugvása azonban itt sem volt. Verancsics Antal, a vallási dolgokban egyébként elég lagymatag egri püspök - valószínűen Oláh Miklós esztergomi prímás szorgalmazására - üldözni kezdte a felvidéki protestánsokat, s még 1560 október havában sürgős előterjesztést tett Ferdinánd királyhoz, amelyben fölhatalmazást kér arra, hogy a kassaiak népszerű prédikátorát lecsukathassa. A fölhatalmazás mihamar megjött, s Gál pap tömlöcbe került.

Érdekes diplomatikus harc indult meg most Kassa város tanácsa meg a tekintélyére féltékeny egri püspök közt a szegény prédikátor-tipográfusért. A tanács a királyhoz fordult papja érdekében, s ugyanekkor a püspökhöz is könyörgő küldöttség ment, hogy eresztesse szabadon Huszárt. A ravasz Verancsics látszólag engedett a kérésnek, s - mint Csűrös Ferenc, a debreceni városi nyomda történetírója mondja - utasítást küldött Zay Ferenc felvidéki kapitánynak, hogy Huszárt kezesség mellett bocsássa ki a börtönből, de mert a katolikus vallás ilyen ellenese kánonszerű vizsgálat nélkül papságot nem viselhet: szoros őrizet alatt szállítsa Egerbe, ahol majd az arra kirendelt bírói szék előtt védheti magát.

A kassaiak tudták, hogy mit jelentene Huszár Egerbe szállítása, s szép csöndesen megegyeztek abban, hogy maradjon csak papjuk a börtönben, mert ott nagyobb biztonságban lesz, mint bárhol egyebütt, s ezenfelül a papi tisztét is elláthatja: prédikálhat a börtönudvaron össze-összegyűlő híveinek a vasrostélyos ablakon át.

A börtöni prédikációk rendén folytak, ami a pukkadásig bosszantotta Verancsicsot. Végre is, belátva, hogy nyílt erőszakkal nem boldogul, megbízta Zay Ferencet, hogy kijátszva a hívek éberségét, törjön huszárjaival a börtönbe, rabolja el onnan Gál papot, s szállítsa Egerbe.

Ennek a prédikátor-elrablásnak 1560 december 27-e éjszakáján kellett volna megtörténnie. A dolog azonban, - hogy, hogy nem? - kitudódott, s az esti prédikációra összegyűlt lakosság zendülésben tört ki. A nagy kavarodásban Gál papot hívei álruhában kiszöktették a városból, s gyors lovakkal Debrecenbe vitték, amely a legközelebb eső biztos hely volt abban az időtájban. Sajtóját meg betűit és egyéb nyomdai rekvizitumait kassai jóemberei valószínűen csak néhány héttel későbben küldötték utána.

Debrecenben Huszár Gál nemcsak menedéket, de foglalkoztatást is talált. Nem mint prédikátor, hanem mint tipográfus. Prédikátornak ott volt a hatalmas "magyar Kálvin", Melius Juhász Péter, ki két esztendővel azelőtt került a városba, s szónoki erejével meg szívósságával és keménységével végleges diadalra juttatta a kálvinizmust nemcsak Debrecenben, hanem az egész tiszántúli vidéken.

Melius Juhász Péter ebben az időtájban vívta hármas harcát a lutheristákkal, a katolicizmussal s legfőképpen az unitarizmussal, amelynek Arany Tamás volt Debrecenben az apostola. E nagy küzdelem megvívásához tipográfiára volt szüksége, s így éppen kapóra jött néki a Gál pap megérkezte. Beajánlotta őt a városi tanácsnak, s mire a menekült prédikátor-könyvnyomtató a nyomdáját újra talpra állította, Melius a kéziratok egész tömegével várta.

Az 1561-ben megjelent első debreceni nyomdatermék címe: "Szent Pál apostol levelének, melyet a Colossabelieknek írt, prédikáció szerint való magyarázatja". Az ajánlása Meliustól való, s a "döbröcöni" tanácsnak szól. Nyilvánvaló tehát, hogy a debreceni tipográfia patrónusa már akkor az áldozatra mindig kész városi tanács volt.

Huszár Gál második debreceni nyomtatványának címe a következő: "A Krisztus közbenjárásáról való prédikációk, melyeket Melius Péter, a debreceni lelki pásztor írt". Szintén 1561-ben nyomtatott, huszonnyolc leveles füzetke.

A harmadik, már 1562-ben megjelent Huszár-féle nyomat Melius Péternek hetvenkét-lapos "Katekizmus"-a, Németi Ferenc tokaji kapitánynak ajánlva. Ezt követték ugyancsak 1562-ből: "A kísértet és a bűnös ember párbeszéde" (nyolcadrétű harminchárom levél), majd meg "Az Arany Tamás hamis és eretnek tévelygéseinek és egyéb sok tévelygéseknek, melyek mostan az elfordult fejű emberek között eláradtanak, meghamisítási". Ezt az utóbbi százötvenkét lapos quart könyvet is Melius Péter írta, mint az eddig valókat mind. A dedikációt azonban Huszár Gál intézte Török Jánoshoz s Ferenchez, Hunyad vármegye örökös főispánjaihoz (kik egyszersmind Debrecen földesurai is voltak), meg a Debrecen városi keresztyén atyafiakhoz. Az eddigi kutatások szerint ez a most említett könyv Huszár utolsó debreceni nyomtatványa. Még az 1562 esztendő nyarán vándorbotot vesz kezébe, és újra megkezdi veszedelmekkel terhes bolyongását.

A debreceni első és negyedik nyomtatványon, tehát a Pál apostol levelén meg az Arany Tamás tévelygéseiről szóló könyvön ott találjuk a baseli Frobeniusék nyomdajegyének utánzatát: a felhőből kinyújtott kéz által tartott horgonyt, melynek nyelére kígyó tekergőzik. Ugyanezzel a nyomdajeggyel találkozunk később egy Huszár Gál által 1574-ben, a hely megnevezése nélkül, de hihetően Komjátiban nyomtatott énekes könyv címlapján is.

Hogy miért hagyta ott Huszár a maga debreceni nyugodalmas civis-életét, s mi vitte őt az újabb vándorútjára, könnyű eltalálni, ha ismerjük a tizenhatodik század reformátor-tipográfusainak a természetrajzát. Folyton új emberek közt járni, töretlen, új talajon dolgozni, apostolképpen hirdetni itt is, ott is az igét, s olykor saját gondolatait is belerögzíteni a szederjes ólomtípusokba. Ezt szokta meg annak idején Gál, s e múltjának emléke csalogatta őt vissza az országútra, falvakba, kis városokba, csakúgy, mint a rab madarat az erdő zúgása a maga régi bájos, bár veszély környezte szabadsága felé.

Lehet különben, hogy a Meliushoz való viszonya is belejátszott Huszár Gálnak az elhatározásába. A "magyar Kálvin" hatalmas tetterejű, bámulatos munkabírású ember volt; amellett türelmetlen és diktátori hajlandóságú. Valószínű, hogy Gál papban is fennen lobogott az ambíció, de Debrecenben, Melius mellett csak másodrangú szerepkör lehetett a része. A könyvnyomtatóskodással nem érte be, ő prédikátor, apostol is akart lenni egyúttal.

Még ugyanennek az 1562-edik esztendőnek októberében Révkomáromban találjuk Huszárt. Térítő munkáját innen intézi egész vármegyékre kiterjedően. Járja a falvakat, nemesi udvarházakat, éjjel-nappal tanít és kapacitál. Híre fut a prédikációinak, s özönlik hozzája a nép.

De tudomást vesz minderről az esztergomi érsekprímás is, a szigorúságáról híres szakadárkergető Oláh Miklós is. Nosza, rögtön kurírt szalajt Bécsbe, Ferdinándék udvarába: küldjenek hamarosan elfogató parancsot a merész prédikátor ellen. A többi az ő dolga lesz.

A parancs megérkezik. Az érsek siet véle a legközelebbi katonai kommandó kapitányához, lelkére köti, hogy szállíttassa be azt az eretnek újítót az érsekség tömlöcébe, de jól vigyáztasson reá, mert veszedelmes ember.

A letartóztatásig azonban bizonyos idő telik el. Talán egy-két nap, talán csak néhány óra, de addigra többen is tudomást szerezhetnek az elfogató parancsról, minden bizonnyal a protestánsok egyike-másika is, mert hisz ott voltak akkoriban már minden bokorban. Miksa főherceg, a trónörökös is a lutherizmus felé hajladozott. Az udvari emberek egy része pedig titkos protestáns volt. A generálisok közül annak gyanították Svendi Lázárt, Herbersteint, Salm Eginót, Teuffenbachot, Ungnadot, sőt még a katolikus főpapok közt is fölös számmal akadt olyan, aki otthagyta ősi egyházát, így például Kecseti Márton veszprémi, Thurzó Ferenc nyitrai és később Dudics András pécsi püspök is, a trienti zsinat ellenzéki frakciójának kitűnő tagja. A papi hierarchia alacsonyabb létrafokain állók - prépostok, kanonokok, plébánosok - közt pedig százával voltak oly egyházi emberek, akik ha nem is szakítottak még nyíltan a pápizmussal, lelkük mélyén, titokban, valamelyik protestáns felekezethez szítottak.

Csoda-e már most, hogy a Károly főherceg által 1563 januárjában szignált elfogatási parancsról hamarabb értesültek Révkomáromban, mintsem hogy a Huszár Gál elhurcolására kiküldött katonai fogdmegek odaérhettek volna? Milyen utat futott meg a hír: nem tudni, de az bizonyos, hogy Nagy István uram, a csajkások derék kapitánya, a jó reformátor-könyvnyomtató tisztelője és nagy patrónusa, idejében tudomást szerezhetett róla, s haladék nélkül figyelmeztette Huszárt a veszedelemre.

Merre vette útját az öreg bujdosó, nem tudjuk. A rákövetkező esztendőben azonban Nagyszombatban találkozunk véle, ahol régi energiájával folytatja az apostoloskodást, meghódítva a város lakosságának jelentékeny részét a protestáns vallási fölfogás számára. 1565 január 28-ig marad ebbe a városban, amikor egy újabb elfogató parancs újabbi menekülésre készteti. Ezt a parancsot az új magyar király, I. Miksa adta ki, még pedig Dudics András pécsi püspök megkeresésére, aki különben - mint említettük - rövidesen maga is otthagyta az egyházát.

Homályos, a história által még kellően föl nem tárt esztendők következtek. Legalább is három-négy olyan, amelyről még nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, mely tájakon lappangott Gál pap, keze ügyében volt-e a nyomdája, nyomtatott-e közben valamit, ha mást nem, apró levelecskéket, ájtatos tartalmú cédulácskákat, amik roppant számban és nagy változatban készültek a reformációs világban mindenfelé, de majdhogy nem mind el is kallódott egy-kettőre. Ami még tán megmaradhatott volna belőlük, elpusztította a rákövetkező tizenhetedik században az ellenreformáció haragja, amely - mint minden reakció - irtó türelmetlenséggel megsemmisíteni igyekezett az előző korszak ideológiájának minden nyomát. Az elfogultság eme vandalizmusának tulajdonítható tehát jórészt az is, hogy a tizenhatodik század legérdekesebb könyvei csonkán vagy alig egy-két példányban maradtak a korunkra, s valószínű, hogy egész sereg magyar ősnyomtatványunkról tudomásunk sem lehet többé, mert utolsó szálig kipusztította példányait a gyűlölködés.

Huszár Gál életének utolsó szakából megint van egynéhány, a historikusaink s könyvészeink által előbányászott biztos adatunk. Tudjuk például, hogy hosszú meg keserves bolyongásai után végre is Forgách Imrében, Trencsén vármegye már nyíltan protestáns főispánjában talált hatalmas patrónusra, aki a Nyitra megyei Komjáti faluba helyezte őt állandó hitszónokul. Itt aztán megint az elemében volt: írhatott, prédikálhatott, nyomdászkodhatott kedvére. Sajtóján nemcsak a maga írásait nyomtatta ki, hanem a reformáció munkájában nagyszerű társa, Bornemissza Péter (l. lejjebb) "Magyar posztillái" első kötetének szedését és nyomtatását is megkezdette.

Komjátiban jelent meg 1574-ben - de óvatosságból a hely megnevezése nélkül - Huszár Gál énekes könyve, amelynek szintén csupán egyetlen példánya maradt meg.

1574 vége felé a szépen virágzó pápai református egyház lelki pásztorává hívta meg a még mindig tüzes lelkű Huszár Gált, ki örömmel vállalva új pozícióját, összecsomagolta nyomdai cókmókját, s csakhamar útra is kelt.

Vesztére tette. Egy év sem telt belé, s a Pápa városát is végigsöprő keleti pestis magával ragadta 1575 október 23-án. A magyar könyvnyomtatásnak, és egyszersmind a magyarországi reformációnak egyik legtisztább lelkű s legönzetlenebb, szorgalmas apostola hunyt el benne.

Hamvai a pápai temetőben nyugosznak. Könyvnyomtatói és lelkipásztori örökébe fia Huszár Dávid lépett, akinek mindössze két kisebb terjedelmű nyomtatványa maradt a korunkra, mind a kettő az 1577-ik esztendőből.

***

Vándor könyvnyomtatóink sorában jelentősen kiemelkedik Bornemissza Péter evangelikus lelkész és szuperintendens, akit a maga idejében latinosan Abstemiusnak is neveztek. 1535-ben született az akkoriban még csöppke - a mai Belváros területénél is kisebb - Pest városában. Korán árvaságra jutott, s meglehetősen sok nyomorúságon kellett átgázolnia. Húsz éves sem volt, mikor a reformációhoz csatlakozott, s ezért sok üldözésben volt része. Nyolc esztendős külföldi tanulás után nagy tudású, zengő szavú agitátorképpen jött vissza Magyarországba. Többnyire a felvidéket járta. A költő Balassa Bálintnak ő volt a nevelője. Tízkötetnyi könyvet írt, részben prédikációt, részben vitairatot. 1585-ben halt meg.

Bornemissza a könyvnyomtatást reformátortársától, Huszár Gáltól tanulta Komjátiban, amikor "Posztilláit" Gál sajtóján ki akarta nyomtatni. Mint említettük, csak e mű első kötete egy részének kinyomtatására került sor Komjátin, 1573-ban Bornemissza Semptére húzódott, s itt - valószínűen a kitűnő nyomdász Mancskovics (Farinola) Bálint segedelmével - szép kis tipográfiát állított, abban fejezve be a "Posztillák" Komjátiban megkezdett első, valamint további három újabb kötetének a nyomtatását. Egyéb semptei munkái voltak: "Négy könyvecske a keresztyén hitnek tudományáról" (1577), egy "Fejtegetés" című, ma már csak hírből ismert polémikus irat (1577), meg az "Igen szép és szükséges prédikáció az Istennek irgalmasságáról" (1578). Ezenfelül is lehettek apróbb iratkái életének ebből az igen termékeny szakából, ezeknek azonban még csak emlékezetük sem maradt.

Magától értődik, hogy Bornemissza semmi esetre sem győzhette meg egymaga azt a rengeteg írói, prédikátori meg könyvnyomtatói munkásságot, amely nevéhez fűződik. Okvetlenül kellett, hogy a nyomdája körül segédei legyenek, még pedig - föltéve, hogy olykor ő maga is kivette részét a szedői munkálkodásból - legalább egy szedő, egy nyomtató, meg egy segédmunkásféle famulus. A szedő igen valószínű, hogy Mancskovics Bálint volt.

1579 felé rászakadt a veszedelem Bornemissza Péterre. Kíméletlen írásaival magára vonta a szárnyait bontogató ellenreformáció haragját, s ennek irodalmi Bramarbasai csőstül adták vissza néki a kölcsönt, közben be-beárulgatva őt a fölsőbb hatóságoknak. S mikor Telegdi Miklós esztergomi érseki helynök 1575-től kezdve néhány protestáns papot fogságra vetett, előre látható volt, hogy rövidesen Bornemissza Péterre is rákerül majd a sor.

Bornemisszának tehát menekülnie kellett Semptéről. Nem messzire futott; Balassa István vendégszerető otthont adott néki detrekői várában, ahol sajtóját újra fölállíthatta, s tipográfusi tevékenységét is folytathatta. Itt, Detrekőn nyomtatta "Posztillái" ötödik s utolsó könyvét 1579-ben, majd pedig a fametszetes hangjegyekkel ellátott, nagyon népszerű "Énekes könyv"-ét 1582-ben.

1584-ben Bornemissza nyomdájával egyetemben átköltözködött a Detrekőhöz egy órajárásnyira fekvő Rárbok (Rohrbach) faluba, s itt fejezte be "Prédikációi"-nak, a "Posztillák" egykötetes második kiadásának a munkáját. Itt is halt meg egy év múlva, mint Mátyusföld püspöke.

***

Az előbbiekben szó volt már Mancskovics Bálintról, mint Bornemissza Péter semptei könyvnyomtatóskodása idején való segítőtársáról. Mancskovics - mint a neve is mutatja - lengyel származású ember volt; gyakran e név latin fordítását, a Farinola nevet használja. A Semptéről való elűzetés után Mancskovics és Bornemissza útjai széjjelváltak; Bornemissza - mint tudjuk - Detrekő várába menekült Balassa Istvánhoz, Mancskovics Bálint pedig Galgócon telepedett meg, maga szakállára folytatva a nyomdászkodást, kolportőrösködve és vásároskodva kalendáriumaival meg egyéb nyomtatványaival megyeszerte. Galgóci nyomtatványai közül ismeretes egy 1582-re szóló magyar naptára, továbbá Sibolti Demeter "Vigasztaló könyvecskéje" s "Lelki harca" 1584-ből, valamint Kyrmicer Pálnak egy latin nyelvű vallástevő könyvecskéje 1585-ből, de valószínű, hogy más művei is voltak.

A Kyrmicer könyvének megjelenése után még egy-két esztendőt tölthetett Mancskovics Galgócon. 1587 és 1588 táján kerülhetett aztán ecsedi Bátori István pártfogásával az abaújmegyei Vizsolyra, ahol monumentális munka várt reá, a Károli Gáspár gönci református pap s kassavölgyi esperes által fordított teljes magyar bibliának a kinyomtatása. E föladatának a kitűnő tipográfus emberül felelt meg, az 1590-re elkészült mű egyike a tizenhatodik század legszebb és legjobb magyar könyveinek.

1593-ban egy németből magyarra fordított "Index biblicus"-t adott ki Mancskovics, 1599-ben pedig kinyomtatta Gönczi Istvánnak latin "Panharmonia"-ját. Ezután nyoma vész a nyomdájának, s őróla sem hallunk többet.

***

Besztercebánya városa elejétől fogva erős fészke volt a lutherizmusnak. Már 1526 tavaszán nagy ítélkezést tartott itt Verbőczi István, Magyarország nádorispánja, halálbüntetéssel sújtva néhány szegény bányászembert a hitéért, s még inkább azért, mert keveselve a bérét, sztrájkféle mozgolódásra merészkedett. Később, a schmalkaldi szövetség letörése után, 1548 körül, V. Károly ide küldte kényszermunkára a szász hadi foglyait, akik itt erdőt irtva, s egyéb rabi foglalatosságokat űzve, mindeneknél jobban terjesztették az új hitet. S mert a város lakosságának többsége rövidesen lutheránusnak vallotta magát, azzá lett természetesen a tanács is, amely melanchtoni szellemben igyekezett a lakosság lelki jólétéről is gondoskodni. S mert magánvállalkozó nem akadt reá, a városi tanács maga alapított a század hetvenes éveiben nyomdát, annak ügyvezetését Scholtz Kristófra bízva, kit a kor szokásához képest latinosan Scultetinak hívtak.

A nyomdának csupán egyetlen egy terméke ismeretes mostanáig: a "Confessio fidei montanarum civitatum" című hitvalló könyvecske 1578-ból. Bizonyosan volt több is, de az ellenreformációs harcok közepette elkallódott.

***

Eperjes városában 1573-ban járt egy vándorló könyvnyomtató, kinek azonban még a nevét sem tudjuk. Egyetlen ismert nyomtatványa ebből az esztendőből: "Exempla declinationum et conjugationum", vagyis a latin nyelvbeli ejtegetésekről és hajtogatásokról szóló példakönyv. A könyv szerzőjéül Fabinus Lukács van megnevezve.

***

Bártfa városa már a mohácsi vész előtt egyike volt az ország legműveltebb, s - ami akkortájt ezzel egyértelmű volt - legrebellisebb városainak. II. Lajos királyunk már megfenyegette, hogy szigorúan meg fogja büntetni, ha a lutheránus agitátorokat továbbra is védelmébe veszi.

Később látszólag nemzetiségi visszavonások dúlták föl a város békességét, a túlnyomó többségben levő német lakosság nem tűrte a magyart, vagy helyesebben szólva: a polgári szabadság élvezői nem szívesen látták a rendi megkötöttség embereit. Ez volt a város és a falu ellenkezésének az oka; a városi polgárság tartott a magyar oligarcháktól, ezek viszont ki szerették volna terjeszteni hatalmukat a városra is; az így előállott állandó feszültség olykor aztán kiterjedt szélesebb néprétegekre is. Nagy elkeseredést keltett a magyarországi városokban Besztercebánya s még inkább Breznóbánya esete, amelyet a Dócziak 1517-ben leégettek és kiraboltak. A fölvidéki egyéb városokat pedig a Perényiek, Thurzók és Zápolyák sanyargatták. A városellenes irányzat megnyilvánult az országgyűléseken is. Visegrádot, Nagymarost apródonként egészen megfosztották a régi jogaiktól, Kolozsvárt illetően pedig fölhatalmazták a nemességet, hogy a régebben odamenekült jobbágyait is elvihesse, ami tömérdek komiszkodásra adott alkalmat, a polgárság egy részét rabszíjon hurcolták el. Ilyesmi volt tehát a németség meg a magyarság évszázados ellentétének a tulajdonképpeni oka, nem pedig az az "odium linguae et nationis hungaricae", amelyről I. János királyunk 1527-ben panaszkodik. Az ellentét néhol - így Bártfán is - odáig fokozódott, hogy a városok egyáltalában nem akartak magyar embert megtűrni a lakosságuk közepette, sőt Bártfa 1530-ban engedelmet kapott Ferdinánd királytól arra, hogy lengyel embert és tótot se eresszen be a falai közé.

Bártfa tehát már egészen német város volt a tizenhatodik század hetvenes éveiben. A lakossága szigorú lutherista, ami a tizenhárom esztendőt Wittenbergben töltött tudós prédikátorának, Stöckel Lénárdnak, Melanchton barátjának volt tulajdonítható. Bizonyos fokú jólét meg műveltség jellemezte a bártfaiakat, ezek birtokában pedig nem sokáig lehettek el nyomtató műhely nélkül.

Meglett tehát a tipográfia is 1578-ban. Német nevű mestere volt: Gutgesell Dávid, de jó szolgálatokat tett a magyar irodalom ügyének, mert 1599-ig tartó nyomdászkodása idején a latin és német művek mellett szépszámú magyar munkát is tett közzé. Kulcsár György, Baranyai Decsi János és Sóvári Sós Kristóf voltak főképpen azok a magyar írók, akiknek munkái Gutgesell kiadásában napvilágot láttak. Adott azonban ki egyéb magyar nyelvű munkákat is, például énekes könyvet, kalendáriumot stb. Bár a magyar nemest nem tűrte tehát Bártfa városa: a magyar kultúrának annál nagyszerűbb szolgálatot tett. Hasonló helyzet alakult ki későbben Lőcse városában is.

A tizenhatodik század alkonyán, 1598-ban, egy másik nyomda is keletkezett Bártfán, a Klösz Jakabé, amely rövidesen egyikévé emelkedett a magyarhoni nyomdák legtekintélyesebbjeinek. Minthogy azonban e nyomda működése majdnem egészen a tizenhetedik századba esik, a következő kötetünkben lesz majd róla bővebben szó.

***

Visszatérve Debrecenbe, megállapíthatjuk, hogy Gál pap távoztával a kálvinista Róma tipográfiája nem szűnt meg. Nyilvánvaló, hogy eltávozása előtt a nyomda egy részét Huszár a városnak eladta, s Melius munkásokat szerezve hozzá, ezek a még 1562-ben megjelent "Confessio catholica" szedésével s nyomtatásával adták első bizonyságait a nyomtatás művészetében való jártasságuknak. Csűrös Ferenc szerint ez a bizonyságtétel igen gyöngén ütött ki, a kétségkívül szakavatott Huszár Gál utóda nem tudott megbirkózni Melius ákombákomos kéziratával, sok a hiba a könyvben, s a nyomtató munkája is jóval silányabb, mint aminő az a Gál pap idejében volt.

Ez a "Confessio catholica" (a kálvinisták akkoriban "catholicus"-oknak nevezték magukat) quart-alakú, százkilencvenkét számozatlan levélből álló, Melius Pétertől latin nyelven írt könyv. Az egervölgyi fegyveres nemesség és nép nevében terjesztették föl I. Ferdinánd királyhoz s majdani utódához, Miksa főherceghez, ki kezdetben elég sok jóindulatot tanúsított a hitújítás emberei iránt.

1562 vége felé újra szakavatott könyvnyomtató került a nyomda élére Török Mihály uram személyében, aki kétesztendős megszakítással egészen 1567 őszéig dolgozott a debreceni tipográfiában. Betűi még a Huszár Gáléi, nyomtatásuk tiszta. 1563-ban három nyomtatvány került ki a sajtójából: két Melius-féle prédikációs kötet, s a későbbi híres bibliafordítónak, Károli Gáspár gönci papnak egy munkája: "Két könyv minden országoknak s királyoknak jó és gonosz szerencséjüknek okairól". 1564-ben megint két Melius-könyvet nyomtat Török, majd két-esztendei szünetelés után sor kerül az eredetileg Bullingertől szerkesztett és Meliustól fordított debreceni hitvallásnak a kinyomtatására, mely mű a "magyarországi jámbor és keresztyén áros népeknek", vagyis kereskedőknek van ajánlva. Ugyanezt a könyvecskét - II. János választott királynak szóló ajánlással - még ebben az esztendőben latinul is kinyomtatta Török, valamint megsokszorosította a magyar kálvinista egyház törvénykönyvét is.

Török Mihály uram idejében egy esztendőn át ott dolgozgatott Debrecenben az európai hírű könyvnyomtató Hoffhalter Rafael is. Az itt készült két kötete közül különösen a Verbőczi "Tripartitum"-ának magyar nyelvű fordítása valósággal tipográfiai remek.

Török Mihály után Komlós András, latinosan Andreas Lupinus lett a debreceni városi nyomda provizora, aki azonban 1569-től 1575-ig terjedő működése idején bizony nem sok jelét adta a szakbeli kiválóságának. Pedig volt nyomtatványa elég: huszonhárom magyar és egy latin nyelvű, köztük Szegedi Gergely híres énekes könyve 1569-ből, melyet Szabó Károly még a Huszár Gálénak tartott, s melyet akadémiánk, híven fakszimilézve, 1893-ban újra kiadott. Komlós többi nyomtatványának is nagy az irodalomtörténeti értéke, megvannak közte a tizenhatodik század kedves meséi és históriás énekei, így Ilosvai Selymes Péter "Toldi Miklós"-a, Istvánfi Pál széphistóriája Volter királyról és Grizeldisről, Ráskai Gáspáré a vitéz Franciskóról, Valkai Andrásé Bánk bánról, s több más.

Komlós András 1576-ban halhatott meg. Utána egy esztendeig az özvegye kezelhette a nyomdát. Teljesen pontos és megbízható adataink ebből az időből nincsenek.

Komlósék után a hányatott éltű Hoffhalter Rafaelnek fia, Hoffhalter Rudolf lett Debrecen városa könyvnyomtatója. Méltó fia az apjának: tudományos képzettségű kitűnő szakember; vallási meggyőződéséért bármi áldozatokra is kész, bujdosástól sem rettenő férfiú; csak mintha kissé higgadtabb vérű és óvatosabb lett volna az apjánál.

Édesapja rejtélyes, "hirtelen"-nek mondott halálakor Hoffhalter Rudolf nem vállalkozott a gyulafehérvári tipográfia továbbvezetésére. Sem akkor, sem későbben. 1570-ben Váradon van, ezután három esztendőre nyoma vész. 1573-ban a Zala megyei Alsó-Lindván találjuk, ahol Kulcsár György tanítónak, később Bánfi Miklós udvari papjának három kis munkáját nyomtatta ki. A rákövetkező esztendőben Zrínyi György, a szigetvári hős fia, a muraközi Nedelicre hívta meg őt, ahol Verbőczi "Decretum"-ának Pergosics János által csinált horvát fordítása került ki a sajtója alól. Innen jutott el azután két-három esztendeig való kóborlás után végre Debrecen városába.

Hoffhalter Rudolf debreceni nyomdászkodásának emléke egy sereg históriás éneken meg egyéb munkán kívül Félegyházi Tamásnak két könyve: "A keresztyén hitnek részeiről való tanítás" 1579-ből, és az "Új testamentum" 1586-ból. Mind a kettő java munka a maga idejéből. Komoly szép betűk, gondos jó szedői munka, csinos könyvdísz és tiszta nyomtatás jellemzik, mint a Hoffhalterék munkáit egyáltalában.

Közben, 1584-ben, Váradon is találkozhatunk Hoffhalter Rudolf tevékenységének nyomaival. Itt nyomtatta az 1585-re szóló váradi magyar kalendáriumot, Decsi Gáspár egy prédikációját ("Az utolsó időben egynéhány regnáló bűnökről"), s Beregszászi Péter egy latin nyelvű művét. Lehet különben, hogy ezek a Váradról keltezett nyomtatványok is tulajdonképp Debrecenben készültek. A hamis helynevek használata igen gyakori volt abban az időben.

Hoffhalter Rudolf legutolsó debreceni nyomtatványa 1587-ből datálódik, ettől fogva nyoma vész a Hoffhalterék gyönyörű múltú, a magyar nemzeti irodalom szempontjából annyira szép és áldásos munkát végzett családjának.

Az ezután következő két esztendőből való nyomtatványokon nincs kitéve a tipográfus neve. 1590-től kezdve azonban már egy új név tűnik föl az impresszumokon, a jeles Csáktornyai Jánosé, aki csak hat esztendeig volt a debreceni nyomda provizora, de e rövid idő alatt is tizenkét magyar és tizenegy latin nyelvű, jobbára terjedelmesebb művel gazdagította irodalmunkat. Ezek között ottan találjuk Szikszai Fabricius Vazul híres latin-magyar szótárát, meg az első debreceni kalendáriumot, akkori közönséges elnevezéssel "csízió"-t is az 1593-adik esztendőre.

Ez a derék, tudós tipográfus zárja le Debrecen városa tizenhatodik századbeli könyvnyomtatóinak a sorát, mert utóda, Lipsiai Rheda Pál hosszabb tartamú tevékenységének túlnyomó része már a tizenhetedik századra esik.

***

A tizenhatodik század alkonyának tipikus vándorló nyomdásza volt Manlius János. Laibach vidéki protestáns ember volt. Fiatalabb korában künn szedősködött Németországban az Ungnad-féle urachi és tübingeni szlovén nyomdákban. 1562 körül tért vissza hazájába, mint az urachi Ungnad-nyomda könyveinek laibachi elárusítója. 1575-ben engedélyt kapott nyomdanyitásra, s 1580-ig legalább is huszonkét könyvet nyomtatott ebben a városban. 1581 október 13-án a bigott és kegyetlen Károly főherceg megparancsolta Manlius tipográfiájának bezáratását, őt magát pedig az osztrák örökös tartományokból kiutasíttatni rendelte. Próbálták az ügyet húzni-halasztani, a főherceget más belátásra bírni, nem sikerült. 1582 tavaszán Manliusnak szekérre kellett raknia a nyomdáját s egyéb cókmókját, s mindenkorra távoznia Laibach városából.

Magyarország felé vette az útját, ahol a nemesség és a nép nagy többsége már protestáns volt, s ahol hathatós védelmet és támogatást remélhetett a főurak egyik-másikától. Legelőbb is Németújvárt telepedett meg, Vas vármegyében, ahol a magyar reformációnak tiszteletre méltó főalakja Beythe István volt lelki pásztor, s egyszersmind a dunántúli vidékek szuperintendense. Olyan nagy tiszteletben állott az öreg Beythe, hogy amikor a lutheránusok és kálvinisták különválása a csepregi zsinaton 1591-ben megtörtént, s Beythe a maga kálvinista álláspontjával kisebbségben maradva, a püspökségről leköszönt, a lutheristák iránta való tiszteletből egészen a halála utánig, 1612-ig nem töltötték be a dunántúli püspöki széket.

Manlius Jánosnak Németújvárra érkezte után a derék Beythe István adott munkát, még pedig jócskán, egymás után hét magyar s két latin könyvét nyomtatva ki az oda menekült tipográfussal. Őt viszont a dunántúli tehetősebb protestáns urak - első sorban Batthyány Boldizsár - segítették. A Beythe István hét magyar könyvének címe: "Keresztyéni tudománynak rövid summája"; "Miképpen a keresztyéni gyülekezetben keresztséget s Úr vacsoráját szolgáltassanak"; "Az evangéliumok magyarázati"; "Esztendőn által való vasárnapi episztolák"; "A szentek fő ünnepeiről való evangéliumok"; "Fő ünnepnapokra való episztolák"; "Énekes könyv". Ez az utóbbi művecske csonka és címlap nélkül való két példányban maradt meg.

Mindezek a nyomtatványok 1582 és 1584 közt készültek Németújvárt. 1585-ből és 1586-ból nincs Manlius sajtójának semmi nyoma. 1587-ben azonban két horvátországi, Varasdon nyomtatott latin könyvön találkozunk Manlius impresszumával. Sennowitz szerint Manlius e könyveket a Hoffhalter Rudolf által tizenhárom-tizennégy esztendővel azelőtt Nedelicen elhagyott s Zrínyi György tulajdonába került nyomdai szerelvénnyel készítette volna el, míg saját nyomdája Németújvárt azalatt nyilván szünetelt. Lehet, hogy így áll a dolog, de éppenséggel nem fontos. A nyomdák költözködése akkoriban távolról sem volt olyan körülményes valami, mint mostanában. A németújvári nyomda például bízvást elfért két parasztszekéren.

Varasd után - még 1587-től fogva - az Erdődi grófok birtokáról, Monyorókerékről datálódnak Manlius nyomtatványai. A legelső közülük az újságok egyik őse egy "Neue Zeitung", amelyben Zrínyi György titkára Sasvar szigetvári pasának kirohanását, kegyetlenkedéseit s végezetül legyőzetését mint szemtanú adja elő. Az efféle "Zeitung"-ok akkoriban már igen gyakoriak voltak szerte a külföldön, alkalmi lapocskák voltak, s olyankor jelentek meg, ha valamely hadi vagy egyéb szempontból nagyon nevezetes esemény történt valahol a világon. Manlius Jánosé az érdem, hogy az első ilyen alkalmi újságlapocskát megjelentette Magyarországon. Később - mint majd látni fogjuk - magyar nyelven is megcselekedte azt.

Monyorókeréki második nyomtatványa Frankovics Gergelynek következő című könyve: "Hasznos és fölötte szükséges könyv az Isten fiainak és őtet félő híveknek lelki vigasztalásukra; melyben sok rendbeli betegségek ellen való orvosságok is be vannak írva. " Sok apró fametszet is van a kétszáznegyvennégy oldalas szép könyvben. Frankovics különben tudatlan kuruzsló volt, ki babonás praktikákkal meg ráolvasással, ördögűzéssel, miegymással gyógyított; nyelvezete azonban megkapóan magyaros.

1592-től a közel eső Németlövő (Sic) községből kelteződnek Manlius impresszumai. Majd megint Németújvárról, aztán Sárvárról, végül Németkeresztúrról. Az impresszumokat időrendben végignézve, a következő képet kapjuk könyvnyomtatónk vándorlásairól, Németújvárt dolgozott 1582-től 1584-ig, 1588-ban és 1595-től 1597-ig, tehát három ízben is: Varasdon 1587-ben; Monyorókeréken 1587-től csekélyke németújvári megszakítással 1592-ig; Németlövőn 1592-től 1593-ig; Sárváron 1600-ban s 1602-ben; Németkeresztúron 1598-ban, 1601-ben, 1603-ban és 1604-ben.

E szerint Manliusnak hat helyen való, összesen huszonhárom esztendős magyarországi nyomdászkodása idején kilencszer kellett volna útra kelnie, ami éppenséggel nem lehetetlen dolog az akkori nehéz időkben. Mindamellett fölmerül az a kérdés: a fölsorolt hat nyomdahely egyike-másika nem-e volt talán koholt, hogy így a cenzúrát gyakorló főbb hatóságok és könyvvizitátorok megtévesztessenek? Mert - minden főúri meg egyéb pártfogás mellett is - Manliusunknak nem lehetett valami nagyon puhára vetve az ágya. Krajnában meg a többi osztrák örökös tartományban már győzedelmeskedett az ellenreformáció, s az ottani inkvizítorok kezei átnyúltak már Magyarország felé is. A hazánkat mindig meghódított tartomány gyanánt kezelni akaró Habsburgok ekkorára már kiépítették kémrendszerüket, s mindenfelé akadtak elvetemült emberek - sajna, magyarok is fölös számmal - akik a törvénytelenül kirótt pénzbírságokból hányadot kapva: ezért még az édes szüléjüket is a bakó kezére juttatták volna.

A könyvvizitátoroktól, inkvizítoroktól s egyéb spicliktől való félelmének tulajdonítható, hogy Manlius a nyomtatványai egy részén elferdített vagy nehezen fölismerhető helynevet használt. Például mára Németújvárt készült legelső könyvén is ezt a megjelölést találjuk: "Nyomatott Velágos Varaban". Második magyarnyelvű nyomtatványára pedig Németújvár német nevét (Gissing) tette, de ezt is meglehetősen elferdített ortográfiával, így "Gyzzing Varasában". Nem lehetetlen tehát, hogy a fölsorolt hat nyomdahely közül egy-kettő költött, s sohasem volt ott Manliusnak nyomdája. Hasonló költött nyomdahelyek használata különben mindenütt a világon megszokott és természetes dolog volt, amerre csak üldözték a sajtót. A német Weller Emil "Die falschen und fingierten Druckorte" címmel már több mint hatvan esztendeje két vaskos kötetet írt ezekről a hamis helyjelzésű tipográfiákról és az áltatok készített ismertebb nyomtatványokról.

Manlius a tulajdon nevét is többféleképpen szedte a nyomtatványain, például: "Hans Manuel", "Hansen Mannel", "Manlyus Janos" stb.-nek is. Mindez arra szolgálhatott, hogy az esetleg bakafántoskodni akaró hatóságokat tévedésbe ejtse személye s nyomdájának helye iránt. Ahol lehetett különben, igyekezett valamiképpen megnyerni az illetékes hatósági közegek jóindulatát is. Heltai Gáspár "Vigasztaló könyvecskéjének" utánnyomatát például Czipnik Tamás szlavóniai főharmincadoshoz meg Koronghy Benedek harmincadi ellenőrhöz dedikálta, mint régi jó ismerőseihez és jótevőihez. "Hogy miből állottak ezek a jótétemények - mondja Sennowitz Adolf - nem nehéz eltalálni, szemet hunytak a vámnál a könyves társzekereivel átvonuló könyvárus szigorúan tiltott protestáns irányú könyveinek átvizsgálásakor, holott azokat elkobozni lett volna kötelességük. S Manliusnak országszerte lehettek ilyen összeköttetései, mert csakis így érthető meg, hogy huszonhárom esztendeig bírta folytatni a nyomdászatot s könyvkereskedést az akkor már nálunk is keményen foganatba vett ellenreformációval szemben."

Manliusnak 1592 után megjelent nevezetesebb nyomtatványai, a szépszámú utánnyomtatást nem számítva, Patai István: "A sákramentomokról" (Németlövő 1592); Vízaknai Gergely: "A keresztyéni tudománynak egy néhány fő artikulusairól való könyvecske" (Lövő 1593}; Beythe András: "Füves könyv" (Németújvár 1595-ben); Pelérdi Péter: "Bátori Zsigmondnak győzhetetlen nyereségéről Trgovist, Bukarest és Giurgiu alatt" (az első magyar nyelvű alkalmi újság, hat oldal, Németújvár 1597); Magyari István: "A jól és boldogul való meghalásnak tudományáról iratott kézbeli könyvecske" (Sárvár 1600); Osiander András: "Pápa - nem pápa" (híres pápaellenes irat Zvonarics Mihály fordításában, Keresztúr 1603), és végül Magyari István: "Az országokban való sok romlásoknak okairól" (Sárvár 1602). Ez az utóbbi munka igen népszerű volt a maga idejében, s tulajdonképpen ez provokálta ki Pázmány Péterből azt, hogy a hitviták terére lépjen. Mikoriban ezt a könyvet nyomtatta: öreg, hetven esztendő körül járó, elbetegesedett ember lehetett már Manlius, s a nyomdabéli munkálkodásból aligha vehette ki a maga régi részét. Ennek tulajdonítandó, hogy a most említett könyvben aránylag igen sok a sajtóhiba, amit a derék Magyari is fölpanaszol a következőképpen: "Értsd meg ezt, keresztyén olvasó. A tipográfus kedvem ellen való vétket is tett helyen-helyen a nyomtatásba, nemcsak az akcentusok megváltoztatásában, az igéknek megszakításában vagy betűnek összefoglalásában, a parentézisek elhagyásában és hasonló esetekben, melyek a nyomtatás közben meg is szoktak esni: hanem szintén a betűkben és a locusoknak előhozásában is. Hol pedig el is hagyott benne, s hol többet is tett hozzá. A tizenhatodik levélig a levél számát se jegyzette föl. Mely vétkek főképpen olyan okból estenek, hogy magamnak - hol hon nem lételem, hol pedig a betegségem miatt - a korrigálást másra kellett bíznom, ki szintén imperitus volt benne... Járul az is ide, hogy maga a könyvnyomtató magyarul sem tud." Manlius János 1604 körül halhatott meg. Összes eddig ismert nyomtatványainak a száma hatvan felé jár, ezek jóval több mint a fele magyar.

A szlovén származású derék könyvnyomtató tehát nagyszerűen szolgálta a magyarság ügyét, s talán még többet is tehetett volna érte, ha nem kellett volna élte java részén át rettegnie a szabad szó hatalmas és kíméletlen ellenségeitől, s nem lett volna kénytelen időnkint még nehéz bujdosásnak is eredni.

***

Ahány magyarországi tipográfusról volt eddig szó, jóformán valamennyi a reformáció szolgálatában dolgoztatta a sajtóját; a legtöbbje egyszersmind hozzátartozott a hitújítás vezérlő táborkarához. Katolikus szellemű irat ennélfogva alig is jelenhetett meg az ország területén. A pápista tábor különben is egyrészt elveszítette a legtemperamentumosabb, a nép nyelvén is írni tudó papjait, másrészt pedig a hitükhöz hív katolikusok jó része is várakozó, figyelő állást foglalt el. Amíg ugyanis a trienti zsinat be nem fejeződött - 1545-ben nyílt meg, s hosszú szünetelések után 1563 december havában volt a berekesztő ülése - addig sokan reménykedtek abban, hogy az eltévelyedett híveket még vissza lehet majdan terelni a római egyházközösségbe. A zsinat bezárása után azonban erről szó sem lehetett többé. A trienti atyák többsége a legfontosabb kérdéseket - így a két színben áldozásét meg a papi nőtlenségét is - a pápa későbbi döntése alá bocsátotta, mi egyértelmű volt a legszigorúbb konzervativizmus fölülkerekedtével, mert az akkori idők inkvizítori szellemű pápái semmi engedményre sem voltak hajlandók.

Viszont azonban mindent elkövettek a katolikus egyház elvesztett pozícióinak visszaszerzésére. Megszervezték az ecclesia militanst minden olyan országban, ahol csak némi reménységgel is járhatott az ellenreformáció ellentámadása. Rohamozó csapatokul legtöbb helyt a frissében keletkezett jezsuita rendet tolták az előtérbe.

Az ecclesia militans vezérkara nálunk Forgách Ferenc veszprémi püspök, későbbi bíborosból, Draskovich György bíborosból és Telegdi Miklós esztergomi érseki helynökből állott. A két előbbi az erőszakos rendszabályok embere volt; nem is boldogultak az igyekezetükkel. Telegdi Miklós azonban világosabban látta a helyzetet, megértette, hogy a protestantizmus ellen csak a tulajdon fegyvereivel lehet sikeresen küzdeni: a szószék s ólombetű varázsával.

Ő maga hatalmas szónok volt. Méltó ellenfele a nagy Bornemissza Péternek. Mind a kettő mestere a zengő magyar szónak. Bornemissza szava egyszerűbb, érdesebb, egy kissé talán ódon ízű is; Telegdié csiszoltabb, finomabb, olykor meglepően fordulatos és erővel teljes, úgy hogy a magyar stílus szépsége tekintetében egészen a ragyogó tollú Pázmány Péterig senki sem múlta őt fölül.

A két nagytehetségű, jó magyar ember közt megindult szellemi párviadalban kezdetben Bornemissza felé látszott hajolni a győzelem, mert hát ő tipográfus is volt egyúttal, s dörgő szavának erejét megszázszorozta a nyomtatósajtó. De Telegdi Miklós okos ember létére csakhamar tisztába jött ezzel, s hogy ne maradjon gyöngébb fegyverzetű: nyomdát állított ő is. 1577-ben megvásárolta a jezsuiták Bécsben levő, 1565-től szünetelő tipográfiáját - ezer forintot adott érte -, s azt Nagyszombatba szállíttatva megkezdte véle a maga vallásos és polémikus iratainak a nyomtatását. Hogy kik voltak a technikai értelemben való segítő társai ebben a munkában: nem tudjuk. Nyilván Bécsből szegődtette őket a nyomdájának átvételekor.

Kezdő idejében a nagyszombati nyomda Perneszi Andrásnak egy Bornemissza ellen intézett támadó iratán kívül csupa Telegditől származó vitairatot nyomtatott. Már a "Magyar posztillák" (1578 és 1580) is ide számíthatók, azután következnek: "Felelet Bornemissza Péternek" (1580); "Rövid írás, melyben megbizonyíttatik, hogy a pápa nem antikrisztus" (1580); "Telegdi Miklósnak egynéhány jeles okai, melyekért nem veheti és nem akarja venni Luther Mártonnak és maradékainak tudományát" (1581). Ezeken fölül néhány kisebb terjedelmű iratka is napvilágot látott a Telegdi Miklós tollából, de ezeknek legfeljebb csak az emlékezetük maradt fönn mostanáig.

Köszvénye elhatalmasodtával - 1585 felé - jó Telegdi Miklósnak erősen megcsappant a vitázó kedve. Szívós ellenfele, Bornemissza Péter is elcsöndesülőben volt már. A két daliás küzdőfél helyébe mások léptek, katolikus részről Monoszlói András veszprémi püspök, a kiváló stiliszta, s Pécsi Lukács, az esztergomi egyházmegye fiskálisa; a protestánsok oldaláról pedig Gyarmati Miklós helmeci és Magyari István sárvári prédikátor. A protestánsok könyvei Debrecenben meg a Nyugat-Magyarországon bolyongó Manlius tipográfiájában nyomtatódtak ki; a katolikusokéi pedig Nagyszombatban, a Telegdi házabeli sajtón, amelynek fölügyelője Telegdi 1586-ban történt elhalálozása után valószínűen Pécsi Lukács lett, aki előbb Monoszlói négy-öt könyvét nyomtatta ki 1588 és 1590 közt, majd pedig a maga szépszámú, elég jó magyarsággal megírott, helyenként kitűnő retorikai készségre valló iratainak sokszorosítására használta föl a nagyszombati sajtót.

Ebből a háromszázötven esztendeje alapított kicsinyke tipográfiából lett idővel a nagy múltú, máig is virágzó tudományegyetemi nyomda, amely a századok folyamán nyomdászművészet dolgában is mindig megállta helyét, általános kulturális szempontból pedig a maga ezernyi kiadványával, főleg iskolai és tudományos könyveivel mérhetetlen szolgálatokat tett a közművelődés ügyének.

A könyvnyomtatói technika tekintetében a tizenhatodik század nem sok újítást hozott. A sajtó például e század végén még alig különbözött valamit a Gutenberg és Schöffer Péter nyomtató présétől. Fából készült ez is, az is; olyan kicsiny volt a tégelye ennek is, meg amannak is, hogy egy-egy ívet csak kétszerre, a taligának kétszeri behajtásával lehetett lenyomtatni. A sajtón különben ketten dolgoztak, egyik volt a "nyomtató mester", aki a taligát be- meg kihajtotta, s az ívet, mindig punktúrázva, a kivágott ráma kellő helyére illesztette, majd pedig a srófos forgattyú kihúzásával a nyomtatást eszközölte. A másik volt a "labdák mestere", akinek a föladata az volt, hogy a két gombaformájú, lószőrrel tömött labdával a festéket alaposan széjjeldörzsölje, és minden egyes nyomtatás előtt a szedésforma fölületét vékonyka festékréteggel bevonja. A két nyomtató ember időnkint fölváltotta egymást a munkában. Ügyes és jól összetanult munkások napjában kétezer, sőt kétezer ötszáz nyomatot is tudtak készíteni, ami ezer, illetőleg ezerkétszázötven kész ív volt.

Szedéstechnika dolgában sem történt e században nevezetesebb változás. A sorjázó itt-ott már vasból készült, a szedés fölvételére szolgáló "hajókat" azonban kizáróan fából csinálták még jó kétszáz esztendőn keresztül. A szedés összeszorítása ékbe faragott lécekkel történt, úgy mint azt a francia, spanyol meg olasz nyomdászok máig is széltében cselekszik. A korrektúra-levonatokat többnyire úgy csinálták, hogy a festékes szedésre nedves papirost terítettek, s aztán sűrűszőrű kefével jól rávertek. Az így készült lenyomatoknak volt a neve "kefelevonat". Volt azonban a korrektúra-levonatok készítésének egy még egyszerűbb, mondhatnók barbár módja, ami abból állott, hogy az ékek segedelmével jól rámába szorított szedést letették a földre, befestékezték, s aztán egy lap hátulján megnedvesített tiszta papirost, majd pedig tíz-tizenöt makulatúrás ívet terítve rája: alaposan reátapostak.

Betűöntés dolgában mindenesetre történhettek apróbb újítások a tizenhatodik század folyamán, így tán az öntőműszer körül is. Mindenesetre ekkor már állandósulnia kellett az acélpatricák és vörösréz-matricák használatának is, mert az egy és ugyanazon matricából öntött betűk képe nem különbözik egymástól, mint azt az öntés közben deformálódó ólommatricák használata idején láthattuk.

A tizenhatodik század szülötte a német betűnek két változata: a schwabachi típus meg a fraktur. Az előbbit kezdetben könyvtípusnak, később inkább kiemelő betűnek használták. A kurzív, vagyis dűlt betűtípus is ebben a században keletkezett; kezdetben hasonló volt a dőlt kézíráshoz, s kiöntési nehézségeken túl sok baj volt a nyomtatásával is. Kurzív nagybetűk eleintén nem is voltak; az antiqua betűk verzálisait használták kurzív szövegben.

A betűrendszernek annyiban mutatkozik e században nyoma, hogy az egyes betűöntők csinálta típusok bizonyos nagyságbeli aranyossággal viszonyultak egymáshoz. A betűknek megvolt már a maguk elnevezése, s a korpusz vagy máskép garmond betűnagyság például a felét tette ki a textusnak, de hogy pontosan mekkora legyen például az a korpusz betű, minden betűöntő, a maga tetszése szerint szabta meg. Az öntéshez nem értő nyomdászok ezért nagy zavarban voltak, ha a betű utánpótlása került szóba.

A könyvbetűk kisebbedésével a ligatúrák száma folytonosan csökkenőben volt; amíg Gutenberg negyvenkétsoros bibliájában több mint kétszáz ligatúrát számlálhatunk össze, a tizenhatodik század alkonyának tipográfusa legfeljebb ha húszat használt belőlük. Ennek fejében az írásjelek száma megszaporodott. Használni kezdték a kérdő- és felkiáltójelet, sőt itt-ott már a pontosvesszőt is.

A könyvnyomdászatra vonatkozó tömérdek hatósági rendelkezés között akad néhány olyan is, mely gondosabb munkára inti a tipográfusokat. Így az az 1594-ben kelt szász rendelet, amely megtiltja a nyomdászoknak, hogy a kiadóknak könyvek nyomtatására szánt jó papirost akcidenciák nyomtatására használják föl, s az így keletkezett hiányt silányabb minőségű papirossal pótolják. Ajánlja továbbá ez a rendelet a könyvnyomtatóknak s kiadóknak, hogy a könyveikben foglalt, magas személyekhez szóló latin dedikációkat olyan emberrel fogalmaztassák, aki valóban ért is latinul, mert a forgalomban levő könyvek egy részének dedikációja kétségbeejtő latinságú. A tipográfusok figyelmét fölhívja végül a rendelet a szakismeretek tanításának szükségességére, mert bizony némelyik könyv átvizsgálásakor nyilvánvaló, hogy itt-ott olyan nyomdászok is dolgoznak, akik meglehetősen gyöngék a mesterségükben: nem tudnak például helyes formátumot csinálni, nem értenek a jó kence készítéséhez, s egyebekben is olyan technikai meg más hibákat követnek el, hogy az értelmes könyvolvasók méltán bosszankodhatnak érte.

Legtöbb baj volt mindenütt a helyesírással, amely a tizenhatodik század elején még egyetlen nép irodalmában sem forrott ki egészen, s bizony, ahány e korbeli írónak a munkáját lapozgatjuk, annyiféle sajátosságokat fedezhetünk föl az ortográfiájában. Elképzelhető már most, hogy minő súlyos föladat háramlott az idő tájt a szedőemberre. Hiszen még ma is első sorban a finom nyelvérzék és a helyesírás tökéletes ismerete teszi a jó szedőt. Az lévén a hivatása, hogy a könyv íróját interpretálja, az írónak gondolatait, keze írását kell néki betűről-betűre mintegy széjjelboncolnia és kellő szabatossággal ólomtípusba átvive, az olvasók egyeteme számára közvetítenie azokat. S ha tudatlansága következtében vagy valami más oknál fogva elvéti ezt a föladatát, a szakértő mindenkor megismerheti a legjobb írónak a könyvén is a kezenyomát. A helyesírás meg a szedőtechnika nem választható egymástól széjjel. A könyvnyomtatás föltalálásával a helyesírásbeli kérdéseknek eldöntése dolgában az íróemberrel majdnem egyforma jelentőségű tényező lett a tipográfus.

A magyar helyesírás történetét - ha csak dióhéjban is - nem közölhetjük kis kötetünkben. De mert a könyvnyomtató munkája meg helyesírásunk korábbi állapota közt a kapcsolat igen benső, talán mégsem árt, ha erről a tárgyról is adunk némi tájékoztatót az olvasóinknak, s egyszersmind utalunk a 40., 56., 64. és 88. oldalakkal szemben bemutatott ősnyomtatványainkra, amelyek egybehasonlítása útján eléggé éles képet kaphatunk a magyar ortográfiának tizenhatodik századbeli főbb változatairól.

A tizenhatodik század magyar helyesírási elvei részben még az Anjouk korszakából öröklődtek át könyvnyomtatóinkra; ez időből ugyanis olyan nyelvemlékeink maradtak fönn, amelyeknek az ortográfiája itt-ott meglepően hasonlít a magyar nyelvű első nyomtatványokéhoz. A latin ábécében meg nem lévő hangokat (gy, ly, ny, ty stb.) például úgy írták, hogy a g, l, n, t-nek fölső feléhez pontot, illetőleg vesszőt biggyesztettek. E nyilvánvalóan a lengyelektől átvett szokásnak némelyik ősnyomtatványunkon is nyomát találjuk, így az újszigeti nyomda újtestamentumában is.

A cs hangot következetesen cz-nek írták, de a Tinódi krónikája "chuda"-nak írja, a. "csuda" szót. A c hangot pedig általában tz-vel jelölték.

Az ö hang jele ez volt: o, vagy eu, ew, w, esetleg a w tetején kicsiny e betűvel, miként azt a "Szent Pál leveleiben láthatjuk. Az ü jele pedig ez volt: ú, vagy eu, ue, avagy még gyakrabban egyszerű y. Az újszigeti nyomdának volt már olyan ö és ü betűje, amelyen egy az o-ra, illetőleg u-ra ültetett csöppnyi e betűt látunk. Egyformán használták ezeket a betűket mind a rövid (ö, ü), mind a hosszú hangok (ő, ű) jelölésére.

A Révay-kódexben az e magánhangzó mind a három hangját (a közép, nyílt és éles e-t) megkülönböztette az írója, de már a legrégibb ősnyomtatványainkon a közép e-t nem jelölik meg, sőt az é-nek megkülönböztetését sem látjuk következetesen alkalmazva. A legtöbb helyt nem találjuk ennek a betűnek semmi ékezetét, néhol pedig lengyel farkas e-t használtak az é hang megjelölésére. Igen sok szóban - a dunántúli nyelvjárás sajátosságának megfelelően - a rokon i hangot használták az é helyett.

Az i betű helyett különben igen gyakran y-t használnak, így például a Komjáti Benedek könyvében is; éppen úgy y-t szoktak gyakorta írni a j betű helyett is.

Az sz-et z-nek írták (Zenth Paal, azzony), vagy pedig - mint az újszigeti nyomda meg Heltaiék és Hoffhalterék könyvein - az akkoriban még többnyire kezdetleges formájú német éles ß-et használták az sz hang jelölésére.

A hosszú magánhangzókat néha kettős rövid mássalhangzóval helyettesítették, így ni: ootalom, Paal stb., legtöbbször azonban a nyújtásnak megjelölése elmaradt.

A régi magyar beszédben meglévő h torokszelet a tizenhatodik században visszatérni látszik, s a helyesírásban is megnyilatkozik (yrth, zenth, engemeth stb.).

Írásjegyeink közül a vesszőt már megtalálhatjuk a legtöbb ősnyomtatványunkon, kivéve az újszigeti nyomda két könyvét, amelyekben a mostani törtszám-vonáskánkra emlékeztető ferde vonalat látunk a helyében.

***

Szóljunk néhány szót a tizenhatodik század könyvkötészetéről is, amely igen magas műipari fokra emelkedett: A fűzött könyv ez idő tájt igen ritka volt, s csak a foliánsokról a negyedrétű formátumra, majd pedig a még könnyebben kezelhető oktávra való átmenetellel kapcsolatban lett közkeletűvé. A kötés dolgában e században két fő-fő típust különböztethetünk meg: a pompázó olasz-francia vagyis "katolikus" kötést, meg a német-angolt, másként "protestáns"-t. Az olaszok és franciák hagyományos könyvszeretete a lehető legszebb köntösben kívánta látni kedves szellemi csemegéit; a németeknél s angoloknál ezzel szemben a komor puritánizmus a könyvek külsején is megnyilatkozott. A franciáknál I. Ferenc kincstárosa, Grolier volt a könyvkötő-művészet fő-fő mecénása, könyvtára remek kötéseinek máig is csodájára jár a világ.

Minálunk Magyarországon is magas fokon állott ez idő tájt a könyvkötői műipar. Debrecen kompaktorai bízvást megállhatták volna a versenyt a legjobb németekkel is. Kolozsvárt pedig a tizenhatodik évszázad közepe táján már egészen magyaros irányba terelődik a könyvkötés, legalább is a préselt bőrborítékok dombornyomatos keretében foglalt emberi figurák mindmegannyi a magyaros karakterű, csupa bajuszos, prémkalpagos avagy sisakos olyan harcos alak van ezekbe a keretekbe foglalva, aminő a külföldi kompaktorok könyvein semerre sem található.

Ügyes könyvkötőkkel dolgoztatott Bornemissza Péter és Manlius János. Hogy azonban kik voltak a honi könyvművészet e mesterei, név szerint nem lehet megállapítani.

Mint valami sötét árnyék, úgy kíséri a könyvnyomtatást századokon által, mind a mai napig, a cenzúra. Már mindjárt a legelején, a tizenötödik század hatvanas éveiben megtaláljuk nyomát a kölni egyházmegyében. A formulája akkoriban ez volt: " Admissum ac approbatum ab alma universitate Coloniensi ". Később Mainzban, majd Strassburgban akadunk a helyi cenzúrának ilyes nyomaira; az utóbbi városban a cenzúra nem annyira vallási, mint inkább politikai élű volt, kímélni akarta a szomszédos városok s a világi hatalmasok érzékenységét.

A tizenhatodik században már vészes hatalommá lett a cenzúra mindenfelé. X. Leó pápa 1515 május 15-én bocsátotta ki nevezetes bulláját, amellyel a püspököknek meg inkvizítoroknak kötelességükké teszi, hogy minden iratot a kinyomtatása előtt gondosan átolvassanak, s a bennük esetleg megnyilatkozó egyházellenes részeket töröljék.

Ezt az általános érvényű, az egész keresztény világnak szóló pápai parancsot európaszerte gyors tempóban követték a világi fórumok helyi jellegű rendelkezései is.

Németországban Chieregati bíboros már a nürnbergi 1522-i birodalmi gyűlésen követelte, hogy minden egyházi engedelem nélkül készült nyomtatványt kobozzanak el s vessenek tűzre, valamint a nyomtatóikat s terjesztőiket is büntessék a legszigorúbban; a reformáció ügye azonban ekkor már annyira érett volt, hogy csak néhány katolikusnak maradt fejedelem - így a bajor hercegek, György szász herceg és Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg - volt hajlandó arra, hogy a pápai küldött követeléseit teljesítse. Közülük György szász herceg eltiltotta Luther újtestamentumának a használatát, kimondván a rendeletében, hogy ahol egy ilyen újtestamentum a szász hatóságok szeme elé kerül: meg kell vásárolni, s tűzre vetni. A bajor hercegek rendelete már radikálisabb volt, kitiltottak minden könyvet az országukból, úgy vélvén, hogy ezzel a lutheri eszméket is távol tudják tartani a népüktől. Legkegyetlenebb volt az osztrák főhercegnek a rendelkezése: "az eretnek könyvek nyomtatói s terjesztői vízbe fojtandók, a könyveiket pedig el kell égetni".

Habsburg Ferdinándnak ezzel meg egyéb rendelkezéseivel tényleg sikerült a reformáció "mételyét" kiirtania az osztrák örökös tartományokból, bár nem egyszerre, mert hisz az 1525-iki parasztlázadás alkalmával a parasztságnak még ilyenforma követelései is voltak: "a kolduló barátok szerzetei oszlattassanak föl, s az Isten igéje meg az evangéliumok hozzátoldás nélkül (tehát lutherista módon) hirdettessenek". A parasztlázadás leverése különben hosszú időbe került, az utolsó parasztvezért, a velencei területre menekült Gaissmayr Mihályt 1532-ben bérgyilkosokkal kellett az osztrák udvarnak megöletnie, hogy békessége legyen tőle. (A bérgyilkosság akkoriban megszokott eszköze volt az osztrák diplomáciának, nemzeti királyunkkal Szapolyai Jánossal szemben is alkalmazni próbálták 1531-ben, szerencsére azonban sikertelenül.)

Németországban a cenzúrás és hasonló rendeleteknek kevés látszatuk volt. Stöckel Wolfgang lipcsei könyvnyomtató - különben jó katolikus ember - keservesen panaszkodik egy kihallgatása alkalmával, hogy neki is, meg a többi lipcsei könyvnyomtatónak is családostul éhen kell majd vesznie, mert semmi olyan könyvet nem szabad nyomtatniuk és árusítaniuk, ami csak némileg is kelendő volna. Nagy halmokban hever raktárában Emser Hieronymusnak Luther-ellenes könyve, amit György herceg parancsára kellett kinyomtatnia, ez azonban ingyen sem kell senkinek. A közeli határon túl ott vannak Wittenberg, Zwickau, Grimma, Eilenburg, Jena s egyéb nyomdavárosok, amelyeknek könyvnyomtatói szabadon nyomtathatnak bármit is, s ahonnan ha rejtekutakon is, de beszűrődik a szász hercegség területére minden olyan könyv és nyomtatvány, ami az embereket érdekli. S míg a határon túl minden nyomdász bőségesen el van látva munkával, a lipcsei tipográfusoknak egyáltalában semmi tennivalójuk. Nyomorúságában némely nyomdász már odáig jutott, hogy napszámos munkát vállalt, például téglát hord az az építkezéseknél; csakhogy kicsinyeinek enni adhasson.

A nürnbergi birodalmi gyűlés 1521-ben kimondta, hogy a hatóságok tartsák szemmel a nyomdákat, s ha szüksége kerül: a gyalázkodó nyomtatványokat és ábrázolatokat semmisítsék meg. E törvénynek csak némelyik városban volt foganata, így Nürnbergben, ahol Herrgott János könyvnyomtató mester segédeit Münzer Tamás egy iratkájának titokban való kinyomtatása miatt börtönbüntetésre ítélték. Herrgottot magát később Lipcsében - egy másik sajtódeliktum miatt - lefejezték. Nürnberg városának tanácsa 1527-ben lefoglalta Osiander Andrásnak egy Goldenmund Hans könyvnyomtatónál készülő könyvét. A példányokat elégették, a könyvnyomtatót azonban kártalanította a város, amennyiben munkáját megfizette.

Az 1529-i speieri birodalmi gyűlés elrendelte az előzetes cenzúrát Németország egész területén. Persze, hogy eredménytelenül. Ugyanez a birodalmi gyűlés kimondotta, hogy a vallási újítások dolgával egy nagy, egyetemes zsinat összehívásáig senkinek sem szabad foglalkoznia. Lutherék protestáltak e határozat ellen, s azóta is nevezik az új vallásfelekezetek híveit protestánsoknak.

A pápizmus eleinte főleg déli Németországban küzdött makacsul az új hitelvek előretörése ellen, fő-fő fegyveréül a cenzúrát s a könyvnyomtatók egyéb módon való ellenőrzését használva föl. Az 1530-i augsburgi birodalmi gyűlés kimondotta, hogy minden könyvön rajta kell lenni a nyomdász teljes nevének, valamint a nyomtatás helyének is. A sajtóvétségeket szigorúan büntetni rendelte ez a katolikus többségű gyűlés: "amely város tanácsa e tekintetben hanyag: a császári fiskust kell a nyakára küldeni".

A regensburgi 1541-i birodalmi gyűlés megújította a cenzúrás tilalmakat. Éppen úgy az augsburgi is 1548-ban, ahol V. Károly német császár panaszkodik, hogy a korábbi tilalmak ellenére a vallásellenes iratok, könyvek s ábrázolatok száma napról-napra szaporodik. Kimondja tehát a birodalmi gyűlés, hogy foglalkozásától való eltiltásnak a terhe mellett köteles minden könyvnyomtató bármiféle kinyomtatásra szánt iratot is előbb a fölsőbb hatóságnak bemutatni, amely csak abban az esetben engedélyezheti annak sajtó alá juttatását, ha tartalma az egyházi meg a birodalmi törvényekbe nem ütközik. Foglalkozásuktól való eltiltással büntetendők továbbá azok a könyvnyomtatók, kik nyomtatványaikon - legyenek azok akár tilalmasak, akár a hatóságok által engedélyezettek - a szerző és a maguk nevének, valamint a nyomtatás helyének megjelölését elmulasztják. A törvény további paragrafusai az olvasó publikumot fenyegetik meg. Akinél tilalmas könyvet, avagy ábrázolatot találnak, kérdeztessék ki előbb szép szóval, hogy kinek útján került az hozzá; ha nem akar vallani: vonattassék kínpadra. Ennek a gonosz törvénynek - szigorú végrehajthatás esetén - százezrek eshettek volna áldozatul, szerencsére azonban a császár hatalma a német birodalom nagyobb részében csak névleges volt.

1564 március 24-én a " Dominici gregis custodiae Domino" kezdetű pápai bullával megjelent a tilalmas könyvek első jegyzéke is. Teljes címe: "Index librorum prohibitorum cum regulis confectis per patres a Tridentina Synodo delectos, authoritate Sanctissimi D. n. Pii IV. Pont. Max. comprobatus". A trienti zsinat atyái határozták el a kiadását, s mint köztudomású, máig is megjelenik.

V. Albrecht bajor herceg ezt az első indexet rögtön kinyomtatta, s kihirdettetve a tilalmat az országában, az olvasókra szabott egyházi interdiktumot még súlyos világi büntetésekkel is megtoldotta. 1565-ben újabb rendeletet adott ki, amelyben kimondja, hogy csak olyan egyházi könyveket szabad Bajorországban olvasni, amelyek a következő városok valamelyikében nyomtatódtak: Bécs, München, Ingolstadt, Dillingen, Mainz, Köln, Innsbruck, breisgaui Freiburg, Löwen, Párizs, Velence, Firenze, Bologna, Róma, valamint a spanyolországi városok. Ezek voltak ugyanis a katolicizmus szempontjából megbízható nyomdahelyek. Minden más város "bűzlött az eretnekségtől". Az egyház által tilalmazott könyvek indexét a bajor herceg egy olyan jegyzékkel toldotta meg, amelyben a politikai tekintetben kifogásolható könyvek voltak fölsorolva, így Sleidanus krónikája, Frank Sebastian művei stb. Ezeknek az olvasása is szigorúan meg lett tiltva.

Az 1570-i speieri birodalmi gyűlés hozta törvények legérdekesebbike az, amely azt mondja, hogy "nyomdák ezentúl csak a fejedelmek székhelyein, az egyetemi városokban és a birodalmi városok főbbjeiben tűrhetők meg. Ami ezen túl van: zugnyomdának tekintendő, s rögtön be kell zárni." Ágost szász herceg be is csukatta mindjárt országának minden nyomdáját, kivéve a wittenbergieket, lipcseieket, meg a szász fővárosban, Drezdában levőket.

V. Vilmos bajor herceg 1580-i rendeletével utasítja összes hatóságait, hogy a legnagyobb szigorral működjenek közre az eretnekség eltiprásán. Akinél tilalmas könyvet találnak: szabjanak rája oly büntetést, hogy ezernyi ezer ember rémüldözzön a hallatára. Terjesszék ki ezt az inkvizíciót a halottakra is, ha valaki meghal, kutassák át a hagyatékát, s ha tilos könyvet találnak közte, bűnhődjenek az örökösök úgy, mintha az övék lett volna a könyv.

Ilyen módon sikerült is Bajorországban a reformáció terjedésének gátat vetni. Egyebütt azonban nem sok eredményük volt még a legkegyetlenebb rendszabályoknak sem. A protestáns fejedelmek maguk szívesen látták a könyvnyomtatók fölvilágosító s kultúraterjesztő működését, s ha talán nyíltabban nem is támogatták őket, szemet hunytak a birodalmi cenzúrás törvények áthágásának eseteiben. A császári hatóságok pedig általában csak azzal törődtek, hogy a könyvnyomtató minden nála megjelent könyv után a császári privilégium díját lefizesse.

Ez a privilégium a szerzői és kiadói jog oltalmazására szolgált volna, de sok helyt bizony nem sokat törődtek véle. Az engedelem nélkül való utánnyomtatás szerte dívott akkor Németországban, s megszokott dolog volt, hogy a kapósabb irodalmi munkákat "javított kiadás" címén - némi változtatással avagy a nélkül - többfelé is lenyomtassák. A mi csöndes kis budavári hittanárunk, Temesvári Pelbárt valószínű, hogy soha egy fillérnyi írói tiszteletdíjat nem látott a "Pomerium" című prédikációgyűjteménye meg egyéb ilyes munkái után, pedig ezeket Augsburg, Hagenau, Lyon, Strassburg stb. nyomdáiban minduntalan újra lenyomtatgatták. Éppen úgy Michael de Hungaria "Dormi secure" című beszédgyűjteményét is.

Luther Márton is hiába mennydörögte oda a könyvnyomtatóknak 1525-ben: "Mit jelentsen ez, tipográfus-mester uraim, hogy ilyen szemérmetlenül ellopja egyik a másiknak a tulajdonát? Hát már utonállásra és tolvajlásra vetemedtek?" Egy másik helyen ezt mondja az utánnyomtatást praktizáló nyomdászokról: "Megtanulták azt a művészetet is, hogy miképpen kell Wittenberg városnak a nevét odanyomtatni olyan könyvekre, amelyek sohasem készültek Wittenbergben. Betyárság ez, az egyszerű embereket akarják így lóvá tenni!" Ugyancsak 1525-ben azt írja a nürnbergi városi tanácsnak, hogy posztillái néhány kinyomtatatlan korrektúraívét ellopták tőle, még pedig valószínűleg azért, hogy valamely más városban suttyomban kinyomtassák. A tanács segítségét kéri ahhoz, hogy ez Nürnberg város falai között ne történhessék meg.

Luther Mártonnak a legkevesebb oka lehetett ahhoz, hogy a kiadói kalózkodás ellen panaszkodjék. A reformáció sikerei egyrészt a lutheri tanítások gyors elterjedésének tulajdoníthatók, a terjesztéshez pedig jócskán hozzásegítettek azok a könyvkiadók és tipográfusok, akik nem csináltak lelkiismereti kérdést az utánnyomtatásból.

***

Ausztriában az uralkodók a német birodalmi cenzúrás törvényeknek igyekeztek mindenkoron érvényt szerezni, s ez a tizenhatodik század közepétől kezdve majdnem teljesen sikerült is nékik. Külön könyvvizitátorok ügyeltek arra, hogy mindenféle, a hatalmasoknak nem tetsző sajtótermék már az embriójában megfojtassék. Nem is volt az osztrák örökös tartományokban soha sajtószabadság.

***

Sajtószabadságról Svájcban sem lehetett szó a tizenhatodik században. A katolikus kantonokban a református, a reformátusokban pedig a katolikus iratok kerültek indexre. Genfben, ahol 1541 óta a kálvinizmus uralkodott, s ahol a francia Badius és Estienne tipográfusok menedéket találtak, a nagy vallásreformátor Kálvin visszaadta a kölcsönt a párizsiaknak, s nem tűrt az övével ellenkező vallási meggyőződést. Ismeretes az unitárius egyház alapítójának, Servetus Mihálynak a szomorú sorsa, kit Basel városában nyomtatott, az egyistenség eszméjét taglaló könyvei miatt Kálvin 1553-ban máglyahalálra ítéltetett.

***

Olaszországban gyönyörű lendülettel dolgozott a tipográfia a tizenhatodik század elején; később azonban az egyház érvényt igyekezett szerezni X. Leó 1515-iki bullájának, s csakhamar el is érte, hogy püspöki és inkvizítori előzetes jóváhagyás nélkül egyetlen könyv sem hagyhatta el a sajtót. Ennek és az inkvizíció szellemének folyton növekedő nyomása okozta azután, hogy az olasz könyvnyomtatás elvesztette vezető szerepét, s mennyiségi, sőt minőségi tekintetben is az északibb országok - első sorban a német fejedelemségek - tipográfiája mögé került.

***

Franciaországban már elejétől kezdve a párizsi egyetem professzorai gyakorolták a cenzúrát. I. Ferenc, majd II. Henrik király is megtiltotta, hogy az egyetem teológiai fakultásának jóváhagyása nélkül bármicsoda vallásos munka is kinyomattassék, ugyanő adta ki azt a rendeletet, hogy a szerzőnek meg a nyomtatónak a neve rajta legyen minden könyvön. IX. Károly pedig a cenzúrát kiterjesztette minden nyomtatott dologra, az udvari titkos tanácsra bízva a nyomdászok s könyvárusok ellenőrzését.

A szigorú sajtótörvényeknek természetesen megvoltak a maguk áldozatai is. 1516-ban máglyára került a tudós könyvnyomtató Dolet István, 1559-ben Morel János eretnekség miatt, 1560-ban pedig Lhomme Márton, ki a lotharingiai bíboros ellen nyomtatott ki állítólag egy gyalázkodó röpiratot. A kitűnő tipográfus Badius Konrádnak 1549-ben Genfbe kellett menekülnie, ahová 1552-ben a világhírű Estienne Róbert is követte őt. A szintén jó hírű Wechelius András csak nagy üggyel-bajjal menekült meg 1572-ben a Bertalan-éj borzalmaiból, s Frankfurtba ment.

1538-ban hozták be a "köteles példányok" rendszerét Franciaországban. Néobar királyi könyvnyomtatónak ugyanis megparancsolták, hogy minden munkájából egy-egy példányt szolgáltasson be a királyi könyvtárba, hogy a mű kifogyás esetén újranyomtatható legyen. Ezt a rendelkezést 1556-ban kiterjesztették minden könyvnyomtatóra, azzal a hozzáadással, hogy a köteles példányoknak velinpapírosra nyomtatottaknak s bekötötteknek kell lenniük.

***

Az angliai cenzúra-viszonyokról s az ottani privilégiumokról könyvünk 33-36. oldalain beszélgetünk.

***

Spanyolországban a tizenhatodik században nem ismerték a cenzúrát, de ez fölösleges is volt, mert a szent inkvizíció amúgy is lehetetlenné tette volna bármicsoda tekintélyt sértő meg eretneki iratoknak a kinyomtatását.

***

Németalföldön V. Károly német császár és spanyol király - a mi Habsburg I. Ferdinándunknak testvére - 1550-ben megtiltotta minden eretnek könyvnek a kinyomtatását és olvasását, sőt még a szentírásról való szóbeli vitatkozásokat is. Aki a tilalom ellen vét: vagyona elkobzandó, s ő maga halálra ítélendő, még pedig ha férfi, lefejezés által valóra; ha asszony, máglyára kell vetni avagy elevenen eltemetni. V. Károly lemondása s fia, II. Fülöp trónra lépte után mindez nem maradt puszta fenyegetés. Sok ezer minden rendű és rangú németalföldi férfi és nő szenvedett vértanúhalált, mígnem a nagy szabadságharc meg nem szabadította az országot a Habsburg-uralomtól.

***

A cenzúra bús intézményét Magyarországon már 1530 körül, az országgyűlés megkerülésével igyekeztek belecsempészni a kormányzati gyakorlatba. Ameddig Habsburg-királyaink keze elért: megvolt - bár törvénytelenül - a cenzúra is. Bizonyítja ezt az is, hogy 1564-ben a pozsonyi lakosok könyveit fölmentették a cenzúra ellenőrzése alól, bár Oláh Miklós prímás nagyon ellenezte azt.

1570-ben Habsburg Miksa mint római császár - csakúgy, mint a német birodalomban - nálunk is elrendelte, hogy minden könyv, röpirat, füzet s bárminő egyéb nyomtatvány a szerző és nyomdász nevével, valamint a nyomtatási évszámmal legyen ellátva, s egy úttal kimondotta, hogy a nyomdák fölszerelése és működése fölsőbb engedelem nélkül szigorúan tilos. Ez a törvénytelen rendelet az ellenreformáció sakkhúzása volt, amit az is bizonyíthat, hogy a honi nyomdák közül egyedül az ellenreformáció szolgálatában álló nagyszombati tipográfia vette azt tudomásul. A Telegdi Miklós legelső kolofonja ugyanis így szól: "Nyomtattatott Nagyszombatban, a felséges római császárnak kegyelméből, az 1578-ik esztendőben."

Miksa királyunk utóda, Rudolf, 1584 augusztus 15-én kelt rendeletével kimondotta, hogy Magyarország területén a könyvnyomdai szabadalom királyi jog. Ennek erejénél fogva a királyi szabadalom nélkül dolgozó nyomdákat - tehát a Telegdiét kivéve valamennyit - megszüntetni parancsolta. Más szóval ez azt jelentette, hogy szűnjék meg a huszonhat protestáns nyomda, s virágozzék továbbra is az egyetlen egy katolikus: a nagyszombati. Ennek a törvénytelen privilégiumi rendszernek tulajdonítható, hogy nyomdáink száma tízre csökkent 1600-ig.

Grafikai művészetünknek e két előkelő ága már szinte a tökéletesség csúcspontjáig fejlődött a tizenhatodik század első felében. A kor legnagyobb művészei szentelték nékik a tudásukat meg a tehetségüket, s ezért, valamint elterjedtségük- s népszerűségükért e technikáknak nagy szerepük volt a reformációs idők világnézeti harcaiban is.

A fa- meg rézmetszés technikáját megismertettük már Nyomdászattörténetünknek az első kötetében. Ehhez a két remek technikához egy újabb járult a tizenhatodik század hajnalán: a maratásé, közönséges szóval rézkarcé. Ennek a lényege az, hogy valamely simára csiszolt fémlemezt vékony réteg viasszal vagy aszfalttal vonnak be, s ebbe a rajz vonalait különböző vastagságú tűkkel belérajzolják. Hígított salétromsavat öntve a lemezre, ez a vonalak föltárt helyein kimaródik, úgy hogy a viaszréteg eltávolítása után réznyomó-sajtón nyomtatni lehet róla.

A tizenhatodik század java művészei jobbára mind a három grafikai ágat gyakorolgatták: hol fametszeteket csinálva, hol vörösrézbe vésve, hol pedig rézbe, vaslapba avagy más alkalmas fémbe maratva a kompozícióikat.

A grafikai művészetek klasszikus földje a tizenhatodik században nem annyira Olaszország, mint inkább a német nyelvterület - főleg Dél-Németország és Svájc - volt. Ezen a nyelvterületen született, s itt fejtette ki ragyogó tevékenységét a grafika megtermékenyítője és nagyra-nevelője, a csodálatosan nagy művész Dürer Albert is.

Dürer Albert magyar származású ember volt. Öregapja még a Békés megyei Ajtós községben szántóvetősködött. Édesapja aranymíves mesterséget tanult Gyulán, s vándorútján jutott el Nürnbergbe, ahol megragadt, feleségül véve mesterének a leányát, aki az idők folyamán tizennyolc gyermekkel ajándékozta meg őt. Az ilyes bő istenáldás akkoriban úgy látszik divat volt Nürnbergben; a híres könyvnyomtató Koberger Antoniusnak például nem kevesebb mint huszonhat gyermeke volt, kiknek egy része az édesapja vállalkozásainál talált foglalkozást.

Dürer Albertet is kezdetben a maga nobilis mesterségére, az aranyművességre fogta az apja, de a fiút magasabb művészi ambíciók hevítették, s hosszas rimánkodására apja belenyugodott, hogy Wolgemuthoz menjen inasnak. Ez a Wolgemut Michel a tizenötödik század német fa- meg rézmetszőinek legjobbika volt, s mostoha fiával, Pleydenwurf Wilhelmmel közösen tömérdek szép fametszetes illusztrációt készített Koberger kiadványaihoz is.

Dürer Albert tehát művészinas lett. (A mai világban a varga-ivadék is berzenkedik az ellen, hogy inasnak nevezzék; legalább is a gyönyörű képzésű "tanonc" titulusra tart igényt.) Lemorzsolva inaskodása esztendeit, s ellesve tanítómesterétől minden elleshetőt: vándorútra kelt. Merre járt vándorlásai idején: nem tudjuk. Ő maga naplójában csak ennyit mond négyesztendős festőlegényi tanulmányútjáról: "És amikor fölszabadultam, vándorútra keltem, s távol maradtam négy évig, amíg csak haza nem hívott az apám. Húsvét után volt az 1490-ik esztendőben, mikor kifordultam a szép Nürnberg város kapuján, s pünkösd után 1494-et írtak, mire visszaérkeztem."

Ekkor huszonhárom esztendős volt Dürer. Tele tűzzel, ambícióval, az utazásain szerzett tapasztalatok bőségével. Megtelepedve szülővárosában, csakhamar meg is nősült. Vagyonos leányt vett el, aki azonban a művészetek iránt való érzéketlenségével, s főleg féltékenységével és folytonos zsémbelésével megrontotta művészünk életét.

A visszatérte után való első esztendőkben apró illusztrációk meg szentképecskék készítéséből élt Dürer Albert. Csak 1498-ban jelent meg az első olyan munkájával, amely valóban méltó az ő nevéhez, s amelyet azóta is méltán csodál a világ. Szent János jelenéseinek tizenöt foliós nagyságú fametszetből álló sorozata ez a mű. Szöveg is van rajta a képek hátsó oldalán.

E fametszetes sorozatával Dürer egyszeriben fölébe emelkedett minden illusztráló művésznek, s egyszersmind megalapozta véle a fametszés legtermészetesebb s legigazibb technikáját minden időkre. Újítása főleg abban állt, hogy megmutatta: miképpen kell a fametsző kése alá rajzolni. Az őelőtte készült fametszeteket kézzel való kiszínezésre számítva, árnyékolás nélkül és vaskos körvonalakkal metszették. Dürer szakított ezzel a modorral; a fény és árnyék váltakoztatása útján festőibb hatást ért el, mint elődei a maguk színezett metszeteivel. Újítása a fametsző művészet terén szinte forradalmias volt. A régi formametszőket rá kellett nevelnie a maga új, fakszimilés modornak nevezett fametszői stílusára, amelynek az eredeti rajz minden vonalacskájának a legpontosabb visszaadása a fő-fő jellemzője. Dürer művészi zsenialitása azonban véges végig az anyagszerűség határain belül oldotta meg a föladatait; alkalmazkodott a földolgozásra kerülő anyag sajátosságaihoz, s nem igyekezett például a fametszés alapjául szolgáló, hosszanti irányban vágott körtefával olyan különleges hatásokat elérni, aminők csupán a vörösrézlapok vésése és karcolása útján lehetségesek. Az anyagszerűség tekintetében való nagyszerű érzékét és tudását legjobban úgy tanulmányozhatjuk, hogy fametszeteinek a technikáját összehasonlítgatjuk a szintén igen nagy számban fennmaradt rézmetszeteiével.

Dürert kora legjobb rajzolójának mondják, amely készségét folytonos vázlatozással érte el. Különösen a tizenhatodik század első éveiben rajzolt elképesztően sokat. Ekkoriban papirosra vetett tömérdek vázlata volt az a kincses bánya, amelyből holtáig merített; e vázlatainak szemlélete adhatja a legjobban meggyőző képet a nagy művész friss meglátásáról és eszmegazdagságáról.

Tíz esztendeje dolgozott már ernyedetlen szorgalommal Nürnbergben, amikor elérkezettnek látta az időt régi kedves tervének, az olaszországi tanulmányútnak megvalósítására. Egy sereg metszetét s egyéb apró műremekét is magával vitte, úgy gondolva, hogy odalenn, a művészetek klasszikus szép honában, ezeket majd jobban értékesítheti. Ebbeli reményei azonban, úgy látszik, nem igen váltak valóra. Visszajövet egy gazdag frankfurti polgár megbízásából hatalmas oltárképet festett, de ez a műve oly keveset hozott a konyhára, hogy jobbnak látta, ha megint csak visszatér régi szerelméhez, a grafikához.

Az élte e szakában készült művei, a három passziósorozat, meg a Szűz Mária életét ábrázoló metszetek. Örökbecsű voltukért már a művész életében is igen kapósak voltak, s azóta számtalan kiadást értek, de természetesen nem a maguk eredeti lemezeiről nyomtatva, mert hiszen annyi nyomást e lemezek nem állhattak volna ki.

A passziós képsorozatok egyike foliós alakú fametszet; a másik szintén fametszet, de csak nyolcadrét nagyságú. Ez a két sorozat 1511-ben jelent meg, mind a kettő könyv alakban és Chelidonius páter latin magyarázó verseivel. A nagyobbik, foliós passzió tizenkét képben vetíti elénk Jézus Krisztus kínszenvedését, a kisebbik harminchét fametszetből áll, de ezek tárgya a kínszenvedésen kívül egyéb bibliai jeleneteket is felölel a bűnbeeséstől egészen az utolsó ítéletig, s így helytelenül nevezik kis passziónak.

Dürer harmadik passzió-sorozata tizenhat rézmetszetes lapból áll; ennek elkészülti ideje: 1513. Szövege nincs.

A nagy művész szelleme azonban legjobban abban a húsz lapból álló fametszet-sorozatában tükröződik vissza, amelynek "Szűz Mária élete" a címe. Ez a sorozat mind kompozíció, mind pedig technikai kidolgozás tekintetében leggyönyörűbb munkája a tizenhatodik századnak.

Ebben a korban állott Dürerünk alkotóképességének a tetőpontján. Hihetetlenül sokat dolgozott, s amit csinált, csupa remekmű a maga nemében. Nagyszámú önálló műlapja is van ebből az időből; s amellett időt tudott szakítani arra is, hogy gyermekek számára képecskéket, s ezenfelül dobozdíszeket, ex-libriseket stb. is rajzoljon.

Dürer munkásságának egy külön csoportját teszik azok a művek, amelyeket I. Miksa német császár megbízásából készített. A jó emlékű császár kebelét kora ifjúsága óta féktelen dicsvágy dagasztotta, II. Gyula pápa betegeskedése idején például egészen komolyan foglalkozott azzal az ideával, hogy római pápává választatja magát. Az ezzel kapcsolatos megvesztegetésekre háromszázezer aranyat szánt. Csak amikor látta, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsekprímás, aki szintén pályázott a tiarára, jobban győzi a költségeskedést (nem is csoda: Magyarország javainak egyhatodát sikerült a prímási székből megkaparítania), állt el a tervétől. Különben Bakócz is kisebbségben maradt a pápaválasztás alkalmával: mindössze nyolc szavazatot kapott a huszonöt közül.

Pápasági ambícióinak elejtése után Miksa a fametszőművészet útján akart magának örök emléket biztosítani. Tervbe vette egy az életét meg cselekedeteit magasztaló "Dicsőség kapuja", egy "Diadalmenet" meg egy "Diadalszekér" című, addig álmodni sem mert csodaszép műnek a készíttetését. A munka javarészét Dürerre akarta bízni, de rajta kívül másokat is részeltetni kívánt a kivitelben.

A munkában Dürer mellett résztvevő művészek között legjelentékenyebb volt Burgkmair Hans, aki velencei hatásokat szíva föl, a reneszánsz egyik fő-fő képviselőjévé lett Németországban. Különösen híresek az imént említett művekhez csinált rajzai. A "Dicsőség kapujá"-hoz harminc, a "Diadalmenet"-hez hatvanhat rajzot készített Burgkmair. A "Weiß kunig" kétszáznegyvenöt rajzának, amelyek szintén Miksa császár tetteit magasztalják, nagyobb része az ő műve. Sokat dolgozott Burgkmair a százhuszonnégy rajzból álló "Az osztrák császári ház szentjei" című könyvön, valamint az ő keze munkája egy ötvenkét illusztrációval díszesített harcjátéki album is.

A "Dicsőség kapujára" szóló megbízatását Dürerünk valószínűen már 1512-ben megkapta. Nagy igyekezettel fogott hozzá, s 1515-re már be is fejezte a munkát, habár valami vérmes reményeket Miksa császár fizetőképességét illetően nem táplálhatott. A császár ugyan - egyéb munkák jutalmát is beleszámítva - száz aranyforintnyi évi járadékot rendelt Dürernek, de nem volt, aki ezeket az összegeket folyósítsa. Mikor pedig Dürer a nürnbergi tanácshoz fordult, hogy a városhoz befolyó császári pénzekből fogják le az ő járadékát: kérésével elutasították.

A "Dicsőség kapuja" minden idők legnagyobb fametsző-művészeti munkája. Kilencvenkét fadúcból áll, amelyek együttesen egy három és fél méter magas és három méter széles képet adnak. Tulajdonképpen nem is kaput ábrázol, hanem egy magas reneszánsz építményt, amelyhez kerek tornyok csatlakoznak kétfelől. Az épületnek három bejárója van. Az egész rajzot a főképpen Miksa császár dicsőségét hirdető történeti ábrázolatoknak, allegóriáknak, arcképes figuráknak, nemkülönben ornamentális elemeknek leírhatatlanul gazdag tömege tölti meg.

A "Diadalmenet" harminchét centiméter magas, összehajtogatott album. Kinyitva ötvennégy méter hosszú. Százharmincöt fadúc kellett hozza, amiben Burgkmair hatvanhattal, Dürer huszonnéggyel szerepel. Művészeti értékén túl históriai tekintetben is igen becses ez az album, amennyiben ruházat, haj-, szakáll-, stb. viselet, fegyverzet, szokások meg egyebek tekintetében hűséges tükre a tizenhatodik század eleje körüli német divatnak.

A "Diadalszekér" már egészen Dürer Albert munkája. Nyolc dúcból álló kép; negyvenhét centiméter magas és közel harmadfél méter hosszú. Miksa császárt ábrázolja tizenkét lótól vont fogaton, körülvéve allegorikus figurák sokaságával, amelyek mindenike a császár egy-egy erényét ábrázolja. E mű rajzát 1515 felé csinálta Dürer, a fametsző csak 1522-ben készült el a maga munkájával.

A Miksa császár megrendelte mind a három nagy grafikusművön gyönyörű betűs szöveget is látunk, aminek a tartalma émelyítő dicsériáda. Erről azonban Dürer nem tehet; a szöveget mások csinálták. Miksa császár 1519 február 12-én - afölötti mérgében, hogy udvari népe számára az innsbrucki kocsmárosok megtagadták a hitelt - hirtelen meghalt. Művészei kifizetetlenek maradtak. Dürer úgy segített magán, hogy a "Diadalszekér" dúcairól szépszámú levonatot csinált, s ezeket eladogatta. Az első ilyen kiadás 1522-ben, német szöveggel látott napvilágot; a második latinnal 1523-ban. Később, jóval Dürer holta után, I. Ferdinánd magyar király a nürnbergi városi tanács közvetítése útján összevásárolta a kép még meglévő dúcait, s Bécsbe hozatta azokat. Harmadfél század után, 1799-ben új kiadást csináltak a "Diadalszekér"-ből, amikor is a hiányzó néhány fametszetet elsőrangú művészek rézkarcaival helyettesítették.

A most fölsorolt grafikai műveken túl a művészi szépért lelkesülő Miksa császár egy remek imakönyvet is állíttatott össze a saját használatára. Ennek elkészítésével az augsburgi Schönsperger Jánost bízta meg, aki - igen kevés példányban - remek pergamen-nyomatot állított elő. Az iniciálékat valami a Congreve-nyomtatáshoz hasonlító módon nyomtatta bele a szövegbe. A könyv negyvenöt oldalát Dürer Albert színes tintával rajzolt remek keretekkel díszítette. Pompás ornamens meg allegória, játszi tréfa és komolyság, profán és szent dolog váltakozik ebben a remek szép könyvben.

1520-ban ismét útra kelt Dürer. Ez alkalommal a Rajna vidékét s Németalföldet járta végig, s mindenütt nagy tisztelettel fogadták. Fő-fő célja ekkor az volt, hogy a frissében császárrá választott V. Károlytól kieszközölje annak a járadéknak a megfizetését, amelyet a császár öregapja, I. Miksa ígért meg neki, a dolog azonban - ámbár Dürer Antwerpenben és az aacheni koronázáskor is folyton a sarkában járt Károlynak - nem sikerült.

Németalföldről már beteges állapotban került haza a nagy művész. Valami gyomorfekély-féle nyavalya bántotta, aminek a gyógyítása az orvostudomány akkori állása mellett meglehetősen kilátástalan volt. Esztendők során küszködött a bajával, míg végre 1528-ban meghalt.

Dürer Albert neve nemcsak a művészet históriájába van örök időkre beleírva, de megtalálhatjuk az irodalomtörténelem lapjain is. 1525-ben jelent meg "Oktatás a mérésben, körző meg vonalzó segedelmével" című könyve Nürnberg városában, amely művében Euklides nyomán az ábrázoló mértant tanította, és ezenfölül a latin meg a gótikus betűk szerkesztésének szabályait foglalta össze, valamint néhány épület meg emlékmű tervrajzát adta. Egy további műve az erődítéstan szabályait, egy harmadik pedig az emberi test tagjainak méreteit ismerteti.

Dürer hatása igen nagy volt a korabeli grafikus művészetre. Az egyetlen Holbeinen kívül valamennyi német művész az ő nyomdokain járt, bár "inasa" az akkori szokás ellenére alig volt. Mindössze kettőről tudunk, de csak az egyik: a nördlingeni születésű Springinklee Hans vitte valamire. Egyik illusztrátora lett a "Weißkunig"-nak, s azonfelül hatvan kedves képecskét rajzolt a Kobergerék kiadásában 1516-tól kezdve több kiadásban is megjelent "Hortulus animae" című könyvbe. Egyes jól kidolgozott és ma nagy értéket képviselő műlapok is maradtak utána.

Nürnbergi ember volt Pencz Georg, Beham Hans Sebald és Beham Barthel, vagyis az a három művész, akin legjobban megérzik Dürer hatása. Mikoriban Münzer Tamás, a híres anabaptista apostol 1520 körül Nürnbergben járt, a három hevülékeny ifjú egyszeriben lelkes hívévé lett, s nagy buzgalommal kezdte terjesztgetni a Münzerék vallási meg kommunista tanításait, addig, míg a meghökkent városi tanács pörbe nem fogta őket. Az ítélet száműzetésre szólt, s a három fiatal művésznek el kellett hagynia Nürnberg városát. A három közül Pencz már egy esztendő múlva kegyelmet kapott, s visszatérhetett szülővárosába, ahol 1550-ben történt haláláig százhuszonhat értékes rézmetszetet készített. Művei technikai tekintetben haladást jelentenek, amennyiben a fény- s árnyékhatásokat a Dürert jellemző egyszerű rovátkolás mellett az olasz rézmetszők által már korábban alkalmazott keresztvonalas munkával és tónuslefokozással is igyekezett elérni.

A két Beham-testvér közül az idősebbik, Hans Sebald holtáig ette a száműzetés kenyerét. Hosszas bolyongás után 1534 körül a Majna melletti Frankfurtban telepedett meg, s az ottani híres könyvnyomtató Egenolff Krisztiánnak lett az illusztrátora. Mikoriban 1550 körül lehunyta a szemét: már kétszázhetven legjava rézmetszet és ötszáznál több fametszet hirdette művészi dicsőségét. Volt egy a ló testének arányairól szóló könyve is, ennek a kiadását azonban Dürer özvegye betiltatta, annyira hasonlítottak rajzai a nagy mester proporciós könyvében foglalt ábrázolatokhoz.

Barthel, a fiatalabbik Beham-testvér száműzetése után egy darabig Münchenben húzta meg magát, ahol Vilmos bajor herceg nagyon megkedvelte őt, s még a saját költségén Olaszországba is leküldötte tanulmányútra. Itt halt meg Barthel művészetének a tetőpontján, legszebb férfikorában. Rézmetszeteiből nyolcvanöt maradt a korunkra, s ezenfölül nagyszámú műipari mintalapnak meg könyvnyomtatói vignettának s mütyűrkének a vázlata, itt-ott a fametszetes levonata is.

A szintén nürnbergi születésű Schauffelein Hans Leonhard (1476-1549) valószínűen az öreg Wohlgemut tanítványa volt, s később Dürernél segédeskedett 1505-ig, amikor az olaszországi tanulmányútjára induló Dürer föloszlatta a műhelyét. Schauffeleinnek a fametszet alá rajzolás volt a kedves művészete. 1507-ben hatvanöt kitűnő fametszete jelent meg a Pinder-féle "Speculum passionis"-ban. Ő készítette a Schönsperger-féle "Theuerdank" száztizennyolc rajzát is, melyeket aztán az ügyes kezű Negker Jost metszett fába. Ugyancsak Schönsperger egy másik művéhez százharminc kisebb fametszetet készített. 1515 körül Nördlingenbe ment át, ahol szintén igen sok illusztrációs kép s műlap került ki a rajzónja alól. Nevezetesek ez utóbbiak közül táncos képei meg katonaábrázolásai. "Utolsó vacsora" című fametszete szokatlan nagyságával tűnik ki, hetvenegy centiméter magas s egy méter hosszú.

Altdorfer Albert a technikában gyöngébb volt Schauffeleinnél, de invenció s frissesség dolgában fölülmúlta őt. 1505-től kezdve egészen 1538-ban bekövetkezett haláláig jobbára Regensburgban élt. Az újkorbeli modernebb tájképrajzolásnak volta megalapítója. Megmaradt rézmetszeteinek számát művészet történetíróink nyolcvanra teszik, fametszeteiét hetvenre, rézkarcaiét harmincra.

Az 1514-ben Nürnbergben született Solis Virgil művészi tevékenysége a könyvnyomtatás szempontjából is igen jelentős, amennyiben roppant tömegét állította elő a könyvdíszítésre szolgáló vignettáknak, homlokléceknek s egyéb ornamentális rajzoknak. Egyéb tekintetben is egyike a legtermékenyebb művészeknek, pusztán a rézmetszeteinek a száma jóval több mint hatszáz, fametszete hétszáznál is több lehet. 1562-ben hunyta le a szemeit.

Amman Jost 1539-ben született Zürichben, 1560-ban Nürnbergbe ment át, s itt dolgozott 1591-ben bekövetkezett haláláig. 1564-ben megjelent könyvében korának minden mesterségét illusztrálni igyekezett. E képei közt ott találjuk a betűöntőről, könyvnyomtatóról, formametszőről, illuminátorról, könyvkötőről csinált rajzokat is, amiknek jó hasznát vehetjük a tizenhatodik század könyvcsináló technikájának a tanulmányozásakor is. A betűöntéshez használt műszer legrégibb ábrázolása például őtőle való.

Híres német fa- meg rézmetsző művészek voltak még a tizenhatodik században: Aldegrever Henrik, akinek növény-ornamentikai műlapjait ma is csodáljuk, a Keleten is járt Lorch Melchior, kinek Dürerről és Lutherről készített képmásai közismeretesek; Flötner Péter, ki a fametszésben és ornamentikában volt erős; a pompázó Hopfer Dániel; a főképpen rézmetszéssel s rézkarccal foglalkozó Binck Jakab s Ladenspelder Hans.

Külön kell megemlékeznünk Cranach Lukácsról. Ez a világhírű művész 1472-ben született a felső-frankóniai Kronach városkában. 1520-ban a lutherista reformáció szülővárosába, Wittenbergbe költözve, előbb gyógyszerész lett, azután könyvkereskedést, majd nyomdát vásárolt. Tipográfiája birtokában hallatlanul sok fametszetes képet csinált, de közben festegetett is. Teljes szívvel-lélekkel a reformációhoz csatlakozva, sok ezer példányban közkézen forgó szatirikus rajzaival nagyban hozzájárult a pápaság tekintélyének csökkentéséhez. Tömérdek fametszetével szemben rézmetszeteinek száma igen kevés; alig egy tucatról állapítható meg, hogy Cranach volt a csinálója. 1553-ban halt meg. A wittenbergi lakosság annyira szerette a nagy művészt, hogy a város polgármesterévé is megválasztotta.

Külön kell szólanunk Baldung Grün Hansról is, aki festő is volt, de főképpen a két- meg háromszín-nyomtatásos, úgynevezett clair-obscur fametszetek készítésében jeleskedett. Apostolfigurái is utolérhetetlen szépségűek. Összesen vagy százötven érdekes fametszete maradt a korunkra.

Eljutottunk immár a tizenhatodik századnak Dürer mellett legnagyobb grafikus művészéhez, az ifjabbik Holbein Hanshoz, kinek már az apja is festő volt, s Augsburgból került a svájci nagy nyomdavárosba, Baselbe, úgy 1495 körül. Az ifjabbik Holbein ez évben jött a világra.

Ifjúsága a szülői házban telt el. Művészetének alapjai is ott rakódtak le. Első jelentékenyebb fametszetének a címe: "Mucius Scaevola és Porsenna király". 1516 körül címlapot rajzolt Morus Tamás "Utopia" című világhírű művéhez, mely a baseli Frobenius-nyomdában jelent meg, s ez alkalommal megismerkedett a Frobeniusék házában lakó Rotterdami Erazmusszal, aki Morus útján VIII. Henrik angol király figyelmébe ajánlotta a fiatal Holbeint.

A tragikus végű Morus Tamás barátságának köszönhette Holbein, hogy Angolország legfölkapottabb arcképfestője lett. Élte javarészét ettől fogva Angliában töltötte, de közben-közben egypár esztendőn át odahaza, Baselben is dolgozgatott, még pedig főképpen a grafikai munkáin. Nagyszerű betűrajzain kívül több mint háromszáz fametszésre szánt rajzot készített Holbein, köztük keretdíszeket, címlapokat, nyomdajegyeket stb. is. A fametsző művészet történetében legelső helyen emlegetett sorozatos művei pedig ezek: a "Táncos alfabéta", a "Halottas tánc" és az "Icones Veteris Testamenti" (bibliai képek).

A "Táncos alfabéta" tulajdonképpen nem más, mint iniciálé-sorozat. Mindenik betű huszonnégy négyzetmilliméter nagyságú, s ezeken a pirinyó területeken mutatja meg a nagy művész, hogy miképpen bánik el Halál ő fensége minden rendű és minden korú emberekkel. Olyan finomak ezek a képek, olyan tiszta s gyöngéd vonalúak, hogy éppen ezért a régibb műtörténészek egyike-másika domború képű fémvéseteknek gondolta a nyomtatóformájukat, pedig kettejükön rajta is van a nagyhírű baseli formametsző, Lützelburger Hans mesterjegye.

A "Halottas tánc" című fametszetsorozat még művészibb és még nevezetesebb. A különböző kiadások szerint negyvenegytől ötvenháromig terjedő képecske van egy-egy kötetében; tárgyuk nagyjából hasonló az előbb említett sorozatéhoz, de természetesen iniciálés betű nincsen rajtuk. A képecskék magassága hetedfél centiméter, szélességük pedig öt centiméter. Régebben azt hitték, hogy e sorozat a Trechsel testvérek lyoni nyomdájában jelent meg először, de ma már bizonyos, hogy a mű legelső két kiadása Baselben készült. Az eredeti dúcokról különben tizenhárom kiadást nyomtattak, jobbára Baselben, de közben néhányat Lyonban is. A későbbi kópizált kiadások száma már jóval fölül van a százon. Ezek nagyobb részénél újabb és újabb finom fametszetekről történt a nyomtatás, negyvenhárom kiadásnál pedig rézmetszetekről.

Holbein e munkáján máig is csodálják a gondolatok mélységét meg a kivitel erőteljességét. A hatást általában a legegyszerűbb eszközökkel érte el rajta a művész, a képek minden finomsága mellett is könnyen dolgozhatott rajta a fametsző. Az árnyékolást csak gyöngén érezteti a művész, jóformán csak puszta körvonalakkal dolgozik.

A kilencvenkét lapból álló "Icones Veteris Testamenti" rajzolói stílusa ép ilyen egyszerű. A figurák sajátossága, hogy meglehetősen alacsonyak; a kifejezés rajtuk naiv és erőteljes. E bibliai képek első kiadása a lyoni Trechselnél jelent meg 1538-ban. Már a következő esztendőben új kiadást kellett belőlük rendezni, ezt később - mikor a lyoni nyomda a Frellon testvéreknek a tulajdonába ment át - további öt kiadás követte. Volt ezeken a legális kiadásokon kívül illegális is. Még a tizenhatodik század közepe felé történt, hogy két ügyes angol fametsző, Blyfield John és Mary, oly híven utánozta ezeket a képeket, valamint a "Halottas tánc" sorozatbelieket is, hogy alig lehetett őket az eredetiektől megkülönböztetni. A párizsi Regnault Pierre is megpróbálkozott az utánzásukkal, de nem sok sikerrel: másolata az eredetihez képest durva és esetlen.

A Holbein-féle fametszetek pontossága és végtelen finomsága arra a föltevésre vezette a műtörténészek egy részét, hogy e művek metszőjét magában Holbeinnek személyében kell keresni. Annyi bizonyos, hogy Holbein - csakúgy mint Dürer - mestere volt a fametszésnek és a könyvnyomtatási technika minden legaprólékosabb fogásának is, és az is valószínű, hogy egy-egy képének legkényesebb részeit ő maga metszette fába. De viszont az is bizonyos, hogy a formametszők számára is juttatott a művein bőven munkát, különösen amikor pontosan követhető részletek hosszadalmas és unalmas metszegetéséről volt szó. S bár a sokszorosítás akkoriban nem volt annyira szertetagolt és indusztriális jellegű, mint most: a munkabeosztás elve egy bizonyos fokig már érvényesült. Ilyen munkabeosztásos szükségesség alapján tagolódott külön foglalkozásokká a könyvnyomtatásban a betűmetsző és betűöntő, szedő meg nyomtató munkás tevékenysége, a fametszésben pedig a rajzoló művészé meg a formametszőé. A rézkarc meg rézmetszés terén azonban mind a mai napig jobbára maga a rajzoló művész készíti a különben is csekély számú, de kényes préslevonatokat.

Hogy a fametszeteken ott találjuk például Dürer vagy Holbein monogramját, még nem bizonyítja, hogy ők maguk metszették azt fába. Legfeljebb arra lehet belőle következtetni, hogy abban az időben, az ún. fakszimilés fametszésnek a virágzása idején a fametsző még nemigen tekintette magát önálló művészembernek. Hiszen a tulajdonképpeni föladata is az volt akkoriban, hogy lehetőleg hajszálnyi pontossággal adja vissza a művész rajzának minden vonalkáját. Minél kevésbé törekedett önállóságra, vagyis mentől szolgaiasabban dolgozott: annál jobb fametszőnek tartották. A nürnbergi Andreae Hieronymus és Negker Jost, a baseli Lützelburger Hans, és a két angol Blyfield fő-fő erényét a szolgaian utánzás képessége tette.

A német nyelvterület grafikus művészetében 1520 óta mind kedveltebbé kezdett lenni a rézkarc technikája, amelyet valószínűen valahol Dél-Németországban találtak föl. Annyi bizonyos, hogy Hopfer Dániel 1505 körül már készített maratott mélynyomtatásos műlapokat, sőt még Dürer Albert is vaslemezbe maratta vagy hat szép rajzát.

Olaszországban a fametszéssel aránylag kevés művész foglalkozott. Manuzio Aldo könyveiben gyönyörű fametszetes illusztrációkat találunk; ezeket részben Raimondi Marc-Antoniónak, Montagna Benedettónak, sőt némelyiket Raffaellónak tulajdonítják. Valószínű azonban, hogy Raffaello - éppen úgy, mint az anyag természetes stílusának kitűnő megérzője, Parmigianino is - csak a rajzokat készítette némely fametszethez. Az utóbbinak metszője különben az igen ügyesen dolgozó Andreani Andrea volt. Tiziano unokaöccsét, Vecellio Cézárt négyszázhúsz kosztümképe tette nevezetessé. Ugo da Carpiról pediglen azt mondják, hogy ő találta volna föl a chiaroscuro- vagyis többszín-nyomtatásos fametszetet. Úgy tudjuk azonban, hogy a németek már őelőtte is megpróbálkoztak ezzel a nehéz és bizonytalan technikával. A különböző színlemezeknek ugyanis olyan pontosan egymásra-vágódóaknak (nyomdásznyelven: jó regiszterűeknek) kell lenniük, hogy a teljesen sikerült chiaroscuro-nyomatok nagyon ritkák.

A tizenhatodik század legelejének olasz rézmetszői közül a padovai Mantegnát tartják a legjelentékenyebbnek. Később élt a már említett Raimondi Marc-Antonio, aki főképpen Raffaello képei után csinálta a szép rézmetszeteit. Ugyancsak ő a rézmetszeteivel utánozta Dürer fametszeteit, bár az eredeti kép lágy vonásai sokkalta keményebbekké lettek a rézre való áttétel alkalmával, ami különben természetes is, mert a fametszetek lágyságát jórészt a papirosnak a vonalak közt való kidagadása adja meg. A nürnbergi nagy mester az utánzás miatt bíróság elé citálta Raimondit, de csak annyit ért el, hogy utánzójának a Dürer-monogram használatát megtiltották, magukat a metszeteket azonban szabadon reprodukálhatta.

Campagnola Giulio alkalmazta olasz földön először a rézmetszésbeli pontozó technikát, ami igen fáradságos és hosszadalmas dolog, amennyiben minden pontocskát egyenkint kell beleverni a simára csiszolt rézlemezbe.

Franciaországnak jeles fametszője volt Tory Geofroy, aki körül a jeles művészek egész csapata nőtt föl. A század egyik nagy művészét, Cousin Jeant francia Michelangelónak mondják, de ő a festésen, szobrászaton és építőművészeten túl a grafikának is mestere volt, s igen sok rézmetszetet is készített.

Németalföld grafikus művészetének Leydeni Lukács, majd Goltius Hendrick voltak a tizenhatodik században a legnagyobb mesterei. Különösen az utóbbi csodálatos készségű virtuóza volt mindenféle grafikus technikának.

***

Magyarországon a tizenhatodik század nyomdászati termékeinek jó részén már fametszeteket találunk. A fába faragott homlokléc, vignetta, dekoráló dísz akkoriban is hozzátartozott a nyomda fölszereléséhez, s a tipográfusok némelyike a maga sokoldalú készsége közepette a fametszetek készítéséhez is értett. Tizenhatodik századbeli legelső könyvnyomtatónkról, Honter Jánosról például köztudomású, hogy a maga idejének egyik legjobb térképésze volt. Ha nagy terjedelmű, komplikált térképeket tudott metszeni fába, valószínű, hogy szép címlapjainak is ő volt a metszője. 1542-ben megjelent "Rudimenta cosmographica" című munkájának címlapján a pompás keretben benne találjuk Brassó város címerét is, ezt a dúcot tehát aligha vásárolhatta készen a baseli Frobeniustól, nyilván ő maga csinálta brassói könyvnyomtatóskodása idején. Honter utóda, Wagner Bálint korában is készültek illusztrált könyvek Brassó városában. A gyöngébb mesteremberi készültségű metszőnek a neve ismeretlen.

A fametszetes dekorációt és illusztrációt megtaláljuk az újszigeti nyomda termékein is: Erdősi Sylvester János grammatikáján meg újtestamentumán is. Különösen az utóbbiban sok az illusztráló fametszet, több mint száz. Czakó Elemér szerint a dúcok jobbára a bécsi Singrinius János könyvnyomtató-mestertől kerülhettek Újszigetre, aki az itteni nyomda vezetőjével, Sylvester Jánossal jó viszonyban volt, s segítette őt nyomdája fölszerelésekor.

Az 1550-ben alapított kolozsvári tipográfiának már legelső nyomtatványában, a kis latin katekizmusban is találunk fametszetes képecskéket. Valószínű, hogy ezeket Wittenbergből avagy más német városból hozta magával Heltai Gáspár. A Hoffgref által nyomtatott Tinódi-féle krónikás könyv címlapját és záródíszét valami S. T. jelű művész csinálta. Az 1575-ben nyomtatott Heltai-krónikán érdekes címlapot s ügyes homloklécet látunk. A nyomda művésze ez idő tájt egy G. C. kezdőbetűjű fametsző volt, ki később Bártfára költözködött Klösz Jakab tipográfushoz.

Hogy az öreg Hoffhalter Rafael nemcsak jó nyomdász, de egyszersmind kitűnő rajzoló és fametsző is volt, majdnem bizonyos. A hírhedt Cerberus-metszetnek is bizonnyal ő volt a mestere. Ugyancsak őtőle ügyesen komponált fametszetes játszókártyák is maradtak fönn.

A vándor tipográfus Huszár Gál maga metszette az iniciáléit. A szintén sokat bolyongott Manlius János egy H. V. monogramos metszővel dolgoztatott. A bártfai Gutgesell Dávidnak csinos fametszetes nyomdajegye volt, amelyet exlibrisnek is használtak az ottani városi könyvtárban. A nagyszombati nyomdában 1591-ben jelent meg a gazdagon illusztrált "Keresztény szüzeknek tisztességes koszorúja" amelynek képeit Czakó Elemér szerint nyilván Pécsi Lukács nyomdafölügyelő rajzolta, s valami ötvössel vagy bábsütővel metszette fába. Érdekes fametszetecskék vannak az Otmár Bálint nyomdafaktor által nyomtatott kis formátumú 1584-i nagyszombati kalendáriumban is.