Tikkasztó mozdulatlanság s gondolkozásbeli renyheség ülte meg a tizennyolcadik század első felét. Céltalanul, szellemi iránytű nélkül őgyelgett a világban az emberiség. A szimpla állati, animális szükségletek kielégítésén túl nem vágyott semmire senki. A reformációs idők izgató, tanulásra, elmélkedésre sarkalló fermentuma kiveszett az emberek lelkéből. Ha igaz Bodnár Zsigmond történelem-filozófiai meghatározása, hogy az emberiség haladása hullámvonalas görbével fejezhető ki: elmondhatjuk, hogy a tizennyolcadik század első felében e hullámvonalnak a legmélyebb pontján senyvedt az emberek lelki kultúrája. Tehát irodalom, könyvnyomtatás, művészet is és minden, ami elsődleges tényezője ennek a kultúrának. Még a technika is megkövesedett mozdulatlanságban várta eljövendő messiásait: jelentősebb találmányt, mesterségbeli újítást nem jegyezhetett föl ebből az időből semmiféle krónikás.

Mi lehetett ennek a borzalmas letargiának az okozója? Talán az elfáradás, a korábbi idők zivataraiban való halálos kimerültség? Aligha. Hiszen azóta új nemzedék kelt a viharverte régi emberiség nyomába. Az intézményekben kellett lennie a hibának. A demokrácia hiányában, a megcsontosodott dogmatizmusban, az abszurditásig túlzott tekintélytiszteletben, meg az ezt szolgáló lelki terrorban, amely még palánta-korában irtott ki minden merészebb vágyakozást s frissebb gondolatot. Micsoda kor lehetett az, mikor a jansenizmus képviselte a legszélső radikalizmust?

"Az állam én vagyok." XIV. Lajosnak ez a mondása dermesztette tetszhalálba Európa nemzeteit. Mert ez a többi uralkodónak is jelszavává lett mondás más szóval azt jelentette: "Véleményem, javaslatom csak nekem lehet, gondolkoznom csak nekem szabad." A szolgalelkűség meghozta aztán ennek az imperativusnak a legmesszebb menő következéseit is: közüggyel, vallási kérdéssel a tekintélyek megszabta határokon túl senki sem mert foglalkozni. De nem foglalkozott más, a technika és művészet előretörését szolgáló új ideákkal sem. Halotti csend borult az öreg Európa egész szellemi életére.

Szerencsére nem sokáig. Ugyanaz a Franciaország, mely ránk szabadította a fölvilágosulatlan abszolutizmus átkát: megszabadítónkul lép föl a tizennyolcadik század második felében. Valami mozogni kezd ott a távolban. Előbb valami finoman polgárias eszme-cserélgetés az élet értékéről és értelméről, az emberiség jobb sorsra érdemes voltáról; itt-ott utópisztikus álmok hangos kifecsegése is. Majd fölsivít az enciklopédisták és Rousseau szava; még egy-két évtized, s az emberi szellem örök időkre megszabadul minden huzamosabb tartamú lidércnyomás alól.

Örök időkre. Mert a nagy francia forradalom eredménye nem a király megöletésében, a pro és kontra atrocitásokban, a köztársaság kikiáltásában fejeződik ki, hanem abban, hogy világszerte fokozottabb agymunkára serkentett mindenkit, s a gondolkozni is rest szolga-species millióiból az egyenlőség jelszavának varázsvesszejével "homo sapiens"-eket formált.

A tizenkilencedik század nagyszerű tudományos meg technikai vívmányait létrehozó új szellem ott fogantatott tulajdonképpen az Assemblée Nationale ihletes termében. A tizennyolcadik század lelke tehát már ott átolvadt a csupa tűz, csupa láng, csupa akarat tizenkilencedikébe.

Magyarország legjelentékenyebb tipográfiája a tizennyolcadik század hajnalán a jezsuita rend kezén levő, még 1577-ben alapított nagyszombati egyetemi nyomda volt, amelynek az élén rendesen a szerzet valamelyik tudós tagja állott prefektusképpen, a technikai munkát pedig ügyes faktorok irányították. A nyomda prefektusai közt voltak országos hírű íróemberek is, így a század elején a kiváló hitvitázó Szentiványi Márton tanár, ki 1688-tól kezdve egyszersmind az egész ország területére kinevezett könyvcenzor is volt. Huzamosabb ideig prefektusoskodott utána Kapi Gábor, majd Roys Ferenc, aki után 1748-tól 1750-ig jeles írónk Faludi Ferenc vezette legfölső fokon a tipográfia ügyeit. A nagyszombati nyomda utolsó prefektusa Tolvay Imre volt 1758-tól 1773-ig, aki egynéhány latin nyelvű történelmi munkácskát is írt fiatalabb korában.

A nyomda tizennyolcadik századbeli faktorainak sorát Hörmann János András nyitja meg, akinek működése idején jócskán föllendült a tipográfia. Őt követte a kurucoknak is sokat dolgozó Geuch János Henrik (1704-12), aztán Roden Gy. András (1713-15), majd megint a már korábban is ott faktoroskodott Hörmann János András (1715-17). 1717-től 1731-ig Gall Frigyes volt a nagyszombati nyomda művezetője; 1739-ben Berger Lipót nevét találjuk némely nyomtatványon, majd 1740-47 közt bizonyos Rennauerét, aki után már nem említik meg a nyomdavezető nevét az impresszumok. 1773 és 1777 közt, az egyetem Budára helyezése előtt, két faktora is volt a nagyszombati tipográfiának; a gondnoki címmel is fölruházott Folger János és Leiszek Miklós, akik közül Folger Budára is elkerült.

A nyomda rendes munkái között ott találjuk a híres nagyszombati kalendáriumot, meg az egyébfajta népies munkák jókora sorozatát. E mellett teológiai vitairatok, imakönyvek, katekizmusok, misekönyvek s egyéb vallásos iratok is nagy számmal készültek Nagyszombatban; közben-közben pedig bölcseleti, történelmi és egyéb tudományos művek is láttak ott napvilágot. Ott csinálták például a Corpus Juris kiadásait, az országgyűlési törvénycikkek hivatalos lenyomatait, Kéri Ferencnek a kelet-római császárokról szóló terjedelmes művét, Kazi Ferenc, Kaprinai István, Pray György történetíróinknak, Faludi Ferenc költőnknek és sok más íróembernek a munkáit. A tizennyolcadik század folyamán Nagyszombatban előállított összes könyvek száma úgy az ezer körül járhatott. Pontos kimutatás csak az 1745-től 1773-ig terjedő időszakról van. E huszonkilenc esztendő alatt összesen 532 könyv készült a nyomdában, köztük 382 latin, 62 magyar, 46 tót, 36 német, 5 francia és 1 horvát nyelvű.

A nyomda működését még a kuruc szabadságharc sem akasztotta meg. Bár Bercsényi Miklós kikergette 1703-ban a jezsuiták németjeit Nagyszombatból, velük együtt a félénk természetű Hörmann faktort is, Rákóczi Ferenc pedig az 1707-iki ónodi országgyűlés határozata értelmében kénytelen volt minden jezsuitát kitiltani az országból: mindamellett a nagyszombati nyomda zavartalanul dolgozhatott tovább. 1707-ben - a jezsuiták száműzetésének esztendejében - hét magyar és tizenkilenc latin, a következő évben pedig négy magyar s tizenöt latin könyvet nyomtattak Nagyszombatban, amely munkaeredmény bizony rengeteg valami volt az akkori Magyarországon.

Jól iskolázott, alapos szakképzettségű személyzete volt a nagyszombati egyetemi nyomdának. A könyvek szedése az akkori igényekhez képest mintaszerű, s a nyomtatásuk is - leszámítva a vásári nyomtatványok egyrészét - általában jobb, mint más nyomdák termékeié. S ami a kritériuma minden idők nyomdászművészetének: a nagyszombati nyomda, amikor akarja, tud tipográfiai remeket is előállítani. A tizennyolcadik század nyomdászainak nagy többsége ha megfeszül, sem képes erre.

A nagyszombati nyomda remekben készült könyveiben tisztább a betű, jobb a papiros és feketébb a festék; magyaros zamatú fametszetek s művészi réznyomatok tarkítják a mű bensejét; a külső köntös színesre festett bőr, aminek fölső tábláján kézi aranyozással csinált ornamentika díszeleg. Néha fémkapcsok is ékesítik a nagyszombati híres kötések legjavát.

A nyomdának az 1773-iki összeírás szerint nyolcvanötféle antiqua típusa és huszonhatféle német és tót betűje volt. (A tót könyveket akkoriban meg fraktur betűvel nyomtatták.) Görög és héber betűkkel s hangjegyekkel is föl volt szerelve a nyomda. Rozettákból, keretekből, apró díszekből álló ornamentális anyaga pedig akkora volt, hogy Magyarország egyetlen más tipográfiája sem vetekedhetett vele. A kuruc szabadságharcnak a lezajlása óta mindez már jobbára "házi" öntéssel állítódott elő.

Betűöntő szerszáma a múlt századokban még minden nyomdának volt. Az akkori közlekedési viszonyok mellett nem lehetett szó arról, hogy ha valamely tipográfusnak kifogyott mondjuk az e betűje: száz mérföldről hozasson ilyen "defektus"-t. Ezért a régi könyvnyomtató amikor betűt vásárolt: matricát és a maga tipometriájára beállított öntőműszert is vett hozzá, s amikor szüksége került, önmaga öntögette a pótlóbetűit. A nagyszombati nyomdának azonban úgy látszik már nagyobb arányú öntödéje volt a tizennyolcadik században, és speciális szakavatottságú öntőmunkásokat alkalmazva, állandóan foglalkoztatta őket. Ebből az következik, hogy a nyomda nemcsak a maga számára, de másoknak is önthetett betűt. 1773-ból már az öntőnek, sőt az inasának is tudjuk a nevét: az öntő Richter József volt, aki a betűmetszéshez is értett; inasát pedig Szinder Fülöpnek hívták.

A tizennyolcadik század második felében rossz idők kezdtek járni a jezsuitákra. 1759-ben Portugáliából, 1764-ben Franciaországból utasították ki őket, 1773 július 21-én pedig XIV. Kelemen pápa maga is jónak látta föloszlatni a szerzetet. Az erről szóló pápai brévét Mária Teréziának is foganatosítania kellett, s ezért 1773 szeptember 20-án elrendelte a jezsuiták összes rendházainak bezárását és minden vagyonuk lefoglalását. Ebbe természetesen beleszámítódott a tipográfia is. Ennélfogva Nagyszombatban is bizottság szállott ki, amely mindent fölleltározott, a jezsuitákat pedig - köztük Tolvay Imre prefektust s ennek régebbi elődét Faludi Ferencet is: szélnek eresztette. Tolvay a Balassáék kékkői várában húzta meg magát, Faludi pedig Rohoncon éldegélt 1779-ben történt haláláig.

A nyomda ekkor készült leltárából megtudjuk, hogy sajtóinak száma hat volt, betűkészlete pedig közel hétszáz bécsi mázsát nyomott. Találtak a nyomtatványraktárban 149-féle könyvet bekötve, s még 624-félét krúdában. A személyzetre vonatkozó adatok is benne vannak ebben a leltárban. E szerint a prefektusnak a helyettese, egyszersmind a tipográfia gondnoka Folger János volt. A hat könyvsajtó közül öt volt állandóan működésben, s ezek mellett tíz nyomtató munkás (impresszor) dolgozgatott. A kollektorok vagyis szedők száma tíz volt, a korrektoroké három. Inas (tyro) egy volt, aki 1 forint 15 krajcár kosztpénzt kapott hetenként. A munkabeosztás, tördelés stb. Leiszek Miklós faktornak a dolga volt, akinek a fizetése heti 4 forintot tett ki. A szedők és nyomtató munkások akkordbérért, mai nyomdászműszóval számolásban dolgoztak.

A jezsuita rend megszüntetése után mind az egyetemet, mind pedig a nyomdát az állam, illetőleg a királyi kamara vette kezelésébe. Az adminisztrációt a korábbi prefektus segédjére, Folger Jánosra bízták. Mária Terézia 1777 tavaszán elrendelte az egyetemnek a budai királyi várpalotába való áthelyezését, ami még ugyanennek az esztendőnek szeptember havában meg is történt. Nagyszombat városát a Budára átköltöztetett egyetem helyett kollégiumnak a fölállításával ígérte kárpótolni a királynő, s ezen a címen az udvari kancellária a nyomda felét vissza is tartotta a régi falak között, úgy határozva, hogy a nyomda személyzetéből kilenc nyomdász Folger vezetésével Budára megy, tíz pedig Leiszek faktorsága alatt Nagyszombatban marad.

A határozatot tett követte. A nyomda fölszerelésének jó fele részét - a betűöntödét egészen - szekerekre rakták és a Vág folyóhoz vitték, ahol már tutajosok vártak rája, s néhány napon belül meg is érkeztek véle Budára. Mire az egyetemet itt megnyitották - november 3-án -, már a tipográfiát is üzembe lehetett helyezni.

Az egyetemi nyomda budai működéséről a 12. oldalon szólunk. Most gyerünk vissza egyelőre Nagyszombatba.

Az ott maradt tipográfiát a most már budai egyetemi nyomdának fiókintézetéül tekintették, s mert kezdetben a budai nyomdának is igen kevés volt a munkája: a nagyszombatit a különválasztás óta alig-alig foglalkoztatták. A gyönyörű fölszerelés parlagon hevert, s a viszonylag nagyszámú személyzet lassankint széjjelszéledt. A nyomdának egyik régi szedője, Karletzky Lőrinc Alajos Fiume felé vette az útját, s ott megalapította a város első tipográfiáját 1785-ben; egy nyomtató munkás, Jelinek Vencel pedig magában Nagyszombatban állított új nyomdát, s annyira eredményesen konkurrált a régi tipográfiával, hogy ez teljességgel munka nélkül maradt, s végtére is be kellett zárni. Ez 1797-ben történt meg. Sajtót, betűt s minden egyebet Budára szállítottak, s ott a közben fejlődésnek indult anyaintézet szerelvényét gazdagították véle.

***

Buda városának nem az egyetemi nyomda volt az első - illetőleg Hess András 1471-73-iki működésének beszámításával második - tipográfiája. Mint Gárdonyi Albert közli: már 1689-ben, három esztendőre a vár visszafoglalása után akadt a német Heyl Quirinus személyében vállalkozó szellemű könyvnyomtató, aki nyomdát akart alapítani az összelődözött, félig-meddig romokban heverő városban. Terve azonban a kormány szűkkeblűsége miatt nem sikerült. Így aztán Buda városának a török uralom megszűnte után első nyomdásza a bajorországi származású Landerer János Sebestyén lett, aki 1724-ben szerelte föl a sajtóját. Korai halála után özvegye Veronika 1728 január 11-ikén újra férjhez ment a faktorához, Nottenstein János Györgyhöz, aki nagy buzgalommal feküdt neki a tipográfia fejlesztésének, s német nyelvű újságot is adott ki, de a város akkori borzalmas egészségügyi viszonyai következtében őt is csakhamar elragadta a halál. 1738-tól 1752-ig az özvegy maga vezetgette tovább a tipográfiát, majd pedig átadta első házasságból való fiának, Landerer Lipót Ferencnek, aki tizennyolc esztendeig nyomtatgatta német katekizmusait, ábécés könyveit s ponyvás füzeteit. Őutána az özvegye Katalin nevén volt a nyomda 1802-ig. Landerer Lipót Ferencnek s Katalinnak fia volt a szomorú sorsú Landerer Mihály, egyike e kor legműveltebb és legbuzgóbb nyomdászainak. 1773-ban lépett a könyvnyomtatói pályára, s 1779-től kezdve a budai Landerer-nyomda faktoraként szerepel. Mint Gárdonyi Albertnél olvassuk: igen serényen dolgozott tipográfiája fölvirágoztatásán; Trattnertől vásárolt új betűkkel szerelte föl azt. Közben sokat kellett kiállania anyjától és testvéreitől, kik minduntalan beleavatkoztak a nyomdai ügyek intézésébe. Végtére is pörre került a dolog, amiből 1794 nyarán Landerer Mihály került ki győztesnek. Megkapta a munkadíját, s továbbra is felelős faktora maradhatott a nyomdának.

Jó Landerer Mihálynak azonban nem sokáig volt már módja nyomdászkodnia. Mint a "magyar jakobinusok" meglehetősen ártatlan célzatú társaságának tagját: egy Sehy nevű színész denunciálására még ugyanennek az esztendőnek őszén elfogták, s a rendi főtörvényszék elé állították, amely a demokráciának és jogegyenlőségnek még a nevétől is irtózott. A közvádló, Németh János megvesztegethető, kapzsi, gonosz ember volt, akire már akkor is utálattal gondolt minden tisztességes magyar ember.

A magyar jakobinusok társaságában benne volt az akkori Magyarország minden kiválóbb emberbarátja és számot tevő írója; még szerencse volt, hogy csak keveset sikerült közülük kinyomozni. Az elfogottak közül halálra ítélték és kivégezték: a jeles tudós Martinovics Ignác szászvári apátot, az irodalmi téren is működött Laczkovics János huszárkapitányt, a filozófus Hajnóczy József egykori szerémi alispánt, a nagytehetségű ifjú Szentmarjay Ferencet, Sigray Jakab grófot, Őz Pált és Szolárcsik Sándort. Halálra ítélték még a legjelesebb hazafiak egész sorát, közöttük a magyar irodalom kimagasló alakjait: Kazinczy Ferencet, Szentjóbi Szabó Lászlót és Verseghy Ferencet, valamint jó tipográfusunkat Landerer Mihályt is, de ezek halálos ítéletét súlyos börtönre változtatta a királyi kegyelem.

Kazinczy és Verseghy kibírták valahogy a spielbergi és kufsteini börtönök borzalmait; Szentjóbi belehalt a raboskodásába; Landerer Mihály pedig tízesztendős szomorú rabság után testben-lélekben megtörve, munkára képtelenül, úgyszólva csak meghalni jött ki a tömlöcéből.

Mártír nyomdász volt ő is, mint előtte és utána sokan. A magyar nép jobblétéért és szabadságáért küzdött és szenvedett; vésse tehát emlékét a szívébe minden magyar könyvnyomtató...

No most térjünk vissza az 1777 őszén Budára helyezett egyetemi nyomda tizennyolcadik századbeli történetének további ismertetésére.

Amíg az egyetem a királyi palotában talált hajlékot: a nyomdát jóval távolabb, a mostani Országház-utcában (a mai nyomdaépület mögött, Hunyadi Mátyás király fiának, Korvin Jánosnak egykori házában) helyezték el. A tipográfiának ekkor négy sajtója volt, amelyeken összesen hét nyomtató munkás dolgozott; a személyzet ezenfölül hat szedőből, egy betűöntőből és tizenegy más munkásból állott. Nyomdaigazgató kezdetben a híres történetíró Pray György volt, kinek helyébe 1778-ban a Párizsban dolgozott Trattner Mátyás tipográfus, majd 1783 nyarától a korábbi faktor Folger János került, aki ezután már csak rövid ideig maradt a tipográfia élén.

A nyomda vezetése ekkoriban bürokratáknak a kezébe került. Amíg annakelőtte bizonyos patriarkális lomposság jellemezte az ügyvitelt: most egy sereg mindenféle számvevőségi és egyéb tisztviselőt is kellett a nyomdának eltartania, akik ugyan tömérdek tintát fogyasztottak, de a nyomda fölvirágoztatásához semmivel sem járultak hozzá. A budai korszak első tizenöt évében ugyanis egy fillérnyi jövedelmet sem hozott a tipográfia. Pedig az egyetemi nyomda ekkoriban már olyan szabadalmakkal dicsekedhetett, amelyek sok tekintetben lehetetlenné tették a privát vállalatoknak vele szemben való konkurenciáját. Így már 1779-ben szabadalmat nyert Mária Terézia királynőtől az összes magyarországi nyilvános iskolákra kötelező tankönyveknek a kinyomtatására s terjesztésére.

Amellett a sikkasztások is egymást érték akkoriban a vállalatnál: az e korszakbeli gondnokok majd mindenike fölfüggesztés útján vált meg a hivatalától.

Erősebb lendület csak a tizennyolcadik század utolsó esztendeiben mutatkozik a várbeli tipográfiánál. 1797-ben a Nagyszombatban maradt tekintélyes nyomdakészlet is visszakerül Budára. Ugyanez időtájt az egyetemi nyomda harmincötezer forintért megvette Novákovics Iván bécsi nyomdáját, aminek révén rengeteg cirill betűs anyag került a birtokába. 1798 nyarán pedig megkezdték a betűöntöde bővítését és átszervezését, s e végből Budára hívták a kitűnő hírű Bikfalvi Falka Sámuelt, aki Tótfalusi Kis Miklós után a legnagyobb betűmetsző művésze volt Magyarországnak. Új, hatalmas fejlődés indult meg mindezek következtében, aminek hatása azonban csak a tizenkilencedik század elején kezdett érezhetővé válni, mikor a budai egyetemi tipográfia vagy huszonöt-harminc esztendeig az aranykorát élte. Ennek a megismertetése már nyomdászattörténetünk jövő kötetének a föladata lesz.

***

Pest városának első könyvnyomtatója a nagyszombati származású Eitzenberger Ferenc Antal volt, aki 1756-ban állította föl a sajtóját. A pestvárosi tanács ugyan egy ideig akadékoskodott, a nyomdanyitás jogát a budai Landerer akkor még csak tizenhárom esztendős mostohafiának igyekezvén fönntartani, de Eitzenberger a helytartó tanácshoz föllebbezte a dolgot, mondván, hogy a Landererék gyereke még iskolába jár, s azután is legalább nyolc esztendei szorgos tanulásba kerül, mire a nyomdászatot valamennyire is megtanulja. Az argumentum hatott, s Eitzenberger rövidesen berendezhette a nyomdáját. Betűtípusait Trattner János Tamástól vásárolta, akinek bécsi hatalmas nyomdája mellett tekintélyes betűöntő műhelye is volt, s - éppen úgy, mint egyetemi nyomdánknak az öntödéje - Magyarország magán-tipográfiái számára is szállított betűt. Az első pesti nyomda német nyelvű kalendáriumot, egy sereg latin és német könyvet s nagyszámú vásári cédulát meg füzetkét nyomtatott, olykor tilalmas dolgokat is. Ezért rövid időre be is csukták a tipográfiát.

Eitzenberger 1776-ban meghalt, s a tipográfia egy ideig az özvegye nevén állott. 1782-től kezdve egyik fia Antal volt a könyvnyomtató, akitől 1785-ben Lettner Gottfried József, majd 1789-ben Paczkó Ferenc Ágoston vásárolta meg, akinek homályos adatok szerint már a hetvenes években is lehetett könyvsajtója Pest városában.

A Paczkó-család ez a tagja Pozsonyban is, meg Pesten is nagy buzgósággal szolgálta a magyar irodalom ügyét. Ő adta ki az első magyar nyelvű újságot, a "Magyar Hírmondó"-t Pozsonyban 1780-ban, majd pedig "Magyar Merkurius" címmel Pesten is adott ki egy ideig hírlapot. Munkája bőven volt, hiszen a kormányhatósági nyomtatványokat is ő készítette. Fia s utóda Ferenc József a magyar jakobinusokkal való összeköttetése révén 1794-ben bajba került, de ártatlan, s mindenekfölött a bőre megmentéséért áldozni tudó pénzes ember lévén: kikerült a csávából.

1773-ban újabb nyomda keletkezett Pesten. A pozsonyi Royer-család egyik tagja, Royer Ferenc Antal alapította, ki előbb a budai Landerer-nyomdának volt a faktora. A pesti Royer-nyomda tulajdonosa valójában a pozsonyi Füskúti Landerer János Mihály volt, ki 1783-ban a maga nevére íratta ezt a nyomdáját is.

Ez a Füskúti Landerer János Mihály a budai nyomda megalapítójának, Landerer János Sebestyénnek volt a második fia. Pozsonyba kerülve, ott 1750-ben megvette a Royer-féle tipográfiát. Itteni sok nevezetes vállalkozása között nevezetes a "Pressburger Zeitung" kiadása 1764-től kezdve. 1774-ben a jezsuita rend föloszlatása után ő vette át a kassai jezsuiták nyomdáját is, s így egyszerre háromfelé is volt tipográfiája. Mikor 1795-ben, hetvenéves korában Pozsonyban lehunyta szemét, hatalmas munka állott mögötte: Pozsonyban negyvennégy, Pesten huszonhárom és Kassán huszonegy esztendeig terjesztette a fölvilágosodást. Nyomdái jól jövedelmeztek; akkora vagyont szerzett velük, hogy a Temes megyei Füskút falut megvásárolva, egyszerre négyszázhúszezer forint készpénzt tudott érte letenni. Nemesi előnevét is innen kapta.

Ennek a Füskúti Landerer János Mihálynak fia és örököse volt Landerer Mihály János, aki 1795-től 1809-ig tevékenykedett. Nyomdái jól működtek; könyvkiadó-vállalata virágzott. A Nyitra megyei Óturán papirosmalma volt, de ez távolról sem fedezhette nyomdáinak papiros-szükségletét; többfelől máshonnan is vásárolgatott tehát papirost; például a dejtei Tauber-féle papirosmalom is jórészt csak az ő számára dolgozott.

A tizennyolcadik század Landerer Mihályait irodalmunkban össze szokták keverni egymással. Jegyezzük meg tehát: volt egy Landerer Mihály, a budai nyomdának felelős faktora, a Martinovics-eset vértanúja; volt aztán egy Füskúti előnevű Landerer János Mihály, igen gazdag ember, kinek Pozsonyban, Pesten és Kassán volt tipográfiája; s végül volt egy Landerer Mihály János is, a most említettnek fia és örököse, aki Pozsonyban s Pesten nyomdászkodott, de már erősen a tizenkilencedik századba átnyúlóan.

1782. február 20-ikán veszedelmes konkurenciára virradtak a pestvárosi könyvnyomtatók. A világhírű bécsi Trattner János Tamás, akinek nyomdái voltak Bécsben, Innsbruckban, Triesztben, Linzben, Zágrábban s Varazsdon, könyvkereskedései pedig majd mindenütt az osztrák örökös tartományokban: folyamodványt intézett József császárhoz, amelyben azt kérte az uralkodótól, hogy mint magyar honos Pesten könyvnyomdát, betűöntő műhelyt s könyvkereskedést, Pozsonyban, Győrött, Nagyszebenben és Temesvárt pediglen könyvkereskedést alapíthasson. Hiába volt a pesti nyomtatómesterek és könyvkereskedők minden kesergő tiltakozása és deputációzása: Trattner az engedélyt megkapta, s 1783-ban már be is rendezhette nyomdáját az akkori Uri, most Petőfi Sándor utcában.

Igen érdekes Trattner János Tamásnak a pályafutása. Magyarországon született, Kőszeg mellett egy kis faluban, 1717-ben, szegény szülőktől. A korán árvaságra jutott fiú egy rokonától, Müller bécsújhelyi tipográfustól tanulta meg a nyomdászatot. Fölszabadulása után Bécsbe ment, s ott Ghelen nagyszabású nyomdájában dolgozgatott kilenc esztendeig. 1748-ban megvásárolt egy kicsiny nyomdát és nagy szorgalommal s kitűnő üzleti szellemmel feküdt neki a fejlesztésének. 1750-ben már tizenhat sajtóval dolgozott. Van Swieten báró udvari orvos és Márki prépost figyelmeztették Mária Teréziát az ambiciózus ifjú könyvnyomtatóra, s ettől fogva a királynő minden tekintetben a legmelegebben pártfogolta őt. A királynő kegyes szimpátiájának köszönhette, hogy a közoktatási ügyek új szabályozásakor, 1752-ben, az összes iskolai könyvek nyomtatását őrája bízták. Ekkor már harminckét sajtója s két papirosmalma is volt. Ugyanez időtájt kezdte alapítgatni ausztriai és horvátországi fióknyomdáit s könyvkereskedéseit. 1773-ban építtette a híres Trattnerhofot a bécsi Grabenen, hatalmas nyomdaépületet, amelyben a rengeteg tipográfiai berendezkedés mellett helyet foglalt a fa- s rézmetszői osztály, a nagy kiterjedésű könyvkötészet meg a könyvkiadói s könyvkereskedői centrále is. Mária Terézia rendeletére József trónörökös számára kis amatőr-nyomdát szerelt föl, s megtanította a lelkes ifjút a könyvnyomtatásra. Az aulikus, jó megjelenésű és simulékony Trattnert az idők folyamán több nagy kitüntetés érte. Mária Terézia királynő udvari nyomdászává, férje Ferenc pedig római szent birodalmi lovaggá nevezte ki őt; II. József ausztriai és II. Lipót magyar nemessé tette. 1798-ban történt halálakor országszerte gyászolták.

Bár a Trattner János Tamás vállalkozása valósággal monstruózus nagyságú volt a maga idejében: irodalmunk s nyomdászatunk ügyét nem sokkal vitte előre. Szabadabb szellemű könyv az ő nyomdáiból nem kerülhetett ki; jobb magyar íróink őtőle sohasem is remélhettek támogatást. Ami pedig a könyvnyomtatás művészi felét illeti: Trattner megelégedett a lanyha középszerűséggel. Nagyszabású betűöntödéje volt, de ennél is a legridegebb üzleti szellem nyilvánult meg: egyetlen valamirevaló új betűt nem terveztek meg nála: ami szép típusa és tetszetős ékesítő anyaga volt: mind úgy lopkodták össze a franciáktól, németektől meg hollandusoktól. Utánmetszés és utánnyomtatás dolgában ez a sokat magasztalt Trattner János Tamás érte el minden idők tipográfusai közt a legnagyobb rekordot. Ezért különösen a német könyvkiadók körében igen rossz híre volt. Egy német kortársa így ír róla: "Jellemének igen csúnya foltja, s az esetleges érdemeit is teljesen elhomályosítja az, hogy a tisztességbe ütköző utánnyomtatást nagyban űzi, s többnyire ott arat, ahol éppenséggel semmit sem vetett"...

Pestvárosi nyomdáját Trattner János Tamás egy rokonával, Trattner Mátyással kezeltette, ki jó magyar ember volt, s későbben sok jó szolgálatot tett a lassan cseperedő irodalmunknak is. Felsőőrön, Vas vármegyében született 1745-ben; nyomdászi neveltetését Trattner János Tamás bécsi nyomdájában nyerte. Fölszabadulása után Párizsba utazott, ahol teljes tizenhárom esztendőt töltött a nyomdászat minden ágazatának szorgos tanulmányozásával. Közben párizsi polgárrá is lett. 1778-ban végre hazatérve, a budavári egyetemi nyomdának lett az igazgatója, vagy mint akkoriban mondották: prefektusa. Innen azért kellett távoznia, mert az egyetemi nyomda egyetlen veszedelmes konkurensének, a bécsi öreg Trattnernek a kémjét látták benne. Talán nem is egészen alaptalanul.

Trattner Mátyásnak 1789-ben fia születvén, keresztapául a nyomda tulajdonosát, a bécsi Trattner János Tamást hívta meg, ki a szép tipográfiát keresztfiának ajándékozta. A fiú fölcseperedéséig természetesen a jó szakember Trattner Mátyás kezelte továbbra is a nyomdát.

***

Pozsonyban a tizennyolcadik század kezdetén nem volt nyomda. 1715-ben került ide Salzburgból a jeles protestáns könyvnyomtató Royer János Pál, s a városi tanács engedelmével nyomdát alapítva, mindjárt eleve tanúságot tett jó ízléséről és életrevalóságáról. A Nagyszombatban székelő Esztergom-egyházmegyei konzisztórium már a következő esztendőben bepanaszolta őt az udvari kancelláriánál, mondván: "Egy bizonyos könyvnyomtató Pozsonyban a nyomdászatot gyakorolja, miáltal az érseki rendelkezés alapján létesült nagyszombati akadémiai nyomtató műhelynek - mely az országban szükségelt ájtatos könyvek terjesztésére elégséges - nem kis kárára van. Azonkívül a konzisztórium nem titkolhatja el azt a meggyőződését, hogy a pozsonyi nyomdaalapítás az ott nagy számban lakó s vagyonos protestáns polgárok felszólítására s az ő érdekükben történt, kiknek ott főiskolájuk is van, s a közel eső helységekben is sok protestáns lakik. E szerint nyilván a katolikus vallás ellen intézett könyveket fognak Pozsonyban nyomtatni; ebben pedig a protestánsok által bizonyosan pártoltatni és segíttetni fognak, minthogy a protestáns könyveket az igen magas vám, valamint az elkobzás kockázata miatt nagyon nehéz dolog most Németországból behozni. Különben is Pozsonyban ez a nyomda fölösleges, minthogy a bécsi s nagyszombati katolikus nyomdák a könyvhiányt elégségesen pótolják, s egész Magyarország e nembeli követelményeit a nép teljes megelégedésére teljesíthetik. Ezért kéri a konzisztórium az udvari kancelláriát, hogy e pozsonyi eretnek könyvnyomtatónak a működését beszüntetni, s ezenfölül még a betűit meg a sajtóit is Pozsonyból eltávolíttatni méltóztassék."

A pozsonyi városi tanács védelmére kelt Royernek. Főképp ennek köszönhette a derék könyvnyomtató, hogy nem történt bántódása, s hogy a magyar udvari kancellária az esztergomi konzisztórium kérését elutasította, még pedig a következő megokolással: "1. Pozsonyban már a régmúlt időkben is volt nyomda; 2. az itt tartatni szokott számos országgyűlések, valamint törvénykezési és politikai kongresszusok által a város nevezetessé lett, azonkívül pedig a székesegyházi káptalan és számos szerzetes- meg apáca-zárda székhelye lévén: a könyvnyomtató műhelynek a működése Pozsonyban okvetlenül szükséges."

Royer ezek után - megszerezve még a külön privilégiumot is - nyugodtan folytathatta munkásságát. 1730 körül megvásárolta a Chrastina féle puchói tipográfiát is, de az innen való betűket magasságbeli különbözőségük és ócskaságuk miatt nem használhatván, átöntötte az egészet a maga tipometriájára. Ezzel a betűkészlete vagy hatvan bécsi mázsára növekedett. Sajtója három volt.

Royer János Pál 1737 november havában meghalt. Rája három esztendőre özvegye is követte őt a síri világba. A nyomdát - amelynek impresszuma ezután így hangzott: "Royer örökösei" - ekkor már veje és faktora Bauer Károly igazgatta, mindaddig, míg az egyetlen Royer-fiú, Ferenc Antal el nem érte a nagykorúságát. Mikor aztán a nyugtalan vérű ifjú Royer átvette a tipográfiát: testvérei osztályos pörrel fenyegették, aminek következtében 1750-ben tizenegyezer forintért eladta a nyomdát Landerer János Mihálynak, ő maga pedig előbb a kalocsai érseki nyomdának, majd pedig 1756-tól 1758-ig az egri püspöki nyomdának lett az első művezetője. Esztergomban is dolgozott. Azután Budára ment Landerer Katalin nyomdájába faktornak, 1773-ig maradva meg ebben az állásában, amikor a pozsonyi Landerer János Mihály az ő neve alatt nyitotta meg pestvárosi könyvnyomdáját.

A pozsonyi Royer-Landerer-nyomdának 1770-ben társa került az Olmützből bevándorolt Paczkó Ferenc Ágoston tipográfiájával. Jelentős, szép nyomda volt ez is. Benne készült az első magyar nyelvű újságlap, a "Magyar Hírmondó" 1780-tól kezdve. A kormányhatósági nyomtatványok előállítására pedig tízesztendős szerződést kötött Paczkó. Pesten is nyomdát nyitott a Kecskeméti utcában, legidősebb fiának Ferenc Józsefnek kezelésére bízva ezt az új műhelyt. Ez a fiú az öreg Paczkó halála után tizennyolcezer forintnyi becslési összegben magához váltotta a pozsonyi nyomdát is, 1806-ig szorgalmatoskodva vállalatainál. Az irodalmunk is nagyon sokat köszönhet neki.

Pozsony városnak tizennyolcadik századbeli harmadik nyomdáját Weber Simon Péter nagyszebeni születésű tipográfus alapította meg 1783-ban, Landerer és Paczkó minden tiltakozása ellenére. Nyomdája gazdag fölszerelése és csinos nyomtatványai révén mihamar jeles hírűvé lett. 1789-ben Weber fióknyomdát is állított Komáromban, ami azonban 1795-ben Weinmüller Bálint kezére került.

Egy negyedik nyomda is létesült Pozsonyban 1784-ben. Megalapítója Löwe Antal ulmi könyvkereskedő volt, aki azonban csakhamar egy rajztanárnak, Schauff Jánosnak adta el az ekkoriban még kisded s jelentéktelen nyomdát.

***

Sopron városának az ausztriai Wildbergből bevándorolt Streibig Antal József volt az első könyvnyomtatója 1725-ben, egy sematizmussal bővített kis naptárt nyomtatva e kies városunkban. Öt esztendő múlva Győrbe vitte át a tipográfiát, amelynek a címe "Cs.kir.szab. győri püspöki és polgári könyvnyomda" volt a tizennyolcadik század végéig, s amely azután is megmaradt a család birtokában egészen 1850-ig. Utódai voltak: Streibig Gergely János (1740-1749), Streibig György (1775 körül), Streibig József (1818-ig). Az utóbbi 1788-ban Pápán is állított tipográfiát; ezt 1789-ben Veszprémbe helyezte át, majd pedig Számmer Mihálynak adta el 1790-ben. A soproni második nyomdát Schmidt Miklós János alapította meg 1735 körül; 1749-ben Siess János József kezére került, akinek utóda Siess Antal a soproni officinán kívül Szombathelyen is tevékenykedett 1776-tól kezdve; egyebek közt ő nyomtatta ki a jó Mikes Kelemennek "Törökországi leveleit" is.

Komáromban már a tizenhetedik század utolsó tizede felé megjelent Töltési István uram, Debrecen város nyomdájának egykori provizora. Szabadalmát csak 1705 őszén kapta meg, akkor is csupán a híres "Komáromi kalendárium" nyomtatására. Mindamellett nyomtatott őkegyelme egyebet is; így például 1718-ban az "Isten eleibe fölbocsátandó lelki jó illatokkal teljes arany tömjénező" c. imádságos könyvet is. 1721 körül Turóczi Mihály kezére került a nyomda, aki azonban gyönge tevékenységet fejtett ki. 1789-ben Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató létesített fióktipográfiát Komárom városában, azonban már 1795-ben Weinmüller Bálintnak adta át azt.

Vác első tipográfusa Ambró Ferenc Ignác, aki 1770-ben kezd ott nyomdászkodni. 1780-ra már olyan tekintélyt szerez a nyomdász névnek, hogy a közmunkától meg a városi adózástól is fölmentik. Ambró halálakor, 1792-ben, a tipográfiát az addigi faktor Gottlieb Antal vásárolja meg.

A kalocsai érseki nyomdát Batthyány József gr. érsek alapította 1749-ben. Fölszerelője minden valószínűség szerint Royer Ferenc Antal volt. 1765 körül a piaristák kezére kerül a nyomda. Művezetői voltak: Wagner János József (1766), Neuner Frigyes szerzetes (1782-1797) és Prandtner Lipót szerzetes, a matematika tanára s egyszersmind igen jól képzett nyomdász (1799-1803).

A fönnebb említett Royer Ferenc Antal volt első faktora az egri püspöki nyomdának is, amelyet 1756-ban alapított Barkóczy Ferenc gróf püspök. 1761 óta érseki nyomdának nevezik ezt a szép tipográfiát. Royer csak két esztendeig maradt Egerben. Utána rokona, a szintén pozsonyi Bauer Károly József vezette a nyomdát 1764-ig.

Ugyancsak a nyugtalan vérű kitűnő szakember Royer Ferenc Antal volt a legelső esztergomi könyvnyomtató 1761-től 1763-ig.

Temesvár városában már 1766-ban folyamodott könyvnyomda nyitására szóló engedélyért Kolb Antal budai nyomdász-segéd, de ezt aligha kaphatta meg, mert őtőle származó sajtóterméket nem ismerünk. Az első ismert nyomdát Heimerl Mátyás József alapította meg 1769-ben. Halála után, 1787-ben, Slovaczek József lett az örököse. Ennek utóda 1792-től 1806-ig Jónás Jakab János volt.

Újvidéken 1789-ben létesül az első tipográfia, meg pedig az akkor alapított királyi gimnázium kezelése alatt.

Pécs városának Engel József volt az első tipográfusa. 1772-ben állította föl a sajtóját. Halála után (1796) özvegye Krisztina folytatta a nyomdászkodást 1808-ig, amikor veje Knezevics István vette át a szép kis nyomdát.

Nagyváradon 1745 táján alapította meg Csáky püspök a papnevelő intézet tipográfiáját, amely némi nyomokról ítélve, a lőcsei Brewer-nyomda egy részének megvételéből került össze. A nyomda első faktora Kállay Gergely, a debreceni városi nyomda későbbeni provizora lehetett. Őt követték részben faktori, részben bérlői minőségben: Becskereki Mihály (1754-ig), Wolff József (1762), Heller János (1769), Balent Ignác (1779-1786), a pesti Eitzenberger Ferenc (1787-1797), Rábai István (1798) meg Gutmann János Pál (1799-1802).

Nagykárolyban 1754-ben alapított tipográfiát Károlyi Ferenc gróf, megvévén e célra a lőcsei Brewer-nyomdának egyrészét. 1758-ban történt halála után fia Antal lett a nyomda tulajdonosa, ki szintén melegen karolta föl az irodalom és a nyomtatás ügyét. A nyomda vezetői és bérlői: Szatmárnémeti Pap István (1754-1775) és egy ideig való társa, Bíró Mihály, az egykori debreceni provizor (1754-17), a pesti nyomdászcsaládból való Eitzenberger Ferenc (1778-1882), Kleemann József (1783-1794). Ennekutána Gőnyei Pócs Gábor váradi kompaktor kezére jutott a nyomda, ki a már kopott betűkészletet fölfrissítette.

A Bihar vármegyei Diószegen a valószínűleg Debrecenből odaszármazott Medgyesi Pál állított sajtót 1788 körül. Hamarosan elkövetkezett halála után özvegyéé lett a tipográfia, aki faktorával Rábai Istvánnal 1795-ig dolgozott Diószegen. Később a nyomda Szigeti Mihály, a debreceni provizor kezére jutott, aki Váradra vonult el vele.

***

Debrecen városa nyomdászatának históriáját ott hagytuk el, hogy Kassai Pál provizor halála, majd özvegyének egy-esztendős vezetősködése után az ügyes kezű, de szerencsétlen sorsú Vincze György lett a nyomda provizora.

A tizennyolcadik század az állandó szorongattatás meg a veszedelmek korszaka volt a debreceni tipográfiára nézvést. A török kiszorult Magyarországból; helyébe reánk szakadt a bécsi udvar százszorta gonoszabb zsarnoksága. Bevezetője volt ennek a Kobb és Caraffa fölvidéki hóhérkodása, ami elől ezrével hagyták el otthonukat a fenyegetett magyarok. Thököly egykori vitézei is ott lappangtak még mindenfelé. Már jóval a Rákóczi-szabadságharc előtt apró guerilla-harcok színhelye volt az egész Tiszántúl; erdők-nádasok ezreit rejtegették az elszánt bujdosóknak; akit elfogtak közülük: karóba-húzás, kerékbetörés lett a szomorú sorsa; viszont a bujdosók is csapatostul verték agyon a szerte harácsolgató német zsoldos katonákat.

Amikor fél Magyarországon, s így Debrecen körül is, ilyen világ járta, s a város lakossága örökös rettegésben töltötte napjait: az irodalom meg a tipográfia is megsínylette a nehéz időket. A város nyomdája a tizennyolcadik század nagy részén át mindössze egy-két sajtóval dolgozott; eleinte a háborús nyomorúság, későbben a cenzúra veszedelmei miatt. Városi tanácsnak is, meg tipográfusnak is amúgy "debreceni szem"-mel kellett néznie a dolgokat, s mindenben óvatosnak lennie, nehogy a hatalom ürügyet találjon arra, hogy megfossza a várost a sajtójától.

1705 október 20-ika gyászos napja a debreceni tipográfiának. Herbeville császári hadvezér labanc serege bevonult a városba, s a katonák hitvány vandalizmusukban a nyomdát is teljesen elpusztították. Mint a város jegyzője írja: "A betűk a kástákból kiforgattattanak, párnákból kihasogatott és széjjelszórt tollakkal, porral, gazzal, szeméttel, boltbeli aprólékokkal összekevertettenek. Kiváltképpen bécsi korom is lévén a betűkkel együtt, mellyel nyomtatni szoktanak: annyira elfogott mind betűt, tollat, port a boltban, hogy csak nagy bajjal sepertettenek egybe a betűk mind gazostul. Sok betűt az uccákon, mezőkön és táborhelyeken, mind itt, mind másutt hintettek el."

Ugyanekkor elpusztult a sárospataki nyomda fölszerelése is, amelyet a jó emlékű Rozsnyai János mentett meg a jezsuiták elől 1671-ben, s mely a nagy tanácsháznál volt ládákban elraktározva. Ennek a betűit is széthurcolták.

A nyomda provizora - vagyis művezetője - Vincze György eltűnt a nagy felfordulásban. Ott veszett-e valahol a nyomdája körül, vagy tovafutott-e más, bátorságosabb helyre: nem sikerült eddigelé kideríteni. Kár érette, derék tipográfus volt. A kopottas betűkkel is jó munkát igyekezett végezni, aminek az 1697-től 1705-ig megjelent negyvenötféle, nagyrészt kisebbszerű nyomtatványa a tanúbizonysága. Ő nyomtatta "Rákóczi Ferenc fejedelem imádságát" 1703-ban, s a híres Rákóczi-manifesztumot is 1704-ben, az utóbbit jól megokolt, ámbátor mégis csak kárba veszett óvatosságból impresszum nélkül.

Az 1705-iki labancdúlás után hat-hét esztendeig, úgy látszik, nem volt nyomdája a városnak. 1712 felé kezdhette meg itteni tipográfusi működését Miskolczi Ferenc, aki egyike volt a tizennyolcadik század legjelesebb magyar könyvnyomtatóinak. Mint Csűrös Ferenc, a debrecenvárosi nyomda történetének érdemes megírója mondja: Miskolczi Ferenc a könyvnyomtatást a debreceni officinában kezdette tanulni, s inas-éveit itt tölthette. 1697-ben már Kolozsvárt, azután Lőcsén dolgozik az ottani jó hírű műhelyekben. 1702-ben már a java nyomdászok közé számíthatták. Neve ott olvasható azon a márványtáblán, melyet a kolozsvári belső templomban helyeztek el Tótfalusi Kis Miklós életrajzával s a nagyszerű nyomdászt dicsőítő versekkel. E versek közül néhányat egykorú nyomdászok írtak, mint Fekete Jakab, Németi Mihály, Telegdi Pap Sámuel, s a Miskolczi neve is olvasható közöttük, mint a Tótfalusi emlékét dicsőítő egyik versnek a szerzője.

Hogy mikor került vissza Miskolczi Ferenc Debrecen városába: nem tudjuk. 1712-ben már városi tipográfus volt. Ugyanebben az esztendőben feleségül vette Kocsi János püspök uram hajadon leányát Erzsébetet. 1716 márciusában a tanács Tönkő Szilágyi Istvánnal egyetemben kiküldte őt Hollandiába, a Komáromi Csipkés György sok viszontagságot ért bibliájának kinyomtatása végett. 1718 január 4-ikén érkezett haza. Hosszú leydeni tartózkodása idején nyilván tipográfiai munkát is végzett a Luchtman Sámuel ottani híres könyvnyomdájában.

Bármennyire öregbítette is azonban nyomdászi ismereteit a könyvnyomtatás klasszikus földjén jó Miskolczi Ferenc: hazatérte után ennek nem sok hasznát vehette. A debreceni városi nyomda fejlesztéséről, nagyobbításáról az akkori nyomasztó politikai és vallásügyi viszonyok közepette szó sem lehetett. Hiszen még a debreceni kalendárium nyomtatását is eltiltotta a magyart sohasem kedvelő, a kálvinista magyart pedig mindig rossz szemmel néző s nyíltan vagy alattomban mindenkor üldöző bécsi hatalom. A labancdúlás után összeszedett kis tipográfiát különben is újabb veszedelem érte 1719 július 17-ikén: a város sok más épületével egyetemben porig égett.

Jó három esztendőbe került, mire a nyomdát annyira-mennyire talpra állíthatták. Miskolczi Ferenc - akkor már városi szenátor - ebben a munkában mint nyomdainspektor vett részt. Ezenfölül is volt mindenféle tisztsége. 1720-ban negyedfél hónapig Bécsben tartózkodott városa képviseletében. Azután is voltak nevezetes kiküldetései. Halálának ideje Csűrös szerint 1740-re tehető, amely esztendőtől kezdve neve nem fordul elő többé Debrecen város tanácsának a jegyzőkönyveiben.

A szűkös arányokban restaurált városi nyomda provizora 1723-tól kezdve Viski Pál uram, aki valamikor tógátus deákja volt a debreceni kollégiumnak. A tipográfia inasai jobbára innen kerültek ki. Viski Pál 1733. február végéig töltötte be az állását, a vége felé már sokat betegeskedve. 1728-tól kezdve két szociussal vagyis segéddel és két inassal dolgozott. Vallásos gyakorlatra szánt nyomtatványok, iskolás könyvecskék meg alkalmi iratok sokszorosítása: ez tette ki az ő idejében is a nyomda munkakörét. Nagyobb szabású művek a sajtószabadság pribékjeinek leselkedése miatt az egész századon át alig is jelenhettek meg.

1733 áprilisában az addigi szocius Margitai János uram került a tipográfia élére. Ügyes, jó nyomdász volt; nagy gondot fordított a nyomtatványaira, s egyebekben is fejleszteni igyekezett a nyomdát. 1736 körül új kiadást készített a templomi használatra szánt református énekes könyvből, valószínűen Bécsből szerezve meg hozzá a jól olvasható cicerós betűt és a hangjegytípusokat. Későbben Baselből is hozatott betűt meg patricát. 1646-ban már hat emberből állt nyomdájának a személyzete. Praelumainak - vagyis sajtóinak - a száma pedig 1649-ben kettő volt.

Margitai János 1752 elején halhatott meg. Utóda Bíró Mihály volt, akit egy esztendő múlva Kállay Gergely, a nagyváradi papnevelő intézet nyomdájának egykori művezetője váltott föl a városi nyomda provizorságában. Ezt a Kállayt 1759-ben hűtlen kezelés címén fogságra vetették.

A hűtlen kezelés vádja a tizennyolcadik század folyamán gyakran fölmerül a debreceni provizorok ellenében. Az ördög azonban semmi esetre sem olyan fekete, mint aminőnek mondják. Majd mindenik esetben egy ősi tipográfus-szokás az ilyesféle állításoknak a kiinduló pontja. A régi nyomdászok rendes beneficiumai közé tartozott ugyanis az is, hogy minden nyomtatványukból egynéhány példány járt nekik, amit ha volt reá vevőjük: akár el is adhattak. Így volt ez Debrecenben is. A nyomdászok egy része azonban a kevésbé kapós munkáknál nem érvényesítette az ingyen példányokhoz való jogát, hanem ennek fejében halmozva vette ki részét ama kiadványokból, amelyeknek kelendősége felől nem lehetett kétség. Bíró Mihály uram például reá se hederített a tót zsoltárokra és mindenféle kisebb latin nyelvű nyomtatványokra, de bezzeg kétszáz példányt nyomtatott a maga papirosára, s százat-százat engedélyezett a szociusok mindenikének, mikor a nagy kelendőségű énekes könyv nyomtatására került a sor. A tipográfus jogainak ez önkényes magyarázatáért aztán el is mozdították a provizorságtól. Utóda Kállay Gergely is ilyenformán cselekedhetett, meg aztán némi slendriánság is nyomhatta a lelkét: ezért került tömlöcbe. Bár nemsokára kieresztették, de a város kárát meg kellett térítenie, még pedig a nyomda ellenőrével, a későbbeni provizorral: Margitai Istvánnal közösen.

Ez a Margitai István valószínűen fia volt a fönnebb emlegetett Margitai Jánosnak. Már 1753-ban szociusképpen dolgozott a debreceni tipográfiában. 1754-ben a frissében szervezett ellenőri tisztséget töltötték be vele, s ez volt a szerencsétlensége, mert holtáig nyöghette a Kállay hanyagsága s a maga elnézése következtében reárótt kártérítési kötelezettséget. A provizorságot 1759 augusztus 1-jén foglalta el, pontos leltárt véve föl a nyomdai "konzervatórium"-ról (raktárról) is. A konzervatórium könyvkészlete jobbára vallásos művekből és iskolás könyvekből állott; az előbbiek közül Csűrös Ferenc a következő címűeket sorolja föl: "Mennyei tárház kulcsa"; "Mennyei társalkodás"; "Lelki balzsámum"; "Lelki hódolás"; "Romlottság kútfeje"; "Harmóniás zsoltár"; "Keskeny út"; "Lelki fegyver"; "Új testamentum" (különböző nagyságú szedéssel); "Bujdosásnak emlékezetköve".

Margitai István huszonhét esztendőre terjedő provizorsága idején is - mint Csűrös Ferenc írja - legtöbbnyire vallási munkák s iskolás könyvek kerültek ki a debreceni két "praelum" alól. Nem is lehetett másként. A cenzúra oly súllyal nehezedett a városi nyomdára, hogy a provizor szabadabb mozgást nem engedhetett meg magának. Nem engedte volna a városi tanács sem, melynek mindig attól kellett rettegnie, hogy a jó alkalomra leső kormányhatalom egyszerre csak megszünteti a nyomda működését, s akkor a különben is sokfelől szorongatott magyar reformátusság meg lesz fosztva a legfőbb szellemi fegyverétől.

Másrészt a nyomda legkelendőbb termékei a protestáns vallási munkák és az iskolás könyvek voltak. Az előbbiek kiadása dolgában a debreceni tipográfia a tizennyolcadik században úgyszólva egyedülálló volt az egész országban. Az iskolai könyvek népszerűsége és kelendősége pedig szoros összefüggésben volt a debreceni kollégium e korbeli hatalmas föllendülésével. A kollégium a tizennyolcadik századnak derekán s második felében élte virágkorát. Tanárai: Maróthy György, Hatvani István, Sinai Miklós, Szathmári István, Varjas János és Budai Ézsaiás országszerte ismert tudós emberek voltak. Az ország minden részéből tódult ide az ifjúság színe-java. A kollégium ifjúsága egymagában is elegendő fogyasztója lett volna a tankönyveknek, melyeket többnyire maguk a professzorok írtak vagy rendeztek sajtó alá. A kollégium azonban - Csűrös szerint - nem állott egymagában ezen a téren. A fogyasztást nagyban emelték az úgynevezett "partikulák", a környékbeli alsóbb rendű középiskolák, melyeknek rektorai a kollégiumban végzett tógátus deákok sorából kerültek ki. Ezek természetesen mind ama tankönyveket használták, amelyekhez a kollégiumban hozzászoktak.

Margitai István 1786 vége felé hunyta le szemét. Utóda Huszti Riskó Sámuel lett, akinek a provizorsága idején -1790-ben - megint tűzveszedelem viselte meg a nyomdát. Riskó uramat 1792-ben elmozdították az állásától, s Szigeti Mihályt tették a helyébe, aki a pozsonyi Webernél tanulta meg a mesterségét, s már 1787-ben szociusa volt a debreceni nyomdának. Itten való öt-esztendős segédi meg tizenegy-éves provizori működése után megvásárolta Medgyesi Pál diószegi tipográfus nyomdáját, s Váradra vonult vele, nagy ambícióval dolgozgatva ott a haláláig.

Szigeti Mihállyal lezárul a debreceni könyvnyomtatás tizennyolcadik századbeli története. S ez a történet a kálvinista kemény-nyakúságnak, a debreceni magyarság vallásos meggyőződéséhez való szívós ragaszkodásának legszebb dicsérete. Labancdúlás, többszörös tűzveszedelem, a hatalmasok agyarkodása, a cenzúra bakafántoskodása, a betiltás örökösen ott lebegő Damokles-kardja: Isten csodája, hogy a városi nyomda megmaradt, s ha szerény eszközökkel, de továbbra is buzgón terjesztgette a világosságot Magyarország jó nagy részére elhatóan.

***

A felvidéki műhelyek közül a bártfai városi nyomda a tizennyolcadik század elején már csak hébe-korban adott életjelt magáról. Legjelentősebb szerepe 1710-ben volt, amikor II. Rákóczi Ferenc kis kuruc újságát nyomtatták benne. Ugyanebben az esztendőben szerelvényének egyrészét a bátorságosabb Kassára vitték, ott nyomtatva tovább a lapocskát. Az odavitt betűanyag rövidesen át is ment a kassai jezsuita akadémia birtokába.

A híres-nevezetes lőcsei nyomda a tizennyolcadik század végén hanyatlani kezdett. Megvolt a nagyszerű betűkészlete, de hiányzott a nyomda éléről a szívvel-lélekkel a művészetén csüggő lelkes szakember. 1705 augusztusától 1709 végéig itt nyomtatták az igazmondó kis kuruc hetilapot. A század negyvenes-ötvenes éveitől kezdve a nyomdát kisebb-nagyobb részletekben eladogatták. Egy része Nagykárolyba, más része Váradra került. Később, 1778 körül, Podhoránszki Mihály állított Lőcsén egy másik, elég bő fölszerelésű tipográfusműhelyt.

A Thökölyék egykori városában, Késmárkon Vitriarius Mátyás uram nyomdászkodott 1705-től fogva néhány évig.

Eperjesen Redlitz Ferdinánd János állított 1775-ben sajtót. Korai halála után özvegye Mária Magdolnáé volt az officina 1780-ig, amikor Pape Ágoston Henrik lett az eperjesi nyomdász. Az utóbbinak neve 1793-ig fordul elő a nyomtatványokon; ekkor a nyomda újra a Redlitz-család birtokába került, s ott maradt egészen 1852-ig.

A kassai tipográfia a század elején már igen rossz karban volt, de azért itt nyomtatták az első magyar újságot, a "Mercurius"-t 1705 május és június havában. 1710-ben a bártfai nyomda betűkészletét is lehozták Kassára, s úgy látszik: ott is maradt. Jezsuita kézben volt ezután a tipográfia egészen a rend föloszlatásáig, 1773-ig, amikor a pozsonyi híres Landerer János Mihály váltotta magához a nyomdát. Itt készültek aztán Kazinczy Ferenc folyóiratai is. Landererék kezéről a tizenkilencedik század elején a Werfer-család birtokába került a nyomda. 1786-ban Ellinger János József egy második tekintélyes tipográfiát alapított, mely szintén hosszú ideig virágzott.

Besztercebányán Tummler János József volt a tizennyolcadik század első könyvnyomtatója. 1796-ban azonban már Stephani János nevén van a tipográfia.

Selmecbányán Sultzer Ferenc János alapított kisebbszerű, egyetlen fasajtóval dolgozó tipográfiát 1789-ben.

Dadan János örököseinek zsolnai nyomdáját egy ideig Kauder Vilmos kezén látjuk, majd Chrastina Dániel veszi meg 1713-ban, s Puchóra költözködik vele. 1730-ig nyomtatgat itt főképpen tót nyelvű vásári iratkákat, amikor a pozsonyi Royer János Pál vásárolja meg a tipográfiát.

Szakolcán 1762 körül alapított tipográfiát Skarnitzl József Antal. Ő is jobbára tót nyelvű munkákat állított elő. Utóda 1783-ban Skarnitzl Ferenc lett. A jól berendezett nyomda az 1890-es évekig megvolt a család birtokában.

***

Gyerünk át most a Királyhágón, vegyük szemügyre a tizennyolcadik század erdélyrészi könyvnyomdászatát. A politikai meg egyéb viszonyok ott sem voltak különbek, mint ideát. A tovatűnt magyar fejedelmek bár önző, de a tudományoknak és a nyomdászatnak általában kedvező uralma helyébe sötét idegen zsarnokság lépett, fojtogatva a magyarság szellemét, s minden képzeletet fölülmúló módon szipolyozva a föld szegény népét.

Kolozsvár városában a tizennyolcadik század elején letűnt a magyar könyvnyomtatás egének legszebb csillaga, a nehéz-sorsú nagy tipográfus és betűmetsző: Tótfalusi Kis Miklós. Halálakor a kezében egyesítve volt három nyomda külön vált. A sajátját Telegdi Pap Sámuel vette bérbe, a református kollégium és a kolozsvári református egyházközség nyomdái pedig a kollégium könyvtárába kerültek, s a működésük sokáig szünetelt.

Telegdi Pap Sámuel 1730-ig volt a nyomda bérlője, igen sok, főként magyar nyelvű könyvecskét, gyászbeszédet és egyéb nyomtatványt készítve huszonnyolc-esztendős bérlősködése idején. Ő nyomtatta ki sokat szenvedett költőasszonyunknak, Petróczi Kata Szidoniának a könyvét is: "A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő jóillatú tizenkét liliom" (1705). Esztendőről esztendőre negyven-oldalas "Ó és új kalendárium"-ot is adott ki. Igen tekintélyes nyomdász volt. Könyvnyomtató létére a város - "mint minden keresztyén országban szokás" - az adófizetés meg egyéb közterhek alól fölmentette, s e tanácsi határozathoz később a főkormányszék is hozzájárult.

Halála után rövid ideig özvegye nevén volt a nyomda, majd Szatmári Pap Sándor lett a bérlője, ki sokoldalúan képzett és kiválóan művelt tipográfus volt. Ferenczi Zoltán szerint Kolozsvárt született 1697-ben. Huszonhat-esztendős korában a református konzisztórium segítségével előbb Lőcsére ment nyomdászinasnak, s aztán Frankfurt felé vette az útját, ahol a betűmetszést meg a betűöntést tanulta két álló esztendeig. Majd 1726-ban Amsterdamban, azután Utrechtben ügyelt föl a biblia nyomtatására. 1729 nyarán Halle városába ment tipográfusnak, ahonnan 1731-ben hazajőve, rögtön bérbe vette a Tótfalusi Kis Miklós alapította - ekkoriban már az egyetemes református egyház tulajdonában levő - nyomdát. Tanult betűmetsző és öntő lévén, átvette az addig külön őrzött Tótfalusi-féle vésőszerszámokat, matricákat s öntőműszereket is, s kiadványainak jórészét a saját öntésű betűvel nyomtatta ki.

Szatmári Pap Sándor 1745-ben történt halálakor utóda az addigi segéde, Pataki József uram lett, aki Belgiumban tanulta a nyomdászatot, de már a betűöntéshez nem igen érthetett, mert 1770-ig - halála időpontjáig - a tipográfia betűi teljesen elkoptak. Nem is akadt rája többé bérlő.

A református kollégium és a kolozsvári református egyházközség nyomdáit Tótfalusi Kis Miklós halála után a kollégium könyvtárában helyezték el. 1755-ig maradtak ott, amikor egy kitűnő nyomdászember: Páldi Székely István kezére kerültek.

Páldi Székely István 1717-ben született Kolozsvárt, s a gimnáziumot ugyanott végezte. 1734-től 1741-ig tógátus deák volt, s Tótfalusi Kis Miklós példáján lelkesedve, már ekkoriban elhatározta, hogy nyomdásszá lesz. 1741 őszén a református főtanács négyszáz forintos segítségével Hollandiába, Leydenbe ment, hol "sok bajjal küszködve tanulta napi öt órán át a nyomdai rajzot, festést, metszést, szabad idejében pedig bölcseleti órákat, fizikát és kémiát hallgatott". Tizenegy-éves távollét után 1752 őszén jött haza, s a főtanács szeptember 24-iki ülésén személyesen mutatva be matricáit: megfelelő alkalmaztatást kért.

Sokáig nem tudtak vele mit csinálni, s Páldi - mint afféle ezermester - címerfestésből és tűzijátékok rendezéséből tartotta fönn magát. 1755-ben végre átadták néki a fönnebb említett két kis ócska nyomdát huszonhárom mázsa betűvel, hogy öntse azt újra. Egyebekben azonban meglehetősen nehéz maradt a helyzete; ami kelendőbb munka volt: mind a Pataki József irányította másik tipográfiában készült, s Páldi Székely Istvánnak be kellett érnie azzal a dicsőséggel, hogy ügyes tanítványok sorát nevelte az erdélyi könyvnyomtatás és betűöntés számára.

1769-ben halt meg. Őutána a kollégium házi kezelésbe vette a nyomdát, Pataki Sámuelre bízva az igazgatását, kinek a tizenhét-esztendős működése idején nagyot emelkedett a tipográfia. A személyzet száma is nőttön nőtt; Ferenczi Zoltán közléséből megtudjuk, hogy 1780-84-ben a tipográfia főfaktora Kapronczai Nyerges Ádám volt, aki mellett Viski István töltötte be a másodfaktori tisztséget. A betűmetszőnek és öntőmesternek a neve Beregszászi Péter; ő csinálta az 1777-ben nyomtatott "Aesopus" rézmetszeteit is; segédei voltak: Rochel Antal és Farkas István, Szociusok vagy kultorok (nyomdász-segédek): Pál László, Szilágyi János, Lengyel Márton, Demeter Mózes, Udvari János, N. Kis Miklós; tyrók vagyis inasok: Szabó György, Boda Pál, Nagy István és Csákvári. Tehát a betűöntő Kochel kivételével egy szálig magyar ember mind.

A főfaktor Kapronczai Nyerges Ádám nagyhírű tipográfus volt a maga idejében. 1744-ben született, s Nagyenyeden volt deák. 1769 januárjában nyomdászinas lett Kolozsvárt. 1772 tavaszán némi ösztöndíjjal Becsbe ment, ahol Kurtzböck mellett segédesedett. 1777-től kezdve Kolozsvárott volt rézmetsző, míg végre 1780-ban meghívták a kollégiumi nyomda főfaktorának. 1785-ben Marosvásárhelyt alapított nyomdát, de már a következő esztendőben elragadta a halál. Ővele zárul le ama kolozsvári könyvnyomtatók sora, akik betűmetszők s öntők is voltak egyszersmind. Finom és egyenletes vésetű arab és örmény típusait máig is csodálják a szakértők.

Volt Kolozsvárott a tizennyolcadik század elején egy unitárius nyomda is, amelynek nyomtatványai jobbára özvegy Lengyel Andrásné neve alatt láttak napvilágot. Ezt a megviselt kis tipográfiát Steinville osztrák generális 1716-ban az unitárius templommal egyetemben lefoglalta a katolikusok számára, akik azonban nem vették annak soha semmi hasznát.

1727-től kezdve nem is lett volna rája szükségük. Ekkor ugyanis Antalfi János erdélyi püspök nyomdát rendeztetett be a kolozsvári jezsuitáknak, s azok rendük föloszlatásáig - 1773 októberéig - szorgalmasan dolgoztattak a szép tipográfiával, amelynek 1774-iki leltára öt kisebb-nagyobb sajtóról és száznégy mázsányi betűkészletről emlékezik meg. A nyomda faktorai voltak: Weilhammer Bernát (1730-ig), Weichenberg Simon Tádé (1731-1737), a később Váradon is dolgozott Becskereki Mihály (1740-1744), Fey András (1747 körül), s ismét Weilhammer Bernát (1754 táján). A jezsuita rend föloszlatása után, 1775-től kezdve, Kollmann József bécsi nyomdász lett a tipográfia bérlője, majd Batthyány Ignác püspök kezére került, ki a főfelügyeletet a piaristákra bízta.

1790-ben újabb szép nyomdával gyarapodott Kolozsvár városa. A szebeni tipográfus, ifjabb Hochmeister Márton volt az alapítója, s rövid ideig itt nyomtatta az "Erdélyi Magyar Hírvivő"-t is. A nyomdát későbben a katolikus líceumnak adta, s ekkor a piarista nyomdához csatolták.

1794-től kezdve egy másik szebeni nyomdásznak, Barth Jánosnak is volt fióknyomdája Kolozsvárt. A főkormányszéki nyomtatványok egy részét nyomtatta, tíz esztendő múltán azonban visszavitte a sajtóját Szeben városába.

***

Kolozsváron túl a mi szempontunkból csekélyebb jelentőségű volt a tipográfia. A legrégibb magyarországi officina: a brassói a Seuler-család birtokában maradt 1773-ig, amikor Schobeln Jánosé lett, aki szintén a német és latin nyelvirodalmat szolgálta vele. Már a szebeni tipográfiákban (Heltzdörffer Mihály, Sárdi Sámuel, a négy Barth meg a két jeles nyomdász Hochmeister Márton voltak a mestereik) hébe-korban magyar nyelvű munka is készült. Német nyomda nyílott meg Besztercén 1779-ben, Meggyesen 1773 körül. Balázsfalván 1744-ben román nyomda létesült; betűit a kolozsvári Páldi Székely István öntői készségének köszönhette. Gyulafehérvárt püspöki tipográfiát alapítottak 1785-ben; jobbára latin és román nyomtatványok kerültek ki a sajtójából. Magyar nyomdának indult a Kapronczai Nyerges Ádám által Marosvásárhelyt alapított tipográfia. Éppúgy a Nagyenyeden 1765-ben létesült is. A csíki barátok sajtója is megcsikordult néha.

Bár a könyvnyomtatás a tizennyolcadik században már igen nagy elterjedettségű volt a Nyugaton, s a kisebb lakosságú helyeknek is jobbára megvolt a maguk tipográfiája: a könyvművészet általánosabb értelemben vett színvonalán e korban további nagy hanyatlást tapasztalunk. A sajtó termékei legtöbbnyire kicsinyek és rútak lettek, össze sem hasonlíthatók az őstipográfusok remek fóliánsaival. Az üzletiesség és közömbösség világában csak itt-ott tornyosodott még ki az igazi nyomdászművészet; csak elvétve akadtak olyan tipográfusmesterek, kik átérezve hivatásuk magasztosságát: minden nyomtatványukkal a szép, jó és igaz hanyatló kultuszát igyekeztek szolgálni.

Németországban a nyomdák száma a tizennyolcadik század második felében megütötte az ötszázat, Európára szóló híre-neve azonban csak egynéhánynak volt közülük.

Legnagyobb német tipográfusnak a lipcsei Breitkopf Immánuelt számítják, aki 1719-ben született nyomdászcsaládból, s 1794-ben hunyta le örök álomra a szemét. Nagy volt mint praktikus nyomdász és szakíró egyaránt. 1736-ban szabadult föl, s apjánál segédeskedett, de közben az egyetemet is szorgalmasan látogatta. Mikor a tipográfia 1745-ben az ő kezére került: naggyá, széppé, mintaszerűvé fejlesztette azt. Rövidesen már százharminc munkással dolgozott. A nyomda technikai s kereskedelmi irányítása mellett hallatlan buzgalommal feküdt neki a magasabbrendű nyomdászati tudományoknak és kísérletezéseknek. Dürer Albert híres betűskönyvének tanulmányozása nyomán sokat foglalkozott a betűarányok matematikai megállapításával, majd megcsinálta a maga máig is érvényes hangjegytípusos rendszerét, ami lehetővé tette a zenei partitúrák szedését is, holott az őelőtte meglévő hangjegytípusok csak az énekes kották megszedésére voltak alkalmasak. Ő volt a fraktur betűnek is fő-fő regenerátora. A mai értelemben vett matematikai szedésnek pedig ő az édesapja; őelőtte a legegyszerűbb képleteket is fába kellett hogy messék. Fennen szárnyaló nyomdászidealizmusa kevésbé praktikus terekre is reácsábítgatta olykor: térképeket, arcmásokat szedett össze apró léniákból, pontokból és egyéb elemekből, kifundálta a kínai írásjegyek összeszedhetését, s mindenféle keleti betűtípusokat csináltatott a betűöntödéjével. Könyvet írt az írásművészetről, bibliofiliáról meg fametszésről. Élete alkonyán újabb nagyszabású munkába fogott: meg akarta írni a könyvnyomtatás kritikai történetét; ez a szép mű azonban felében maradt: a nagy német tipográfus ernyedetlen s bölcs munkálkodását félbeszakította a halál.

Breitkopf fiairól a nyomda és kiadó vállalat a Härtel családra szállott át, amely a mai napig is virágzik.

A svájci származású Decker György Jakab a vándorútján Berlinbe került 1751-ben, s ott benősülve a Grynäus-féle nyomdába, az idők folyamán nagyszerű "francia" tipográfiává és betűöntödévé fejlesztette azt. Betűinek nagy része Fourniertől és Didot-tól való volt. Didot-féle betűkkel dolgozott a berlini kitűnő fametsző-tipográfus Unger J. F. is, aki különben remek fraktur betűtípusokat is készített a maga kitűnően fölszerelt betűöntödéjében.

A hallei árvaházzal kapcsolatosan biblia-társulat és könyvnyomda alakult a tizennyolcadik század kezdetén, amely hallatlanul olcsón adta nonpareille-betűs bibliáit. Grimma városában a Göschen-család, Tübingenben, Münchenben és Stuttgartban a Cotta-familia volt a legnevezetesebb nyomdászmester s egyszersmind könyvkiadó.

Ausztriában a tizennyolcadik század híres könyvnyomtatója volt Trattner János Tamás. Ennek a faktora, Trassler József György 1779-ben önállósította magát Troppauban, s alig egypár esztendő múlva már huszonöt sajtóval dolgozott. 1786-ban egy másik tipográfiát is alapított Brünnben, mégpedig nem kevesebb mint hatvan sajtóval. Harmadik nyomdáját Krakkó városában létesítette 1795-ben. Munkáinak zömét azok a német és egyéb klasszikusok tették ki, amelyeket a szabadkőmíves páholyok roppant mennyiségben újra lenyomattak, s a műveltség meg fölvilágosodás terjesztése céljából önköltségen szórtak a nép közé. Trassler nyomtatta Adelung híres szótárát is, nagy negyedrétű formátumban, közel nyolcezer oldalon.

Híres bécsi nyomdász volt Kurtzböck János, aki apjától örökölt egy kis nyomdát, s azt igen nagyra fejlesztette. 1770 körül az idegen nyelvek nyomtatására rendezkedett be, s szedőinek egyrészét II. József engedelmével a keleti akadémiára járatta. Kiváló tanítványa volt Kapronczai Nyerges Ádám is. Kurtzböck héber, szír, arab és perzsa betűi 1790 után Schmid Antal kezére kerültek, aki 148 munkát nyomtatott velük, összesen 12.447 íven.

Svájcban nagyszerű nyomdász volt a baseli betűöntőcsaládból származott Haas Vilmos, aki föltalálta a mai értelemben vett szisztematikus tágítót avagy térzőt, s a nyomtató sajtót is megjavította. Különálló betűtípusokkal sokat csodált, szép térképeket is szedett. Ugyanolyan nevű fia továbbfejlesztette a térképszedést, s kiadta a Miatyánkot száz nyelven. Egy sereg apró találmánya is volt, de egyiket sem szabadalmaztatta, sőt sietett közhírré tenni őket, hogy minden nyomdász a hasznukat vehesse.

Olaszország legnagyobb könyvnyomtatója és betűmetszője Bodoni Giambattista volt. 1740-ben született, a tipográfiát édesapjától tanulta, s fölszabadulása után a Propaganda nyomdájába került Rómába. Néhány esztendőt itt eltöltve, Angliába készült, de útközben megbetegedett, s így örömmel fogadta Parma hercegének azt a fölszólítását, hogy valami nagyszerű nyomdát rendezzen be számára a hercegségi székhelyen. Bodoni itt kezdette meg a maga páratlanul nagy terjedelmű és értékes betűművészi tevékenységét. Nyomdáját betűk dolgában legelsővé tette a világon; száznegyvennégy antiqua és kurzív betűfajtája, száznyolc címszedéshez való verzálisa, sok kézírásos típusa meg keleti betűfajtája volt; a legtöbbjét ő maga metszette, utolérhetetlen művészettel és pontossággal. Halála után, 1818-ban jelent meg "Manuale tipografico" című mintakönyve, amely a legszebb ilyen mű eddigelé a világon. Szülővárosában, a felsőolaszországi Saluzzóban 1872-ben életnagyságú szobrot állítottak az emlékének.

A könyvnyomtatás és betűművészet klasszikus földje a tizennyolcadik századnak folyamán Franciaország volt. A könyvművészet virágát élte itt, s termékenyítő hatását Németországba, sőt egy kissé mihozzánk is elsugározta.

A párizsi királyi nyomda fejlesztése körül az uralkodók nem sajnáltak semmiféle költséget. A nyomtató sajtóknak a száma közel százra emelkedett. 1715-ben nagyszerű kínai tipográfiát rendeztek be a nyomda keretében. 1773-ban százezer livre-ért megszerezték a nagyhírű betűmetsző Luce Louis összes patricáit. S különösen a század első felében: a királyi nyomda foliós nagyságú remekszép kötetei - száznál is több - valósággal világcsodái voltak.

A betűk kultusza magasan szárnyalt a privát nyomdák munkálkodása körében is. Az Estienne-ek és Garamondok dicsősége századokra is átvilágított, újabb nemes férfiakat serkentve a művészi munkára. A Le Bé féle öntöde 1730 körül az idősebbik Fournier kezére jutott, aki szintén kitűnő betűmetszője volt a korának. Sokszorosan fölülmúlta őt azonban az öccse, az ifjabbik Fournier, ki 1736-ban maga is öntőműhelyt létesített Párizsban, s a típusok megtervezésétől és metszésétől az öntőműszerbeli jusztálásig maga végzett ottan minden fontosabb munkát. Ő a tipometriának is egyik legérdemesebb munkása.

Korszakot alkotó volt technikánk történetében a párizsi Didot Francois Ambroisenak a működése. Máig is érvényes tipometriánknak tulajdonképpen ő az édesapja. A róla elnevezett, az ő utasításai nyomán Waflard által metszett antiqua betűk örök értékűek; a faűrtöltők ("stégek") helyébe ő honosította meg az ólomból valókat, a fasajtót ő javította meg legjelentékenyebb mértékben, s a velin-papiros gyártása is az ő nevéhez fűződik. Vagyonát 1789-ben fölosztotta két fia között, nyomdáját Pierre, betűöntő műhelyét pedig Firmin nevű fiának adva át. Az előbbi gyönyörű latin s francia klasszikus kiadásokkal remekelt, Firmin pedig az azóta is legszebb angolos írásbetűk megmetszése tekintetében végzett művészi munkát, s a sztereotípia föltalálása körül is jeleskedett.

A királyi nyomda működésének a nagy forradalom kitörése vetett egy időre véget. Utolsó igazgatója Anisson-Duperon valami ellenforradalmi írást nyomtatott ki, s ezért fejét vették 1794 tavaszán. A nyomda sajtóinak egyrészét széjjelhurcolták; Marat maga is lefoglalt közülük a párizsi községtanács nevében négyet. A nyomdák különben jól el voltak foglalva a röpiratok meg a papirospénz (assignats) nyomtatásával. A francia nemzetgyűlés egyebekben is erőteljesen támogatta a nyomdászatot. A Didot-nyomdának húszezer livre-et szavazott meg, hogy befejezhesse Fenelon műveinek díszes kiadását; államköltségen nyomatta ki Bacon s Condorcet műveit, s pályázatokat írt ki a legkülönfélébb iskolás könyvekre. A forradalom idejére esik az iparkiállítások rendszeresítése is.

Volt külön pénzjegynyomda is Párizsban; ennek igazgatója, Mercier vérpadon fejezte be életét. Nemkülönben Nicolas is, a párizsvárosi házi nyomda vezetője.

A tizennyolcadik század végének nevezetes nyomdásza és kitűnő tipográfiai szakírója volt az ifjabbik Fournier veje és utóda: Momoro Antoine Francois. A nyomdászatról írt tankönyve ("Traité élémentaire de l'imprimerie") alaposság és gyakorlatiasság tekintetében fölülmúlt minden addig valót; több kiadást is ért, a legutolsót néhány esztendő előtt. A nagy forradalom idején Momoro - mint a nyomdászok általában - a legradikálisabb csoporthoz tartozott; alelnöke volt a párizsi jakobinusok klubjának, elnöke a "suszterklub"-nak; a legnehezebb időkben adminisztrátora volt Párizs városának, majd vendéei komisszárius lett. Mint a forradalom nagyjai majd mind: ő is vérpadon fejezte be életét (1794 március 24.). Feleségét a világhírű ifjabbik Fournier leányát, hasonló sors érte. Mert hát e nyomdászvérből sarjadt szép asszonynak is elég nevezetes szerepe volt a nagy francia forradalomban. Gobel párizsi érsek 1793 novemberében letette főpapi méltóságát a konvent kezébe, azzal a kijelentéssel, hogy e nagyszerű időkben csak egyetlen kultusznak van létjogosultsága: a szabadság, egyenlőség és testvériség kultuszának; ugyanekkor a konvent elfogadta Chaumette indítványát, amely szerint a Notre Dame székesegyház az ész istennőjének kultuszára adassék át. Az istennő pedig a nyomdász Momoro felesége lett; kékgalléros fehértunikában, piros jakobinus sapkával a fején: úgy trónolt a szép asszony a templomban meg a körmeneteken, s fehérruhás leánykák lejtettek táncot körülötte. Danton vetett véget ennek az isteni komédiának. Robespierre aztán újabb kultuszt alapított meg Párizsban: a "legfőbb lény" tiszteletét.

A németalföldi könyvnyomtatás a tizennyolcadik században hanyatlást mutat a korábbi időkhöz képest; voltak ugyan kitűnő betűmetszői, mint például az Enschedé-műhely utolérhetetlen technikájú művésze, Fleischmann Mihály János: de az Elzevir- és Blaeu-családok letűntét a tipográfia és a könyvkiadás bizony nagyon megérezte.

Angolországban 1720 körül kezdett föltűnni Caslon Vilmos, kinek a családja több nemzedéken keresztül virágzott, s igen nagy érdemeket szerzett a tipográfia és a betűművészet terén. A tizennyolcadik század legjelesebb angol tipográfusa azonban a cambridgei egyetem segítségével dolgozó Baskerville John volt, akinek 1757-ben megjelent Virgilius-kiadását a legszebb angolországi nyomtatványnak mondják. Baskerville hosszúkás, szikár betűi csakhamar divatosak lettek, s ma is széltében használják őket. Nyomdáját a holta után, 1775-ben, egy francia irodalmi társaság vette meg - élén a híres író Beaumarchais-val, a "Sevillai borbély" szerzőjével, s Kehl várában telepedve meg, kinyomtatta vele Voltaire összes iratait.

A spanyol könyvnyomtatás legkiválóbb mesterének Ibarra Joachimot tekintik, aki a század második felében dolgozott Madridban, hosszú sorát készítve a könyvremekeknek. Oroszországban Nagy Péter cár egyszerűbbre csináltatta a cirill betűket, s több új nyomdának alapítására adta meg az impulzust. Törökországban III. Achmed 1727-ben megengedte egy szultáni nyomdának létesítését, amelynek fáradhatatlan vezetője, a magyar renegátnak mondott Ibrahim effendi kétkötetes török-arab szótárnak a nyomtatásával kezdette meg működését. Szíriában és Örményországban főleg a kolostorok voltak művészetünk áldozóhelyei. Keletindiában arab, perzsa, tamul, hindosztáni, maláji meg szingaléz nyelveken nyomtattak már a tizennyolcadik század derekán is. Japánországban 1785 óta próbálkoztak az összerakható ólomtípusokkal. Amerikában a nyomdászat ez időtájt igen nagy lendületet vett; vagy száz nyomda is volt a kontinensen meg a szigeteken.

Az Északamerikai Egyesült Államok legragyogóbb emlékezetű államférfia: Franklin Benjamin is nyomdász volt. 1706-ban született. Fölszabadulása után átjött Európába, s két esztendeig szedősködött Londonban. Hazavitorlázva 1727-ben: szépszámú nyomdát rendezett be, s ezeket egynek kivételével bérbeadta a szerte megtelepedő kollégáinak. A kezelésében maradt philadelphiai nyomdával elevenül szerkesztett hírlapot és "Szegény Rikárd" című híres évkönyvet állított elő. Természettudós is volt, s erkölcsfilozófus. Áldozatos és buzgó társadalmi tevékenysége páratlanul népszerűvé tette. Az Egyesült Államok függetlensége kivívásában Washington mellett övé a legnagyobb érdem. Államférfiúi dicsősége delelőjén is büszkén mondotta magát nyomdásznak, s franciaországi követsége idején is kicsiny nyomdát rendezett be magának Passyban. 1790 április 17-ikén halt meg, s mint az önmaga készítette sírfölirata is mutatja, könyvnyomtatói mivoltát nem tagadja meg még az enyészet honában sem:

Itt nyugszik a teteme
FRANKLIN BENJAMIN KÖNYVNYOMTATÓNAK.
(Mint valami ócska könyvnek a táblája.
Amelyből kiszaggatták a lapokat,
S amelynek gerince és aranyozása elkopott.)
Most a férgeknek az eledele.
De a mű nem fog megsemmisülni,
Mert - mint a boldogult hiszi - meg kell még jelennie
Egy újabb
És szebb kiadásban,
Kijavítva és helyesbítve
A Szerzője által.

Sötét abszolutizmus nehezedett a tizennyolcadik évszázad elején majd egész Európára. Természetes tehát, hogy a zsarnokságnak két édes gyermeke: a nyomdai szabadalmak rendszere meg a cenzúra ekkoriban élte virágkorát. Csak jó későn: a század utolsó negyedében mutatkozik itt-ott némi enyhülés, egyrészt a fölvilágosodottabb fejedelmek - II. József, Nagy Frigyes stb. - személyes közbelépésére, másrészt pedig a nagy francia forradalom egeket csapkodó szabadságszózatainak visszhangjaképpen.

Németországban a cenzúrát különbözőképpen kezelték az egyes fejedelemségekben. VI. Károly német császárnak szintén megvolt a maga 1715-iki hírhedt rendelete, de az ő szavára nagynémet területeken már nem sokat adtak. Annál súlyosabban estek latba az egyes helyi zsarnokok sajtóügyi intézkedései. Bajorországban például az addig egyházi emberek kezében levő cenzúrát világivá igyekeztek tenni. "Csak az uralkodót illetheti meg a cenzúrázás joga": mondja a választó fejedelem rendelete. A könyvvizsgálatot igen szigorúan alkalmazták. Külföldi országokból a könyvbehozatal általában tilos volt, s csak egyes főpapok és professzorok számára engedték meg, akiknél ugyanis a "periculum perversionis"-tól, vagyis a megmételyeződés veszedelmétől nem kellett tartani. 1789-től kezdve a könyvek újságbeli hirdetése is el volt tiltva a bajor területeken. Poroszországban igen szigorú volt a cenzúra a tizennyolcadik század elején; később azonban, Nagy Frigyes uralkodása idején, jelentékenyen enyhült. A szász választófejedelemségekben - s egyszersmind Lengyelországban - Frigyes Ágost 1717-ben kegyetlenségig szigorú cenzúrát rendelt el. Ennek ellenében megengedte, hogy a könyvnyomtatók kardot viseljenek. Az osztrák örökös tartományokban ugyanazokkal a rendeletekkel nyomorgatták a sajtót s könyvnyomtatást, mint Magyarországon. Ezekről tehát hátrább szólunk.

Franciaországban a nyomdai privilégium rendszerének kellett első sorban biztosítania, hogy a nyomdászmesterek jó alattvalók és hithű katolikusok maradjanak. Az 1713-iki királyi rendelet harminchatra redukálja az ország összes tipográfusműhelyeinek számát; megszabja, hogy hány nyomda lehet ebben vagy abban a városban, s azt is elrendeli, hogy a nyomdáknak legalább négy-négy sajtóval és nyolc-nyolc antiqua betűsorozattal meg a hozzájuk való kurzívval kell fölszerelve lenniük. A privilégiumok eme megszorítása a titkos nyomdák elszaporodását idézte elő. 1724-ben XV. Lajos megparancsolta, hogy csak azoknak a könyvnyomtatóknak szabad a mesterségüket folytatniuk, akik a plébánosuk által időről időre igazoltatni tudják, hogy a katolikus egyháznak hű gyermekei, rendesen gyónnak és áldoznak, s a miséket pontosan látogatják. E rendelet áthágóit a nyomtatói szabadalom elvonásán kívül börtönnel vagy gályarabsággal is büntették. A roueni Caillau tipográfus- és könyvkiadócsalád például, mely titokban kálvinista volt, keservesen bűnhődött a szent gyónás elmulasztásáért. Rajtuk kívül mások is, sokan, úgy hogy a Bastille börtöneit jobbára írók meg nyomdászok töltötték meg.

A nagy forradalom véget vetett cenzúrának s nyomdaprivilégiumnak egyaránt. A nemzetgyűlés 1789 augusztus 26-ikán kimondotta, hogy "a gondolatok és vélemények szabad kicserélése egyike az emberi jogok legértékesebbjeinek: minden polgár szabadon szólhat, írhat és nyomtathat tehát, fönntartva természetesen a felelősség elvét a törvény által meghatározott esetekben". Sieyes abbénak 1790 január 20-ikán benyújtott amaz indítványát, hogy a sajtódeliktumok az esküdtszék elé utaltassanak: az egész nemzetgyűlés örömmel fogadta, de tárgyalásra nem került, s később megfeledkeztek róla. Mikor aztán 1791 márc. 11-ikén a céheket is eltörölte a nemzetgyűlés: az a helyzet állott elő, hogy bárki is szabadon nyomtathatott bármicsodát; az újságírók egyrészének meg is volt a maga sajtója és betűkészlete. A gyakorlatban azonban ennek a határtalannak látszó sajtószabadságnak is megvoltak a maga korlátai; ha más nem, hát az, hogy egy-egy cikkely avagy röpirat fejébe kerülhetett az embernek.

A reakció fölülkerekedtével visszatért a cenzúra is. 1797-ben a lapok egyrészét betiltották, s a megmaradtakat rendőri felügyelet alá helyezték. 1798-ban pedig angol mintára behozták az újságbélyeg intézményét is, ami mód nélkül megdrágította a hírlapok előfizetését.

Angolországban a cenzúra már a tizenhetedik század vége felé megszűnt, helyében azonban szigorú megtorló intézkedések nyomorgatták olykor a sajtót. A kormány és a parlamenti többség 1763-ban szájkosarat akart alkalmazni a sajtó ellen, s Wilke John ellenzéki képviselőt egy a trónbeszédet kifigurázó cikkéért elfogatta. A sajtó szabadságához már hozzászokott angol polgárság hevesen tiltakozott a törvénytelen letartóztatás ellen, úgy hogy Wilkét rövidesen ki kellett ereszteni a tömlöcéből. A kormány továbbra is erőszakoskodott, ekkor azonban a független bíróság is Wilke mellé állott, s hatalmas kártérítési összegekre ítélte a Wilke elfogatásában közreműködőket. 1771-ben pedig a parlament börtönbe záratott egynéhány könyvnyomtatót azért, mert lapjaikban az országgyűlési beszédeket leközölték. Másfél esztendős izgalmas küzdelem kezdődött meg erre, mely végül is a sajtó és a nyomdászok győzedelmével végződött.

***

Magyarországon VI. Károly római császár (mint magyar király: III. Károly) 1715. július 18-iki - bár tulajdonképpen csak a német birodalomnak szóló, tehát minálunk törvénytelen - rendelete volt az az alap, amelyre helytartó tanácsunk és bíróságaink a sajtóügyekben támaszkodtak. E rendeletben egyebek között az is foglaltatik: "Minden zugnyomda tüstént bezárassék... Tiltatik olyan könyvnyomdászok letelepedése, kik nem becsületes s tisztességes egyének, valamint azoké, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket szigorúan megtartani soha el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden könyvnyomdához értelmes és tudós cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író, költő, kiadó és könyvnyomdász vezeték- és keresztneve, valamint az évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne engedjék; ellenkező esetben a kiadó, író és nyomdász vagyonával, becsületével, ingóságaival avagy vérével fog kíméletlenül meglakolni."

A cenzúrát kezdetben a jezsuitákra bízták, ami maga is nagyban hozzájárult e szerzet népszerűtlenné tételéhez. A Komáromi Csipkés féle bibliára rendezett hajsza például százezrek szemében tette őket gyűlöletesekké. A debreceni református egyház évtizedek óta készült e biblia kiadására, de a nyomdának sanyarú állapota és főleg az 1705-iki labancdúlás következtében nem tudván azt odahaza elvégezni: a németalföldi Leyden városában nyomatta ki Miskolczi Ferenc közreműködése mellett a bibliát. A kész könyvből 2884 példányt hazaszállítás közben 1719-ben lefoglaltak, s a jezsuiták véleményezése alapján meg is semmisítettek. A Leydenben maradt 1285 példányt csak hetven esztendő múlva, II. József szabadelvű kormányzása idején lehetett haza hozni.

Ebben az esetben utólagos cenzúrával volt a jó debrecenieknek dolguk, de ezenfölül természetesen megvolt az előzetes cenzúra is. Ennek is, valamint a könyvnyomtatásra vonatkozó szabályoknak is a kezelése módját egy 1726-iki rendelet foglalja össze, amelyben benne foglaltatódnak a sajtóvétségekre szóló büntető szankciók is: száz forint bírság az első esetben, a nyomda becsukása a másodikban. Ugyanekkor elrendelték nyomtatványonként három köteles példánynak 1712-ig visszamenően való beszolgáltatását. A helytartó tanács 1730-ban azt ajánlja egy fölterjesztésében, hogy mindenféle cenzúra a katolikus papságra bízassék, a király azonban a politikai cenzúrát világi emberekre bízta. Mária Terézia 1752 júl. 12-én elrendelte, hogy akinek bármicsodás vallási könyve van: köteles azt a helybeli katolikus papnál bemutatni, aki az eretnek könyveket megsemmisíti, a kifogásolása alá nem esést pedig pecsétjével és aláírásával bizonyítja. Akinél a pap aláírása s pecsétje nélkül való vallásos könyvet találnak: három forint bírsággal büntetendő, aminek egy harmada a följelentőé. E rendeletet Ausztrián kívül csak Magyarország nyugati határszélein lehetett végrehajtani.

Debrecenben 1752-ben lefoglalták Molnár Gergely latin nyelvtanának 3387 példányát, mert egy-két dicsérő mondás volt benne II. Rákóczi Györgyről, akit nyilván a szabadságharcos II. Rákóczi Ferenccel tévesztett össze a históriában járatlan utó-cenzor. 1751-ben Bíró Márton püspöknek a reformátusok ellen uszító könyvét ("Enchiridion de fide") is elkobozták, állítólag azért, mert "előzetes engedelem nélkül merészelték az uralkodónak ajánlani", valójában pedig a pápa egyenes kívánságára, aki a protestáns II. Frigyes porosz királynak akart ezzel a kedvében járni.

Mária Terézia szigorú rendeleteket adott ki 1771-ben a könyvnyomtatói szabadalomról és 1772-ben a cenzúráról. A királynő utolsó évei enyhébbek voltak irodalmunkra és nyomdászatunkra, ami annak köszönhető, hogy 1765 óta fia József volt a társa kormányzás dolgában. II. József később, trónra lépte után, 1781-ben nagyon sokat enyhített a cenzúrán. Sőt a bécsi nyomdászoknak meg volt engedve hogy előzetes cenzúra nélkül nyomtassák ki a könyveiket. II. Józsefnek halála után minden a régibe süllyedt vissza.

A különféle szabadalmak rendszerét időnkint nagyon szigorúan kezelték Magyarországon. A már közel száz éve megjelenő debreceni kalendáriumot 1714-ben privilégium híján betiltották. Viszont a század második felében főképp Erdélyben egész sora volt ama tipográfusoknak, akiknek sem nyomdanyitási, sem speciális nyomtatványokra szóló szabadalmuk nem volt. 1728-ban egy pozsonyi könyvkötőmester, Spaiser Ferenc Domokos kapott szabadalmat naptárak kiadására. Ugyanakkor kelt a budai Nottenstein nyomdász privilégiuma német ábécére, katekizmusra és evangélikus könyvekre. A "lőcsei" kalendáriumot 1738-tól fogva Győrött adhatta ki Streibig. A bécsi Trattner János Tamás 1757-ben tizenöt évre szóló szabadalmat kapott breviáriumok és misekönyvek Magyarországon való árusítására; 1760-ban betűöntői privilégiumot is kért, de az egyetemi nyomda tiltakozása következtében nem kapta meg. Az egyetemi nyomda 1780. május 11-én kapta meg iskolai könyvek nyomtatására szóló szabadalmát, s ezt sokáig sikerrel védelmezte főleg Trattnerék és Landererék ellen.

A tizennyolcadik században még mindig a tudományos, első sorban grammatikai készültség tette a jó szedőt. Már a foglalkozásánál fogva is deákos ember kellett hogy legyen. Még a legmagyarabb nyomdákban is - például a debreceniben, komáromiban - legalább két nyelvben kellett otthonosnak lennie: a magyarban és a latinban. Nemzetiségi vidékeken pedig három-négy nyelvnek az értése volt a szedőtudomány minimuma. Az egyetemi nyomdában: Nagyszombatban, majd meg Budán még ez sem igen volt elég, mert hisz ott készültek az ország összes iskolás könyvei, nem kevesebb, mint tizennégy különböző nyelven.

Jó héber és görög szedő sokfelé akadt. De voltak itt-ott a keleti nyelvek dolgában jeleskedő betűszedők is. Kapronczai Nyerges Ádám például a bécsi Kurtzböcknél szír meg arab nyelven szedett. A római Propaganda nyomdájának majd minden betűszedője a keleti nyelvek tudósa is volt egyszersmind. Párizsban is többen voltak ilyenek.

A tizennyolcadik század második felében a betűszedő munkaköre jelentősen tágult a hangjegyszedéssel. Főleg a lipcsei Breitkopfnál és Hollandiában készült sok ilyen kotta, de voltak összeszedhető hangjegytípusai a nagyszombati nyomdának meg a bécsi Trattnernek is. Néhol - így Lipcsében és Baselben - a térképszedéssel is megpróbálkoztak. Mindez később a litográfiának föltalálása következtében igen szűk térre korlátozódott, sőt a térképszedés praktikusság híján csakhamar egészen megszűnt.

Virágzott már ez időtájt az akcidencia is. A nagyszombati egyetemi nyomda meg a bécsi Trattner János Tamás öntödéje - részben francia minták után - nagy választékát csinálták a rozettáknak meg egyéb soros ékítményeknek. Az iniciálék használata is igen széleskörű volt; néha túlságos bőven is alkalmazták, mint azt könyvünk egyik mellékletén, a budai Landerer-nyomda kétszáz-esztendős üdvözlőlapján láthatjuk. Némely betűszedő érdekes akcidenciákat tudott összeállítani ez anyagnak a segítségével.

A címsorokat erősen spacionálta a régi nyomdász; olykor egész négyzeteket rakott a betűk közé, hogy tetszetős szélességűvé tegye a sorát. A szövegbeli kiemelés is spacionálással avagy kurzív betűkkel történt. Félkövér meg kövér betűk szövegközti alkalmazását nem látjuk semerre sem; a frakturban is legfölebb a széles duktusú s erőteljes schwabachi típusokat használták szövegközti kiemelésre.

A betűfémből öntött tágítót - másképpen térzőt - a század végén kezdték általánosabban használni. Annakelőtte vékonyabb-vastagabb falécekkel rekesztették el a sorokat egymástól. A nagyobb hézagok kitöltése a tizenkilencedik század derekáig is fadarabokkal történt, bár a párizsi Didot már 1780 körül öntögetett üreges űrtöltőket, nyomdásznyelven stégeket. A formazárás az időtájt a szedőnek a munkája volt - Franciaországban máig is az -, ki az oldalakat faékekkel rögzítette bele a vasrámába.

A szedésmunka gyorsításának az eszméje is fölmerült már a tizennyolcadik században. A francia Barletti de Saint-Paul 1766-ban logotípiás rendszert talált föl, s ezért húszezer frank jutalmat kapott a királyától. A franciában gyakrabban összekerülő betűk, a le, la, con, per stb. egybe voltak nála öntve. Valami sok értelme ez újításnak nem volt, bár többen is utánozták; így Johnson 1783-ban angol, Hoffmann 1792-ben német nyelvre ültette át a rendszert.

Már a könyvnyomtatás föltalálása idejében is fontos föltétele volt a jó és tiszta nyomtatásnak, hogy egy-egy nyomtatóforma betűtípusai pontosan egyforma magasak, a sorok pedig egyforma vastagok legyenek. Ha valamely sorba vastagabb törzsökű betű kerül: az egész oldal valamennyi sora girbe-görbe lesz tőle, s nem lehet úgy rögzíteni a kolumnát, hogy festékezés közben ki ne húzódhassék innen is, onnan is egy-egy típus belőle, ami aztán nyomtatás közben nehéz bonyodalmaknak lehet okozója. Szóval bizonyos betűmagasság és betűtörzsökbeli minuciózus pontosság nélkül már Gutenbergék idejében sem lehetett volna szó a könyvnyomtatásról. Ez volt a nagy találmány legnehezebb és legtöbb fejtörést okozott része.

Ha már Gutenbergék idejében is ennyire fontos volt a betűtípusok magasságának s törzsökvastagságának pontossága: képzelhető, hogy micsoda jelentősége van ennek a mai világban, amikor százféle nyomtatványon ezerféle betűtípus, díszítő elem, lénia meg töltő-anyag szerepel, szinte mikroszkopikus pontossággal vágva egymáshoz. Mindeme tipográfiai munkáknak már csak a megszedése is csupán úgy lehetséges, hogy a betűszedő kezébe kerülő elemek pontos összerakosgathatásának föltétele már az anyagban megvan. Ez a föltétel nem más, mint az a szellemes és érdekes rendszer, amelyet tipometriának nevezünk, s amely századok tapasztalatai és próbálkozásai után alakult ki. Ennek a Didot és Berthold betűöntőkről elnevezett mostani rendszernek alapja a tipográfiai pont, amelyből 2660 megy egy méterre. Éppen ezért méterpontnak is mondják. Minden betűnek, keretdarabkának, léniának s nyomtatáskor fehéren maradó töltődarabnak megvan a maga méterpontokban kifejezhető törzsvastagsága. Avatatlanabb olvasóink előzetes tájékoztatása okáért alantabb bemutatjuk a mai megszokottabb betűk és egyéb szedési elemek törzsökeinek a sémáját. Vannak ezeknél kisebbek is, meg nagyobbak is, de valamennyinek hajszálnyi pontossággal meg kell felelnie valamely méterpontokban is kifejezhető grádusnak; e nélkül hasznavehetetlen volna az ólomtípusok társadalmában. A törzsökvastagságokat baloldalt, méterpontjaik számát jobb felől látjuk.

Ez a mi mostani tipometriánk, mint említettünk, több évszázad munkájának az eredménye. Az alapvető munka javarésze a tizennyolcadik századra esik, s éppen ez oknál fogva ismertetjük az egységes tipometriai rendszer megalkotására irányuló próbálkozások egész történetét - átnyúlva a tizenkilencedik századra is - ebben a kötetben.

A könyvnyomtatás őskorában a betűk öntésekor a kéziratok betűit vették irányadóul. A nyomdászat célja ez időtájt a kézírásos könyvek utánzása volt; tehát amekkora volt az utánzásra szánt kézirat betűje: akkorára öntötte az őstipográfus a nyomtatásra való betűket is. Az ily módon készült, semmiféle későbbi tipometriai rendszerbe nem illő betűket néha a velük először nyomtatott könyvről nevezték el. Így a régi "misszále" betűnagyság onnan kapta a nevét, hogy legelőször misekönyvet (latin szóval: missale) nyomtattak vele. A "ciceró" betűkkel Cicero leveleit, a "korpusz"-szal (nálunk, Ausztriában és Dél-Németországban inkább "garmond"-nak nevezik, Garamond francia betűmetszőről) pedig a "Corpus juris"-t nyomtatták első ízben. Hasonló az eredete a "kánon" betűnagyságnak; a francia "Saint-Augustin" betűvel Szent Ágoston "De civitate Dei" című munkáját készítették; az angol "Long Primer"-rel és "Great Primer"-rel pedig bibliákat nyomtattak, mert a "Primer" szó ezt jelenti. Mindezekkel az elnevezésekkel azonban akkoriban nem annyira a betű törzsének vastagságát, mint inkább a betű stíljét jelölték.

Gutenberg első követőinek jó része még mindig maga volt a betűmetsző, betűöntő, szedő és nyomtató egy személyben. Igen természetes tehát, hogy ahányan öntöttek betűt: annyiféle törzsű volt az. Tipometriáról, vagyis e betűtörzsek egymáshoz való viszonyításáról és egyformaságáról ezekben a kezdeti időkben szó sem lehetett. Sőt még későbben, a tizenhatodik század elején sem, amikor az egyes nagyobb nyomdák betűket és matricákat szállítottak a kisebbek részére is. Hogy példát mondjunk: a brassai első könyvnyomtató, Honter János a baseli Frobenius-nyomdától szerezte be a betűkészletét, a kolozsvári Heltai Gáspár pedig Wittenbergből; a kétféle származású betűt együttesen használni nem lehetett. Ez volt a helyzet századokon át mindenfelé, még akkor is, mikor már önálló betűöntő-műhelyek voltak szerte az európai nagyvárosokban. Minden betűöntőnek megvolt a maga külön betűnagyságbeli rendszere, s más rendszerekhez nehéz volt igazodnia. Különösen az idegen rendszerbeli pótló-betűk, "defektusok" előállítása okozott néki nagyon sok nehézséget. Szinte önként merült föl tehát az a gondolat, hogy valamennyi betűöntő egységes, szigorúan megállapított rendszer szerint öntse a betűit. De ugyanakkor fölötlött egy fogas kérdés is: milyen legyen ez az egyetemes tipometria, s mi legyen annak az alapja?

E kérdésre látszólag igen könnyű lehetett a felelet: a tipometriának alapja csak a törvényesen elfogadott hosszúsági mérték lehet. Igen ám, de melyik? Mert mint köztudomású: az egész földkerekség összes államaiban hivatalosan használt, egységes hosszúsági mérték még máig sincs. Bár Közép-Európában a méter-mérték járja, sokfelé, így Nagy-Britanniában és gyarmatain, az Észak-amerikai Egyesült Államokban és Oroszországban a régi lábmérték a használatos. Százötven-kétszázötven esztendővel ezelőtt - a tipometria kialakulásának kezdeti idejében - a lábmérték volt ugyan a mérőegység mindenütt, ennek a hosszúsága azonban országonként, sőt területenként változott. Ez magyarázza meg a tipometriai rendszerek különbözőségét. Az egyik rendszer megalkotásakor ugyanis a régi franciaországi országos mértéket, a "királyi láb"-at (pied de roi), a másiknál az angol lábat, a harmadiknál a bécsi lábat, majd a badeni lábat stb. vették a számítás alapjául. A méter-mérték alapulvétele - mint maga az egész méter-rendszeres számítás - újabb keletű.

***

A tipometria megállapítására irányuló próbálkozások elsejét a tizenhetedik századból jegyezte föl a nyomdászkrónika. Még pedig Angliából. Hogy miért éppen Angliában történt a kezdeményezés, s nem a könyvnyomtatás szülőföldjén, Németországban: az a magyarázata, hogy Angolország ebben az időben politikailag már egységesebb volt, mint a harmincéves háború nyomorúságát szenvedő német föld, a betűöntés is királyi szabadalomhoz volt kötve, s az ilyenformán csak néhányat tevő angol betűöntő könnyebben megegyezhetett egymással. Egy e korbeli író, Moxon, 1683-ban megjelent "Mechanical exercices" című könyvében elmondja, hogy az angol betűöntők közösen megállapodtak az angol lábnak egyetemes mértékül való elfogadásában, mégpedig úgy, hogy bármelyik törzsű betű egymásra szedve mindig pontosan egy angol láb mértékű legyen. Úgy amint az itteni tábla mutatja:

Mint e táblából látható: 2 gyöngybetű annyi mint 1 garmond; 2 garmond a.m. 1 textus; 2 mediális a.m. 1 kettős mediális (Two-line-English). De ha a petitet meg cicerót vesszük kétszeresen, úgy a nyert számeredmény nem adja meg a tercia, illetőleg a kétcicerós betűnek a törzsökét.

Moxonék idejében az angol láb hosszúsága nem volt még végérvényesen megállapítva. Talán ennek tulajdonítható, hogy a tizennyolcadik század közepéig a fölsorolt számtételek erősen eltolódtak. Ekkor már jóval kevesebb betű kellett ahhoz, hogy egy lábnyi hosszúság megteljék belőle, s azonfölül nem is volt az lehetséges maradék nélkül, mint azt a következő piciny táblácskánk is mutatja:

Az angol láb hosszúságának további ingadozása következtében ezek az arányok sem állandósulhattak. Elég volt a lábmértéknek már egy-egy igen csekély megváltozása is ahhoz, hogy a rája alapított tipometria méreteiben helyrehozhatatlan differenciák állhassanak elő. Csak a tizenkilencedik század második negyedétől kezdve van meg az angoloknak az a pontos és változatlan hosszúsági mértékük, amelyen a betűöntők is végérvényesen fölépíthették a maguk tipometriáját. Ekkor ugyanis (1824-ben) törvényileg és végérvényesen megállapították a yard (3 láb) hosszúságát 0,91439 méterben. E szerint tehát az angol lábnak mintegy 305 milliméter hosszúnak kell lennie. Időközben az angol tipometriában is helyreállott az az arány, amely különösen a francia rendszert jellemzi, hogy tudniillik 2 nonpareille tesz 1 cicerót, 3 petit 2 cicerót, 6 garmond 5 cicerót. Számító egységük (pont) azonban máig sincsen az angoloknak. Új - Caslon-félének nevezett - tipometriájuknak is az a kulcsa, hogy mennyi fér egy-egy betűtörzsből egy angol lábra. Ezt, valamint a Didot-Berthold-féle tipometriához való viszonylásukat e táblák mutatják:

Ez angol betűtörzsökök nagysága a nálunk használt Didot-Berthold-tipometriával összehasonlítva s méterpontokban kifejezve a következő:

Az angolországi s gyarmati nyomdák betűkészletét most általában az itt ismertetett Caslon-tipometriára öntik.

***

A tipometria bizonyos kezdeteit megtalálhatjuk már a tizenhetedik és tizennyolcadik századbeli németországi nyomdákban is. A német könyvnyomtató ez időtájt már negyedpetitekben számított mindenfelé, s ezt a kalkulációs egységét vándorlásai útján meghonosította más országokban is. Annyira beléje gyökerezett a negyedpetites számítás szokása, hogy még ma is többen kalkulálnak a negyedpetites egységgel, mint méterpontokkal. A tizennyolcadik század nyomdásza tehát pontosan tudta, hogy hány negyedpetites törzsökűnek kell lennie például a tercia betűnek, csak éppen hogy ez a negyedpetites egység nem volt változhatatlan, szinte mikroszkopikus pontossággal megállapítva. Az egyik betűöntödének ilyen, a másiknak amolyan törzsökű volt például a 8 negyedpetites terciája. Az e korbeli betűnagyságok tábláját itt adjuk:

Annál a hatásnál fogva, amelyet a német könyvnyomtatás Európa-szerte gyakorolt, a petitbetűs, illetőleg negyed és nyolcadpetites számítási rendszer megvolt - s megvan - minálunk is, valamint megvolt Hollandiában és Olaszországokban is. Az utóbbi két országbeli betűfokozatokat és az elnevezésüket az itt következő két kis tábla mutatja:

A táblácskák egybehasonlításából kitűnik, hogy bár a betűfokozatok elnevezésének egy része a különböző országokban nagyjából azonos volt: az egynevű betűnagyságok gyakran nem fedték egymást. A német imperial betűfokozat például majdhogynem négyszerte akkora volt, mint az olasz. Különösen erős volt az eltolódás a német betűkhöz képest a hollandus típusok kisebb fokozatainál. És itt ismét hangsúlyoznunk kell, hogy a negyedpetites megállapításokból csak hozzávetőlegesen tudhatjuk meg az egyes betűfokozatok nagyságát, mert bizony a tizennyolcadik században ahány jelentősebb öntöde volta kontinensünkön: annyiféle tipometriai bázis szerint öntötte a betűt.

Németországban névleg kétféle volt ez időtájt a tipometria: a régi nyomdászvárosokban: Mainzban, Kölnben, Frankfurtban, de meg Dél-Németország nagy részében az úgynevezett frankfurti szisztéma járta; Németország északi és keleti felében pedig, s így Lipcsében meg Berlinben is, az úgynevezett lipcsei rendszer alapján öntötték a betűt. A kettő közül a lipcseiben találunk több pontosságot s állandóságot: a tizennyolcadik században s a tizenkilencediknek első felében alig változott. Viszonylagos megbízhatósága révén kissé átterjedt Németalföld, Dánia, Svédország, Norvégia s Lengyelország egy részére is. Ebben az elterjedésben különben része volt az említett országok lábmértéke hasonlóságának is, amennyiben az északi országok lábja általában 314 milliméter körül mozgott, s így elég biztos bázisául szolgált a tipometriának is.

A frankfurti betű-szisztéma alapja a rajnai s a badeni lábmértékek voltak, amelyeknek hosszúsága mindig erősen ingadozott: 285 és 300 milliméter között, s ennélfogva a rájuk épített tipometria is ingadozó volt. A "frankfurti szisztéma" elnevezés ilyenformán inkább csak gyűjtőfogalom volt; az egyes frankfurti betűöntők betűnagyságai sem egyeztek meg egymással. A tizenkilencedik század elején Krebs betűöntő a maga "frankfurti konkordancos betűrendszerének" csinált nagy propagandát, de különösebb eredmény nélkül. A latin eredetű "konkordanc" szó tulajdonképpen négycicerós quadrátumot jelent a tipográfiában; a háromcicerós quadrátum neve háromnegyed, a kétcicerósé pedig fél konkordanc. Krebs rendszerében a betűnagyságok így viszonylottak egymáshoz:

Krebs rendszerében egy-egy konkordanc a mai tipometriai egységünkre átszámítva 44,60 méterpontnyi nagyságú volt, tehát a Fournier négycicerósához (44,20 méterpont) nagyon közel állott. Egy másik frankfurti betűöntőnek 45,20 méterpontosak voltak a konkordancai; Lehmann és Mohr szintén odavaló öntőkéi pedig 45 méterpontosak.

***

Ausztriában egységes tipometria sem a tizenhetedik, sem a tizennyolcadik században nem volt; meghatározott mértéket a betűtörzs fokozataira alig ismertek és jóformán minden nyomdának saját szisztémája volt. Az elnevezés ugyan egy volt, s a számítás is negyedpetitekkel történt itt is, ott is, de az egyik nyomda garmondja bátran képezhette volna a másik nyomdának a ciceróját. Volt rá eset, hogy ugyanegy nyomdában kétféle szisztémájú betű is lévén, ugyanazt a nevet viselték, s csak a "groß e" meg "kleine" jelzőkkel különböztették meg őket egymástól.

A tizenkilencedik század negyvenes éveiben még mindig ilyenek voltak az állapotok az ausztriai nyomdákban. Ekkoriban Auer Alajos, a bécsi állami nyomda igazgatója vállalkozott a tipometriai rendszer megalkotására. Didot tipometriájához akart átmeneti szisztémát teremteni, de megtévedt, mert a párizsi nemzeti nyomda betűtípusait vette irányadókul, annak a rendszere pedig a Didot-félénél "erősebb" volt. Auer tipometriájában a ciceró 12,21 méterpont (23 ciceró: 4 bécsi hüvelyk); a betű magasságát 1 bécsi hüvelykre, vagyis 70,21 méterpontra vette (Didot betűinek magassága csak 63,00, illetőleg 62,70 méterpont). Auer betűinek e szertelen magassága hátrányára volt a tipometriai rendszere elterjedésének: több mint tíz százalékkal súlyosabbá tette a betűt, ami a könyvnyomdák sokmázsás készleténél nagy költségkülönbözetet jelent.

Auer után Haase Gottlieb prágai betűöntő csinált új, de szintén a bécsi lábmértékre (316 milliméter, vagyis 840,56 méterpont) alapított tipometriát. A bécsi hüvelyket 36 egységre osztotta; ez egységeket negyedpetiteknek nevezte s e negyedpetitekre számította át az összes betűfokozatokat. A Haase-féle betűrendszernek a mai tipometriánkhoz való viszonylását mutatja ez a táblácska:

A Haase-féle tipometria a tizenkilencedik század hatvanas éveiben nagyon elterjedt Magyarországon is. A budapesti nagy nyomdák jórészének betűanyaga is Haase-szisztémájú volt abban az időben; de azóta majd mindenütt áttértek nálunk is a méterpontokban számító Didot-Berthold-féle rendszerre. Az Athenaeum betűit például a kilencvenes évektől kezdve öntögették át e mértékre.

***

Magyarországon önálló tipometriára való törekvésekről nem emlékezik meg a nyomdászkrónika. Régi könyvnyomtatóink külföldön vásárolták a betűt, az egyik itt, a másik ott, s így a betűszisztémájuk is igen különböző volt. Honter János Baselből hozta magával a betűt, Heltai Gáspár Wittenbergből. Huszár Gál, Bornemissza Péter, Hoffhalterék, Mancskovics Bálint és a debreceni nyomda legrégibb betűi Elwangeni Krafft Gáspárnak bécsi, egy időben Hoffhalter Rafaellel közös műhelyéből kerültek ki. Egyetlen darab sem maradt meg belőlük, s így a tipometriájukról természetesen nem is szólhatunk. Manlius János típusai alighanem a régi munkahelyén, Tübingenben csinálódtak. A nagyszombati és pozsonyi katolikus nyomdákat a bécsi, gráci stb. jezsuita nyomdákkal egyetemben eleintén közös forrásból - talán Rómából - látta el ólomtípusokkal a jezsuiták tartományi főnöksége, s így a tipometriájuk is közös lehetett. A tizennyolcadik század első felében megvolt már a maga tekintélyes betűöntőműhelye is a nagyszombati egyetemi nyomdának, mely éppen arra való hivatkozással tudhatta megakadályozni, hogy Mária Teréziának kedvelt embere, a bécsi Trattner János Tamás kirekesztő szabadalmat kapjon a magyarországi nyomdák ólomtípusokkal való ellátására. Később, a nyomda Budára költözése s a Novakovics-féle cirill betűtömegek megvásárlása után, úgy látszik, valamely a lipcsei szisztémához nagyon közel álló tipometriája volt az egyetemi nyomdának: a betűk igen magasak voltak, de valamivel "gyengébbek" a mai Didot-Berthold-szisztéma szerint valóknál. Bikfalvi Falka Sámuel tevékenysége idején (1798-1822) az egyetemi nyomda betűöntő-osztálya hatalmasan megnőtt: 1810-ben tizenhat, 1822-ben tizenkilenc öntőmunkással dolgozott, s így valószínű, hogy a magyarországi nyomdák egy részének betűkészlete innen került ki. Biztosan tudjuk például, hogy a debrecenvárosi nyomda, a pozsonyi Royer-tipográfia, az egri érseki és az esztergomi Beimel-nyomda, valamint Kali Simon kolozsvári könyvnyomtató is vásároltak innen betűt. Az egyetemi nyomda zsidó, görög s cirill betűinek javarészét, s a címek szedéséhez való típusait részben Falka Sámuel metszette, részben pedig a lipcsei Tauchnitz Károly és a bécsi Mansfeld József betűöntő műhelyéből kerültek Budára.

A bécsi Lobinger Pongrác szállította a betűt a szebeni Grüngras Simonnak a tizenhetedik századnak az elején.

A nagyváradi Szenczi Kertész Ábrahám Hollandiából hozta a maga gyönyörű típusait. A lőcsei Brewer-nyomda szép betűi is nyilván onnan származtak. Anyaga a tizennyolcadik század folyamán széjjelkerült Váradra, Nagykárolyba és Kolozsvárra. Tótfalusi Kis Miklós Amsterdamban tanulta meg a művészetét, s bizonyos, hogy a hollandusok tipometriája alapján dolgozott. A debrecenvárosi tipográfia betűanyagát is Hollandiából frissítették föl 1679-ben. Zsidó betűit később Tótfalusi Kistől szerezte be a nyomda. 1746 körül a debreceni tipográfia házilag is megpróbálta a betűit előállítani, s e végből Szoboszlai József személyében ügyes "mechanikuslegényt" alkalmazott. Hogy minő eredménnyel járt ez a vállalkozás: nem tudjuk, de már 1761-ben a bécsi Trattnertől vásárolnak nagy mennyiségű kész betűt. 1765-ben újabb betűtömeget csináltatnak a kolozsvári jeles "fúzor" (öntő) Farkas Istvánnal, Páldi Székely István tanítványával. A tizennyolcadik század végén a bécsi Mansfeld, még későbben pedig a prágai Haase Gottlieb szállított típusokat Debrecenbe.

A kolozsvári unitárius nyomda fölszerelése a tizennyolcadik század végén danzigi származású volt. Tótfalusi Kis Miklós után Kolozsvár városának jeles képzettségű betűmetszői s öntői voltak: Szatmári Pap Sándor s Páldi Székely István, ki Balázsfalvára is öntött betűt. Az utóbbi volt a tanítómestere Farkas Istvánnak.

A tizennyolcadik század végének jeles betűmetszője még Kapronczai Nyerges Ádám. A marosvásárhelyi kollégium nyomdájában megmaradt néhány matricája meg az öntőműszer. A matricákat leöntve, kiderült, hogy Kapronczai húsz cicerója hat ponttal "erősebb" a Didot-Berthold-rendszer húsz cicerójánál, vagyis a kettő között húszcicerónyi szélességnél egy nonpareille a különbség. A betűtípusok magassága az öntőműszer tanúsága szerint hatvannégy és fél méterpont lehetett, vagyis másfél ponttal több, mint a Didot-Berthold-féle tipometriánál. Kapronczai különben Kurtzböck Jánosnak, a kitűnő bécsi könyvnyomtatónak volt a tanítványa; valószínű tehát, hogy tipometriája megegyezett e bécsi nyomdászéval.

A tizennyolcadik században az egyetemi nyomdának és kolozsvári öntőmestereinknek dicséretes buzgalma ellenére is igen sok pénzünk vándorolt ki betűért Ausztriába. Különösen eredményes kereskedelmi propagandával dolgozott a bécsi Trattner János Tamás. Ő látta el ólomtípusokkal a nyugatmagyarországi nyomdák jórészén kívül a budai Landerer és a pesti Eitzenberger féle tipográfiákat, de - mint láttuk - még Debrecenbe is szállított betűt. A mintakönyvében foglalt rozetták és egyéb ornamensek, sőt még némely betűi is francia utánzatok.

A tizennyolcadik század vége felé Pozsonyban is volt már megrendelésre dolgozó kisebb arányú betűöntő műhely; Zocher Antal volt a mestere, ki 1810-ben Pestre telepedett át, 1850-ig munkálkodva itten. Pozsonyban él a tizenkilencedik század elején Gotzig Károly betűmetsző is, akit az egyetemi nyomda 1806 körül Budára szerződtet.

Vácon a sokoldalú kitűnő nyomdász Gottlieb Antal rendezett be a tizennyolcadik század utolsó tizedében kisded betűöntő műhelyt. Úgy látszik, jobbára csak a maga tipográfiája számára öntögette a betűt, de nem lehetetlen, hogy megrendelői is akadtak a közeli Pestről meg a fölvidék egyik-másik városából. Házi tipometriáját nem ismerjük, amint hogy az akkori más magyar nyomdákét sem igen, mert hiszen a betűanyag időnkint való átöntése folytán eredeti nyomdatípusok nem maradtak korunkra.

A mi budavári állami nyomdánk legrégibb szisztémája az Auer-féle lehetett. E hatalmas műintézetünk ugyanis a bécsi állami nyomda temesvári fiókjaként alakult meg a tizenkilencedik század ötvenes éveiben, s Auer Alajos szereltette föl, még pedig nyilván a saját tipometriája szerint öntött betűtípusokkal. Tudtunkkal ez volt az egyetlen Auer-szisztémás nyomda egész Magyarország területén.

***

A francia betűművészet a tizenhatodik század elejétől kezdve jobbadán élén járt a világ ebbeli művészetének. A nagyszerű tudású és ízlésű Estienne-ek, Garamond meg utódai: a Le Bé és Sanslecque család, Grandjean és Luce csodálatosan szép betűket csináltak, s tipometriai rendszerük is volt, de majdhogy nem mindeniknek más és más.

1723-ban a francia nyomdászok s könyvkereskedők egy a könyvcsinálás usance-ait összefoglaló szabályzatot adtak ki, melynek ötvenkilencedik paragrafusa kimondja, hogy a kettősmediálisos betűnek (Petit-Canon) 2 mediálisból vagy mittelből (Saint-Augustin), a textusnak (Gros-Parangon) 2 garmondból (Petit-Romaine), a kétcicerósnak (Palestine) pedig 2 ciceróból kell állania; de hogy a garmond, ciceró és mediális mekkora legyen: arra bizony nem alkottak szabályt. Az említett francia elnevezések jobbára az illető betűfélével először nyomtatott mű címének megcsonkításából keletkeztek, s eleinte inkább csak a betűkép alakját, nem pedig a betű törzsökének nagyságát értették rajtuk. Így aztán a betűtörzsököket minden betűöntő a maga fölfogása szerint öntötte. A nagy zűrzavar a francia betűöntők egyik legtekintélyesebbjét,az ifjabb Fourniert arra indította, hogy 1737-ben pontrendszerével lépjen a világ elé. Számításainak alapjául a toise-t (öl) vette. Ennek fölosztása: 6 láb (pied de roi) = 12 hüvelyk = 12 vonal = 12 pont. Ő e 12 pontot kettesével 6 egységgé vonta össze, s ezeket az egységeket tipográfiai pontnak nevezte el. Számítása szerint az ő rendszerének 144 tipográfiai pontja (12 ciceró) ép 2 hüvelyket (54,14 milliméter) tett volna ki. A következmények azonban nem igazolták Fournier amaz állítását, hogy tipometriáját a pied de roi-ra alapította; a gyakorlatban ugyanis az ő 144 tipográfiai pontja nem 54,14, hanem csak 50 millimétert tett ki.

A hányatott életű, roppant munkásságot kifejtett ifjabbik Fournier könyvet is írt a betűöntésről, alaposan taglalva benne annak a technikáját, a hozzávaló szerszámokat, a betűk egymáshoz való aránylását s a magasságukat. Száznál több érdekes betűmintát is találunk e könyvében. A Fournier-féle tipometria kezdetben igen praktikusnak látszott, s ezért gyorsan elterjedt még Franciaország határain túl is. Beosztását ez a kis táblácska mutatja:

Fournier pontrendszeres tipometriájának - mint említettük - el lévén hibázva az alapja: követőinek egy része esetről esetre gyöngébbre találta önteni a betűt, úgy hogy 1780 körül már megint teljes volt a zűrzavar a francia tipometria dolgában. Ekkor a nagyhírű párizsi betűöntő Didot F. Ambroise próbált segíteni a bajon, úgyhogy pontosan a pied de roi (melynek 324,84 milliméternyi hosszúsága mai tipometriai számítással 864,07 méterpontot tesz) legyen a betűrendszer állandó bázisa. Számolva a gyakorlati nehézségekkel, nem bolygatta meg elődje tipometriai rendszerét, hanem a már meglévő betűfokok közé újakat, az ő rendszerének megfelelő törzsűeket tolt, s így lehetővé tette, hogy a könyvnyomtatók a Fournier-rendszer szerint való betűfokokat is elhasználhassák. A Didot-féle rendszer ilyenformán jóval több betűfokból áll, mint a Fournier-féle. Beosztását a következő táblácskában adjuk:

A Didot-féle tipometria rohamosan terjedt el Francia-, Spanyol- és Olaszországban. Utat talált magának Oroszországba és Németország egyes nyomdáiba is. Használhatóságát fokozta, hogy Didot a Fournier-féle betűmagasságot fogadta el a maga tipometriájához is, vagyis a francia lábrendszer 10 ¹/₂ vonalát, ami a mai tipometriai egységünkre való átszámítással 63 méterpontnak felel meg.

1786-ban "Épitre sur les progres de l'imprimerie" címmel könyvet is írt minderről a nagy Didot. Ebben egyebek közt alaposan megismerteti rendszerének az alapját. "A pied de roi egy-egy vonalát hat részre osztva, megkapjuk a tipográfiai pontot, tipometriám számítóegységét": mondja. Megismerteti e könyvében az általa csinált betűmérő eszközt, a pied de roi-ra alapított tipométert is.

A tizenkilencedik század elején, a méterrendszernek behozatalával,a pied de roi megszűnt mértékegység lenni, aminek következményei csakhamar mutatkozni kezdtek egyes francia betűöntők betűinél is. I. Napóleon császár tehát megbízta 1811-ben Didot Firmint, hogy egyeztesse össze a tipometriáját a méterrendszerrel. A jeles betűöntő neki is feküdt föladatának, de már nem készülhetett el vele. Betegsége, majd halála megakadályozta őt benne.

***

Az idáig említett tipometriákon kívül voltak még más, kevésbé elterjedt tipometriai rendszerek is. Képzelhető tehát, hogy mily nehéz volt és mennyire megdrágult a betűöntők munkája, mikor jóformán mindegyik nyomda számára más-más szisztémájú betűket kellett önteniük. Akármennyire akadályozta is technikájukat ez az összevisszaság: teljességgel tehetetlenek voltak vele szemben.

Ekkor egy véletlen, csekélynek látszó dolog adta meg a kibontakozás útját. Derriey francia betűöntő az úgynevezett "Phantasie"-kereteket készítette Didot-szisztémára, s a csinos keretek galvánmatricáit a német betűöntők is hamarosan megszerezték. Hogy a keret azonban összeszedhető legyen, kénytelenek voltak megmaradni a Didot-rendszer mellett. Lassankint mind több és több kiegészítő keretfajtát és egyebet öntöttek hozzá, s minthogy e termékeik kapósak voltak: egyszeriben oda jutottak a könyvnyomtatók, hogy keretféléik Didot-szisztémájúak, betűik pedig egyéb rendszerűek voltak. Ekkor tehát már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a betűket is a Didot-féle tipometriai rendszerre öntsék. Ez is megtörtént: a majna-frankfurti Flinsch betűöntő volt az első kezdeményező.

A Didot-szisztémával ekkoriban - mint azt föntebb említettük - nagy baj volt. A "királyi láb" mint francia országos mérték megszűnt és helyében a métermérték volt a hivatalos. A francia betűöntők ismét szertehúztak, s eltértek az addigi alaptól. A betű magassága a 63 pontról már korábban 62,70 pontra csökkent, s a törzsöke is immár hol vastagabb, hol vékonyabb volt. S mikor már így állott a tipometria ügye Franciaországban: a német betűöntők egyszerre csak összefogtak és elhatározták a Didot-rendszernek Németországban való elterjesztését. Nem tudva, hogy Franciaországban micsoda eltolódások történtek e rendszer körül: az egyik ennek, a másik annak a francia betűöntőnek a típusai után öntötte a maga új betűit; természetes, hogy pontos egyformaságról megint csak nem lehetett szó, sőt az eddigi szisztémák sora több különböző, bár Didot-félének nevezett betűrendszerrel szaporodott meg Németországban is. Ez volt a helyzet egészen 1878-ig.

Ekkorra a betűöntők már torkig voltak a tipometria egyenetlensége okozta sok zavarral és kellemetlenséggel, s elhatározták, hogy végére járnak a dolognak. Megbízták Berthold Hermann berlini betűöntőt, hogy oly egyetemes mértéket készítsen, amely bizonyos hosszúságban a betűöntődék pontrendszerével egyezzék, s amelyet aztán "házi szisztémájához" alapul tartozik majd elfogadni minden betűöntő. Berthold - Förster csillagvizsgáló segedelmével - meg is felelt feladatának. Egy méterre 2660 Didot-pontot számított, s 133 nonpareille-t (798 ilyen méterpont) 30 centiméternyinek vett. Minden német, osztrák és magyar betűöntő kapott ekkor egy 30 centiméternyi hosszú Berthold-féle tipométert, s azóta ennek az alapján önti betűtípusait és keretes díszítő motívumait valamennyi.

A Didot-Berthold-féle tipometria azóta világszerte hatalmasan elterjedt. Csatlakoztak hozzá a spanyol meg az olasz betűöntők is, kik a párizsi nagy öntödékkel egyetemben Spanyolországot, Portugáliát, Olaszországot, Dél-Amerika nagyobbik részét és Francia-Svájcot látják el a maguk Didot-Berthold-szisztémájú betűtípusaival. A német betűöntők vevőköréhez számítható Dánia, Svéd- és Norvégország, Oroszország, Ausztria meg a távol Kelet könyvnyomtatóinak jó része. A szintén Didot-Berthold-féle házi szisztémával dolgozó budapesti Első Magyar Betűöntöde Részvénytársaság a magyar tipográfiákon fölül Cseh-Szlovákiát, Romániát és a Balkán-félszigetnek nagyobbik részét látja el betűvel. Így aztán elmondhatjuk, hogy a Didot-Berthold-féle tipometriai rendszer az angol nyelvű országokat meg néhány kisebb államocskát kivéve immár az egész föld kerekségén nagyban elterjedt.

***

Amerikában tipometria dolgában ugyanaz volt a helyzet, ami Európában. A nyomdabetű sokáig innen került oda, s éppen úgy vegyes szisztémájú volt, mint a miénk. Az Egyesült Államokban későbben - a tizenkilencedik század nagy részén át - az angolországi Caslon-féle tipometriát használták. (Kanadában még most is.) A század utolsó negyedében egy chicagói hatalmas betűöntöde a Fournier-féle tipometriát a Caslon-féléhez alkalmazta, miáltal egy új, amerikai pontrendszernek nevezett tipometria létesült. Alapja az angol láb = 304,79 milliméter = 810,74 méterpont. Négycicerósa (konkordanc) 45 pont.

Az itt fölsorolt fokozatok közül az egypontos American betű csak elméletileg van meg, mert hiszen ha az ily apró típus metszése még csak lehetséges is volna: a kiöntés már súlyos akadályokkal járna, meg aztán a szedése sem volna könnyű dolog, nem is szólva arról, hogy az ilyen pirinyó betűt szabad szemmel senki emberfia sem tudná elolvasni.

***

A betűk magassága részben független a tipometriai rendszertől. Hogy ismét példával éljünk: bár a Didot-Berthold-féle tipometria betűit általában 62,70 méterpontnyi magasságban használják, mégis vannak fölös számmal olyan nyomdák, amelyekben a típusok magassága kisebb vagy nagyobb ennél. Budapesten például van több nagy nyomda, ahol pontosan 63 pontnyi magasak a betűk. Az öntödei magasság is 63 pont; megrendeléskor ebből a mintaképpen beküldött m vagy H betűknek megfelelően legyalulják a fölösleget. Persze e mintabetűknek nem szabad kopottaknak lenniük, mert baj származhatik belőle.

Régebben még nagyobbak voltak a betűmagasságbeli eltérések. Akárhány nyomdász különleges magasságúra öntette a maga ólomtípusát, hogy eltulajdonítás esetén ne használhassák azt más nyomdákban. A tipometriáknak különbözőségével egyetemben ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a betűöntő munkája megnehezüljön. Az egyes tipometriai rendszereknek megvolt különben a maguk normális, "öntödei"-nek avagy "házi"-nak nevezett betűmagassága is, mint azt a következő kicsiny tábla mutatja:

A németalföldi meg a lipcsei rendszerek közt a tizenkilencedik század közepe felé már jóformán csak a betűmagasság dolgában volt eltérés. Éppen úgy a londoni nyomdák is tulajdonképpen Caslon-rendszerű betűkkel dolgoznak, éppen csak hogy ezek magassága kisebb a normálisnál.

***

A betűmetszés, matrica-csinálás és kézi betűöntés technikája a tizennyolcadik században érte el tökéletességének a tetőpontját. Lényegében ugyanaz volt ekkor is, mint Gutenbergék meg Schöfferék idejében, de a hozzája használt eszközök kifinomodtak, a munkálkodás módja pedig mesterségszerűen biztossá, pontossá és egybevágóvá lett. Gessner 1740-ben megjelent szakkönyvében az öntőműszer már szakasztott olyan, mint aminő volt a tizenkilencedik század közepe táján, s aminő - bár most ritkán használják - még ma is. Ezzel a műszerrel öntötték meg elődeink a maguk legapróbb s legfinomabb betűit, példának okáért a mai gyémántbetűnek megfelelő sedanoise betűtípust is.

A következőkben - kurtára fogva - megismertetjük a tizennyolcadik század betűkészítésének műveletét, megjegyezve, hogy már a tizenötödik század alkonyának tipográfusai is nagyjából így dolgoztak, éppen csak hogy a tizennyolcadik században csúcspontjára jutott a betűcsinálás kézi technikája, s azon a gépi berendezések föltűnéséig nem is történt semmi jelentősebb változás.

A munkamegosztás szinte kozmikus erejű nagy elve ekkoriban jócskán érvényesült már a nyomdászatban is. A nagyobb nyomdászvárosokban - Lipcsében, Párizsban, Londonban, Amsterdamban stb. - minden nyomdászati munkafolyamatnak megvolt a maga kitűnő szakképzettségű, nagyszerűen begyakorolt specialistája. A betűk patricáját külön specialista művészember metszette, a matrica-csinálást, a betűöntést megint mások-mások végezték, a festékcsinálással külön üzemek foglalkoztak, s a legszorosabb értelemben vett tipográfia terén is önálló mesterségekké tagolódtak a szedés és a nyomtató munka. Csak távol a nyomdász-empóriumoktól akadtak még oly tipográfusok, akik szorultságból maguk öntötték meg a szedés közben elfogyott "defektus" betűt, s akik egyformán vitézkedtek a szedőszekrény és a sajtó mellett, s akik - ha kellett - még a könyvkötéshez is értettek. A magyar könyvnyomtatók jó része is ilyen kényszer-csinálta ezermester volt; járatosnak kellett lennie minden munkamenetben, mert hiszen Szebenben, Kassán, Váradon nem volt megrendelésre dolgozó önálló nagy betűöntöde, sem nyomdafestékek gyára, s olykor bizony segédnek is híjával volt a tipográfus, sőt kompaktor sem akadt mindig a városban.

A betűcsinálás első munkafolyamata mindenkor a betűmetszés, vagyis patrica-készítés volt. Ez a patrica négy-öt centiméter hosszú acélrudacska volt, amelybe kidomborodó képpel belevéstek valamely betűt, s ezt aztán vörösréz lapocskába verve: az öntésre szolgáló matricát állították elő vele. A patrica-készítés technikája századokon át egyforma volt: Az acélrudacskát könnyebben véshetés okáért megpuhították, ami úgy történt, hogy faszénporral telt, zárt vasedényben öt-hat óráig lassú tűzön izzították, s csak a tűz teljes kialvása után vették ki a hidegre hűlt edényből. A rudacska egyik végének fölületét ezután simára csiszolva: a betű körvonalát tűvel rájakarcolták, majd pedig domború képűre jól kivésték rajta a betűt, s finoman körülreszelték, hogy teljesen sima legyen. Amikor a patrica ennyire elkészült: gondoskodni kellett róla, hogy az acél visszanyerje a régi keménységét. Ez a közismert módon: vörösre izzítással, nem nagyon hideg vízben való lehűtéssel történt; majd izzó vassal simítgatták a rudacskát, mígnem erősen sárgás nem lett, amikor megint vízfürdőbe került. Ezután már csak a gondos megtisztogatás munkája kellett ahhoz, hogy a patrica teljesen kész s matricák verésére alkalmas legyen.

Nyilvánvaló, hogy a patricák készítése és ami régente ezzel egyértelmű volt: a betűk tervezése óriási területet nyitott a művészi tudásnak és rátermettségnek. A könyvnyomtatás történetének legragyogóbb neveit a betűmetszők között találjuk meg. Gutenberg művészete ezen a ponton érte el az abszolút magaslatot; Sweynheym meg Jenson ezzel alkottak maradandót; a tizenhatodik század Garamondja, a tizenhetediknek Tótfalusi Kis Miklósa ezzel lettek örök emlékezetűekké. A tizennyolcadik században is hosszú sorát találjuk a legjava betűmetszőknek: az angol Caslon, Baskerville, a francia Grandjean, Luce, Alexandre, Fournier, Didot, a hollandus Van Dyck meg Fleischmann, az olasz Bodoni a legnagyobb nyomdászművészei a koruknak, s valamennyien a betűk megreformálásával - új betűk metszésével - érdemelték ki a halhatatlanság pálmáját.

Az imént leírt patricákon a betű fordított és kidomborodó képű; hogy ólombetűket lehessen sokszorosítani utánuk: előbb rendes képű homorú matricákat kell csinálni velük. A matrica-készítés veleje a tizennyolcadik században abból állott, hogy az acélpatricát mintegy 4 centiméter hosszú, 1-4 centiméter széles és vagy 1-1 ¹/₂ centiméter vastag vörösréz lapocskába kalapáccsal beleverték. Ehhez persze nagy gyakorlottság kellett, mert az ügyetlen kezű ember egyrészt könnyen tönkretehette a patricát, másrészt pedig a ferde-veretű matricáival sok fölösleges munkát okozhatott a betűöntőnek. Az ügyes matricaverő rendesen úgy végezte a munkáját, hogy előbb a vörösréz lapocska bal szélébe ütötte bele könnyedén és fölületesen a patricát. Ha látta, hogy a betű képe egyenesen áll ezen a próba-vereten: ugyanazzal a tartással a rézlapocskának a jobb széle felé húzódott a patricával, s ott újra beleverte a vörösrézbe, de most már kellő mélységűre.

Minthogy a patricákat kézi úton nehéz volt teljesen derékszögűen s egyforma mélyen verni a vörösrézlapocskákba: a legjava betűmetszők sokat foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy vajon nem-e lehetne ezt a munkát géppel végeztetni. Grandjean Fülöpnek, XIV. Lajos betűmetszőjének sikerült is egy ily matrica-sajtoló gépecskét kitalálnia, amely azonban csak a tizenkilencedik században terjedt el szélesebb körökben.

Ha a matrica elkészült: a betűöntő kezébe került, aki a munkamenetek egész sorát végezte el még rajta, mire hozzáfoghatott az ólomtípusok öntéséhez. Legelőször is megvizsgálta, hogy a betűképek vonalai egyforma mélységűek-e a matricákban, egyenesen állanak-e azokban, vagyis a függőleges vonalak párhuzamosak-e a vörösréz-darabok oldalaival, s egyforma távolságban vannak-e azoktól. A betűképek mélységét a matricák mélyedéseibe bocsátott tűvel mérte a betűöntő; ha mélyebb volt a betű-kép: lereszelte a matrica lemezének a fölső síkját; ha meg nem volt elég mély: a patrica újabb beleverésével segített rajta. Ha a betűkép függőleges és vízszintes vonalai a matrica oldalsíkjaival nem voltak párhuzamosak, a síkok megreszelésével hozta rendbe a dolgot. Mindeme munkát, ha egész alfabéta megöntéséről volt szó: rendesen a kis m betűvel kezdette meg a betűöntő. Ezt vette - és veszi - alapul akkor is, ha csak egyes pótló ("defektus") betűknek az öntéséről volt szó. Az m betűnek ugyanis három egyformán hosszú szára van, amelyek a többi matrica betűképének vonalba állításakor könnyebben szolgálhattak irányadóul.

A betűöntő, ha a matricát ennyire kellősítette, "jusztálta": rendesen néhány próbabetűt öntött róla, amiket aztán egybehasonlított a mintául vett m betűkkel. A netán még mutatkozott magasságbeli s egyéb eltéréseket a matrica-lapocska reszelgetésével ütötte helyre. A kész m típusok közé állítva, vizsgálta meg a többi betű matricáiról készült próbaöntéseket. Ha a közbeállított betű ferde volt: a matrica oldalait reszelte meg, hogy derékszögben álljon; ha magasabban állott, miként kellett volna: a matrica lemezét a betű fölött kalapáccsal való veregetéssel nyújtotta meg; ha pedig alacsonyabban állt: fölül reszelt le a lemezből, amennyit kellett.

Ha a matrica jusztálásával ilyen módon teljesen elkészült a betűöntő: az öntőműszerbe illesztette azt. Ez a fontos instrumentum két vasból, acélból avagy sárgarézből készült egyenlő nagyságú, pontosan egybeillő fő-fő részből áll, s a betű vastagságához képest szűkebbre avagy bővebbre igazítható. Az egyik fő-fő résznek darabjai: a fenék, a törzsökök, a falak és a fölöntő; a másikéi szintén ezek, s rajtuk kívül a támasztó darab és a rúgó. Ha mind a két falat becsukják: az öntendő betűtörzsnek megfelelő tér keletkezik közöttük, fölül a tölcsérszerű fölöntővel.

A betűtípus törzsét a törzsökök nagysága, magasságát a fenék mélysége, szélességét pedig a két törzsöknek egymástól való távolsága szabja meg. Az öntés úgy történt, hogy az öntő a folyósra melegített betűfémet vasüstből meregette s öntötte a bal kezében levő, az öntendő betűnek megfelelően igazított, fafoglalatos műszerbe. A műszert tehát baljában tartotta a betűöntő; jobb kezében kicsiny, vasból való kanál volt, amivel az üstből kimert betűfémet hirtelen a műszerbe öntötte. Mialatt ezt egy kissé megrázta: kihűlt az öntvény; ekkor megnyitotta a műszert, mire a betű kipottyant belőle. A műszernek az öntés közben való megrázásától, mit különben inkább fölfelé-lökésnek nevezhetnénk: függött az öntés sikere. Mert azzal, hogy a műszert a beömlő betűfémnek szinte nekilökték: a fém a matrica minden mélyedését pontosan megtöltötte, ami pedig a nekirázás nélkül aligha történhetett volna meg. Az ilyen módon való kézi betűöntés napi átlaga három-négyezer betű lehetett a tizennyolcadik században, nagyobb betűből kevesebb.

Régebben, amikor a tipometria még jóformán minden nyomdában más és más volt: nagy szerepe volt az ún. egyengetésnek. Ugyanis külön törzsököket, s ha a betű magassága is nagyban elütött a többitől: még külön öntőműszert is kellett a betűöntőnek minden egyes tipometria betűihez tartania, ami bizony sokba került. És még így is megtörtént, hogy oly betűk öntésével bízták meg, amelyeknek a rendszere sehogyan sem egyezett meg a maga öntőműszereinek a tipometriáival. Olyanformán segített tehát magán, hogy az ahhoz legközelebb álló öntőműszert vette elő és a különbséget aranyfüsttel való egyengetéssel pótolta. Így ha az öntendő betű törzse vékonyabb volt, mint az öntőműszer tipometriája: a két törzsökdarab mellé tett finom aranyfüst-lemezkékkel kellett a különbséget kipótolni. Ha pedig alacsonyabbnak kellett lennie a betűnek a szokottnál: a fenékdarabokhoz tett az öntő megfelelő alátétet. Hogy milyen körülményes volt ez az egyengető eljárás, kitűnik abból, hogy gyakran csak egy harmincadpontnyi különbözetet kellett alárakni. Az öntőműszer törzsökeinek természetesen mindig valamivel "gyöngébbeknek" kellett lenniük az öntendő betűtörzsnél, hogy alárakhassák őket. Hasonlóan számítani kellett az alárakásra a fenékdaraboknál, mert hiszen a betűmagasság szabályozása is aranyfüsttel való kiegyengetés útján történt hajdanta.

A kézi öntőműszerekből kikerült betű azonban még távolról sem volt kész. A betű talpához fémfüggelékek (csinga, öntöttcsap) tapadtak; ezeket a betőöntőnek később le kellett tördelnie. A betű négy szöglete pedig az öntőműszer összeillesztési hézagaitól forradásos, cimpás volt; ezt finomszemű homokkövön való csiszolással ütötték helyre. A csiszolás megtörténte után, szignatúrájukkal fölfelé fordítottan, 60-70 centiméter hosszú falécekre, rendfákra rakták ki a betűket. Ezek a lécek hosszukban derékszögben ki vannak vágva, még pedig olyan szélességben, mint amilyen magas volt általában a betűtest. Egy rendfába nem szedtek föl többet egy sornál. Ha ötven-hatvan rendfát megraktak: kezdetét vette a szabatosítás, amihez már a tizennyolcadik században is finom acélpengéjű gyalukat használtak. A betűsorokat ekkor a gyalupad betétéül szolgáló két vasléc közé rakták át, mégpedig talpukkal fölfelé fordítva, s egy harmadik lécet szorítottak nekik, hogy helyt álljanak. A talppal fölfelé álló betűkről ekkor talpgyaluval eltávolították a töréstől visszamaradt részeket, majd pedig egy másik gyaluval helyreigazították a magasságbeli esetleges eltéréseket is. Ennek megtörténtével visszarakták a betűket a rendfába, s innen ismét a vaslécek közé, de most már fejükkel fölfelé, s a gyalupadba befogva, fejrészüket a sarokgyaluval kissé lerézsútolták. Ezután ismét a rendfába kerültek a betűk, itt az oldalaikat a színelő pengével megsimították, s végül még egy síkmutató szerszámmal megvizsgálták arra nézvést, hogy a betűk képe teljesen egy vonalban áll-e. A hiányos betűket eldobták, a jókat pedig fölszedve, hajóra rakták.

Az eddigiekben ismertetett betűöntői munka sokoldalúsága, s különösen az egyengetésnek minuciózus volta is bizonyítja, hogy minő nehéz föladatok tornyosultak a betűöntő elé a régmúltban. Mily éles szem, mekkora gyakorlat kellett tehát egy-egy alfabétának a megöntéséhez! Ha az öntő nem értette jól a dolgát: tönkre tehette a betűmetsző legjelesebb kompozícióit is. Számtalan példáját láthatjuk annak, hogy a gyakorlatlanabb könyvnyomtató a maga pótlóbetűit távolról sem tudta oly szépen s tisztán megönteni, mint aminők az öntőműhelyből származott eredeti betűi voltak. Pedig megkapta hozzájuk a pontosra beállított öntőműszert meg a matricát is.

Méltán csodálhatjuk tehát betűöntőink ama készségét, amellyel kis öntőszerszámuk segedelmével évszázadokon át a legnehezebb technikai föladataikat is jól meg tudták oldani. Így például már elég korán megbirkóztak az akkoriban még kézírás-jellegű kurzív betűk öntésével, valamint nonpareille kicsinységű betűket is öntögettek már a tizenötödik században, még pedig olyan szabatosan, hogy ebben a tekintetben a mai precíziós gépekkel készülő típusok sem igen múlhatják fölül őket.

A betűöntés technikája közel négy évszázadon át azonos maradt. Azok az öntőműszeren való apró javítások, amelyeket a tizenhatodik századbeli Garamond Claude-nak, majd meg a kétszáz esztendővel utóbb élt hollandus Fleischmannak köszönhetünk: semmit sem változtattak a kézi öntésnek még Gutenberg által föltalált munkafolyamatán. Az említett javítások legfőbbje az volt, hogy a törzsököket vörösréz helyett sárgarézből, majd pedig acélból készítették, ami jobban ellenáll a kopásnak meg az egyéb módon való deformálódásnak, s ennek következtében azután hosszabb időre biztosíthatja a betűpálcikák pontosan derékszögű voltát. A megöntött betű gyors kirántására való horgot is Garamond alkalmazta először a műszerein. Hogy az öntőkazánt praktikusabbá tették, s hogy ennek következtében kevesebb fűtőanyag használata mellett egyenletesebb lett az olvasztás: szintén százados gyakorlati tapasztalás alapján való kísérletek eredménye. A munkaeszközök pontosabbak s gazdaságosabbak lettek, a dolog lényegen: a kézi munkán azonban mi sem változott.

Pedig a betűöntői munkafogások géppel végeztetésének eszméje már a tizennyolcadik században is fölmerült. Főleg a párizsi Didot Ambroise foglalkozott sokat ezzel az ideával. Csinált is valaminő szerkezetet, olyat, hogy a sajátszerűen összeállított öntőformákból egyszerre több betűt önthetett, éppen úgy, mint a puskagolyókat szokták akkoriban önteni; számba vehető eredményt azonban nem ért el ezzel a találmányával. A tulajdonképpeni betűöntőgépek hosszú sorának a föltalálása tehát a tizenkilencedik századra maradt, s ennélfogva mi is csak a későbben következő köteteinkben emlékezünk meg majd róluk.

A betűfém ötvözése dolgában már a tizenötödik században is nagyjából az volt a tapasztalatok alapján kifejlődött szokás, ami most. Vagyis a betűt már akkor is az ólomnak, antimonnak és cinnek az ötvözetéből öntötték. Néhol vörösrezet is vettek hozzá. Ezeknek az alkatrészeknek az aránya azonban helyenként és a betűk nagyságához képest változott. Fournier a maga tizennyolcadik századbeli szakkönyvében 60 rész ólom, 25 rész antimon és 15 rész cin keverékét ajánlja a nonpareille betűk öntéséhez. Későbbi francia betűöntőknél különböző recepteket ismerünk; az egyik 69,2 rész ólmot, 19,5 rész antimont, 9,1 rész cint és 1,7 rész vörösrezet ajánl; a másik 55 rész ólom, 22,7 rész antimon és 22,3 rész cin keverékét mondja a legjobbnak. Az angoloknál máig is használják a Besley-féle ötvözetet, amelynek összetétele a következő: 100 rész ólom, 30 rész antimon, 20 rész cin, 8 rész nikkel, 2 rész bizmut, 5 rész kobalt és 8 rész vörösréz. Ezenfölül is megpróbálkoztak természetesen mindenféle fémmel, sőt II. József császár kis játéknyomdájának ezüstből voltak a típusai.

Históriánk megelőző kötetében elmondottuk, hogy amit Gutenberg János 1440 körül föltalált: lényegében változatlan maradt évszázadokon keresztül. A betűöntésnek a technikája például négyszáz esztendőre megrekedt ama mederben, amelyet még a tizenötödik század közepe táján vájt magának. A szedéstechnikában a szedőgépek hoztak jelentős változást, de csak az 1890-es esztendőktől fogva. A nyomtatótechnika is századokra megkövesült abban a formájában, aminőt a nagy Gutenberg János adott neki, mindössze hogy a hozzávaló eszközökön történtek némi, az eljárás lényegét magát nem érintő javítások. A kézisajtót csak 1812 után kezdte itt-ott fölváltani a König Frigyes gyorssajtója; a festékezés is lószőrrel tömött bőrlabdákkal történt háromszázhetven éven át; a nyomtatófogások pedig - az alakzatcsinálás, egyengetés, punkturás munka stb. - lényegükben csak olyanok maradtak, mint a negyvenkétsoros biblia s a zsoltárkönyv készültének korában.

A tizenötödik század tisztes faprése szerkezet dolgában alig különbözött a háromszáz esztendő múlva használatos sajtótól; mindössze hogy az utóbbinak némelyik alkotó része már keményebb és tartósabb anyagból készült. Legelőször a ráma meg a sajtófödőnek a kerete készült vasból, valószínűleg még jóval 1500 előtt. A tizenhetedik század húszas éveiben az amsterdami híres Blaeu a maga "hollandi csavarjával" jelentős újítást végzett az ősi fasajtón. Az ő sajtója már mintegy átmenet a vaspréshez; a fő-fő alkatrészek ugyan még fából vannak, de a finomabb, a nyomtatómunkánál elsődleges szerepet betöltő mechanizmusban már jócskán találunk vasból csinált szerkezeti részeket is. Ezek mennyisége az idők folyamán egyre szaporodik. Amíg például a legrégibb sajtókon a szedésformát hordó taligának fundamentuma a tégelyhez hasonlóan keményfából készült: a tizennyolcadik század közepén már vassal vagy sárgarézzel volt beborítva ez a fundamentum, sőt a franciáknál márványlapot használtak erre a célra. A nagyszombati egyetemi nyomda 1773-iki leltárában ezt olvassuk: "Hat darab sajtó sárgarézlappal és a fundamentum fölött szintén sárgaréz nyomólappal, értéke együttesen ezerháromszáz forint".

További újításokat végzett a tipográfiai kézi sajtón a baseli Haas Vilmos 1770 körül. Sajtója egyszerűbb volt mint az addig valók, s szilárdság tekintetében sem maradt mögöttük. Használatát azonban a baseli nyomdászcéh kívánságára a baseli tanács eltiltotta, mert Haas nem volt annak rendje és módja szerint kitanult könyvnyomtató. A fáradhatatlan párizsi Didot Ambroise is sokat dolgozott a kézisajtó tökéletesítésén; főképp arra törekedett, hogy a tégelyt nagyobbá tegye, s így egyetlen nyomással lehessen lenyomtatni a fundamentumra lőtt egész formát.

A külső gerendázat fából készült egészen Stanhope lord föllépéséig, ami a század utolsó éveiben következett be. A Stanhope-sajtó képe az ide beosztott mellékleten látható; tömör öntöttvas-állványzat jellemzi; nyomólapja majd akkora, mint a fundamentum; a nyomás ereje hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a régi fasajtókon. Lassan terjedt el a nyomdákban, s a konzervatívabb régi könyvnyomtatók túlságosan merevnek, "lélek nélkül valónak" mondották, sőt egyszerűen "betűgyilkosnak" is nevezték.

Didot Firminnek, a tizennyolcadik évszázad alkonya jeles francia könyvnyomtatójának egy könyve van előttünk. 1800-ban nyomtatták, s olyan éles képű minden sora, mintha vadonatúj betűkről nyomtatták volna. Pedig sztreotípiai lemezekről készült, mégpedig igen érdekes módon előállított sztereotípiai lemezekről: Didot igen kemény fémből öntette a betűit, s a kész szedést igen erős nyomással puha ólomlapba sajtolta. Ez szolgált aztán matricául.

A mostanában széltében alkalmazott papírsztereotípiai eljárásnak - amit csak 1829 körül talált föl egy Genoux nevű francia betűszedő - volt tehát megelőzője is. Sőt nem is egy, miként azt majd a következőkben látni fogjuk.

A sztereotipálás legősibb módja az a kliséket másoló eljárás, amellyel az ulmi Dinkmut Konrád könyvnyomtató sokszorosította már 1483-ban is a fametszeteit. Vaslapra folyós betűfémet öntött, s mikor ez már kihűlőfélben volt: a fametszetes dúcot képével lefelé erősen belecsapta. Az új klisét körülfűrészelve s fára szögezve, megismételte véle az "abklatsch"-nak nevezett eljárást, mire aztán megkapta az eredeti fametszet betűfémből való pontos mását.

Szedés sztereotipálásával legelőször Leydenben kísérleteztek 1711 körül. Eleinte csak a szedés összeforrasztásáról volt szó, de a kísérletező Van der Mey és Müller János mihamar kitalálta annak a módját, hogy vékony ólomlemezeket öntsön a szedésről. A londoni 1877-iki Caxton-kiállításon az említett föltalálók négy ily lemeze volt látható.

A francia Valleyre a tizennyolcadik század első felében egyenetlen képű vörösrézlapokat készített a szedéséről. Az edinburgi Ged William aranymíves 1725 körül úgy állította elő a matricáit, hogy keményedőfélben levő gipszbe nyomta a szedést. A schlettstadti Hoffmann később finomszemű nedves homokot használt erre a célra, a francia Carez pedig porcelánföldet. A párizsi Herkan bemélyedő képű matricabetűket öntetett; az ezekből szedett kolumnákról közvetlenül lehetett sztereotípiai lemezeket önteni.

Több angol könyvnyomtató: Tilloch, Foulis és Wilson külön-külön kísérletezett főleg gipszmatricák készítésével. A század vége felé a híres technikus Stanhope lorddal társultak, s együttesen sikerült a gipsz-sztereotípia máig is használt módját föltalálniuk s mi fő: praktikussá tenniük.

Eme gipsz-sztereotípiai eljárásnál a szedésforma mellé betűmagas űrtöltőket raktak, s azután vasrámába szorították az egészet. A szedés fölületét megolajozva, vízzel hígított gipszet öntöttek rája. Hogy a gipsz a betűk hézagaiba mindenütt jól belehatoljon: kemény ecsettel nyomogatták. A lesimított gipsz gyorsan szikkadt: jó negyedóra múlva már le is emelhették a formáról. Kellő hőfok mellett teljesen megszárítva, öntött vasból való serpenyőforma készülékbe, az ú. n. öntőpalackba tették. Erre reátették a födelét, amelynek a négy sarkán lyuk volt (öntőlyuk). A serpenyőben levő gipszmatricát sróffal zárható fogók meg a födél tartotta veszteg. A serpenyőt ezután olvasztott betűfémmel telt üstbe tették, s benne hagyták mindaddig, amíg a saroklyukakon keresztül egészen meg nem telt a folyós fémmel. Kiemelve a serpenyőt az üstből, megvárták, míg lehűlt, s akkor aztán fölnyitották. Az öntvényt leemelve aztán a gipszmatricáról: a fölösleges fémcsapokat letördelték róla. Az öntvényt jól meg kellett még ekkor mosni, ami után pontos betűmagasságra gyalulták.

Rengeteg papiros fogyott már a tizennyolcadik században is mindenfelé. Hiszen a mi legálmosabb korszakát élő Magyarországunkon is több ezer könyv jelent meg e században, s az iskolás gyermekek sokasága, meg a szépen burjánzó bürokratizmus is jócskán pusztította a papirost. E szükségletnek a fedezésére harminc-negyven papirosmalmunk lett volna az országban, de e malmok jó része oly silány papirost készített, amely csupán a közönségesebb vásári eladásra való nyomtatványokhoz volt használható. Így tehát papirosunk egy hányadát századokon át külföldről - Morvaországból, Stíriából stb. - kellett hozatni.

Igen jó papiros készült a magyar fölvidéken. A legelső papirosmalmot Spillenberger Samu orvos alapította itt még 1613 körül Teplicen. Fia János 1640 körül Kassa mellett csinált hasonló üzemet. Poprádon Csiser János volt az első "papirnik" 1693-ban; családja később Dobsinán is dolgozott. A Rákócziak a Sáros megyei Makovicán alapítottak papirosmalmot; az itteni papiros vízjegye is az ő címerüket mutatja. Nevezetes malmok voltak a tizennyolcadik század elején: a felkai Szepesben, a murányaljai Gömörben, a szentmihályi Liptóban, továbbá a nagysárosi, bártfai, munkácsi, kis-szebeni, znióváraljai és körmöcbányai papirosmalmok. Mindezek általában jó árut is készítettek.

Erdélyország legelső papirosmalmát még 1546-ban alapította meg Fuchs városbíró és Benkner János Brassó mellett, a Vidombák partján. Tulajdonképpen a szászok nagy reformátor könyv-nyomtatója Honter János számára állították. Később a szebeni tipográfiával kapcsolatosan is létesült papirosmalom. Az enyedi malmot 1701-ben építették. A gyulafehérvári, dévai, kolozsmonostori, görgényi malmok jobbára csak durvább papirost készítettek.

Csonka Magyarország egyetlen mostani papirosgyárának, a diósgyőrinek magvát az a kicsiny papirosmalom tette, amelyet 1782-ben alapított Csejtei Martini Sámuel. Gyártmányai kezdettől fogva jók és keresettek voltak.

Debrecen város könyvnyomdája a tizenhatodik s tizenhetedik században a Szepességről vásárolta a papirosát, a tizennyolcadikban a dobsinai Csiseréktől; egyszer-másszor a távoli Szebenből is. Ha durvább portéka kellett: Csabáról hozatta azt, hol Zboray György uram volt a "papirnik".

A nagyszombati nyomda a maga papirosszükségletét kezdetben főleg Morvaországból és Sziléziából szerezte össze; a tizenhetedik század második felében már a Pálfy-féle bazini malom papirosát használta; még későbben a Liptó vármegyei szentmihályi, majd meg a znióváraljai malmok voltak a fő-fő szállítói. Budára kerülte után a körmöci Klöckh-malom papirosát használta az egyetemi nyomda, de évről évre roppant mennyiségeket hozatott a Trattner János Tamás ebergassingi nagy telepeiről is.

Voltak papirosmalmaink Óbudán és Pécsett is. 1817-ig negyvennégyre emelkedett a magyar malmok száma.

Ha már Magyarországon is ilyen szép számú papirosmalom volt üzemben: képzelhető, hogy mennyi volt belőlük a hasonlíthatatlanul nagyobb tipográfiájú külföldön. Olasz-, Német- és Franciaországban ezernyi malom készítette a papirost, de mindezeket a nagy államokat is fölülmúlta ebben a tekintetben a kicsiny Németalföld, ahol a legjava technikai tudású malmosok százai alapozták meg az utolérhetetlenül szép és jó hollandi papiros világhírét.

Családiasság, összetartás, maga-megbecsülés jellemezte a tizennyolcadik század könyvnyomtatóit is mindenfelé. A mesterek és segédek közt általában barátságosabb és demokratikusabb volt a viszony, mint az egyéb foglalkozások céhszerű egyesüléseinél. S különösen amikor a nyomdászbecsületnek, a tipográfusok jó híre-nevének a megvédelmezéséről volt szó: egy táborba tömörült valamennyi nyomdász, akár mesteri, akár segédi minőségben szolgálta is légyen az emberi művelődés nagy céljait.

A nyomdászoknak a tizennyolcadik században megvoltak már a maguk egyesülései minden nagyobb nyomdahelyen, így Lipcse, Nürnberg, Augsburg, Frankfurt, Jena, Wittenberg, Strassburg, Hamburg, München, Bécs, Salzburg, Basel, Genf, Párizs, Lyon, Velence, London, Edinburg városokban. Minálunk úgy látszik Nagyszombatban, Brassóban és később Pest-Budán már megvolt valamely primitívebb formája a nyomdászegyesületeknek. Országos hatáskörű szervezetek ugyan még nem voltak semerre sem, de bizonyos kölcsönösség fűzte az egyes kis egyesületeket egymáshoz. Ha valamely a nyomdászok szélesebb rétegeit érdeklő elvi kérdésről volt szó: az egyes városok tipográfus-csoportjai sorra letárgyalták az ügyet, s véleményüket, javaslataikat közölték a más városokbeli egyesületekkel. Éppen úgy a nyomdászbecsület ellen vétő embereknek a testületből való kizárását, "exklúzió"-ját is, amire - dicséretére legyen mondva a régi nyomdászok kollegiális erkölcsének - csak nagyon ritkán adódott alkalom. Az ilyen ember aztán bárhová is ment, sehol sem tudott huzamosabb időre elhelyezkedni, mert mindenütt utolérte őt bíráinak az alkalmaztatását illető vétója.

A nyomdászegyesülések egyik fő-fő célja a bajba jutott kollégák megsegítése volt. Jelentős pénzbeli segítséget juttattak a betegeknek; ha meghalt valaki: tisztességesen eltemették; az özvegynek is juttattak valamelyes segítséget, így Bécsben heti két forintot fél esztendőn át; az utasoknak mindenütt megadtak egy bizonyos helyi viatikumot, s azonfölül jól is tartották őket egynéhány napig.

Később, a század közepén túl, a segédek elszaporodtával a bérkérdések is jelentős szerepet kezdtek játszani a nyomdászok egyesületeiben. Legtöbb helyt ez sem bontotta meg a mesterek és segédek között való barátságos viszonyt. A tübingeni s lipcsei nyomdászmesterek például nem tértek ki a segédek fizetésemelési kérése elől, s az új bérszabályzatot a kalkuláció biztos bázisául tekintve: megrendelőikkel szemben ők maguk is szigorúan betartott munkaárszabást létesítettek.

Sokat foglalkoztak tizennyolcadik századbeli elődeink az inaskérdéssel. Az augsburgi nyomdásztestület 1713-iki szabályzata kimondja, hogy a tanulási időnek legkevesebb négyesztendősnek kell lennie. A nürnbergi nyomdásztársaság pedig 1715. október 26-iki átiratában arra inti a jenaiakat, hogy vigyázzanak a segédek és inasok száma közt való ésszerű arányra; akinek nincs segéde: nem szabad inast sem tartania, már csak azért sem, mert az inas szakszerű kiképezésére, munkálkodási módjának minden percben való ellenőrzésre csak az "anführgespann", tehát az inassal egyazon munkát végező segéd képes.

Mária Terézia 1771-iki nyomdász-rendtartásában öt évre volt megszabva a szedő tanulási ideje, s négyre a nyomóé.

Angolországban a könyvnyomtatás etikáját meg nem értő kontárok ellen úgy próbált védekezni a nyomdászság, hogy hétesztendős tanulási időt állapított meg, s egy időben keresztülvitte, hogy nyomdai koncessziót csupán az annak rendje és módja szerint fölszabadult tipográfussegédek kaphassanak. Sajna, az angol nyomdászközösségnek csakhamar súlyos gyermekbetegségen kellett keresztülesnie. A londoni nyomdászok egyesületénél ugyanis a tagok többsége nem csupán a betegek s munka nélkül való kollégák megsegítésével kívánt foglalkozni, hanem a bérkérdéssel is. A kisebbségben levő mesterek egy része ezt hatalmi kérdésnek hegyezte ki, s kilépett az egyesületből. Némelyik mester még a nyomdájabeli "chapel" (kápolna) elnevezésű kollégiális társulatnak a működését sem engedte meg. Évtizedekre kinyúló heves villongások keletkeztek, amibe belevérzett mester és segéd egyaránt.

A nyomdászmunkások munkabérének megállapítása városonként történt. Amint hogy nem voltak országos szervezetek: nem volt országos bérszabályzat sem. Mindamellett a segédek itt-ott kivívott bérjavításai hatással voltak a más városokbeli nyomdászok bérminimumának összegére is. Amikor például 1748-ban Tübingenben emelkedtek az akkordmunkának - betűszedői nyelven: számolásnak - bértételei: csakhamar Jenában, Wittenbergben s egyebütt is emelni kellett a munkabért.

A betűszedők bérrendszerének a kulcsa a tizennyolcadik században egy-egy ívnyi szedés volt, tehát nem ezer n, avagy ú. n. alfabetikus számolással ezer betű, miként az most Európa-szerte szokásos, hanem az ívnek nyolcadrétű tizenhat, negyedrétű nyolc, avagy ívrétű négy oldala. A mai világban az ívek sokféleségénél fogva ez nehezen volna elképzelhető, de százötven-kétszáz év előtt - mikoriban a papiros kézi merítéssel készült, mindössze három féle nagyságban - elég egyszerű dolog volt a bérkalkuláció. Az 1770-es évek nagyszombati munkabértételeinek az egyik pontja például azt mondja, hogy egy "ordinari" nagyságú ív ciceróbetűs szedéséért 1 forint s 12 krajcár jár a betűszedőnek. Ha már most tudjuk, hogy egy ilyen ordinari ív nagysága körülbelül 40:50 cm volt: megfelelő összehajtogatás után kiszámíthatjuk az egyes oldalak szedéstükrének a nagyságát is. Nyolcadrétű könyvformátumnál ez körülbelül 20:30 ciceró lehetett, vagyis esett egy-egy oldalra 30 húsz ciceró szélességű sor, az egész ívnek tizenhat oldalára összesen 480 sor. Ezért kapott a betűszedő az árszabály értelmében 1 forintot és 12 krajcárt. Három ívet különösebb megerőltetés nélkül megszedhetett hetenkint a szedő, s így a heti bére 3 forint 36 krajcárt tett ki. Százötven esztendő előtt ennyiből tisztességesen el lehetett éldegélni családostul. A nagyszombati nyomda faktorának 4 forint volt a heti fizetése, az igazgató pedig 300 forintnyi évi fizetést kapott, ami nem egészen 6 forintos heti fizetésnek felelt meg. A fizetési arány tehát eléggé kedvező volt a tizennyolcadik század szakmunkásaira nézve, amit nyilván az összetartásuknak és pótolhatatlanságuknak köszönhették. Már a nem szakember és úgy látszik szervezetlen korrektorok fizetése harmadrészét sem tette ki a betűszedőkének: hetenkint mindössze csupán 1-1 forintot kaptak. Még az inasok heti fizetése is - 1 frt 15 krajcár - túlhaladta a szegény korrektorokét.

Az ordinari papirosra való petit szöveg megszedéséért 3 forint, garmondért 2 forint 10 krajcár, brevierért 1 forint s 60 krajcár volt az ívenként való munkadíj. A körülbelül 45:55 cm-es medián ív cicerós szedéséért 1 frt 32 krajcárt fizettek, a 47:60 cm-es regál ívekéért 2 frt 21 krajcárt.

Akkordmunka volt szokásos a nyomtatás tekintetében is Európa-szerte, sőt nálunk Mária Terézia 1771-ki nyomda-rendtartása értelmében nem is volt szabad megállapított összegű heti fizetést, nyomdásznyelven "bizonyos pénzt" adni a segédeknek. A nagyszombati nyomdában ezer ordinari ív külső és belső nyomtatásáért 1 forintot kaptak a nyomtató munkások (impresszorok); medián nagyságú ívek ezerjéért 1 forint 48 krajcárt, regál nagyságú ívekért 2 forint 40 krajcárt fizettek.

"Számolásban" dolgozott a betűöntő is. Egy bécsi mázsa kolonel betű kiöntéséért 30 forint járt neki; petitért 20 frt, garmondért 16 forint és 30 krajcár, brevierért 13,30, ciceróért 11,10, mediálisért (mittel) 8,40, terciáért 6,25, parangonért 6,45, kétcicerósért 5,45, kétmediálisosért 5 frt 7 kr. Ezek a munkabérek csak az antiqua betűtípus egy-egy bécsi mázsájára vonatkoznak. Már a görög típusok garmondjának megöntéséért 35 forint járt bécsi mázsánként. A kurzív betű mázsájáért még külön 1 frt 30 kr. pótdíjat kellett a nagyszombati egyetemi nyomdának fizetnie.

Voltak azonban egyéb beneficiumai is a nagyszombati tipográfusoknak. Így újévi ajándékképen kaptak: a faktor két forintot, a betűöntő és rézmetsző egy-egy forintot, a korrektorok tizenöt-tizenöt krajcárt. Farsangi ajándék címén: a faktor és betűöntő egy-egy forintot, a szedők és nyomtató munkások fejenként harminc, a korrektorok pedig tizenöt krajcárt. Nagyjából ugyanekkora összegecskék jártak a személyzet tagjainak húsvéti piros tojás és Szent Márton-napi ajándék címén. A faktor ezenfölül még a nagyszombati vásárkor is kapott harmincnégy krajcárt.

Debrecenben a tizennyolcadik század elején a szocius vagyis nyomdászsegéd egész esztendei konvenciója volt: 80 rénusi forint, négy köböl búza és két gönci hordó bor: ezenkívül kapott még a szocius 6 forintot disznótartásra s 3 forint 50 dénárt sóra. A készpénzfizetés a század végéig több mint a duplájára emelkedett. Az inasok bére is elég tekintélyes volt Debrecenben: 40 frt készpénz, két köböl búza, 2 frt disznótartás és 1 frt 50 dénár sóátalány. Sőt még mindezeken fölül a város gondoskodott az inas-ifjú tisztességes testi ruházatáról is. A debreceni tanácsnak a inasokról való eme gondoskodása érthető: a nyomdász-inas (tyro) Debrecenben majd mindig a kollégiumi tógás deákok sorából került ki, s így a maga tizennyolc-húsz esztendejével egyrészt már fiatalember-számba ment, másrészt pediglen az iskolai képzettsége is nagyobb volt, mint amekkorával más városok átlagos tipográfus-emberei dicsekedhettek. Különben is úgy látszik: Magyarországon Debrecenben volt legjobb dolguk a szociusoknak. Pesten is megjárta: a század vége felé heti hét-nyolc forintot is megkeresett itt némely gyorskezű betűszedő; de viszont e városunkban mindig nagy volt a drágaság.

Egyéb nyomdahelyeinken már jóval rosszabb volt a nyomdai munkásság megélhetése. A nagykárolyi nyomda kicsiny személyzete 1782-ben sztrájkba is lépett e miatt. Ez volt az első nyomdász-sztrájk Magyarországon.

Hasonló munkabeszüntetések a külföldön gyakoribbak voltak. Ha egy részük nem is járt eredménnyel: egy hasznuk volt: igen széles körben élesztgették a kollegialitást.

A nyomdászok maga-megbecsülésének fokozására igen sokat tett a Gutenberg emlékezetére esztendőnként megtartott János-napi ünnep. Gyakran több város nyomdászsága is összegyűlt ilyenkor egy-egy helyen, s lelkes beszédekben magasztalták a könyvnyomtatást és halhatatlan érdemű föltalálóját. A nyomdászat föltalálásának háromszáz-esztendős jubileumát pedig különösen nagy fénnyel és sok bensőséggel ülték meg 1740 s 1750 közt majd mindenütt. Nálunk különösen Brassó nyomdászai tettek ki jól magukért. A külföldön több helyt emlékérmet is verettek ennek a háromszáz-esztendős jubileumnak emlékezetére.

Jeles kompaktor-műiparosaink száma a tizennyolcadik század hajnalára egy kissé mintha megfogyatkozott volna. A Korvináknak dicsőséges kompaktori művészete, majd pedig a Maioli s Grolier nevéhez fűződő tizenhatodik századbeli gyönyörű föllendülés után világszerte bizonyos hanyatlás mutatkozik a könyv külső díszesítése dolgában.

A középkornak meg a könyvnyomtatás első századának fóliánsai az idők folyamán letörpültek - különösen a velencei Aldo Manuzio kezdeményezésére - nyolcadrétű formátumra; majd később, az Elzevirek idején, a tizenkettedrétű kötetkék lettek divatosakká. Az apró s olcsó könyvekkel pedig sok helyt a tömegmunkát jellemző gondatlanság lopódzott be a könyvkötő-mesterségbe. A kultúra s művészet nyugati csomópontjain csak úgy, mint nálunk.

A tizenhetedik és tizennyolcadik század legjelesebb művész-könyvkötői Franciaországban dolgoztak, amint hogy a könyvművészet egyéb ágazatai is a francia nyomdászoknál találták meg az utolsó menedéküket. Innen éreztették olykor hatásukat Németország és Anglia felé.

A díszesebb könyveknél 1700 körül igen divatosak voltak a fémvasalások, amelyek ha át voltak lyuggatva: szép alátétet, például vörös selymet mutattak. A tizennyolcadik század későbbeni könyvornamentikájához egyaránt használták a rokokót meg a klasszikus motívumokat; 1800 felé azonban a könyvkötés még Franciaországban is elhanyatlott; technikai meg művészeti tekintetben egyaránt.

Debrecen városának a tizennyolcadik század folyamán is voltak kiváló könyvkötői. A kompaktoroknak itt különben is nagytekintélyű céhük volt, s a fölszabaduló ifjaknak szép hártyakötéssel kellett remekelniük. A kollégiumtól kölcsönkértek ilyenkor valamely értékesebb könyvet, s ezt kötötték azután nagy gonddal kifestett pergamenbe. Szép ilyen kötések voltak a Telegdi Péteré 1750-ből, a Turi Andrásé 1760-ból és a Tóth Mihályé 1770-ből. Mindezeknek a kötéseknek a belső lapjai a kollégium valamelyik hivatalos embere bizonyítja, hogy a "nobilis atque generosus bibliopegus" melyik esztendőben ajándékozta meg a kollégiumot a szóban levő könyvkötészeti remekével.

Lőcsén jeles könyvkötőmester volt a tizenhetedik század alkonyata felé, meg a tizennyolcadiknak legelején a Nagyszombatban tanult Steinhübel György, ki a Brewer-nyomda könyveit bújtatta ízléses köntösbe. Komáromban nagy regényírónknak, Jókai Mórnak egyik valószínű őse, Jókai Mihály uram kompaktoroskodott 1759 körül.

Budán 1767-ben alakult meg a könyvkötő céh. A század nyolcvanas éveiből Mittendorfer János, Diel s Echterling budai, Kiss óbudai, s Müller Antal, Mittendorfer József, Hertrum János, Exner István, Fischer János pestvárosi könyvkötőknek ismerjük Gárdonyi kutatásai óta a nevét.

Nagyszombatban már a Pécsi Lukács idejétől kezdve készültek igen szép és sokszor magyarosnak mondható kötések. A tizennyolcadik század elejének idevaló kötésein a magyaros figurák mellett megérzik a francia meg olasz hatás is. Vannak ez időből vaknyomásos könyvfedelek és aranyozott bőrkötések egyaránt; a bélyeggel nyomtatott könyvkötői díszítő elemek jobbára geometrikusak. Később - a század vége felé - a gráci meg a bécsi könyvkötők tömegmunkáinak technikája átharapódzik a nagyszombati sajtóból kikerült könyvek nagyobb részére is.

Lassú folyamat volt, jó időbe került, mire a könyvkiadás és könyvkereskedelem elkülönödött a tipográfia meg kompaktorság ügykörétől. A régi könyvnyomtató maga volt a könyvkereskedő; ahová az ő keze nem jutott el: jobbára könyvkötők árusították "ponyván" a csíziót, kalendáriumot, rigmusos históriákat és egyéb népies iratkákat.

A könyvkereskedelem ugyan virágzó ipar volt a középkorban meg az újkor hajnalán mindenfelé, s így minálunk is - például Budán a mohácsi veszedelem előtt szép számmal éltek kiadók s könyvárusok -, a tizenhatodik században azonban ez sok helyt beolvadt a nyomdász ügykörébe.

Az önálló könyvkereskedelem is elsősorban a kultúra gócpontjain: Lipcsében, Frankfurtban, Párizsban, Velencében stb. vert újabb gyökeret. Az ottani könyvvásárokon, főképpen Frankfurtban és később Lipcsében, messze országokból összegyűltek a könyvkereskedők, krúdában, vagyis ívekben, tehát fűzetlenül és kötetlenül hozva magukkal a kiadványaikat. Csakhamar ki is fejlődött náluk a cserekereskedés egy érdekes formája: ívet ívért adtak.

A bizományi ügyletek csak későbben, a tizennyolcadik század körül kezdtek meghonosodni. Mifelénk a nagyszombati egyetemi nyomdának, a debreceni városi tipográfiának meg a bécsi Trattnernek szép számmal voltak bizományosai az ország minden zugában. Ezek a bizományosok főképp a könyvkötők sorából kerültek ki, akik igen sokáig kezükben tartották a kisebb helyeknek a könyvellátását.

A könyvekkel való kereskedés nálunk engedélyhez volt kötve, ezt az engedelmet azonban csak igen nehezen adta meg a helytartó tanács. Nagyobb városokban még csak ment valahogy a dolog - Pest városának például 1792-ben öt könyvkereskedője volt a könyvárusítással is foglalkozó tipográfusokon és kompaktorokon kívül -, vidéken azonban ritkaság volt egy-egy ily engedélynek a megadása.

A magyarországi könyvkereskedelem ügyét Gárdonyi Albert levéltári kutatásai szerint egy 1772-ben kelt helytartótanácsi rendelet szabályozza először. A tanulóévek számának a minimuma hatban van benne megállapítva. A tanulónak a németen és latinon kívül még legalább egy külföldi nyelvet kell ismernie. (A magyarról nem szól a rendelet.) Könyvkereskedői jogosítványt azonban csak további négyesztendei segédeskedés után volt szabad kiadni. Ódon könyvekkel külön helytartótanácsi engedelem alapján mások is kereskedhetnek, új könyvet azonban tilos eladniuk. Ugyanez a rendelet a kiadói jogokat is biztosítja a könyvkereskedők számára. (A szerzői jog törvényes szabályozása csak a század vége felé, 1793-ban jelenik meg először a francia forradalom vívmányaképpen.)

Nehéz soruk volt ez időtájt a mi könyvkereskedőinknek. Jövedelmük aránylag csekély volt - a tankönyv-monopóliumos egyetemi nyomda például csak tíz-tizenöt százaléknyi jutalékot adott a könyvárusoknak - a rizikó pedig nagy. Bármicsoda följelentésre is hivatalos könyvvizsgáló közegek jelentek meg boltjukban, s valósággal hajtó vadászatot tartottak a netalán külföldről idekerült szabadabb szellemű munkákra. Ami gyanúsat találtak: elkobozták. A helytartó tanácsnak egy 1794-iki rendelete szerint a könyvcsempészésben vétkes kereskedők első ízben a könyvek elkobzásával és bírsággal büntettetnek, másodízben való vétkezés esetében már a boltjuk is bezárandó.

Sokszorosító technikánknak csak kétféle típusa volt a tizennyolcadik század végéig ismeretes: egyik volt a domború képű formáról való "magasnyomtatás", vagyis a könyvnyomtatás meg a fametszés, a másik pedig a mélyített képű formáról való "mélynyomtatás", mely a rézmetszésben és a rézkarcban találta meg a képviselőit. A most említett két sokszorosító típushoz csatlakozott a tizennyolcadik század alkonyatakor a "síknyomtatás", vagyis a litográfia, amelynél a sokszorosításra váró rajz képe se nem kidomborodó, se nem bemélyedő, hanem egy síkban van a forma le nem nyomtatódó részeivel. S mert a síknyomtatásos formának előállításánál döntő szerepük van bizonyos kémiai folyamatoknak: a litográfiát - magyarul kőnyomtatást - néha "kémiai nyomtatás"-nak is nevezik.

A litográfiai sokszorosítás általában ama tüneményen alapszik, hogy a víz meg a zsír - közönséges értelemben véve - nem keveredhetik egymással. Ha tehát a porózus litográfiai követ helyenként nagyon zsíros festékkel bevonjuk: a festék zsírtartalmának egy része a kőbe beszívódik, s a kőnek eme helyein a víz a festék beszáradásáig többé nem tapad meg. Viszont a vízzel telített kőfelületek a festéket nem fogják. A víz és a zsíros anyagok emez egymást taszító tulajdonságára alapította a litográfia zseniális föltalálója, Senefelder Alajos a maga nagyszerű találmányainak egész sorozatát. E találmányoknak legfontosabbjai a tizennyolcadik század utolsó évtizedébe esnek.

Maga a kőnek nyomtatóformául fölhasználása akkoriban már nem volt egészen új dolog. Már a tizennyolcadik század hetvenes éveiben kísérleteztek véle, agyagpalába mélyített képpel hangjegyeket vésve, s aztán nagy keservesen lenyomatokat készítve róla. Ennek a primitív mechanikai eljárásnak azonban semmi közössége Senefelder kémián alapuló sokszorosító metódusával.

Senefelder Alajos 1771 november 6-ikán született Prágában. Az apja színészember volt, s idővel Münchenben telepedett meg. Itt a fölserdült fiú egy ideig jogot tanult, de apja halálakor abbahagyta ebbeli tanulmányait és színművek írására adta magát. Néhány darabját elő is adták. Ki akarta ezeket nyomatni, de szegény ember lévén, bajosan ment a dolog. Arra gondolt tehát, hogy ő maga sokszorosítja a műveit. Először betűtípusokat akart metszeni, de nem sikerült neki; próbálkozott a rézmetszéssel meg a rézkarccal, majd pedig a cinkmaratással, s végül is a kehlheimi követ találta legalkalmasabbnak a maga céljaira.

Találmányában különben nagy szerepe volt a véletlenségnek. Éppen cinkmaratással próbálkozott, s ehhez a keze ügyében volt valami viaszból, szappanból meg koromból készített tintaféle. Közben hirtelenében föl kellett jegyeznie valamit, s nem lévén papirosa, egy ott heverő csiszolt kőlapra vetette a jegyzetét. Mikoriban később a követ le akarta tisztítani: ötlött az eszébe, hogy neme lehetne a betűk vonásai körül a követ elmaratni, s aztán úgy nyomtatni róla, mint valami könyvnyomdai kliséről. Megpróbálta a dolgot; a rézkarcosok módjára viaszkeretet készített a kő írásos részletei köré, s az ilyenformán keletkezett mélyedésbe tiszta vízzel tízszeres mennyiségűre higított salétromsavat öntött. Az eredmény meglepte: a salétromsav öt perc alatt mintegy kártyavastagságnyit mart el a kő fölületéből, a betűk vonalainak azonban megmaradt az eredeti magasságuk. Könyvnyomdai festéklabdával befestékezve a követ: a betűk jól fölvették a festéket, itt-ott azonban a felület más részei is festékeződtek még, aminek oka Senefelder szerint a labda puhasága volt. Mikor keményebbre feszített bőrű labdát használt: az eredmény sokkalta jobb volt. Még jobban sikerült a befestékezés egy finom posztóval bevont deszkadarab segítségével.

A litografáló eljárásoknak egyike, az, amit most tipolitográfiának is neveznek: ezzel föl volt találva. Hogy szabadalmaztassa is az eljárást: ahhoz Senefeldernek nem volt pénze. Még arra is alig futotta, hogy egy ácsmesteremberrel hat forintért valamely a réznyomtató sajtóhoz hasonló szerkezetet csináltasson, amellyel kinyomtathassa első litográfiáit: Gleissner udvari muzsikusnak néhány kottás énekét 1796-ban. Mikor ezekkel elkészült: egy-egy példányukat elküldte a müncheni tudományos akadémiához, elmondva elismerést és segítséget kérő folyamodványában, hogy egy hatforintos présen készítette azokat. Hogy micsoda támogatásra számított, nem tudjuk, folyamodásának az eredménye azonban mindenesetre meglephette: értesítették, hogy találmányát az akadémia kedvezően fogadta és "tizenkét forintnyi segítséget szavazott meg néki, vagyis a dupláját annak az összegnek, amibe a sajtója került"...

E helyett a hatforintos primitív sajtó helyett nem sok idő múlva - a régit megsemmisítve - egy másikat készíttetett Senefelder. Az új prés szép volt, de a litográfia céljára teljesen hasznavehetetlen. A hatforintos sajtó sem lévén már meg, a munka elakadt. Pénz pedig nem volt.

Sok utánjárás és nélkülözés után végre sikerült Senefeldernek a müncheni Falter zeneműkereskedő személyében olyan társat találnia, aki pénzzel segítette a vállalkozásában. Építtetett egy jókora hengeres sajtót, s ezen a Gleissner-házaspár segítségével rövidesen ki is nyomtatta a "Varázsfuvola" kottáinak első ívét. Gleissnerék betegsége következtében később két katonaembert tanított be a nyomtatásra, s - ő maga bőségesen el lévén foglalva a formák előállításával - az egészet Falter felügyeletére hagyta. A két ügyetlen katona azonban annyi papirost rontott, hogy Falter végre is beleunva azok bajlódásba, faképnél hagyta a litográfiát, s kottakiadványait illetően visszatért a rézmetszőkkel való sokszorosíttatáshoz.

1797-ben készült el Senefelder Alajos ama találmányával, amelyre mindvégig igen büszkevolt, vagyis az ú. n. "rudas sajtó"-val. Ez a prés már jól bevált a maga idejében, s ezer-ezerkétszáz példánynak a nyomtatását tette lehetővé reggeltől estéig. Ennél a sajtónál a nyomtatás egy két-három méter hosszú rúd segítségével történt, aminek az alsó végére a dörzsölést eszközlő ék volt erősítve.

A litográfiai kézi sajtó ugyanis nagyban különbözik a könyvnyomdai kézi sajtótól. Az utóbbinál a nyomtatás a tégely nevű alkotórésznek a papirossal letakart formára való rászorítása útján történik, a litográfiai sajtón pedig a dörzsölő, illetőleg súrlóerőnek az alkalmazásával végzik a sokszorosítást. A litográfiai forma tudniillik a nyomtatófelület tömöttsége miatt hasonlíthatatlanul nagyobb nyomásfeszültséget kíván meg, mint az erősen kidomborodó vonásokból álló, tehát viszonylag sokkalta kisebb nyomtatófelületű könyvnyomdai forma, s a litográfiai kő - már a fölületének viszonylagos egyenetlenségei következtében is - nem mindig bírná ki ezt a roppant nyomást megrepedés nélkül. A litográfiai nyomtatásnak tehát sávról sávra haladónak kell lennie. E felismerés alapján szerkesztette meg Senefelder a hengeres, majd pedig a most szóban levő rudas kézi sajtót. Az utóbbinál a forma meg mozdulatlanul állott, s a súrlódást előidéző rudat mozgatták jobbról balra. Még későbben úgy alakították át a litográfiai kézi sajtókat, hogy a formát hordó rész taligaszerűen ide-oda hajthatóvá lett, s nyomtatáskor a formát egy emeltyűnyomással reájaszorított, bőrözött dörzsölő, illetve súrlóék alatt húzták át.

1797-ben a müncheni katonai akadémiának egy Sehmidt nevű tanára is foglalkozott immár kőmaratással, s kidomborodó képű formáiról könyvnyomtató sajtón igyekezett lenyomatokat készíteni, a dolog természeténél fogva elég silány eredménnyel. Senefelder azonban ekkortájt már sokkalta messzebbre jutott a találmányaival. Legfontosabbaknak tartotta ezek között: 1. azt a maga-csinálta litográfiai tintát, amely maratáskor a salétromsavnak ellenáll; 2. azt a szerszámot, amellyel a csak igen kevéssé kidomborodó nyomtatókép is jól festékezhető; és 3. az általa föltalált litográfiai kézi sajtót. Hogy a domborúképűre maratott köveiről könyvnyomtató kézi sajtóval nyomtattasson: nagyon fáradságosnak és kockázatosnak találta, s ezért kottáit úgy állította elő, hogy elkészítette a maga litográfiai rudas sajtóján a hangjegyes részt, s a szöveget azután valamelyik müncheni könyvnyomtatóval - tehát ólombetűkről, tipográfiai sajtón - nyomatta belé.

1798-ban roppant jelentőségű újabb találmánya született meg Senefeldernek: a litográfiai átnyomtatás. A véletlenségnek jócskán volt szerepe ebben is. Addig a kottái olyanformán készültek, hogy Gleissner muzsikus ceruzával - természetesen megfordítva, tükörírással - ráírta a hangjegyeket a kőre, s Senefelder azokat ott a maga tintájával utánahúzta. Gleissner betegsége idején ennek a tükörképes előrajzolásnak a munkája is Senefelderünkre hárult, ami, gyönge lévén a rajzolásban, nehezére esett. A tükürképes írás elkerülhetése okáért igyekezett tehát olyan tintát előállítani, amivel ha rendes módon a papirosra írt, ezt átnyomtathatta a kőre, s így a kövön az írás fordított képét kaphatta meg. Hogy az írás vonalainak a papirosra való leadódását megkönnyítse: mindjárt eleve arra gondolt, hogy a papirost, mielőtt írna reája: valami vízben oldható réteggel vonja be. Némi tapogatódzás után ezt az arábiai guminak és keményítőnek a keverékéből állította össze, s csakhamar rájött a litográfia egyik legfontosabb anyagának: a guminak a hasznára és jelentőségére. Itt különben megint csak jócskán közre játszott a véletlen. Egy alkalommal a gumizott és aztán teleírt papiroslapot éppen egy pohár vízbe mártotta, amikor észrevette, hogy a víz fölületén néhány csöpp olaj úszik. Figyelmét nem kerülte el, hogy az olajcsöppek a papirosnak csak írásos helyein tapadtak meg, a gumis fölületen nem. Megpróbálta a követ is gumioldattal bevonni, s ezzel egyszeriben gyorsabbá és biztosabbá tette a litográfiai eljárást, s az eddigi nyomatoknál hasonlíthatatlanul tisztábbak meg élesebbek is lettek a litográfiai lapok. A gumizás jelentőségének fölismerésével kapcsolatosan az átnyomtatásnak egész technikáját föltalálta Senefelder; sikerült oly nagy zsírtartalmú tintát föltalálnia, amely a kőre jól átnyomtatható volt, sőt mi több: annyira megtapadt rajta, hogy ezernyi példányszámot is lehetett róla nyomtatni. Amíg a gumizást nem alkalmazta: Senefelder nyomatai bizony meg elég gyatrák voltak, jóllehet a forma képe mindenkor kártyavastagnyira állott ki a kő fölületéből. A gumi használata egyszeriben lehetővé tette a mélyített képű kővésetekről való nyomtatást is, oly tisztán, akárcsak a rézmetszeteknél, s a későbbi ú. n. indirekt eljárásoknak - autográfiának, multiplikációs sokszorosításnak, cinkről, alumíniumról való nyomtatásnak stb. - szinte maguktól való megszületését s praktikussá fejlődését.

Tulajdonképpen ezt az átnyomtatást illető kísérletei közben ismerte meg Senefelder a litográfia benső lényegét: azt tudniillik, hogy a kő anyaga, a salétromsav meg az arábiai gumi egymásra hatása következtében ilyenkor egy rejtett kémiai folyamat játszódik le. Amikor ugyanis a rajzot zsíros festékkel a kőre átvive, a kő egész fölületét némi salétromsavat tartalmazó gumioldattal kezeljük: a kő anyaga, a szénsavas mész a rajz által nem fedett felületeken salétromsavas mésszé változik át, keményebbé is lesz, s a pórusai becsukódnak. Ez a kémiai folyamat teszi lehetővé a nagy mennyiségű és tiszta litográfiai nyomtatást, s ezért is nevezik a litográfiát elég gyakran kémiai sokszorosításnak.

1799-ben sikerült Senefeldernek rézmetszetről is átnyomatot készítenie, s a litográfiai kézi sajtón nagyobb példányszámban sokszorosítania. Ugyanez időtájt végezte a kréta meg aquatinta-litográfiát illető kísérleteit, valamint nagyban próbálkozott azzal is: nem-e lehetne a litográfiai sokszorosítást a vászon meg a szövetnyomtatás terén is valamiképpen hasznosítania.

Anyagi helyzete valamivel jobbra fordult ebben az időben. A bajor király tizenöt-esztendős szabadalmat adott a találmányára, s ennek következtében többen is érdeklődtek immár az új nyomtatómódozat iránt. 1799-ben a föltaláló szerződést kötött André offenbachi zenemű-kereskedővel, kötelezve magát kétezer forint tiszteletdíj ellenében egy kisded kőnyomda berendezésére. Arra is rábírta őt André, hogy szabadalmaztassa az eljárásait Londonban, Párizsban, Berhnben s Bécsben. Megegyeztek abban, hogy André két testvére Londonban fog litográfiát nyitni, Senefelder pedig Bécsben. André, mint központi vezető, Offenbachból fogja irányítani a társaság ügyeit. Senefelder tehát a maga müncheni kőnyomdáját átadta testvéreinek, Theobaldnak és Györgynek, s ő maga Bécsbe költözött, ahol sikerült is a szabadalmat kijárnia. Andréval való összeköttetése azonban ekkor megszakadt, s ő maga Harth bécsi udvari ágenssel lépett újabb társas viszonyba.

A tizennyolcadik század lezárultával a litográfia már majdnem egész terjedelmében föl volt találva. Sikeresen praktizálták immár a vésetes, tollrajzos meg krétarajzos litográfiát, valamint az annyira fontos átnyomtató eljárást, nemkülönben az autográfiai sokszorosítást is. A könyvnyomtató művészet további kiépítése a tizenkilencedik századra maradt, mely különösen a kromolitográfia, azaz színes kőnyomtatás terén hozott sok érdekes új dolgot. Mindezeknek a megismertetését azonban a tizenkilencedik század nyomdászatával foglalkozó következő köteteinkre hagyjuk, itt csak annyiban szólva róluk, amennyiben a nagy föltaláló Senefelder Alajos életrajzi adataival kapcsolatban az okvetetlenül szükséges.

Senefelder Bécsbe telepedtével a litográfia - minden szabadalmazás mellett is - egyszeriben közkincsévé lett az emberiségnek. Ő maga sem igen tudta a titkát megőrizni, Münchenben maradt testvérei pedig valósággal kereskedtek a szabadalmi jogosítványokkal. Eladták például a szabadalom titkát Mitterer müncheni iskolaigazgatónak is, ki a sajtó taligás típusának lett a föltalálója. Rövidesen litográfiájuk lett a lipcsei Breitkopf & Härtel-féle, a stuttgarti Cotta-féle és egyéb nagy nyomdáknak. A Cotta nyomda adta ki a tizenkilencedik század hajnalán a legelső litográfiai szakkönyvet is "Das Geheimnis des Steindruckes" címen. Magának Senefeldernek e közben elég rosszul ment a dolga Bécsben. Jövedelme véknyasan csurrant, s végtére is mindenét eladva, 1806-ban kénytelen volt visszatérni München városába. Itt Aretin báróban találta meg azt a pénzes embert, akinek a segítségével újabb kőnyomdát alapíthatott, szépszámú zeneművet, kormányrendeletet és művészi reprodukciót nyomtatva benne, így egyebek közt Dürer Albertnek a gyönyörű és világszerte híres imádságos könyvét is.

Az Aretin báróval való társas viszony sem tartott soká, s már-már úgy volt, hogy Senefelderünknek valamelyik korábbi segédjéhez kell munkásképpen beállania, amikor a bajor kormány 1809-ben a kataszteri hivatal müncheni nyomdájának felügyelőjévé nevezte ki őt évi 1500 forint fizetéssel. Ebben az állásában egyik első dolga volt, hogy a litográfiai műveletekről mintakönyvet adjon ki.

Mint a nagy föltalálók legtöbbje: Senefelder sem értett hozzá, hogy a találmányából jelentősebb anyai hasznot húzzon. Mások sorra az gazdagodtak abból, ő azonban holtáig megmaradt szegény embernek. S vele is megtörtént az, amiből halhatatlan emlékű Gutenberg Jánosunknak oly bőven kijutott: úton-útfélen kisebbíteni akarták az érdemeit. Azt mondták róla, hogy a litográfiának csupán a legelemibb részét találta föl, és sohasem is vitte messzebbre a kottanyomtatásnál.

E nyilvánvalóan rosszakaratú, vagy legalább is nagy tájékozatlanságra valló állításoknak cáfolására írta meg Senefelder a maga 1818-ban megjelent nagyszerű művét, a litográfia tankönyvét. Ebben a háromszázhetven negyedrétű oldalra terjedő műben tizennyolc olyan mellékletet találunk, amelyek majd mindegyike más-más litográfiai technikát mutat, egytől egyig Senefelder találmányát. Vannak közöttük tollal s krétával rajzolt képek, tűvel és vésővel készített mélyített képű vésetek, rézmetszetek átnyomatai, negatív képű rajzok, mélyremaratott formák levonatai, régi nyomtatványok fakszimilés átnyomatai, sőt van egy kétszínesen nyomtatott kép is.

Hatalmas cáfolat volt ez a mű az irigyek és tudatlanok ellenében, s azóta sem merte kétségbe vonni Senefelder föltalálói érdemeit senki sem.

1827-ben nyugalomba vonult Senefelder. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne törődjék újabb nyomtató eljárások életre keltésével. Még ugyanebben az esztendőben föltalálta a mozaiknyomtatást, mely abból állt, hogy a nyomtatóformát festékrudacskákból állították össze, utánozva vele az eredeti kép színárnyalatait. Az így készült festékforma felületét nedvesítgetve, litográfiai kézisajtón levonatokat készítettek róla. Az eljárás nem fizetődött ki, művészi szempontból sem adott jó eredményt, de azért máig is sokan kísérleteznek még ebben az irányban.

A nagy feltaláló halála 1834 február 23-ikán következett be, tehát olyan időben, amikor a találmánya diadalmasan végigfutotta már a világot, 8 ezernyi litográfus dicsérte benne a mesterét. Azzal a tudattal zárhatta le szemét, hogy a kultúra s művészet eszközeit ő is hallatlanul nagy találmánnyal szaporította, s így méltó lett arra, hogy a minden föltalálók legnagyobbikának, Gutenberg Jánosnak az emlékezetével együtt áldja az emberiség az övét is.

Első, monumentális szobrát 1877-ben leplezték le küzdelmeinek és sanyarúságainak fő-fő színhelyén: München városában. Ezt a szobrot kisebb-nagyobb arányú egyéb is követte, így Bécsben és a német kultúra más főbb helyein.

A litográfiát kezdettől fogva a könyvnyomtatás versenytársának tekintették. Mindjárt eleve elhódította a könyvsajtótól a hangjegyes nyomtatványok szép tömegét, véget vetett a problematikus értékű térképszedési próbálkozásoknak; a gyorsírási művek is litográfiai nyomtatásúak lettek, sőt némely nyelvtudományi munka is kőről nyomtatódott egy időben. Brugsch egyiptológusnak a hieroglifákról szóló jeles könyvét például litográfiai sajtón sokszorosították. Sokat elcsipegetett a litográfia a könyvnyomtató akcidenciáiból is, ennek azonban megvolt a maga haszna: a könyvnyomdász meg a betűöntő összeszedte magát, s az új művészi betűk s ornamensek segítségével megalapítója lett a "mesterszedés" művészetének.

Naptár nélkül már a tizennyolcadik század embere sem tudott meglenni. Az olvasni tudó kurta nemesnek és jobbágynak ez volt az egész bibliotékája; ebből kalkulálta ki gazdasági meg vásározási programját, ebből merítette egészségtani ismereteit, s ő maga többnyire ebbe jegyezgette föl a családját stb. illető nevezetesebb eseményeket.

A magyar nyelvű naptárak elseje 1538 körül a krakkói Vietorisz nyomdájában látott napvilágot; a jeles zsoltárfordító s történettudós Székely István volt a szerkesztője. De külföldön jelent meg az időrendben második magyar kalendáriumunk is, még pedig Bécsben, Hoffhalter Rafael betűivel 1561-ben; Bornemissza Péter, a későbbi püspök tipográfus volt a fordítója. A harmadik magyar naptár már idehaza, Nagyszombatban pattant ki a sajtó alól; 1579-re csinálta Slovacius krakkói asztrológus műve nyomán Pécsi Lukács, az akkoriban még egészen friss alapítású katolikus könyvnyomda első igazgatóféléje. Galgócon 1582-re nyomtatott kicsi kalendáriumot Mancskovics Bálint; Bártfáról pedig 1583-ból találunk magyar nyelvű naptárt. Szép kis kalendárium jelent meg 1585-ben Váradon, Hoffhalter Rudolf sok viszontagságot ért nyomdájában. Szeben városában 1589-re készült az első magyar naptár, Debrecenben 1593-ra, a korábbi csíziót nem számítva.

A tizenhetedik században nagy tömege jelent meg a magyar nyelvű naptáraknak; a nyomtatvány-privilégiumok rendszere még nem volt kiépítve, s így a könyvnyomtató meglehetősen szabadon foglalkozhatott a vásárokon jól kelő kalendáriumok kiadásával. Vannak e századból való naptáraink a legtöbb akkori nyomdahelyről: Kassa, Debrecen, Lőcse, Keresztúr, Csepreg, Pápa, Zsolna, Tejfalu, Sárospatak, Várad, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Csík tipográfiáiból. Különösen népszerű volt közülük a lőcsei kalendárium a maga időjóslásaival s parasztreguláival.

A nyomtatványszabadalmak rendszere a tizennyolcadik században szakadt reánk, s legelső sorban is a naptár-privilégiumokban nyilvánult meg. Először Töltési István kapott engedélyt 1705-ben a híres komáromi kalendárium tizenöt esztendőn át való kiadására. A bécsi hatalmasok ennek fejében megtiltották 1714-re a már száz esztendeje megjelenő debreceni kalendáriumnak a kiadását. 1728-ban egy Spaiser F. Domokos nevű pozsonyi könyvkötő kapott egész Magyarországra szóló tízéves szabadalmat magyar és német naptárak megjelentetésére; e szabadalmat több ízben is meghosszabbították tíz-tíz esztendővel.

A nyomtatvány-privilégiumos rendszert könnyebb volt megparancsolni, mint betartani, különösen a legkapósabb nyomtatványt, a kalendáriumot illetően. Hiszen maga a helytartó tanács sem respektálta a tulajdon maga intézkedését: Spaisernek szabadalmat adott, mielőtt a Töltési István privilégiuma lejárt volna. Streibig győri tipográfus már 1738-ban "lőcsei", majd "komáromi" kalendáriumot nyomat minden privilégium nélkül; példáját követik a budai, soproni meg pozsonyi könyvnyomtatók. Spaiser elkeseredetten pöröl mindenfelé; évtizedes küzdelmében végül is alul marad. A helytartó tanács úgy látszik unni kezdi a dolgot, s a század második felében már nem gördít különösebb nehézséget az újabb kalendáriumi szabadalmak megadása elé. A naptárkiadás tehát apródonkint a szabad versenynek a mai jellegét kezdte ölteni magára.

E század a hírlapirodalom kifejlődésének a korszaka. Voltak már korábban is alkalmi lapocskák, sőt rendes időközökben megjelenő újságok is, de közszükségletté, sőt itt-ott hatalmi tényezővé csak a tizennyolcadik században lett az újság.

A rendesen megjelenő újságok legelseje Németországban a "Frankfurter Journal" volt 1615-től kezdve. Angolországban az "English Mercurie" lett volna az első 1588-ban, de ez még nem valami pontosan jelent meg; a legelső rendes angol hírlapot tehát inkább az 1709-ben megindult "Daily Courant"-tól számítják, de ez azután naponkint jelent meg, a vasárnapok kivételével. Franciaországban Renaudot Théophraste párizsi orvos csinálta az első rendszeres újságot 1631-ben, főleg a betegei mulattatására; tartalmát ennélfogva jobbára adomák s apró újdonságok tették ki. Ausztriában 1703-ban két kis újság is keletkezett. Egyik volt a Ghelen János kiadta "Posttäglicher Mercurius", másik a hivatalos jellegű "Wienerisches Diarium".

Magyarországon az első rendszeres hírlap a Rákóczi szabadságharc tüzében született meg 1705-ben. Címe kezdetben "Mercurius Hungaricus" volt, de rövidesen "Mercurius Veridicus ex Hungaria"-ra (Igazmondó Magyar Mercurius) változott. Megalapítója Thököly Imrének az unokaöccse, II. Rákóczi Ferencnek az emigrációban is hív tábornoka, Eszterházi Antal volt. A lap megindítására az első impulzust a bécsi kormány hivatalos lapjának, a "Wienerisches Diarium"-nak a koholmányai adták meg; ez a hetenkint kétszer megjelenő és sokfelé elterjedt lap a szabadságharcos magyarokat - mint Thaly Kálmán írja egyik kis értekezésében - következetesen per "Rebellen" traktálta, ócsárolta, s róluk a legképtelenebb hazug híreket terjeszté; veszteségeiket óriásilag nagyította, győzelmeiket kisebbíté vagy teljesen elhallgatta, ellenben soha meg nem történt császári diadalokat kürtölt világgá; a magyarok vezérei között kitört viszályokról, hallatlan kegyetlenségeikről, hitszegéseikről stb. közölt merőben koholt híreket; úgy hogy a mindig humorizáló Bercsényi generalisszimus ezt a bécsi újságot s az ennek tudósításaiból merítő németországi lapokat "nyomtatott hazugságoknak" nevezte el.

1705-ben Kassán volt vezénylő tábornok Eszterházi Antal. Itt támadt az a gondolata, hogy a német hírlapok célzatos koholmányainak ellensúlyozása okáért magyar szellemű latin hírlapot indítson, s ezt főként a külföldön terjessze. Idehaza úgyis tudta mindenki, hogy állanak a harctéri dolgok, de a magyar üggyel rokonszenvező külső államok közvéleménye - így Lengyel, Orosz, Francia s Svédországé, Angliáé és Hollandiáé - sokszor tájékozatlan volt ebben. Ezért is kellett az újságot az akkoriban még jóformán nemzetközi latin nyelven csinálni, ámbátor a Rákóczi-kort a magyar nyelv széleskörű használata jellemezte: az országos végzeményeket, katonai szabályzatokat, nyílt parancsokat és fejedelmi határozványokat rendesen magyarul bocsátották közre. A hadsereg nyelve természetesen egészen magyar volt; a szakaszt jó zamatosan tizedaljának nevezték, a gyalogos katonát talpasnak, a szuronyt Szent Péter késének.

Eszterházi Antal mindjárt meg is valósította az ideáját: összeállított a hírlapjából egy próbaszámot, s kinyomatva ezt a kassai tipográfiában, elküldte Rákóczinak, akinek megtetszett a dolog, s azonnal utasította az országban szerte táborozó vezénylő tábornokokat, hogy a körülöttük történő fontosabb eseményeket rögtön írassák le és küldjék be az akkor Egerben időző fejedelmi udvarhoz. Udvari kancelláriájának pedig meghagyta, hogy ezekből a beérkező jelentésekből - azokat latin nyelvre fordítva - hétről hétre kinyomatandó újságszámokat állítson össze. Így született meg a "Mercurius Hungaricus" 1705 május havának közepe felé.

Az első néhány szám megjelente után -1705 június második felében - egy kis szünetelés állott be a lap megjelenésében. Eszterházi Antal a Vág-vidékre vonult, s a kassai parancsnokságot Berthóti Ferenc vette át tőle. Az egy-két heti szünetelés miatt is fölszólaltak azonban a harctéri események iránt érdeklődő külföldi, főképp lengyel diplomaták, s így Rákóczi újra elrendelte a lap hetenkint való kinyomtatását, még pedig most már - a kassai tipográfia rossz karban lévén - a lőcsei jó hírű Brewer-nyomdában. Augusztus havában már meg is kellett az újságnak újra indulnia, s ez időtől fogva nem is volt a megjelenésében számba vehető fönnakadás évek során által. A lőcsei tipográfia csinálta újságszámoknak már egytől egyig "Mercurius Veridicus ex Hungaria" volt a címük.

1710 felé hanyatlóra fordult a magyar szabadságharc csillaga. Lőcse városa is ostromzár alá került, s az igazmondó kuruc újságot Bártfán kellett nyomtatni. Ekkoriban már nem a fejedelem kancelláriáján szerkesztették, hanem a Kassa és Homonna táján hátramaradt Bercsényi Miklósnak a főtitkárja, Ebeczky Sámuel volt megbízva az összeállításával. A korábban hetenkint megjelent újság ettől az 1710-es esztendőtől kezdve havi lappá lett, s az maradt a nagy küzdelem végső akkordjainak elhangoztáig.

Bártfa városának félreeső volta és a mind komolyabbá váló harctéri helyzet azt a gondolatot keltette Bercsényi generalisszimusban, hogy a derekasan fölszerelt bártfai nyomdát jó volna a Felső-Magyarország középpontján fekvő és különben is jól megerősített Kassára áthelyezni. Tüstént rendeletet is küldött Okolicsányi Mihály bártfai katonai városparancsnoknak: végezzen a nyomdatulajdonos Bártfa városával meg a művezetővel a nyomdának Kassára való átszállítása iránt. Hogy miért kellett a bártfai nyomdát Kassára vinni, holott 1705-ben még volt ott nyomda, sőt ott nyomtatták a "Mercurius" első számait is: Thaly Kálmán szerint abban lelheti a magyarázatát, hogy ez a különben is nagyon elhanyagolt állapotban leledző kassai nyomda időközben teljesen elpusztult.

Okolicsányi eljárt a tisztében, de makacs vonakodásra és nyomós nehézségekre talált, melyekről 1710 márc. 17-én kelt levelében ekként tudósítja Bercsényit: "Kívánván excellenciád kegyelmes parancsolatjának eleget tennem: magamhoz hívattam a tipográfust, s megjelentvén néki excellenciád intencióját s parancsolatját, legelsőbben is azt felelte, hogy a tipográfía nem az övé, de a nemes városé. Továbbra pedig tudakoztam tőle, hogy mennyi szekér kívántatnék az abban levő instrumentumok alá. Ahhoz ugyan sok szekér nem kívántatnék, hanem azt mondotta: ha így fogja bolygatni, amint most van, nemcsak hogy nagy kár esik benne, de ha szekérhányásában összeegyvelednek a betűk: esztendeig ad imprimendum rendbe nem veheti őket. Hanem, ha el kellene juttatni innét: szintén úgy juxta ordinem alphabeticum külön-külön rendbe és kötésekbe venni kellenék a betűket, mintha imprimálni kellenék; mely rendbe való vétel egy hónapig is - amint előttem mondotta - véghez nem mehetne. Jelentettem ugyan bíró uramnak is a dolgot; egyebet nem felelt, hanem hogy notábilis kár és konfúzió nélkül nem lehet az elvitele, kiváltképpen ha hirtelen el kellenek vinni."

Mint Thaly Kálmán megjegyzi: a nyomdatulajdonos város és a művezető nyilván nem örömest egyeztek volna bele a nyomdának Kassára áthelyezésébe, s ezért a nehézségeket túlozni igyekeztek. De Bercsényi Miklós nem az az ember volt, aki ha egyszer eltökélt valamit: annak véghezvitelétől egykönnyen elállott volna. Azonnal újból megparancsolta Okolicsányinak, hogy Bártfa városát a tulajdonjog épségben tartása iránt megnyugtatva, de a kifogásokkal egyébként nem törődve: a nyomdához tartozó betűanyag s egyéb eszközök becsomagolásáról intézkedjék. Néhány nap múlva pedig elküldte neki a "Mercurius Veridicus" 1710. március haváról szóló számának kéziratát azzal az utasítással, hogy ezt a számot még ott Bártfán minél hamarább nyomtattassa ki. Azután pedig egykettőre költöztesse a nyomdát Kassára.

Az 1710 március havi szám volt tehát az utolsó a kuruc újságból, mely Bártfán nyomtatódott, Thaly szerint április 5-ikén, a megszokott kilencven-száz példányban. Azontúl a nyomdának átszállítása Kassára - Semsey Miklós főstrázsamester, illetőleg a Berthóti-huszárok fedezete alatt - csakhamar szerencsésen megtörtént, még pedig április 15-ike táján. Annyi bizonyos, hogy az átköltöztetett nyomda május elejére már rendben és működésben volt Kassán, úgy hogy az április hónapról szóló kuruc lap Berthóti altábornok jelentése szerint már itt készült el.

Biztos adat van arról is, hogy a "Mercurius Veridicus" 1710. november hóban megjelent még Kassán. Hogy azonban mi történt vele a következő hónaptól kezdve - amikor Kassa is ostromzár alá került - 1711. április végéig, vagyis a kismajtényi fegyverletételig, megjelent-e még valahol, vagy sem: a kuruc idők nagy krónikása, Thaly Kálmán sem tudja. Az ostromzár semmi esetre sem volt olyan szoros, hogy - ha akarták volna - meg ne csinálhatták volna továbbra is az újságot.

A szatmári békekötés után hosszú időre nyugalom állt be Magyarországon, de nem a jólétnek, megelégedésnek, népboldogító csöndes munkálkodásnak, hanem a tespedésnek, fásultságnak, tetszhalálnak a nyugodalma. A magyarság itthon maradt vezetőit megfertőzte a császárpárti főnemesség kapzsiságból fakadt hazafiatlansága; szolgalelkű cenkek instituciójává lett az ősi vármegye is. Az 1715-iki országgyűlés arcon köpte a magyar nemzet legdicsőbb múltját: hazaárulónak nyilvánítva azt a Rákóczi Ferencet, akit nyolc-tíz esztendővel azelőtt még imájába foglalt minden valamire való magyar.

A fásultságnak s nemzetietlenségnek ezt a nehéz idejét a magyar irodalom és a magyar könyvnyomtatás sínylette meg legjobban. Az 1711-től 1772-ig terjedő két emberöltőn magyar könyv csak igen kevés láthatott napvilágot; aki úrnak vallotta magát: latin szóval élt, vagy a németet törte kerékbe; a kisnemes meg a jobbágy volt csak az, akiben benne parázslott továbbra is édes anyanyelvének a szeretete. Ezeknek pedig legföllebb ha csíziót, kalendáriumot meg históriás füzetkéket csinálhatott a nyomdász.

Újságra nem volt szükség. Tapasztalhatta ezt a saját kárán Royer János Pál pozsonyi könyvnyomtató, ki a legálmosabb időkben, 1721-ben kísérelte meg egy latin nyelvű kicsiny újságnak a kiadását. Az új lap címe "Nova Posoniensia" volt, s hetenként jelent meg a tudós Bél Mátyás szerkesztésével, négy quart oldalon. Minden hónapbeli utolsó lapszámához egy "Syllabus rerum memorabilium" című kis melléklapocskát csatoltak, ami áttekintést adott a lezajlott hónap nevezetesebb eseményeiről. A következő esztendőben a Szent Szalvátorról nevezett jezsuitáknak a kezébe került a lapocska, s ezzel egykettőre meg is szűnt. Az egyes számaiból közel hetven példányt sikerült összeszedni, ellentétben a kuruc "Mercurius"-szal, amiből alig maradt meg néhány szám.

Megjelenési sorrend tekintetében a magyarországi hírlapok között az első két latin nyelvű újság után egy kis német hetilap következik: a Nottenstein György budai tipográfus által kiadott "Ofnerischer Merkurius". A lap élettartama kilenc-tíz évre terjedhetett; eddigelé csak az 1731-iki s 1735-38-iki évfolyamokat találták meg belőle.

Egy másik német hírlapot Windisch Károly indított meg Pozsony városában 1764. július 14-ikén. Címe "Pressburger Zeitung", a nyomtatója pediglen Landerer János Mihály volt. E legújabb időkig megjelent lap hetenkint kétszer, kedden és szombaton került ki a sajtó alól, s apródonkint nagyon népszerűvé lett a nyugatmagyarországi németség körében. Ami abban az időben még igen szokatlan valami volt: hirdetéseket is közölt.

A pozsonyi tipográfiák egyéb német lapocskákat meg folyóiratokat is hoztak napvilágra a tizennyolcadik század vége felé, ezek azonban jobbára igen rövid életűek voltak. Legtovább éldegélt a Windisch Károly "Ungarisches Magazin"-ja, amely negyedévenként megjelenő nyolcíves füzeteivel 1781-től 1787-ig tartotta fönn magát, s a magyar könyvnyomtatásnak történetéről is közölt egypár kútfőszámba menő igen alapos értekezést.

Ezek az idegen nyelvű időszaki sajtótermékek voltak a megelőzői az első magyar nyelvű hírlapnak, a "Magyar Hírmondó"-nak, amely 1780. január 1-én indult meg az ország akkori fővárosában, Pozsonyban. E nyolcadrétű félíves számokban hetenkint kétszer megjelenő szép kis újság kiadója és nyomtatója a tevékeny és áldozatra kész nyomdász Paczkó Ferenc volt; a szerkesztést Rát Mátyás evangélikus lelkész vállalta magára, kit 1783-ban Mátyus Péter váltott föl ebben a munkájában. Mátyus helyébe azonban már a következő évben a magyar írók nagyszerű triumvirátusa került a nyelvtudós Révai Miklós, a költő Baróti Szabó Dávid meg a kitűnő újságírói vénával megáldott Szacsvay Sándor személyeiben. 1785-ben Szacsvay maga szerkesztette a lapot; 1786. június 21-ikétől december végéig Baróti Szabó Dávid volt a szerkesztő, kit Ungi Pál, majd pedig 1788-ban Szabó Márton követett. Az igen ügyesen szerkesztett és jó tipográfiai kiállítású lapot azonban nem pártolták úgy, ahogy illett volna, s a derék nyomdász sok-sok ráfizetés után végre is 1788. október 8-án kénytelen volt megszüntetni a nyomtatását.

Volt ennek a pozsonyi "Magyar Hírmondó"-nak egy kis melléklapja is: a "Pozsonyi Magyar Múzsa", amelyet 1787 elejétől kezdve havonként egyszer adtak a főlaphoz. Egy nyolcadrétű ívre terjedt, tartalmát szépirodalmi és ismeretterjesztő dolgozatok tették ki. A főlappal egyetemben ez is megszűnt 1788. október havában.

Hírlapirodalmunk azonban nem némult el többé. A pozsonyi "Magyar Hírmondó"-tól kiválott kitűnő szerkesztő Szacsvay Sándor már 1786. július havában új lapot akart kiadni "Magyar Kurir" címen Pozsonyban, de a kísérlete balul ütött ki. Bécsbe ment tehát, s ott indította meg a lapját 1787 elején. Ez volt a szerencséje, mert a néhány év múlva fölülkerekedő vad reakció Pozsonyban bizonyosan megfojtotta volna a "Magyar Kurir"-t, a bécsi enyhébb sajtóviszonyok mellett azonban sokáig elélhetett: egészen 1834 végéig. A maró szatírájú szélsőségesen demokrata Szacsvaynak ugyan már 1793-ban pusztulnia kellett a lap éléről - Erdélyben vonta meg magát 1815-ben történt haláláig -, de az újság megmaradt, eleinte Decsi Sámuel, később Decsi és a hallatlanul szorgalmas Pánczél Dániel szerkesztésében. A "Magyar Kurir" hetenkint kétszer jelent meg egy nyolcadrétnyi íven. Szépirodalmi melléklapja volt 1792 végéig a Szacsvay Sándortól szerkesztett "Magyar Muzsa", amely havonként egyszer jelent meg egy-egy nyolcadrétű kicsiny íven.

1788 október 8-ikán új magyar nyelvű hírlap látott napvilágot, de most már Pesten, Paczkó Ferenc itteni jó hírű nyomdájának a betűivel nyomtatva. Címe volt "Magyar Merkurius", s Szabó Márton uram szerkesztette, sajna nem sokáig, mert pártolás híján a lapocska már 1789 végén megszűnt. Különben hetenkint kétszer jelent meg, nyolcadrét alakban, félíven.

Ezt a "Magyar Merkurius" címet három esztendő múlva Pánczél Dániel fölhasználta a maga Bécsben kiadott új hírlapjához, mely szintén hetenkint kétszer s ugyancsak nyolcadrétű félíven jelent meg 1793. április 23-ikától 1798. június 30-ikáig. Két melléklapja is volt a Pánczél Dániel lapjának; mind a kettőt ő maga szerkesztette. Egyik volt a hetenkint megjelenő "Új Bécsi Magyar Múzsa", a másik a havonként kibocsátott "Bibliotheca". Mind a három kis újság rövid életű volt; legtovább bírta a főlap.

A II. József országlása vége felé kiütött török háború iránt való közérdeklődésre számítva indította meg Görög Dömötör 1789. július 7-ikén a maga kis hetilapját, amelynek címe volt: "Hadi és más nevezetes történetek". Ősztől fogva már kétszer is megjelent a lapocska egy-egy héten. 1790 elején pedig a kiváló professzor és derék mecénás Kerekes Sámuel is belépett Görög mellé a szerkesztőségbe. A két szerkesztő ügyesen végezte a dolgát és sok jó szolgálatot tett a magyar irodalomnak. Pályázatot hirdettek magyar nyelvtanra, s ennek eredménye lett a maga idejében annyira nevezetes "Debreceni grammatika". Lapjuk címét 1792 elején "Magyar Hírmondó"-ra változtatták. (Az ugyanilyen című pozsonyi újság már 1788-ban megszűnt.) Mikor Kerekes Sámuel 1800-ban meghalt, Görög is csakhamar abbahagyta a szerkesztést. Utódai voltak nagyon gyors egymásutánban: Sándorfi József, Márton József és Császár József, akiknek idején az előfizetők száma rohamosan megfogyatkozott. A derék bécsi nyomdász. Hummel J. D. is megunta 1803. május végén a hitelezést, ami természetesen egyértelmű volt a lap kimúltával.

"Magyar Múzeum" volt a címe annak a szépirodalmi és nyelvészeti folyóiratnak, amelyet 1788. július havától 1792 végéig nyomtattak a kassai Landerer-nyomdában. Az akkortájban föltünedező fiatal íróink legjobbjai szerkesztették: Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Bacsányi János. Igen változatos tartalommal, negyedévenként jelent meg hat-nyolc kicsiny nyolcadrétű íven.

Kazinczy Ferenc 1790-ben kivált a lap szerkesztőségéből, s "Orpheus" címmel egymaga indított szépirodalmi és történelmi folyóiratot, ugyancsak Kassán, a Füskúti Landerer Mihály nyomdájában készíttetve el azt. Ekkor már a "Széphalmi Vince" álnevét használja Kazinczy. Írói működését a Martinovics pör szakítja félbe. Halálra ítélik őt is, de I. Ferenc fogságra változtatja az ítéletet.

1789 július 1-én Komárom városában indult meg "Mindenes Gyűjtemény" címen ismeretterjesztő és mulattató lap. Szerkesztője és kiadója Péczely József odavaló református lelkész volt, a franciás irodalmi irányzatnak buzgó apostola. A nyomtatás Weber Simon Peter nyomdájában történt. A lap hetenként kétszer jelent meg 1792. június 30-áig. Megszűnésének oka az volt, hogy nem pártolták eléggé; különben a jó Péczely József is még ebben az esztendőben követte lapját az elmúlásba.

Sokat ígérő bölcseleti, társadalmi s szépirodalmi folyóirat volt a szegény Kármán Józsefé: az "Urania", amelyet Schedius Lajos és Pajor Gáspár társaságában szerkesztett 1794-ben, s a váci Ambró-féle nyomdában nyomatott ki negyedévenként négy-négy íven. Kármán nagy szerencsétlensége volt, hogy ő is - mint a fiatalabb íróink majd mindenike - tagja volt a magyar jakobinusok társaságának. Mikor Martinovicsot és társait vérpadra hurcolták, Kármánnak nem történt ugyan bántódása, mert hiszen a barátai között nem akadhatott árulója, de a hatalomnak mindenfelé szimatolgató kopóitól való folytonos rettegés néhány hónap alatt tönkre tette amúgy is gyönge szervezetét. 1795-ben meghalt. Folyóiratát már 1794 végén megszüntette; mindössze három igen szép, illusztrációkkal is díszesített füzet jelent meg belőle.

Győr városának is megszületett ez időtájt a maga bár bizonytalan időközökben megjelenő folyóirata, a "Sokféle". Sándor István indította meg 1791-ben, a Streibig József féle tipográfiában nyomatva ki egy-egy számának tizenkét-tizennégy ívét. A folyóirat tartalma történelmi, nyelvészeti és szépirodalmi volt. Összesen kilenc kötet jelent meg belőle; az utolsó már Bécsben készült 1808-ban.

Csokonai Vitéz Mihály is megpróbálkozott az újságkiadással. "Diétai Magyar Múzsa" címen vegyes tartalmú és szépirodalmi heti lapot szerkesztett 1796-ban Pozsonyban, de nem sokáig bírta hitellel. A félíves nyolcadrétű lapocskából mindössze tizenegy szám jelent meg.

Nagyszebenben, a szabadkőmíves Hochmeister Márton tipográfiájában 1790. április 3-ikán indult meg egy kicsiny magyar újság, az "Erdélyi Magyar Hírvivő". Cserei Elek és Fábián Dániel voltak a tevékeny s ügyes szerkesztői, s hetenként kétszer került ki a sajtó alól. A lap első ötvenhét száma Szebenben jelent meg; 1790 november havában Hochmeister sajtóinak egy része a főkormányszéknek új székhelyére, Kolozsvárra került át, s oda vitték az újságot is. Sokáig azonban már nem bírta szegényke: 1791. január hó 18-ikán a publikum sivár nemtörődömsége sírba vitte.

E lapocska megszűnte után jó egy esztendőre, 1793 elején "Parnasszusi Időtöltések" címen mulattató s ismeretterjesztő folyóiratocskát indított meg Benkő Ferenc uram szintén Nagyszeben városában. Az új folyóirat hét esztendeig jelent meg időhöz nem kötött füzetekben; 1799-ben azonban az idők mostohasága s az erdélyi magyar nemesség közömbössége miatt meg kellett szűnnie.

A század utolsó esztendejében "Magyar Könyvjegyzék" címen napvilágot látott az első magyar bibliográfiai szakközlöny is Pest városában. Landerer János Mihály nyomtatta ki havonként fél vagy olykor egész nyolcadrétű íven, s Wigand Károly Frigyes küldözgette széjjel ingyen.

Könyvészeti s kritikai évkönyvünk volt már korábban is. Molnár János szepesi kanonok indította meg "Magyar Könyvház" címen 1783-ban: Pozsonyban és Pesten jelent meg egyszerre, s Landerer Mihály volt a nyomtatója. A szerkesztő 1804-ben történt haláláig összesen huszonkét kötetke látott ebből az évkönyvből napvilágot.

Egyébirányú szaklapjaink legelseje volt a Bécsben 1796. október 1-ével megindult "Magyar Újság - Vizsgálódó Magyar Gazda". Hetenkint jelent meg Pethe Ferenc szerkesztésével egy-egy negyedrétű kis íven, s a földmívelés köréből közölt hasznos dolgozatokat. Sajna, nem sokáig vitte ez a lapocska sem: pártolás híján már 1797 végén meg kellett szűnnie.

Keserű sors volt a magyar íróember sorsa mindenkor, de tán sohasem oly keserű, mint hírlapirodalmunk kezdőidejében. Az 1800-ig bezáróan megindult huszonegy újság és folyóirat közül tizenhat rövidesen megszűnt, s a tizenkilencedik század hajnalára megmaradt öt lap is alig hogy tengődött. A cenzúra s a közömbösség összefogott ellenük.

Visszatérve a külföld hírlapirodalmának ismertetésére, mindenek előtt a németországi sajtóviszonyokról ejtsünk néhány szót. Itt a tizennyolcadik század folyamán már jóformán minden nagyobbacska városnak megszületett a maga kis újsága. Ezek a lapok nagyban hozzájárultak a könyvnyomtatás elterjesztéséhez, amennyiben sok helyt rajtuk kívül más bázisa nem is volt a könyvnyomdának. Vagy húsz városban "Intelligenzblatt" volt a helyi lapocskának a címe. Lipcsében vagy száz esztendőn át egy latin nyelvű tudományos folyóirat is megjelent "Acta eruditorum" címen; igen jól szerkesztették, olvasóközönsége egész Európára kiterjedt, s így nagy szolgálatot tett a tudományosságnak; Jenában Schütz Gottfried professzor alapított 1784-ben "Allgemeine Literaturzeitung" címen sokáig virágzott irodalmi folyóiratot.

Franciaországban a Renaudot alapította "Gazette de France" 1762-től kezdve már hetenként kétszer jelent meg. Ezenkívül természetesen egyéb hírlapok is keletkeztek, így az első párizsi napilap, a "Journal de Paris" is 1777 elején. A nagy forradalom kitörése és a cenzúra megszüntetése következtében a politikai újságok hatalmas áradata indult meg; voltak közöttük igen furcsa címűek is, például: "L'âne de Biléame" (Bálám szamara), "Le cochon de Saint Antoine" (Szent Antal disznaja) stb. Igen híres újság volt a hegypárti Marat lapja, az "Ami du Peuple" (a nép barátja), aminek mintájára a királypártiak "Ami du Roi"-t (a király barátja), a girondisták "Ami de la Justice"-t (az igazság barátja) csináltak. Volt egy időben "Ami des Sansculottes" (proletárok barátja) is. 1789 őszén indult meg a "Moniteur Universel", amely később nyolcvanhat esztendőn keresztül hivatalos közlönye volt mindenfajta kormány- meg államformának: császárságnak, királyságnak, köztársaságnak. Komoly nagy lap volt az 1789-ben alapított és mostanáig is meglévő, főleg pénzügyi kérdésekben súlyos szavú "Journal des Débats" s a "Bulletin des États Généraux", mely utóbbit 1790-ben a "Moniteur Universel"-lel egyesítették.

A francia tudományos folyóiratok közt nevezetes volt a Rousseau által irányított, kétszáznyolcvannyolc kötetet tevő "Journal encyclopédique" (1756-1791), és az "Esprit des journaux" (1772-1818) négyszázkilencvenöt kötetben.

Angolországban is nagyra nőtt a hírlapirodalom a tizennyolcadik század folyamán. Nevezetes újság volt: Bolingbroke lord újsága, a "Craftsman" 1726-tól kezdve s a "Covent-Garden Journal" 1746-tól. A máig is meglévő nagy angol napilapok közül a tizennyolcadik században alapíttattak: a "Morning Chronicle" (1769), a "Morning Post" (1772), a "Morning Herald" (1780), a "Times" (1785). Az irodalmi s tudományos folyóiratok közül már 1711-ben megindult a "Spectator", 1731-ben az illusztrált "Gentlemens Magazine", 1749-ben a "Monthly Review".

Oroszországban az első újságot 1703-ban alapították meg Moszkvában. Ennek a főszerkesztője maga a minden oroszok hatalmas cárja, Nagy Péter volt. Az időnként franciául s oroszul is megjelent "Sankt Petersburger Zeitung"-ot 1727-ben indította meg a pétervári akadémia.

A svéd újságok elseje 1771-ben, a finn nyelvű hírlapoké pedig 1776-ban indult meg.

Északamerika első újsága a "Boston Newsletter" volt. Campbell John alapította 1704-ben. Ezt követte a "Boston Gazette" 1719-ben, majd meg a Franklin Benjamin bátyjának a lapja, a "New England Courier" 1720-ban. Az újságok száma különben a tizennyolcadik század végéig nyolcvannégyre szaporodott az északamerikai kontinensen.

Keletindiában 1784-ben nyomtatták az első rendesen megjelenő, angol nyelvű lapot "Calcutta Gazette" címen.

Könyvművészet dolgában a tizennyolcadik század igen értékes műveket produkált, s ebben jelentős része van a rézmetszésnek meg a rézkarcnak, míg a fametszés a század nagyobbik felén át teljesen el volt hanyagolva, s csupán mesterségszerűen foglalkoztak vele itt-ott a kisebb igényű, főleg népies nyomtatványok előállításával kapcsolatban. Bár a könyvnyomtató leltárában mindenkoron ott volt egy sereg fametszetes dúc is - iniciálé, homlokléc, záródísz, címer stb. képében -, ha "szép" könyvet akart csinálni: el nem tudta ezt képzelni rézmetszetek nélkül.

Mégis: a fametsző művészet évszázados tespedése után a tizennyolcadik század utolsó tizedeiben egyszerre háromfelé is akadtak lelkes emberek, akik ezt a tipográfiával legszervesebb kapcsolatban álló remek technikát új életre igyekeztek hívni. Így Németországban a jeles tipográfus Unger János György, aki a híres rézkarcoló Meil rajzai után fába metszette a maga nyomdájának díszesítő anyagát. Franciaországban Papillon Jean, aki 1766-ban "Traité historique et pratique de la gravure sur bois" címen értékes könyvet adott ki a fametszésről, s gyakorlatilag is mindent elkövetett e művészet régi dicsőségének visszavívására. Angolországban pedig Bewick Tamás egészen új technikát vitt bele a fametszésbe, amennyiben az addig hosszanti irányban vágott dúcok helyett keresztben vágott puszpángdúcokat használt, s ezeket az egyszerű tollkés helyett kicsiny vésőkkel dolgozta meg. Több mint kétezer művészi állat-illusztrációt csinált ilyen módon, s ezzel egyszersmind új iskolát is teremtett a fametszésben, mert az új anyag és új szerszám használatából szinte önként kiadódott a tónusos metszési technika, aminek később nagy szerepe lett az illusztráló művészetben.

Ezzel az új technikával körülbelül le is záródott mára fametszésbeli technikák száma. A fametsző ma is úgy dolgozik, mint Bewick cselekedte azt a tizennyolcadik század alkonyán. A dúcot most is cinkfehérből meg gumiból való világos alappal vonja be, hogy a ceruzás alaprajz jól lássék rajta. (A fotográfiának föltalálása óta a képet rá lehet fotografálni is a dúcra, amikor "fotoxilográfia" az eljárás neve.) Most is erős világításnál, a szemébe esetleg nagyítóüveget csíptetve, a dúcot homokkal töltött párnácskára helyezve dolgozik a fametsző. Nagyolva kezdi a munkát, és úgy halad a részletek felé. Ha a dúcra vetett rajznak minden vonalkáját pontosan követnie kell: "fakszimile-metszet" munkájának a neve. Ha azonban a tusrajznak avagy egyéb technikájú képnek nyomtatásra alkalmas vonal- vagy ponttónusokká való fölbontását a fametszőre bízták, akkor "színező" avagy "tónusos" fametszetről van szó. Ezt tette lehetővé Bewick találmánya: a puszpángdúc és a véső használata. A tiszta fakszimile meg a tónusos metszet között való átmenetet "színező fakszimilemetszet"-nek nevezzük, nem azért, mintha többszínű volna, hanem mert némely részét fakszimile-módra, pontosan a rajz szerint metszették, más részeit pedig többé-kevésbé homogén tónusrészletekre kellett szétbontani. A tónusok metszésének sajátosságai természetesen attól is függenek, hogy milyen technikájú művészmunka (pl. olajfestmény, tusrajz, aquarell stb.) szolgál a fametszőmunka alapjául.

Kötetünkben a fametszés technikáira több példa található. Tiszta fakszimile-eljárással készültek rézkarc-reprodukcióink s a mainzi nyomda elpusztítását ábrázoló képünk. Tónusos technikájú a József császár nyomdáját mutató kép is. Színező fakszimile-fametszetet a 40. oldallal szemközt látunk ("Az ész istennője").

Bár a tónusos fametszési technika föltalálása még a tizennyolcadik századra esik: a fametsző művészet újbóli fölvirágzása csak úgy 1830 körül következett be. Addig hogy úgy mondjuk "divaton kívüli" volt a fametszés.

Amíg a fehér emberek világában a fametszés általában a tespedés korszakát élte, a távol Napkeleten gyönyörű új művészetnek lett kifejező eszközévé. Kínában a fametszés már a tizennegyedik században is közismert volt, a tizenhetedik és tizennyolcadik századból pedig színes metszetek is nagy számmal maradtak korunkra. Japánországban a színes fametszésnek ez a művészete olyan tökéletességet ért el már most százötven-kétszáz esztendeje is, hogy az európai művészvilág máig sem tudott betelni a csodálatával. Utamaro és Hokuszáj voltak e kor legnagyobb művészei; ecsetjük nyomán százezernyi színes metszet készült.

***

A rézmetszés a tizennyolcadik században hatalmasan elterjedt. A könyvillusztráció területét nagyrészt meghódította, s a nagyobb igényű könyvek címlapja is általában rézmetszetes technikával készült. Ebben a tekintetben a franciák jártak legelöl, akiknél 1750 körül a könyvművészetnek egy új zsánere alakult ki, amely rövidesen átterjedt a szomszéd államokra is, főkép Németországra.

A korábbi, a XIV. Lajos uralkodása idején megjelent francia könyvek legkiválóbbjait nagy, nehézkes formátum, rézbe vésett allegorikus címlap, a betűvel s szöveggel való pazar pompa jellemezte. A súlypont itt a tipográfián volt, mint amely "első a művészetek között, lévén valamennyinek a tolmácsa". Az ilyen könyv csak a nagyon nagy urak számára készült, olykor csak néhány példányban. A párizsi királyi nyomda megengedhette magának ezt a "napkirály" korára igen jellemző fényűzést.

A "szép könyv" eme korszakára következett az 1750-es évektől kezdve az az idő, amikor művész s könyvnyomtató első sorban a jómódú polgárság számára készítette könyveit, beléjük vive a francia ízlésnek és szellemnek minden ható eszközét. Új, csodálatos könyvművészet keletkezett ekkor, melynek termékeit máig is bámulja a világ, s a könyvvásárokon nagy pénzt adnak értük a bibliofilek. Boucher, Choffard, Eisen, Gravelot, Cochin, Marillier, Moreau és társaik voltak azok a nagyszerű tudású s megérzésű művészek, akiknek rézmetszeteit és rézkarcait ott találhatjuk a forradalomig megjelent java könyvekben.

A németeknél a tizennyolcadik század legnagyobb rézkarcoló művésze Chodowiecki Dániel, aki ezerszámra készítette illusztrációit a "Sturm und Drang" korszakának a könyveihez. Ő volt az egyetlen német művész, aki túlemelkedett a francia hatáson, s valami nemzeties, a német néplélek mélységeiből áradó zamatot adott könyvdíszének s illusztrációinak. Bár többé-kevésbé franciáskodók, de tudásuk és technikájuk révén kitűnő művészek voltak mellette: Verhelst, Geyser, Meil, Küffner és Kaupertz. Az utóbbi a nagy magyar festőművész Kupeczky János festményei után is készített rézmetszetes reprodukciókat.

A tizennyolcadik század második felének szép s érdekes alakja a svájci Gessner Salamon, aki költő, rajzművész, rézkarcoló és könyvnyomtató volt egy személyben. Idillikus rézkarcai is jobbára a saját költeményes köteteiben láttak napvilágot.

Angolországban a tizennyolcadik század második felének számos rézmetszője s rézkarcolója közül Burney foglalkozott legstílusosabban a könyvek illusztrálásával.

Délvidéken csekélyebb arányú volt a könyvek rézmetszetekkel s rézkarcokkal való díszesítése: Madridban 1779 körül "La Musica" címen szenzációsan szép könyv jelent meg Ferro Gregorio gyönyörű metszeteivel. Olaszországban Fischetti jeleskedett ez időtájban a könyvművészet terén. Már a híres Morghen Rafael csak önálló műlapokat metszett: Európa-szerte kapós reprodukciókat Raffaello, Tiziano, Leonardo s más nagy művészek festményei után. Éppen úgy a szintén sokat emlegetett Pitteri Marco is, ki a tizenhetedik században tevékenykedett francia Mellan Claude modorosságát utánozta a maga rézmetszői technikájában. Ez a Mellan árnyékoláskor kerülte a vonalak kereszteződését, s a rajzolatot meg a formák kidomborodását s bemélyedését a vonal vékonyításával s vastagításával igyekezett kifejezni; sőt egyik híres Krisztus-feje csupán egyetlen egy, az orr közepéből kiinduló vonallal készült. Az efféle, nem éppen művészi produkciók nagyban divatoztak a tizennyolcadik század folyamán is.

Magyarországon a rézmetszés eleintén főleg csak az 1777-ig Nagyszombaton működött egyetemi nyomda munkálkodásával kapcsolatosan aratta a sikereit. Az itten nyomtatott könyvekben is a rézmetszés volt az uralkodó illusztrációs eszköz. A tizennyolcadik század elején megjelent könyvekben sok ilyen technikájú képet találunk a szorgalmas Landgraff H. F.-től, majd később Porkes Mártontól. Hogy mily bőségesen foglalkoztatta rézmetszőinket az egyetemi nyomda, kitűnik abból is, hogy az 1773-iki nagyszombati leltározáskor közel ezer vésett rézlemezt találtak a nyomda birtokában. Pozsonyban dolgozgatott Rugendas Gottlob, aki a kuruc hadjárat csataképeit metszette édesapja festményei után rézbe, de szép arcképeket is csinált. A két Assner bibliához, meg a század második felének egyéb könyveihez készített rézmetszetes illusztrációkat. Pozsonyban működött a jó szemű Oeser Ádám, s odavaló volt Palkó Károly Ferenc is. Czetter Sámuel, aki "orosházi fi"-nak vallotta magát, jobbára Pesten csinálta értékes műlapjait. Binder János Fülöp s egy ifjú leányka, Schrefl Anna, Budán dolgoztak szépen és igen ügyesen. Budán rézmetszősködött az egyetemi nyomdának kitűnő betűmetszője és öntőműhelyi faktora, Bikfalvi Falka Sámuel is, az ő itteni működése azonban már majdnem egészen a tizenkilencedik század elejére esik, s így csak a következő kötetünkben szólunk róla.

Mint sokfelé másutt is a világon, a debreceni kollégium deákjai között divatba jött a rézmetszői amatőrösködés. Ketten közülük: Erős Gábor és a később Pestre költözött Karacs Ferenc messze túljutottak a műkedvelői színvonalon. Erős Gábor több könyvet is illusztrált; Karacs Ferenc szintén, s azonfölül betűt metszett, arcképeket s igen szép és pontos térképeket készített.

A rézmetszés igen sok esetben rézkarccal meg a hideg tűvel való munkával párosult. Rembrandt remek metszetein mind a három technika kimutatható. Valamennyi eljárásnak - a később föltaláltaknak is - közös összefoglaló neve a "rézmetszés" szó. Szorosabb értelemben azonban a rézmetszésen csak a vésővel való munkát értik. A hideg tűvel való munka lényegében ugyanolyan, csakhogy véső helyett pusztán hegyes tűvel karcolják bele a rajzot a lemezbe. A tű helyett poncoló szerszámmal is lehet rézmetszeteket előállítani. Már a rézkarc - Hopfer Dániel találmánya - maratással készül, mint azt mellékleteink is magyarázzák.

Külföldön új mélynyomtató technikák is keletkeztek a tizennyolcadik században. Egyik a Francois által 1740 körül föltalált krétarajzos modor, amelyet nem azért neveznek így, mintha készültekor a krétának is volna valami szerepe, hanem azért, mert az így csinált mélynyomatos képek teljesen a krétarajzok hatását keltik. Ilyenkor a rézlemez felületét a rézkarcoknál használt vékonyka viaszalappal fedik be s ezt a fölületet pirinyó buzogánnyal (franciául: mattoir) dolgozzák meg, a szerint, hogy a későbbi maratáskor milyen mértékben kell a savnak a lemez felületére hatnia. A rajz tónusainak előállításához a viasszal való lefedés, buzogányocskával való veregetés, valamint maratgatás munkáját természetesen többször is meg kell ismételni. A múlt kötetünkben megismertetett mezzotinto-eljárástól abban is különbözik ez a krétarajzos technika, hogy a mezzotintónál az árnyékos részletek nem mélyednek bele a lemez felszínébe, a krétarajzos eljárásnál ellenben - csakúgy, mint a közönséges értelemben vett rézmetszetnél, meg a rézkarcnál - már igen.

Ennek a krétarajzos technikának mintegy továbbfejlesztése a pontozó eljárás, amelyet az olasz Bartolozzi Francesco talált föl 1770 táján Angolországban, s amelynél egy többhegyű tű meg egy élesfogazatú acélkerék (roulette) a fő-fő szerszám. Igen gyakran rézmetszéssel és rézkarccal kombinálják ezt az eljárást.

Egy harmadik technikát, az aquatintát a francia művészember Le Prince találta fel 1768 körül. Ennél az eljárásnál a művész vonalak nélkül, pusztán tónusokkal iparkodik kifejezni a mondanivalóját. A rézlemezt ekkor finomszemű aszfaltporral hintik tele, s aztán gyöngén melegítgetik alulról, annyira, hogy az aszfaltpor a lemez fölületén jól megtapadjon, de ne folyjon rajta széjjel. Salétromsav oldatával leöntve a lemezt, ez a porszemek közt kimaródik, s így finom hálózatú tónus keletkezik. Egyes részeket viasszal befedegetve, a felület más részeit továbbmaratgatva: tónusos kép áll ilyenformán elő. A krétarajzos meg a pontozó technika nem sok művészt számíthatott a hívei közé. Az aquatintát ma is használják. Népszerűvé a nagy spanyol művész, Goya y Lucientes tette, aki rézkarccal kombinálta ezt az eljárást.

A tizennyolcadik század réznyomatai között szép számmal látunk többszínűeket is. Ezek nagy része ugyan utólagos, kézi színezésű, de vannak köztük olyanok is, amelyeknek színei nyomtatással állítódtak elő. Ezek közül is a legtöbb olyan, hogy az összes színek egyszerre nyomtatódtak le a papirosra, aminek feltétele volt, hogy a művész a különböző színű festékekkel minden egyes példány nyomtatása előtt mintegy befesse a lemezt. Ehhez a munkához a mezzotinto, krétarajzos, pontozó és aquatinta technikák voltak alkalmasak. Mindezeket a rézmetszésbeli színes nyomatokat azonban nem szabad összehasonlítgatnunk a mai heliokrómiai - "háromszínes", "négyszínes" - nyomatokkal, de még a kromolitográfia és olajnyomtatás sokszínű termékeivel sem. Az utóbbiaknál a képhatás előidézésére legalább nyolc-tíz, de olykor húsz-harminc kőről kellett a színeket egymás fölé s egymás mellé nyomtatni amiről a régimódi réznyomtatásban regiszterbeli nehézségek miatt nem igen lehetett szó; a három- és négyszínnyomatok pontosságát s tónusaik gazdagságát pedig még kevésbé érhette el a rézmetsző, mert hiszen amikor színek fölbontásáról van szó: a gyönge emberi szem nem vetekedhetik a fotográfiai fényszűrökkel meg üveglencsékkel.

A heliokrómiai elmélet föltalálója különben rézmetsző ember volt: az Amsterdamban, Londonban és Párizsban dolgozott Le Blon Jakab Kristóf. Ő állította föl elsőnek azt a teóriát, hogy a három ú. n. alapszínnek: a sárgának, vörösnek és kéknek különböző arányú keverése által minden szín kihozható. Gyakorlatilag is bizonyítgatta ezt az elméletét, de fáradozása a réznyomtatás akkori technikájában még nem adhatott teljesen kielégítő eredményt.