Egyiptom és Mezopotámia története sok hasonlóságot mutat, mint általában az úgynevezett folyami kultúráké, de lényeges különbségeket is. Nékünk ebből leginkább azt kell tudnunk, hogy Egyiptomot, szintúgy mint Babiloniát, sok támadás, sok hódítás érte ugyan, de ezeket mind visszaverte, kiheverte vagy megemésztette, s mindvégig megmaradt egyiptominak. A sémita hikszoszokat (hik-saszukat) kikergette, vitézül küzdött Núbia és Líbia népei ellen, Elő-Ázsiában olykor maga vezetett hadjáratokat. Még a nagy perzsa hódítót, Kambudziját (Kambüszész) is - noha az isteni Hapi-bikát (Apiszt) szentségtörően saját kezével megsebezte - engedékeny politikára tudta kényszeríteni, s utódait végképp lerázta nyakáról (Kr. e. 525-400). Csak Nagy Sándornak sikerült idegen, görög uralmat meghonosítania. A görög uralom erős, átalakító hatású volt, helyet adott a kereszténységnek is, és uralkodott egészen az arab hódításig, amely viszont most vívja létharcát az angollal.^[26]

Egyiptom prehisztóriája nehezebb feladatok elé állítja a kutatókat, mint a többi országé, s különösen a történeti időbe való átmenet körül sok a homály, a tisztázatlan kérdés. A régészet megállapított annyit, hogy a régibb kőkor idején a Nílus völgye még lakhatatlan mocsársáv volt, s a telephelyek a környező magaslatokat foglalták el. Ám ekkor körös-körül megindult az elsivatagosodás folyamata, vele egy időben a széles folyamvölgy mindinkább áradásterületté szikkadt, lakhatóvá lett. A dúsan termő, a mainál délibb jellegű növény- és állatvilágot éltető, roppant oázis menedékhelyként vonzotta a homok elől hátráló népeket, s az újabb kőkor régészeti lelőhelyeit már a folyam völgyében találjuk. A benépesedés ütemét e természeti folyamatok szabták meg tehát, s így hosszú időre, 1-2 ezer esztendőre tehetjük. Szó sem lehet egységes bevándorlásról, nagystílű honfoglalásról. A jobb megélhetést, "életteret" kereső törzsek, népszilánkok foglaltak földet a maguk megszokott településmódján, melyik hol talált helyet, s űzte tovább a vadászat, az állattenyésztés és a földművelés sokféle egykorú fajtáját. Összetartozó törzsek szóródtak szét, idegen csoportok kerültek egymás mellé a deltától fel Szudánig. E mozaikos elhelyezkedést egykorú leletek és később emlékek egyképpen bizonyítják. A vándor népek halomsírjai (tumulusok) tetejükön kőoszloppal s a letelepült földművesek ház alakú sírjai, mint építészeti formák élnek tovább a történeti Egyiptomban, s ugyanígy megtaláljuk a nomád sátrak és rakott házak motívumait. Egyes temetkezési szokások, a másvilág elképzelései is meglelhetők utóbb az egyiptomi hitéletben. A nyelv részben hamita, részben sémita, részben ismeretlen eredetű keverék. (A csontvázak viszont nem mutatnak jelentősebb eltérést, legfeljebb arról tanúskodnak, hogy e népek átlag kisebb termetűek voltak a mainál.) De a legfrappánsabb jele az egykori megoszlottságnak a 42 kerület, a maga külön ősrégi jelvényével vagy jelképével; ezek alkották a felső és az alsó országot, fennmaradtak a birodalom egyesítése után is, az egész történelmen át a görög-római időkig (nomoi). Ez a néhány mozzanat természetesen szerfölött hiányos képe Egyiptom praehistorikus műveltségének; a zavaró, homályos, ellentmondó tünetek hosszú sorát szántszándékkal mellőztük.

Egyfelől tehát nehézséget okoz, hogy a történet előtti idők utolsó szakaszáról nem tudunk egységes, tiszta képet nyerni, másfelől viszont az ejt zavarba, hogy az Újbirodalom az egyesítéskor szinte "készen", a magasabb műveltség lényeges attribútumainak birtokában lép a történelem színpadára. Mint Marcel Cohen írja: "Az egyiptomi műveltség sokféle és kevéssé ismert hozadékból alakult ki. "A feljegyzett hagyomány természetesen felsorol régi királyokat, de ezek története nem dokumentálható, éppúgy mint Kínában láttuk. A szakadékot, a dokumentumok hiányát nagyrészt megmagyarázza, hogy e királyok az északi országon, vagyis a Nílus deltájában uralkodtak, a deltavidéket pedig a folyam hordaléka a sok ezer év alatt oly magasan feltöltötte, hogy e korszak emlékei megtalálhatatlanokká váltak, talán örökre veszendőbe mentek. Hiányzanak tehát a legrégibb királysírok feliratos emlékei, aminők még az első dinasztiák idejében is szinte egyedüli forrásai a kronológiának, minthogy a közemberek sírjaiba efféle sokáig nem került. A szakadék így érthetővé válik, de megmarad, s ha kitölteni akarjuk, következtetésekre, föltevésekre vagyunk utalva, ami tudománytalan eljárás, és megbízható megoldásokat nem adhat; viszont jobb a semminél. Ez legyen a mentsége, ha ehhez a módszerhez folyamodunk.

A történetileg rögzíthető első uralkodó, Mena (Menész, 3400-3200 közt) alapítja minden jel szerint az új közös fővárost, Men-nofert, "a Fehér Korona falá"-t (görögösen Memphiszt), de ekkor már álltak a régi fővárosok, Neheb (Hierakónpolisz) és Butó, s nem egy főbb város, mint Onu (Héliopolisz), Abotu (Abüdösz), El-káb, Thisz, Tanisz. - Egyiptom hivatalos neve Mena idejétől mindvégig "a Két Ország", "Alsó- és Felső-Egyiptom", a fáraó tiarája nem egyéb, mint e kettő koronájának egyesítése, s jelképük is külön megmarad: a liliom és az ureusz kígyó. A 42 kerület jelvényei állatokat és növényeket ábrázolnak, azaz totemképek maradványai. Ha az egyesítéskor már országok, kerületek, városok voltak, csak e történet előtti törzsek vagy népcsoportok alakíthatták, azaz szerveződésük már ekkor megtörtént. Magától értetődik, hogy külön isteneik voltak, s ha ezek olykor jellegben, hatalomban megegyeztek is, mindegyik hely ragaszkodott a magáéhoz. Az okos egyesítő királyok tiszteletben tartották ezek helyi szuverenitását, mindössze fölébük emelték a maguk fővárosának istenét, ami magától értetődő isteni szokásjog volt; így jött létre a népes egyiptomi pantheon. Ezek az apró istenállatok vagy törzsi területek, a sírmellékletekből ítélve, jólétben éltek, de csekély hatalmúak voltak, ám előbb-utóbb fejlődtek annyira, hogy a versengés meginduljon közöttük; e versengés végső, történet előtti eredménye lehetett a két külön ország. Az "állam" reprezentálására, nagy építkezésekre, udvari-egyházi pompára, hivatalokra, hadseregekre még nem volt szükség, nem is tellett, de a versengés létrehozta a magasabb műveltség alapjait, feltételeit. Annál inkább, mert egy nagy erő, emberfölötti hatalom irányította mindezt: a Nílus. Az életadó folyam nemcsak tökéletes közlekedő út volt, nemcsak az érintkezés megteremtője, hanem áradásaival az összeműködés, a közös munka, az országépítés kikényszerítője is. Az áradások idejének, méretének kiszámítása, a megtermékenyítő öntözés kihasználása, a csatornafenntartó és szaporító munkák stb. beosztása parancsolóan magával hozta az időszámítás (csillagászat), a mérnöki tudományok, a közigazgatás kifejlesztését, s véle - többek közt - az írásművelés kezdeteit. Ennek az évszázadokra, évezredre menő előkészítő folyamatnak gyümölcseit aratták le a két ország egyesítői, Mena és utódai. Velük megindul a nagyhatalmi berendezkedés, a földi istenállam felépítése, a kolosszális építkezésektől kezdve a legkisebb zsilipig. Míg azelőtt romlandó anyagból, vályogból, fából, nádból rakták szerény építményeiket, most minden örökké tartó anyagból készült az örökkévalóság számára (piramisok).

Nem nehéz tehát következtetésekkel áthidalnunk az űrt, de egy kérdés még így is válaszolatlan marad: mi indította el az egyesítés művét, mi volt a nagyhatalmi törekvések közvetlen rugója? Elég-e feltennünk e társadalmak belső dinamikáját, a műveltség, a gazdálkodás színvonalbeli (nem strukturális) különbségeit, melyek a legfejlettebbet az élre lódították? Nagy szervezőegyéniségek fellépésének tulajdonítsuk-e az eseményeket, vagy éppen idegen, hódító elemek megjelenésének? Eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy a legtöbbször kézzelfogható, szinte drasztikus erők működnek közre ilyenkor, strukturális különbségek, egymástól lényegükben eltérő társadalmi formák erőszakos ütközései, s úgyszólván mindenütt rátelepedés. Ily mozzanatok azonban Egyiptomban nem következtethetők ki, még hagyományok sem tudnak róluk. Az egyesítés, noha háború útján ment végbe, meghagyta a helyi területek szuverenitását, s nem nevezhető rátelepülésnek; a hódító hadjáratok a szomszédos népek ellen pedig csak a dinasztiák idejében kezdődnek el. Mindössze egy gyanús pontot emelhetünk ki: noha már a történet előtti időben csodálatos tökélyre jutott a művészet (kisplasztika, iparművészet), kialakultak a vallás bonyodalmas, az egész életet organizáló rendszerei s a világmagyarázó mitológiák, végül noha már kidolgozták a legfontosabb tudomány, az időszámítás máig érvényes alapjait - az új korszakban új életstílus, mintegy új életszemlélet, új művészetek s mindebben új arányok jelentkeznek, úgy hogy szemünk ehhez mért új, drasztikus erők közrehatását keresi önkéntelenül. Kielégítő magyarázatot azonban egyelőre nem talál.

Bármint volt, az új állam előbb-utóbb már nem nélkülözhette a központilag szabályozott írásművelést sem. A tudományokat addig s azután is élőszóval művelte a papság, a hagyományokat, a hitéletet fenntartotta az egyházi rituálé, amely egyúttal formát adott a közéletnek is; a többi szükségletet kielégíthették a jelvények, jelképek, pecsétek s a csekély számú, romlandó anyagokra rótt, alkalmi "iratok", azaz ábrázolások, képes írásjegyek. A képes gondolkozás és a jelképek megszokottsága folytán az írás már a történet előtti időkben túljutott kezdeti stádiumán. A legrégibb fennmaradt írásos emlék, Narmer fáraó (talán azonos Menával)^[27] palettáján már nem csupán kép- és szóírást (piktogrammát és hieroglifet) találunk, hanem szótagjegyet (fonogrammát) is; így például Narmer nevét a hal: n(a)r és a véső: m(e)r jelével írja. Azaz együtt van rajta az írásfejlődés három legfőbb foka.

Ez a faragvány egyúttal kitűnő mintája a jelképes és a kép-szó-írás könnyen érthetőségének. Mindkét oldalán Narmer győzelmét ábrázolja az Északi Ország, a delta lakói fölött. Az I. oldalán a király a "fehér koronát", Dél tiaráját viseli, azaz mint Felső-Egyiptom ura jelenik meg; szekercéjével a delta lakóit, a szakállas lebukat (líbiaiakat) sújtja halálra jelképesen, vagyis legyőzi. A sólyom-isten, Hor, rabláncra fűzve vezeti eléje a hat papiruszkáka földjének, a deltának népét. Fent a két Hapi-bikafej közt felvésve áll Narmer neve a hal és a véső szótagjegyeivel; baloldalt mögötte halad udvari saruhordozója. - A II. oldallapon mint győztes, a meghódoltatott Észak "vörös koronáját" tette fejére, hadvezére és négy jelvényhordozója, valamint a sarus udvaronc társaságában a megvert seregek lefejezett tetemeit szemléli meg. Neve itt kétszer áll felróva: fent középen és az arca előtt; a hadvezér feje fölött szintén hieroglif szótagjegyek: a hurok vagy pányva és a félkorong, azaz th.t. Lent a bikaisten tapossa el a lebukat; középen két kimérikus, hosszú nyakú állat képe.

Ez a kivételesen nagybecsű emlék a "Narmer díszpalettája" nevet viseli, szemfestékkeverő paletta mintájára készült (a két zsiráfnyakú párduc körbecsavarodó nyaka jelzi a festékes tányérka helyét). Mint mondottuk, Narmer győzelmének emlékére készíttette, Hornak, a sólyomalakú istennek ajánlotta fel és nehebi templomában helyezte el, örök emlékül. Az első, ami e tenyérnyi darabon feltűnik: a stílus monumentalitása; épp ilyen hatást tenne, ha egy templomfalra vagy szikla oldalára lenne vésve. Tévedhetetlen elrendezéssel magyarázza meg az egykorú szemlélő számára az ábrázolt eseményt és jelentőségét, s a lényegen kívül minden egyebet mellőz. Velünk pedig szinte egy csapásra megérteti, mi volt a nagy birodalom stílusa, mi újat hozott szemléletben és arányokban. A történet előtti művészet produkálhatott mégoly befejezett formaérzéket, anyagismeretet, technikai tökélyt, idáig nem ért fel, arányai kisszerűek maradtak. - A mi szempontunkból pedig az ad neki rendkívüli jelentőséget, hogy a pusztán képes elbeszélés (a király és a legyőzött ellenség alakja, a harctéri tetemnéző jelenet), aztán a jelképes ábrázolás [Hor és a delta országa, Hapi-bika, a törzsi vagy méltóság-jelvények (?) stb.], végül a hieroglifikus írásjegyek egyforma könnyedséggel, olvashatóan s mintegy természetes, művészi összetartozással vannak közös kompozícióba szőve. Már itt feltűnik az egyiptomiak rendkívüli képessége a jellemző s egyúttal művészi figurális ábrázolásra, ami hieroglifáiknak eleven vonzóereje maradt mindvégig. Nyilván tudatosan ápolták ezt a kifejezési formát, művelését hivatalos állami funkcióvá tették, teleróva velük roppant templomaik, palotáik falát. Ez a belső hajlamokból eredő funkció volt, ami az eredeti formákat évezredeken át változatlanul megőrizte, s megakadályozta a kurzív írás uralomra jutását, noha emez a Kr. e. 7. században már végleg levetkőzött minden képszerűséget. Itt rejlik az egyiptomi írás példátlan "konzervativizmusának" oka, s e különös, szinte csodálatos történet nyitját fedi fel előttünk a Narmer-paletta figyelmes szemlélete. Valóban, az egyiptomi írás ismert útjának kiindulópontjául mesterségesen sem tudnánk alkotni dokumentatívabb erejű emléket.

Az egyiptomi írás tehát oly régi, mint maga az egyiptomi történelem, sőt régibb nála, visszanyúlik a praehistóriába, minthogy már a dokumentált történelem elején kialakult formában jelenik meg. Az írószerszámok képe már 2950-ben hieroglifaként használatos, s az írnok magas rangú hivatalnok. S ha a kutatókkal együtt belenyugszunk is, hogy a kialakulás kérdése ma nem tisztázható, mégis feltesszük a kérdést, mi lehet az oka, hogy a történet előtti időkből semminő írásszerű emlék nem maradt? Válaszért, mint Nabúnál tettük, ismét az írás helyi istenéhez, Thothoz fordulunk. Ő kétségkívül a legrégibb istenek közé tartozik, mert már a teremtésmítoszok szerint is ott szerepel az istenek gyülekezetében: ő a világalkotó isteni Kilencesség, Knum írnoka; ezenkívül mindjárt a művelődés kezdetén írásistenhez illő tisztségeket visel. Így fel kell tennünk, hogy a mitológiaalkotásnak már kezdetibb korában, a történet előtti idők előtt született meg, amikor az egyiptomiak a Felső-Nílus mocsaras vidékeit elfoglalták. Itt eleinte inkább csak halászatból-vadászatból és pásztorkodásból élhettek, mígnem földművelő és mérnöki tudásuk annyira kifejlett, hogy az öntöző gazdálkodást létalapjukká tehették. A jelek arra vallanak, hogy legfőbb háziállatuk a pocsolyát kedvelő, iszapot túró disznó volt. A disznók védőjeléül a majmot, a páviánt tették meg, talán mert e majmok szimbiózisfélében éltek a csatangoló disznókkal, együtt keresték táplálékukat. Az egyiptomiak jellegzetes állattisztelete, zoolatriája egymagában lehetségessé teszi és magyarázza az efféle társításokat. Magyarázza azt is, hogy a halászatot, a vízi életet, a hajózást az íbisztől "tanulták", őt tették meg e foglalkozások védőjévé. De a halászat és a pásztorkodás szegényes megélhetést nyújtott; vízteleníteni kellett a földeket, csatornázni az országot, vagyis áttérni a földművelésre. Evvel pedig együtt járt a mesterségek és a tudományok fejlesztése: az egyik feltételezi a másikat. S az új életformát biztosító tudományok védnöke megint csak a majom lett. Talán mert ügyessége, eszes, imponáló viselkedése tiszteletet gerjesztett, s rangot adott neki a többi állat előtt. A kézművesmesterségek védelmét viszont Íziszre ruházták, s így kerül a majom egy társaságba az istennővel. Csakhogy a tudományok (az írás) istene végeredményben Thot volt, így tehát a pávián és az íbisz őt képviselték, mintegy a "követei", kiküldött "oktatói" voltak, s e téren őt személyesítették meg. Ezért ábrázolják Thotot hol íbiszfejjel, hol pávián képében. Innen ered Thot rendkívüli sokoldalúsága, s ebben is hasonlít Nabúhoz. Most tehát ismét felvetődik a kérdés, írt-e már Thot a praehistorikus időkben, s ha igen, miért nem maradt fenn ennek semminő emléke?

Mielőtt erre felelnénk, lássuk az igazoló szövegeket! Okfejtésünk főleg az Égi Tehén könyve című ősrégi műre támaszkodik, mely elmondja hogy amikor Ré, a Napisten, felháborodva az emberek gonoszsága miatt, az Égi Tehén (az égbolt) hátán visszavonult az alvilágba duzzogni, az istenek gyülekezetében Thotot, a sokoldalút tette meg helyettesévé: "Tegyétek őt ide, az én helyemre, mert fényemet az alvilágba viszem le világítani; légy itt író (a földi dolgok feljegyzője), légy az itt lakók felvigyázója... Az én helyemen kell lenned, te Helytartó; »Thot, Ré helytartója« legyen a neved. Azonban követeket (!) fogok kiküldeni általad, akik nagyobbak, mint te vagy: - így létrejött Thot íbiszmadara. Azonban felemeltetem kezedet az ősi istenek ellen, akik hatalmasabbak, mint te vagy: - így létrejött Thot techni-madara (gólya?). Azonban körülvétetem a két eget a te pompáddal és fényeddel: - így létrejött Thot Holdja. Azonban körüljáratom veled Hanebut (a tengereket, szigeteket?): - így létrejött Thot páviánja... (Töredékes hely, utána:) Te azonban légy a helyettesem. Mindazoknak arca (szeme), kik reád tekintenek, nyittassék meg általad (értsd: az emberek éjszaka a te fényednél lássanak), és minden ember imádkozzék érted istenhez (adjon hálát neked)." - Amint látjuk, Thot, a Hold, a Napnak is helyettese, éjszaka világít, s ezért az íbisz és a pávián a Holdnak szentelt állat lett.

De a fennmaradt legrégibb írásemlékek is rendre felsorolják már Thot hivatalait és tulajdonságait. Most azonban csak azokat szemeljük ki, amelyek az írásra és a tudásra vonatkoznak. Már az úgynevezett (részben történet előtti eredetű) Piramis-szövegek is mint az írás feltalálóját, az írás és a könyv védnökét ismerik. Az Ebers-papírusz szerint: "...Thot, aki az írást ajándékozza és a könyveket alkotja." Az egyiptomi irodalom legrégibb eredetű és legbecsesebb műve, a Halottak Könyve pedig ezt mondja: "Thot naponta feljegyzi az igazságot". Állandó jelzői: "a Kilencesség írnoka", "az igazság írnoka", "a Kilencesség igazságának írnoka", "a Nagy Kilencesség igazságának írnoka". Ezek szerint Thot a teremtéssel egyidejű, azaz kezdettől fogva való. Az írásjeleken kívül szent jelképeket is alkot az istenek számára, így Ré-Harahti megbízásából a szárnyas napkorongot a templomkapuk fölé. Ha az istenek valami jót akarnak juttatni a királynak, Thot írja fel Onu (Héliopolisz) szent fájának leveleire; uralmának éveit pálmaháncsra rója, s átadja neki a hosszú és szerencsés uralom s az örökélet jelképeit. Általában ő a szent könyvek írója. A Halottak Könyve szerint Hathor (a tehénfejű égistennő) Onuba viszi "az istenszavak írását és Thot könyvét". Ré Thotot bízza meg, hogy "a könyvet az oltalmazó Usziriről" megírja. Ő "a könyvek ura", "a könyvek parancsolója, aki a könyvek közepette ül". A Luxori litániában ez áll: "minden létező (dolog) Thot írása által foglaltatik össze".

Magától értetődik, hogy ő az írnokok és írástudók védőistene. Az írnokok munka előtt a tintásbögréből néhány csepp vizet hintenek a földre, és Thotot "szólítják"; a bögrére és a festékes palettára rövid imákat írnak hozzá. Az írástanulók gyakorlatul Thotról szóló énekeket másolnak, sőt egy teljes himnusza is fennmaradt az edfui templomkönyvtárban. Ez a könyvtár különösképpen neki volt szentelve, neve: "Könyvek háza", "Élet háza", s gyakran szerepel Thot állandó mellékneveiben, például "a Könyvek házának feje". Thot tintásbögréjét és írószereit (vagyis felügyeletét, gondoskodását) a halott a másvilágon is kéri; az írástudó maga mellé temetteti szent állatának, a páviánnak szobrocskáját, és a térdére állíttatja.

Mindezeken kívül még a következő főbb funkciókat végzi, röviden: az istenek szavainak (parancsainak) közvetítője; névadó, szó (ige) által teremtő; szám, mérték és idő kiszabója; az áruk mérlegelője; hivatalnok, főnök, bíró és jogtudós, az istenek és emberek orvosa és varázslója. Nem csoda, ha végül, a görög időkben már "Háromszor Nagynak", Triszmegisztosznak nevezték.

Most pedig számítsuk ki, mikor kezdett el írni Thot; a még hiányzó adalékokat összegyűjteni már nem nehéz. A legrégibb papirusztöredékek az első dinasztiák idejéből maradtak fenn; de ezeknél régibb templomfeliratokat is bírunk, végül legrégibb a naptár. Dzsószer fáraóról, a 3. dinasztia tagjáról tudjuk, hogy rendkívül erélyes, tevékeny férfiú volt, kiterjesztette Egyiptom határait, kitűnt az orvostudományban, erősen fejlesztette az építészetet és a bányászatot stb. (Ő volt a szakkarai lépcsős piramis építője.) Sikereit azonban egyrészt nagy tudományú és bölcs tanácsadójának, Imhotepnek köszönhette; ez is mindenhez értett, valószínűleg jobban, mint a király, mert alakja legendássá vált, s az írnokok később őt tették meg szakmai védőszentjüknek. Brugschnak nyilván igaza van, midőn ebből arra következtet, hogy Imhotep tökéletesítette az írást. Vonzalma az írás iránt szerencsésen találkozott Dzsószer építő szenvedélyével, mert míg a régebbi építményeken alig találunk feliratokat, a 3. és 4. dinasztia sírjaiban a hieroglif rendszer teljes pompájában megjelenik. Sőt már az úgynevezett hieratikus írással is találkozunk. Ennek rendszerezése lehetett Imhotep reformja, s így megértjük az írnokok háláját, mert az írást megkönnyítette vele.

Másfelől ismerjük az egyiptomi naptár kezdőnapját: Kr. e. 4241. július 19. Ez a nap a Szíriusz (egyiptomi nevén Szopdet) periódus 1460 évből álló körei egyikének kezdőnapja, s a reá alapított időszámítás a dinasztiák idejében már állandó Egyiptomban. Mint Breasted logikusan megjegyzi, az e naptár felállításához és használatához szükséges számítások eleve bizonyítják az írás megvoltát ebben az időben. Csakhogy a dokumentált egyiptomi történelem kb. 3400 táján kezdődik, s így a fenti idő már tiszta praehistória - viszont az írás már használatban volt. Kőre azonban ekkor még nem írtak, sőt nem is igen építkeztek kővel; lehet, hogy eleinte náluk is tilalom védte a követ az érc-véső érintésétől, mint a pelazg ciklopszoknál, akik a hagyomány szerint úgy tartották, hogy az érc megszentségteleníti a követ, s ezért faragatlan tömbökből rakták építményeiket; a zsidóknál még Mózes törvénye is tiltja oltár építését faragott kövekből. Az egyiptomi írás hordozója tehát hosszú időn át csak romlandó anyag lehetett. Az Égi Tehén könyve félre nem érthetően közli velünk, hogy az istenek szent irataikat és egyéb közlendőiket Ré szent fájának leveleire és pálmaháncsra íratták Thottal. Minthogy pedig az egyiptomiak eleinte pásztornép voltak, a bőr is rendelkezésükre állt. Erre vall, hogy Bész, a törpe pásztoristen, névjele (írásjel és kétségkívül prehisztorikus eredetű) az állatbőr volt. Az egyiptomi bőrkereskedők ma is állatbőrre festik cégérüket, az egyik legrégibb szentélynek, a denderainak alaprajzát bőrre rajzolták, Sefekh^[28] istennő bőrköntöst visel, melyen rajta van az állat két hátsó lába és farka, hasonlóképp Szem papjának ruháján. Ennélfogva föltehetjük, hogy az egyiptomiak a honépítés idejében levélre, faháncsra és főképp állatbőrre írtak, azaz festettek (mint az indiánok). A romlékony anyag és a mocsaras, nedves talaj tehát az oka, hogy Thot működésének ez időből emléke, nyoma nem maradt. S minthogy az egyiptomi prehisztória teljes egészében ismeretlen, vele együtt homályban maradt az írásművelés pontos kezdete is.

De minden előzménytől függetlenül is természetes, hogy az első fennmaradt, a Kr. e. 4. évezred második feléből származó írásemlékek kivitele nem olyan határozott, szkématikus, mint a későbbieké, s hogy rajtuk sokkal több a képjegy, mint a szótagjegy és a betű. De a döntő tény az, hogy ezek már feltűnnek, használatukban zavar nincs, azaz tényszerűen egy olyan korszakról tanúskodnak, amelyben a szükséges gyakorlat már lefolyt, az alakulás végbement, emlékei azonban nem maradtak reánk.

Az előző fejezetek után nem lesz nehéz megértenünk az egyiptomi írás belső szerkezetét. A képek és a szójegyek önmagukért, önmagukban beszélnek. A skarabeusz, a fecske, a zsiráf, az íjat-nyilat tartó katona, az eke, a virág rajza nem kíván magyarázatot. Egy-egy cselekvés ábrázolása sem okoz nehézségeket: az ütést érthetően jelzi egy botot emelő emberalak, az evést a szájhoz emelt kéz, a repülést egy kiterjesztett szárnyú madár, a sírást egy könnyező szem. Vannak cselekvések, amelyekhez nem szükséges az egész alak rajza: a járást két lépő láb, a sietést, futást egy térdben meghajlított láb, az evezést evezőt tartó karok ábrázolják. Ugyanígy megértjük, hogy a vitorla képe hajózást jelent, a pajzsé és bárdé együtt a harcost, s hasonlóképp, de már átvittebb értelemben: a jogar uralkodást, a vezéri bot vezetést, a Délt (világtájat) Dél-Egyiptom címer-virága, a liliom, a tálalást egy szemelgető íbisz, az öregkort hajlott hátú, botra támaszkodó ember, a hűvösséget egy korsóból kicsorduló víz. Ha tehát például a liba képét látjuk s utána egy repülő madárét, akadálytalanul elolvassuk: a liba repül.

A nehézség akkor kezdődik, amikor szövegünkben megjelenik a szótagjegy, amelynek már csak hangértéke van, s nem akar semmit sem ábrázolni. Evvel a nehézséggel azonban először maga az egyiptomi íródeák találkozott. Az egyiptomi nyelvben is, mint mindenütt, sok az olyan szó, amelynek ábrázolására érthető képet, jegyet keresni alig lehet: névmások, névutók, prepozíciók stb.; ezeknek jelzésére tehát egy másik, azonos hangzású, homonim szó jelét alkalmazta. A mutató névmás például az egyiptomiban pi-nek hangzott, ugyanúgy, mint a "repülés" szó; - e szavak helyébe tehát: "ez, az, emez, amaz" beírta a repülő madár képét; a "csinálni" helyébe szemét (látni), a "lenni" helyébe a nyúlét.

Ezek után már csak az egyes betűk alkalmazása van hátra, amin azonban az egyiptomi íródeák szintén könnyen túltette magát; bizonyság rá, hogy elejétől fogva használta is őket. Viszont könnyebb dolga volt, mint például mezopotámiai társának. Az egyiptomi nyelvben ugyanis minden szótag mássalhangzóval kezdődik, s a magánhangzók általában alárendelt szerepűek, mint a legtöbb keleti nyelvben, olyannyira, hogy ezeket nem is jelezték, egyszerűen kihagyták a szavakból. Így tehát minden olyan szó vagy szótag, amelyben a kezdő mássalhangzó után csak egy magánhangzó állt, ez utóbbinak lényegtelensége folytán, a kezdő mássalhangzó betűjegyéül is szolgálhatott. Mi több, voltak elhanyagolható mássalhangzók is; ilyenek: és = lehelő hang vagy j, a v(u) és a j(i). A száj jegye például: r()-nak (ró) olvastatott, de más esetben csak az r hangot jegyezte; a tó jegye: = s() az s-hangot, a vízé: = n (w) az n-et. Minthogy ezek a szóvégző mássalhangzók, úgy látszik, a beszédben is hamar elenyésztek, elnémultak, a rokonhangzású szavak egész sora szabadult fel; a "ház" szó jegyét: p.r fel lehetett használni a "kimenni" szó jelzésére is: p.r.j; az "ásó" jegyét: m.r a "szerelem"-ére: m.r és így tovább; a hasonló változatok száma természetesen nagy.

Evvel a módszerrel az egyiptomi írás hamar 24 betűre, azaz mássalhangzóra tett szert, tulajdonképp teljes ábécére, minthogy a magánhangzók önállóan nem szerepeltek. Ha pontosak akarnánk lenni, fel is kellene cserélnünk a hangzók elnevezését: a mássalhangzó volt az, amely magában, "magán" is megállt, míg a magánhangzó csak "mással" együtt hangzott. Viszont itt nyilatkozik meg az egyiptomiak tiszteletreméltó tradicionalizmusa; ez a 24 betű, egy teljes ábécé, régtől fogva rendelkezésükre állt, s mégis az egész kép-szó-szótagjegy-tömeget magukkal hurcolták történetükön át, Nagy Sándor végzetes hódításáig. Annál inkább csodálatos ez, mert hiszen a szóírás kényszerűvé teszi a már említett nehézkes fogalomhatározók sűrű használatát, amit az egyiptomi még azzal is bonyolít, hogy a szótag- vagy betűjegyekkel leírt szavak után, biztonság kedvéért vagy kegyeletből, még egyszer leírja az eredeti képjegyet is; így a "krokodil" szó három szótagjegye: s.b.k után lerajzolja a krokodilust, vagy a "négy" szó három szótagjegye után a négy számjegyét, a négy vonást. A determinatívumokról itt csak annyit, hogy az egyiptomi ebben is szinte túlzásba viszi a bizonyosság kedvelését. Azt megértjük, ha egy kettős jelentésű szó mellé, mint például: pa-p-iur, amely papiruszt és ifjút jelent, az első esetben odateszi a "növény" jelét, a másikban az "ember" jelét; de már például az egyjelentésű "egér" szó mellett fölöslegesnek érezzük a "hús" szó jelét, mint determinatívumot.

Nos, hogy magunk is pontosak legyünk, megemlítünk még egy bonyodalmat, amellyel aztán bemutattuk az egyiptomi írás szerkezetének fő alkatrészeit. A rokon értelmű szavak szabatos rögzítéséről van szó. A képjegyek használata ugyanis szabad választást enged az olvasásban; a "járás" jegye egyformán jelenthet járást, jövést, menést. Ez a három szó az egyiptomiban különböző mássalhangzókkal kezdődik, s ezért az író, hogy rámutasson, melyik szinonimáról van szó, előveszi az illető szó kezdő mássalhangzójának betűjegyét, és hozzáilleszti a "járás" jegyéhez; így aztán mind a három szóra külön jegyet nyer.

Minden bonyolultsága mellett, az egyiptomi írás a legfejlettebb és -rendszerezettebb volt a maga idejében; még a determinatívumoknak is megvolt a maguk haszna: elhatárolták egymástól a szavakat, jelezték: mely jegycsoportok tartoznak együvé, s evvel az olvasását megkönnyítették. Ha megnézzük például a föníciai (foinik) írást, amelyben mássalhangzó mássalhangzóra következik minden elválasztójel nélkül, vagy akár csak a mi kódexeinket is, ahol betű betűt, szó szót követ szorosan egymás hátán, akkor tapasztalhatjuk a tagolás értékét. Az egyiptomi írásnak csak egy a lényeges fogyatkozása: a magánhangzók hiánya. E hiány pótlásának jelentőségére csak az ósémita írások jöttek rá, s evvel megtették a döntő lépést a leggyakorlatiasabb rendszer: a latin ábécé kialakulása felé.

Az egyiptomi írásrendszer kereken 500 jelből áll; az évezredek folyamán természetesen számos jel tűnt fel és veszett el, ezek azonban nem érintik az írás lényegét. Alkatrészeit már felsoroltuk az ismertetés folyamán. Szükséges azonban tudni még a következőket: az írás vízszentes sorokban halad, mégpedig a leggyakrabban jobbról bal felé, de fordítva is, sőt függőleges is lehet. Hogy mely irányban kell olvasni, az író avval jelzi, hogy a jegyképeket az olvasóval mintegy szembefordítja; azaz balra menő írásnál a figurák jobbra néznek, s fordítva. Minthogy számunkra szokottabb a jobbra haladó írás, a szakkönyvekben, a magyarázatoknál a balról jobbra menő írást szokták általában használni, a figurákat tehát balra néző alakban rajzolják. De ez csak a képírásra áll; az egyszerűbb kurzív írásfajták, amelyeknek két formája alakult ki, már nem fordíthatók át ellenkező irányba.

Minthogy az egyiptomi szorgalmas író-nép volt, a nagy gyakorlat magával hozta az írás külső alakjának egyszerűsödését, ahogyan a mi kurzív kézírásunk is folyamatosabb, egyszerűbb, mint a nyomtatott betűk formái. A különböző duktusokról először Hérodotosz tudósít (Kr. e. 5. sz.); az ő idejében már rég kialakult a közhasználatú, könnyebb fajta betűvezetés. Az eredeti képszerű írást ünnepélyes, hivatalos, azaz "szent" alkalmakkor használták, amikor dekoratív hatásra is törekedni kellett - ezt Spiegelberg találóan monumentális írásnak nevezi; a másik a köznapi szükségletek kielégítésére szolgált. Ahogy Hérodotosz írja: "Kétféle betűfajtát használnak, az egyiket szentnek nevezik, a másikat népiesnek." A híres rosette-i kő (Kr. e. 196) szövege is megkülönbözteti a kettőt; az előbbit grammata hierának, azaz szentnek, a másikat grammata enkhóriának, közhasználatúnak nevezi. Ma háromféle írást különböztetünk meg Alexandriai Kelemen elnevezései szerint. Ez a három fajta:

"bevésett szent betűk" - grammata hieroglüphika,
"szent betűk" - grammata hieratika,
"levélbetűk" - grammata episztolographika.

A második változat elnevezése nem pontos, sőt éppenséggel téves; ez ugyanis a könnyebb kézírás régebbi fajtája, amely világi célokra, könyvek írására stb. szolgált, s a harmadik, a levélírás csak ennek további egyszerűsödése. Kelemen idejében már a második fajtának is díszesebb, ünnepibb jellege volt, olyasféle, mint az úgynevezett unciális írásnak a rómaiaknál és Bizáncban, vagy mint a mi kalligrafikánknak (okleveleken stb.), s ez okozhatta a téves elnevezést. A végeredményben Hérodotosz grammata hierája és Alexandriai Kelemen grammata hieroglüphikája jelenti a monumentális, képszerű "hieroglif" írást; Kelemen grammata hieratikája az unciális könyvírást, illetve a régi "hieratikus" folyóírást, s végül Hérodotosz grammata démotikája, a Rosettana grammata enkhóriája és Kelemen grammata epistolographikája a legegyszerűbb, rövidített s utoljára kialakult démotikus (népies) írást.

A hieratikus és a démotikus írás emlékei ritkán kerülnek szemünk elé, a papirusztekercseken és levéltári anyagban rejtőznek; annál inkább ismeri mindenki a monumentális hieroglifeket: domborműveket és freskókat, amelyek elborítják a templomok, épületek, sírkamrák falait, még az oszlopokat is. Dekoratívek, sarkallták az "írók" művészi ösztönét, s amit ennek az "írásnak" fejlődéséről mondhatunk, inkább a művészettörténetbe tartozik, ahogy Siegelberg mondja, szorosan hozzá is tapad, visszatükrözi a művészet virágzását és hanyatlását: "A kezdetkor (Kr. e. 3400-2900) ügyetlen jegyei, a Régi Birodalom (2900-2000) biztosan, szélesen kezelt modora, a Középbirodalom (2000-1800) élesen formált típusai, az Újbirodalom (1800-1100) elegáns formái, a Szaiszi-korszak (663-525) kissé józan, de finom vonalú rajzai, és a ptolemaioszi s a római császárkori jelek szoros zsúfoltsága, halmozottsága - stilárisan éppúgy különböznek egymástól, mint a művészeti korszakok, amelyekhez tartoznak."

A kőre, falra vésett vagy festett írás eszköze tehát a véső és az ecset. A szorosan vett írás anyaga a papirusztekercs, eszköze hosszú időn át a ferdén meghegyezett kákaszál, utóbb (kb. Kr. u. 3. század óta) az írónád, a Keleten ma is oly nagy művészettel kezelt kalam (innen: kalamus, kalamáris). A káka jó szerszám volt, mert puhasága folytán könnyen szaladt a papiruszon, vékonyabb vagy vastagabb vonalat húzott aszerint, hogyan forgatta ferdére hegyezett végét az írnok, s a rost hosszában vagy keresztben, azaz rektón-verzón egyformán lehetett vele írni. Az elephantinéi zsidótelepülés fennmaradt papiruszain s az első görög tekercseken (Kr. e. 4-3. sz.) még egyformán rost mentében és ellenében fut az írás. De nem volt elég finom a káka, gyorsan kopott és vastagon fogott. Jobban szolgált a finomabb és tartósabb kalamus, késsel metszették hegyesre, a mi "toll"-(faragó)-késünk, a penecilus (penna-cilus) ősével; hegyét kettéhasították, miáltal hajlóssá, ruganyossá vált, s ha elkopott, horzsakövön újra megcsiszolták. Evvel azonban már nem lehetett rost ellenében, a verzón írni.

Egykorú képek, szobrok gyakran ábrázolják az egyiptomi íródeákot: a földön ül, maga alá húzott lábakkal, bal kezével tartja a térdére fektetett papiruszt, jobbjában az írónád, néha a füle mögött is kettő, mellette az írószeres deszkapaletta, két mélyedéssel a vörös és a fekete festék számára. A paletta a nádvesszők tokjául is szolgált, s ezeket kis bögrécskében tisztogatta; de hordozható kalamárisa is volt, vállra akasztható, hengerforma tok, zacskóban a festékek stb. Így ült szerszámai között, mint a híres, sokszor leírt írnok-szobor mutatja, szemében odaadó szolgálatkészség, arcán megfeszült figyelem, kezében a szaladni kész csodaszerszám.

Eleinte az írnok maga keverte festékeit, de ez időveszteséggel járt, azért feloldott kész tintákat hoztak forgalomba: igen tartós sötétfeketét, valószínűleg fémes oldat, vérszérum (nem gumi) és korom keverékét; utóbb szép melegbarna színűt, de kevésbé tartósat, ezenkívül vöröset, vörösvaskő oldatból. Így tehát a keverőpalettát felváltotta a tintásüveg, helyesebben a tintásbögre s a beleszorított, tintával átitatott szivacs. E sok szerszámnak ügyes, praktikus alakot adtak, könnyen összerakható tokba, zacskóba tették, csomagot csináltak belőlük, övre, vállra akasztva hordták. Oly nagy becsületük volt, hogy már a 4. évezred végén külön hieroglifjelet kaptak.

Az írás művelete a tekercshez alkalmazkodott. Az író kibontotta a tekercs jobb végét, jobbról balra, keskeny sorokban rótta hasábjait, térközt, margót hagyva; ezt a keskeny-hasábos beosztást a könyv is sokáig megtartotta, csak a nyomdatechnika tüntette el, de a Biblia-kiadásokban máig fennmaradt. A fontosabb szövegrészek első szavát pirossal rótta, a fejezetek elejét képekkel díszítette, sőt a szebb-drágább példányokon a szöveg felett néha több méter hosszú, színes képszalagot festett a rendelő kívánsága szerint. Ahogy folyt az írás, jobb keze mellett egyre göngyölődött, nőtt a tekercs, bal keze alól fogyott az üres papír; ha a végére ért, visszagöngyölte az egészet, hogy az írás eleje valóban előre kerüljön. Az olvasás aztán hasonló sorban folyt le, ahogyan ezt Imhotep bájos szobrocskája mutatja (22. ábra).

Az írnokság Egyiptomban is külön pálya volt, és nagy becsben állt. A közigazgatás az írnokok egész seregét foglalkoztatta, sőt a katonaság is, amelynél a "csapatok írnoka" a főrangú tisztek közt foglalt helyet. Minden hivatalfőnöknek külön írnoka volt, s néha ő helyettesítette; "a király okmányírójának" lenni pedig egészen magas állást jelentett. Az írnoki pályára akárki jelentkezhetett, korán iskolába került, s ott a fejedelmi gyermekekkel együtt kapott oktatást. A régi időkben az íróiskola egyenesen a királyi udvarban volt elhelyezve, később azonban a közigazgatás minden nagyobb ágazta külön iskolát kapott, s ezekben a magasabb rangú hivatalnokok tanítottak.

*

Az egyiptomiak, mint láttuk, évezredeken át írtak, vagyis sokat írtak, s e sok íráshoz töméntelen papirusz kellett. Gyártásának módja hamarosan elérte az akkori technika legmagasabb fokát, s attól fogva mit sem változott. Mennyiségben azonban egyre növekedett a termelés, s minthogy a papirusztekercs a görög-római világban a könyv egyetemes formája lett, az "egész világot" Egyiptom látta el íróanyaggal, a pergamenkönyv "feltalálásáig". A papiruszkáka ugyanis a Níluson kívül csak az Eufrátesz mentén termett meg, de ott csekély mennyiségben, s kétséges, hogy ugyanaz a fajta volt-e, mert Plinius híradása nem egészen megbízható. A fáraók pedig, felismervén a helyzetet, vámot róttak a kivitelére, azaz állami monopóliummá tették. A papirusz eredeti neve pa-p-iur: "az, ami a Nílusé", ahogy mi is a hegy levének nevezzük a bort; senki sem értette félre. A papiruszkáka aratásáról, feldolgozásáról nem csupán szűkbeszédű domborművek és feliratok nyújtanak felvilágosítást, hanem szerencsére egy avatott egykorú, illetve római tudós is, az idősebb Plinius. Az ő idejében épp a tetőfokát érte el a papirusztermelés, s így érdemes a kortárs szemével bepillantani e történelmet irányító gyártmány életébe.

"A papiruszkáka - írja Plinius - Egyiptomban nő mocsaras helyen, vagy ahol áll a Nílus vize az áradás után hagyott tavakban, de nem magasabbak két cubitusnál (könyöknél). Gyökere szétágazik, karvastagságú; háromszögletű, vékony, legfeljebb 10 cubitus magas szárat növeszt, hegyén azonban csokrot hajt, mely sem magot nem terem, sem más hasznot nem hajt, legfeljebb az isteneket koszorúzzák meg vele. Gyökerét a lakosok faként használják, de nem csupán tüzelésre, hanem hasznos edények kiégetésére is. Szárából vízi járműveket fonnak, rostjából vitorlát, takarót, ruhát, derékaljat és kötelet. Rágják is, nyersen vagy főve, de csak a nedvét nyelik le. Ez a növény Szíriában is megterem, ahol a jó illatú calamus előfordul, és Antigonosz király csak belőle készült köteleket használt hajóin, minthogy a spartum (rekettye?) akkor még ismeretlen volt. Nemrégiben rájöttek, hogy Babilon mellett az Eufráteszben növő papiruszkáka is használható papírkészítésre, a pártusok mégis inkább ruháikba szövik a betűket.

Mármost a papiruszt úgy készítik, hogy a káka szárát éles szerszámmal igen vékony, de lehetőleg széles szalagokra hasogatják. A java a közepéből kerül ki, a gyengébb a hasogatás rendje szerint. Valaha azt a fajtát, melyet vallásos iratokra szántak, szentnek (hieratica) hívták, most Augustus császár iránti hízelgésből az ő nevéről nevezik (augusta), ahogy a másodrendűt felesége, Lívia nevéről (livia). Emiatt kapta a hieratica a harmadik rangot. A következő minőségűt, a gyártás helyéről amphitheatrica nevezetűt, a római Fannius elmés műhelyeiben bizonyos eljárással vékonyabbá tették, ezáltal a legjobb fajták egyikét nyerték, s e férfiú nevével jelölik (fannia). Ami nem megy át ezen a megdolgozáson, megtartotta régi amphitheatrica nevét^[29]. Ezután következik a saitica, a város neve után (Szaisz), ahol a legnagyobb tömegben készítik éspedig a legrosszabb hasítékokból. Még jobban a háncs közeléből kerül ki a laeneotica, mely a szomszédos helység nevét viseli, de ezt már csak súly szerint árusítják, nem minőség szerint. A csomagolópapír nem alkalmas írásra, s csak a többi papiros borítására vagy áruk burkolására használják, ezért a kereskedőkről kapta nevét (emporetica). Ezután jön a legkülső kéreg anyaga, mely a kákához hasonlít, s csak olyan kötelek fonására jó, amelyek nedvességnek vannak kitéve.

Minden papiruszt asztalokon készítenek Nílus-víz segítségével; a zavaros víz itt az enyvet helyettesíti. Az asztalra legelőször lehetőleg hosszú, rojtjaiktól megfosztott lapokat (hasítékokat) ragasztanak megnedvesítve, ezekre keresztbe egy másik réteget, azután összesajtolják, a napon megszárítják az íveket, s a végüket összeragasztják, úgy, hogy a legjobbakkal kezdik s a legrosszabbakkal végzik. Egy-egy ilyen tekercsbe sohasem kerül több 20 ívnél.

A papirusz szélessége igen különböző; a legjobb a 13, a hieratica 11, a fannia 10, az amphitheatrica 9 ujj széles, a saitica még keskenyebb, nem is bírja a kalapálást [t. i. a két réteget tulajdonképp nem sajtolták, hanem fakalapáccsal veregették]; a csomagoló papirusz szélessége nem megy 6 hüvelyknél többre. Ezenkívül tekintetbe veszik a papirusz vékonyságát, tartósságát, fehérségét és sima voltát. Az első fajta, az augusta minőségét Claudius császár megváltoztatta, mert oly vékony volt, hogy nem állt ellen az írónád nyomásának, átütődött, úgyhogy félni kellett, nem törlődik-e el a hátsó oldalán, s áttetsző volta miatt nem is volt szép. Ezért egy alsó réteggel megvastagították s a felsőből szövetet (?) csináltak. A regál-papirusz (macrocullum) 1 láb széles és 1 cubitus hosszú volt, de ez hátrányosnak bizonyult, mert egy-egy levél letépésekor sok ív megsérült. Ezért a claudiát az összes többi elé teszik, csak a levelek írásához tartják még becsben az augustát; a livia, mint második minőség, megtartotta rangját."

Plinius ezután a gyártás hibáiról, a minőség hamisításairól ír, de szövege számunkra már nem nagyon világos. (A következő mondatban a "fog" szón valószínűleg elefántcsontot, agyarat ért.)

"A durva papirost foggal vagy kagylóval simítják, de az írást nem tartja sokáig. Ugyanis a simított papír kevésbé szívja a tintát és jobban fénylik. Ha hanyagságból nedvesen hagyják (a gyártásnál), károsodik a minőség, ami a kalapáláskor mutatkozik meg, vagy a szaga révén, ha még kevesebb gondot fordítottak reá. [Dohos lehetett.] A foltokat nézéssel (az egyenlőtlen, foltos rostozást a világosság felé tartva) lehet felismerni, a sávokat az összeragasztások helyén; és hogyha - a szivacshoz hasonlóan - nedvességet szív magába, az írás szétfolyik. Ily sokféle csalás történik vele. Ilyenkor a ragasztás munkáját újra kell kezdeni.

A közönséges ragasztót finom lisztből, forró vízből és kevés ecetből készítik, mert az asztalosenyv és a gumi (mézga) igen törékeny. Még jobb megszűrt kovászos vizet használni, mert így kerül bele a legkevesebb tisztátlanság, azonkívül jobb is, mint az enyvkocsonya. Semmiféle ragasztó sem lehet egy napnál frissebb. Enyvezés után a papiruszt vékonyra kalapálják, még egyszer bevonják ragasztóval, kisimítják, ha megráncosodott, és újból végigkalapálják. E megdolgozás révén a Gracchusok, Tiberius és Caius keze írása, amiket Pomponius Secundusnál, a hírneves költőnél és polgárnál láttam majdnem 200 évvel az írásuk után, ily sokáig épen maradt. Cicero, Augustus császár és Vergilius írásait gyakran volt alkalmam látni...

Néha azonban a papirusztermés rosszul sikerül - fűzi hozzá végül Plinius -, így például Tiberius kormányzata kénytelen volt a szenátusból döntőbírákat kiküldeni, hogy a papiruszanyagot elosszák, különben az egész élet megzavarodott volna." - Vagyis a gyenge papirusztermés gazdasági válságot okozott a birodalomban.

*

De mindez már a római uralom idejében történt. Az egyiptomiak konzervatívok voltak, s amit a szorosan vett egyiptomi írásművelésről, könyvről eddig mondtunk, ahhoz nincs sok hozzátennivaló. A tekercs vagyis a könyv írásának alapelve évezredeken át változatlan maradt. Minden könyvet véges-végig egyetlen olyan hosszú tekercsre írtak, amekkorát a szöveg megkívánt. Még az alexandriai görög könyvtárban is akadtak 40-50 méter hosszú tekercsek, valóságos bálák, s az ilyenek kezelése, használata fölötte nehéz volt. Kallimakhosz, az alexandriai könyvtár nagynevű igazgatója és a könyvtárrendszer reformátora tapasztalatok alapján mondotta: "A nagy könyv nagy baj."

Mai ismereteink szerint a papiruszgyártás Egyiptomban már a Kr. e. 3. évezredben nagyüzemben folyt, s ahogy mondtuk, technikailag elérte tetőfokát. Mindazáltal minden egyes részletét s a módszerekben idők folyamán beállt kisebb-nagyobb változtatásokat ma sem ismerjük, minthogy egykorú tudósításaink alig vannak, s a főforrás, Plinius idézett leírása, már késői keletű. E hiányok pótlásán most fáradoznak az egyiptológusok. A másik ok az, hogy aránylag roppant kevés papirusz maradt reánk még a görög-római időkből is, sőt e korból viszonylag még kevesebb, mint a dinasztiák idejéből. Emezeket ugyanis megvédte a száraz klíma és Egyiptom átka, a homok. Ami a sírokba vagy a föld alá, magyarán: a szemétdombra került, azt jobban konzerválta a homok, mint a múzeumok üvegszekrényei. Itália és Görögország nedvesebb égöve alatt úgy pusztult, mint ma az újságpapír. Plinius és más szerzők megjegyzéseiből kiviláglik, hogy egy-egy néhányszáz éves tekercs már becses ritkaságnak számított, és állandó a panasz az anyag romlékonysága miatt. A legrégibb ismert egyiptomi tekercs kb. Kr. e. 2400-ból származik, holott ekkor már az írószerszám jegye egy évezred óta írásjel volt; a legrégibb fennmaradt görög papiruszok pedig a Kr. e. 5. századból keltek. Amit ma bírunk, jelentéktelen töredéke az elpusztult mennyiségnek. Többféle féreg, a szú, a moly szívesen rágta, s ellenük szezámolajjal itatták át. De a fő veszedelem a nedvesség volt, s ez ellen a nedvesebb klímájú északibb országokban nem adódott mentség. A görögök és a rómaiak óriási méretű tekercskönyv-termeléséből alig maradt valami, míg az egyiptomi sírok kitűnő konzerváló kamráknak bizonyultak. Ugyanis a Kr. előtti századokban szokássá vált a múmiákat kiselejtezett s összeragasztott papírszalagokba pólyázni és gipsszel bevonni. Ezekből számos történelmi becsű okmányra tett szert a tudomány, noha a szövegek javarésze vallási jellegű. A halottakat üdvösségük, másvilági vándorlásuk biztosítására szent iratokkal látták el, s ezek főforrása a Halottak Könyve volt. A Halottak Könyve első szövegét Kr. e. 1500-ból ismerjük, de természetesen jóval régibb, sőt időtlen, praehistórikus eredetű. Tartalma, szövege idők folyamán egyre konvencionálisabbá vált, s végül a papok úgyszólván iparszerűen állították elő, üresen hagyva a helyeket a halott neve számára.

*

A Halottak Könyve árusítása a könyvkereskedelem egyetlen formája volt a régi Egyiptomban. A példányok többé-kevésbé gazdagon és díszesen illusztráltak; a papiruszra először nyilván a képeket rajzolták rá, ugyanabban a stílusban, mint a domborműveken látható. Tusrajzok vagy szépen festett, színes képek, képszalagok ezek, a megrendelő anyagi viszonyaihoz képest. Műfajuk szerint ma epikus festészetnek nevezhetnők, s párját az azték képírásban láthatjuk. De az európai ókorban iskolát csinált, mert Traianus oszlopának s hasonló emlékműveknek frizeiről azt mondja az egykorú hagyomány, hogy Egyiptomból vették a mintát.

*

A könyvtár a dinasztikus Egyiptomban éppúgy, mint Bábelben és Assúrban, levéltár-könyvtár volt, azaz megőrző hely, e korban más formája, egyéb rendeltetése alig képzelhető. Templomi vagy királyi gyűjtemények voltak. Erre nézve Platónnál találunk közvetett utalást. Platón a Timaioszban Szolón egyiptomi utazását írja le, mégpedig Szolónnak saját feljegyzései alapján. Szolónt Szaisz városában Néith^[30] istennő templomának papja [Szoukhisz] kioktatja az egyiptomiak és a hellének régi története felől. A hellének ugyanis még valóságos gyermekek, a messze múltról biztos ismereteik nincsenek, csak meséik, minthogy az írás tudományával csak mostanában ismerkedtek meg, míg az egyiptomiak réges-régóta tervszerűen gyűjtik a történelmi dokumentumokat.

"Ami nálatok, nálunk vagy bárhol megtörténik - mondja Szoukhisz (Szolónnak) -, amennyire csak tudomást szerzünk róla, s amennyire helyes, nagyszerű vagy valamiképp jelentős dolog, a legrégibb időktől fogva mind fel van jegyezve templomainkban, s megőrizve fennmarad. Nálatok azonban s a többi országban az írás és az állami élet csak most fog kifejlődni, hacsak a szokásos idő leteltével - mint valami új betegség - az ég áradata reátok nem tör; akkor megint újból fiatalok lesztek, és nem fogtok tudni semmit a mi régi történelmünkről vagy a tiétekről. Legalábbis a ti nemzetség-feljegyzéseitek, kedves Szolón, ahogy te előadtad, alig különböznek a gyermekmeséktől... Szent könyveink szerint a mi államunk rendje 8000 éves... Más alkalommal pontosabban és fesztelenül, írásokkal a kezünkben beszéljük majd meg ezeket."

Szoukhisz szavai nem koholtak, Egyiptom templom-könyvtáraiban volt felhalmozva a Közel-Kelet tudásának minden kincse. Más adatokból tudjuk, hogy a 4. dinasztia királyai (Kr. e. 2930-2950), a nagy gizehi fáraók: Hufu, Hafré, Menkauré nem csupán piramisokat építettek, hanem hatalmas könyvtárakat is állítottak Memphiszben (azaz Men-noferben: Fehér-fal). Hírünk van Ekhaton, a monoteista reformátor fáraó archívumairól, III. Ramszesz könyvtáráról, amelybe rendszeresen összegyűjtötte Egyiptom egész régi tudományát, mint Assur-bán-apli Ninivében, s amelynek évezredek előtt is már csupán a neve volt ismeretes: "A lélek gyógyszertára". S a görög fáraók, a Ptolemaidák könyvtárai: a Muszeion félmillió tekercset tartalmazott, egyes adatok szerint 700 000-et, a Szerapeion 40 000-et, s ezek nagy része egyetlen példány volt. Íme, négy-öt fáraó gyűjteménye; de hol van a többié és a templomoké, melyeknek urai néha gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, mint maga az isten-király. Hérodotosz s a többi görög utazó meg tudós, ki tanulni jött ide, a tudás akkori ősforrásaihoz, még látta őket, s akkori értelemben vett hitelességgel nyilatkozott róluk. Hérodotosz szerint 17 000 évre visszamenő emlékeket őriztek, Szolón úgy tudja, hogy 8000 éveseket, de itt nem az évek száma a lényeges, hanem az, hogy számunkra már beláthatatlanul régi múlt eseményeit és teljesítményeit tartották számon.

A görögök tudták ezt, kultúrájuk hajnalától kezdve idejártak iskolába, s nem restellték a tanítvány szerepét. Maga az antik tudomány abban a meggyőződésben volt (nem alaptalanul), hogy a görög másvilág-mitológia teljes egészében egyiptomi eredetű. Főként Hérodotosz és Diodórosz vallják ezt a hagyományt, de általában a görögök legnagyobb elméiket sorra Egyiptomba utaztatják, s ezek az ottani tudományból merítik bölcsességüket. Hérodotosz közlése szerint Orpheusz és Melampusz^[31] voltak az egyiptomiak első görög tanítványai, Diodórosz pedig azt hallotta, hogy rajtuk kívül Daidalosz, Homérosz, Lükurgosz, Szolón, Platón, Püthagorasz, Eudoxosz, Démokritosz mind náluk járták ki a magasabb tudás iskoláit. Hasonlóképp nyilatkozik Plutarkhosz és Porphüriosz az első görög bölcselőkről, Thalészről, Kleobulószról, Biaszról és Pittakoszról. Plutarkhosz, Porphüriosz, Iamblikhosz és Diogenész Laertiosz közéjük sorolják Püthagorászt, a legnagyobb görög aritmetikust, a számmisztika megteremtőjét, mégpedig egészen egzakt történeti adatok kíséretében. (T. i. a görögök közt Püthagorasz mitikus alakká lett, mágusként tisztelték, s ezért érdekes, hogy másfelől viszont egzakt történeti keretbe állították.) Szerintük Amaszisz fáraó idejében (járt Egyiptomban, míg Plinius szerint régebben, Pszammetik fáraó alatt. Tény, hogy Püthagorasz misztikus aritmetikai világmagyarázata alapelveiben és sok részletében megtalálható az egyiptomi emlékeken, s tudjuk, hogy a róla elnevezett geometriai tételt Egyiptomban régen ismerték és alkalmazták. E hagyományok és adatok azt a kimondatlan konkrét magot rejtik, hogy Püthagorasz beavatást nyert az ezoterikus tanokba Egyiptom és Káldea papi iskoláiban; negyven esztendeig tanult e két országban, s csak ezután lépett fel odahaza tanaival.

Az egyiptomi és babiloni bölcsek, mesterek neve elenyészett, mert ők még kollektíve és élőszóval művelték s őrizték a tudományt. Mégis, e tanítványok révén, ők az európai filozófia és tudomány-művelés áramlatainak megindítói. A tanítványok neve fennmaradt, lévén görögök, a történelmi individualizmus megteremtői e téren is. Mikor Európa a népvándorlás barbarizmusába süllyed, szerepüket a volt görög-római tartományok arab tudósai veszik át, s közvetítik, Bizánc mellett, az antik tudást a középkori Európának. Tudásunk végső, időben kinyomozható gyökerei tehát ide mélyednek: Egyiptom és Babilónia könyvtáraiba. S noha ezek évezredek előtt porrá váltak, jelentőségüket ez az óriási távlat híven szemlélteti.

*

Valóban elgondolkoztató, hogy e sok tudomány, nagy műveltség száz ágazatával, kidolgozott rendjével és sokezeréves történetének világrendítő eseményeivel együtt oly hamar szertefoszlott az emberek emlékezetéből. A Kr. u. 4. században az egyiptomi írás már eltűnt a közéletből, sarlatánok, varázslók kezébe került, akik hiszékenyek elbolondítására űzték vele hókuszpókuszaikat; ez csak úgy volt lehetséges, hogy már senki sem tudta ellenőrizni őket. Az egyiptomi Hórapollon a 4. század végén könyvet írt a hieroglifekről, de magyarán szólva csak misztikus maszlagot ad benne, s az egyiptomi írás lényegéről fogalma sincs. Így történt, hogy már az ókor végén teljes tájékozatlanság uralkodott ezen a téren, s nem maradt fenn olyan klasszikus munka, amely később a megfejtési kísérletek számára útmutatást tudott volna nyújtani. Az egyiptomi nyelv továbbélt a keresztény koptok közt, de ez a nyelv is kihalt a 16. században, s csak mint liturgikus nyelv él máig, elfejlődött alakban.

Nem csoda, hogy a legbadarabb mendemondák és nem különb tudományos feltevések járták Egyiptomról egészen a 18. század végéig. Tudtommal a polihisztor Athanasius Kircher^[32] az első, aki komoly kísérletet tett a hieroglifák kibetűzésére; járatos volt a keleti nyelvekben és az összes tudományban, s az akkori tudomány teljes apparátusával fogott a munkához; Oedipus Aegyptiacus című munkájában (4 kötet, 1652-54.) adta közre fejtegetéseit, héber, káldeus, arab, kopt, szamaritánus betűjegyeket öntetett hozzá, nagyarányú összehasonlításokat végzett, de mindevvel nem sokra ment, minthogy a hieroglifákat szimbolikus képjegyeknek vélte. Másfél századdal utóbb a német Arábia-kutató, Carsten Niebuhr, a hieroglifek aránylag kis számából arra következtetett, hogy az írás nem lehet pusztán képírás, hanem betűjeleket is kell magába foglalnia; egy dán régész, Zoega pedig 1797-ben pontos másolatokat közölt a római obeliszk hieroglifjeiről, s arra a felfedezésre jutott, hogy a tojásdad vonallal bekeretezett, úgynevezett kartusba foglalt szavak uralkodók nevei. Ennyiből állt az egyiptológia tudománya 1799-ig, Napóleon egyiptomi hadjáratáig, amely aztán döntő fordulatot hozott. A francia hadvezér a tudósok egész seregét vitte magával, közöttük Jean François Champolliont, akinek sikerült a szfinx titkát megoldania. Különös, hogy Champolliont már gyermekkorában megszállta az eszme, hogy ő lesz a hieroglifek megfejtője. Valóban a rögeszme szorgalmával végzett el minden lehetséges előtanulmányt, úgyhogy amikor a híres rosette-i követ megtalálták, reménnyel foghatott a munkához. Elődeinek, a francia Sylvestre de Sacynak és a svéd Akerbladnak sikertelen kísérletei után megállapította, hogy a kövön olvasható görög szöveg csakugyan a felette levő hieroglif- és démotikus írású egyiptomi szövegek fordítása.

Ez a Nílus deltájában, Rosette (Rosed) városában talált kő hatalmas, de súlyosan sérült bazalttömb, s az említett, háromféle írású szöveg van reá felvésve. Mint utóbb kiderült, a memphiszi főpap rendeletét tartalmazza Ptolemaiosz Epiphanész tiszteletére, s ezt a szöveg zárószavai szerint "a szent, a közhasználatú és a görög írásban" teszi közzé. Champollion a kartusokba foglalt jelekből indult ki, s a görög szöveg alapján arra következtetett, hogy ezek Ptolemaiosz, Alexandrosz és Kleopátra nevét jelentik. Minden alapos tudás és valóban lángelméjű következtetőképessége mellett, mely ma is bámulatba ejti a szakembereket, az emésztő kísérletek és próbálkozások sora kellett hozzá, hogy bizonyosságra jusson. Mikor aztán döntő eredményül kezébe került a megfejtés kulcsa, diadalmasan felkiáltott: "Je tiens l'affaire!"^[33] - s az erőfeszítéstől és az izgalomtól elájult.

A kulcsot a három, kartusba foglalt királynév betűi szolgáltatták, s a megoldást a kép mutatja. A nevek tehát: Ptolmais, Aleksandrs és Kleopatra. Általuk 15 betűt sikerült határozottan rögzítenie, s ezek biztos alapul szolgáltak a további kísérletekhez. De elgondolható, mennyi fejtörés, mekkora egybevető, következtetőképesség kellett, hogy az elvétve előforduló, ismert betűk közelében levő ismeretlenek jelentését megállapítsa. Természetesen igen sok szöveget használt, a képjegyeket összevetette mellettük álló, szótagjegyes és betűírásos alakjukkal stb., s főként kopt nyelvismereteit vette segítségül. Ezt a tudományos odisszeát nem követhetjük végig, sem az ő nyomaiban járókét; a legtöbb eredmény Lepsius, Brugsch, Erman és Sethe nevéhez fűződik. Csak annyit jegyzünk még meg, hogy az egyiptomi szövegek olvasása (nem az értelmezés, hanem a hangzás megállapítása), a magánhangzók hiánya miatt, ma is bizonytalan. Sokat sikerült ugyan megállapítani a nyelv belső szerkezetének, hangtani sajátságainak figyelembevételével s kivált a kopt nyelv szavainak segítségével, de a rekonstrukciók így feltevésszerűek maradnak.

Közöljük azonban némi rövidítéssel, a rosette-i kő (köznevén: Rosettana) szövegét, melynek az egyiptológia tudományában s révén a világról való ismereteink bővülésében oly sorsdöntő szerep jutott.

"Az ifjú király kormányzata alatt, aki az uralmat atyjától átvette, aki a diadéma ura, a dicső hírű, ki Egyiptomot fölemelte, és jámbor az istenek előtt, ellenségeinek legyőzője, aki az emberek életét visszaadta, a harmincéves ünnepkör ura a nagy Ptha-hoz hasonlatosan, aki mint Rá kormányoz nagy királyképp a felső és az alsó országban, az isteni philopatorok ivadéka, akit Ptah kiválasztott, akinek Ré győzelmet adott, Zeusznak élő képe, Héliosz Ptolemaiosz fia, az örökkön élő, akit Héphaisztosz szeret... a főpap és a próféták és azok, akik a szentek szentjébe az istenek öltöztetésére járulnak, és a pierophoroszok (szent iratok tudói) és az írásház tanácsa (hierogrammateisz) és az összes többi pap, kik az ország templomaiból Memphiszbe a királyhoz jövet, Ptolemaiosz királysága átvételének ünnepére, aki [Ptolemaiosz] örökkön élő, Ptah szeretettje, Epiphanesz-Eukharisztosz isten - amelyet [t. i. a királyságot] ő átvett atyja helyében -, összegyűltek Memphisz templomában, és így szóltak ezen a napon: Ez a határozat rovassék kemény kőoszlopra a szent, a közhasználatú és a görög írásjelekkel, és minden templomban, az első, a második és a harmadik rangúakban, az örökké élő király képe mellé állíttassék."

A dolgok ilyen logikájánál fogva szinte várható, hogy valamely merőben új rendszernek idegen népek körében kell feltűnnie, s így erre a szerepre csakugyan alkalmasnak látszanak a két nagy folyami kultúra peremén élő, úgynevezett ósémita népek. De a gondolat elfogadásánál mégsem árt óvatosnak lenni. Egész rendszerek átvételére láttunk elegendő példát: az akkádok, a babiloniak, az asszírok, a perzsák cselekedtek így, s ezt teszi általában a világ legtöbb népe. Azonban más dolog a teljes átvétel, s egészen más az eklektikus válogatás. Ha egy vagy több írásrendszerből csak egyes jegyeket, mégpedig csak hangzó, csak betűjegyeket veszünk át, ez az írás szemléletének lényegesen más módját jelenti, mint aminővel eddig dolgunk volt. Az első nagy rendszereknek éppen a bonyolultsága, nehézkessége mutatja, hogy ilyennek - bonyolultnak és nehézkesnek - látták az írás természetes, veleszületett szervezetét, mint ahogy mi, más téren, szervezetünk velejárójának vesszük, hogy nem tudunk repülni. S az írás szervezetének alaptényezője mégis csak a gondolat, a szó volt, nem a betű. Márpedig amíg az írásjegyekben elsősorban gondolatok, fogalmak, szavak kifejezését látjuk, addig az írás szemlélete szintetikus. A régi írás a szót ott, ahol egyetlen jeggyel le tudja rögzíteni, nem szívesen bontja fel szótagokra, mert számára az az "egyszerűbb", a természetesebb; ez is egyik oka a szó- és szótagjegyekhez való ragaszkodásnak. Ahhoz, hogy egy szót hangzóira, betűire tudjunk szételemezni, szükséges, hogy a szóban ne gondolatot, hanem egy hangcsoportot lássunk. A kép-szó-írás az írásnak szintetikus szemléletét jelenti, a betűírás pedig analitikus szemléletét. Az egyik összefoglal, egységben lát, a másik szételemez, részekre bont; az egyik az értelemre figyel, a másik csak a hangzásra. Az írás lélektana mindkettőben más. Röviden: a kép-író a szemével ír, a gondolatnak, a tárgynak az ábrája, jele van a szeme előtt; a betűíró a fülével ír, a gondolatot kifejező szónak a hangjai csengenek a fülében. Ily nagy távolságokat, végleteket összekötő utakat járt meg az írás, amíg eljutott a gondolattól és a képtől a hangig és a semmit sem ábrázoló, értelmetlen betűig.

Így tehát az írástörténetnek arra a kérdésre kellett megfelelnie, hogy vajon azok az ósémita népek, amelyek körében az első betűírásnak mondható ábécék feltűnnek, valóban rendelkeztek-e az írásnak ilyen elemző szemléletével, s ha igen, hogyan tettek szert reá? A felelet nehéz volt, minthogy a kutatás hosszú évtizedeken át mindössze két dokumentumra támaszkodhatott: Mésának, Moáb királyának 1868-ban talált feliratára és az 1905-ben lelt, töredékes szináji feliratokra. A kérdés tisztázása elméleti szempontból is fontos, azért talán célszerű lesz rövid tudománytörténeti vázlatban összefoglalni az eseményeket. Bevezetésül mindjárt megjegyezzük, hogy az úgynevezett ósémita és föníciai rendszerek közt lényeges eltérés nincsen, s az is bizonyos, hogy a későbbi írásfejlődésre az utóbbi tette a döntő hatást; ezért gyakorlati okokból, általában csak föníciai írásról szokás beszélni, s ehhez fűzni a szükséges egyéb adatokat. Mi is így teszünk, s megtoldjuk avval, hogy a nehézkes "föníciai", "föníciaiak" stb. szó helyett a közszokásba átment, görög eredetű "foinik" elnevezést használjuk.

A foinik név azonban voltaképp nem szabatos, s ez a mozzanat azért nem lényegtelen, mert a pontos név a nép eredetéről adhat felvilágosítást. Magukat Keletről jött népnek tartották, s az újabb kutatások szerint őshazájuk a Bahrein-szigetcsoport volt a Perzsa-öbölben. Innen kb. Kr. e. 3000-től kezdve több hullámban, részint tengeren, részint szárazföldi úton jutottak Elő-Ázsia partjaira, s ott keskeny sávállamot alapítottak a Libanon tövében. Ők lettek a tengerek valódi urai; míg a többi nép csak a parti hajózást ismerte, a foinikok bejárták a legtávolabbi vizeket, az angol szigetektől Guineáig, sőt az Azórikig, s a világ minden terményével kereskedtek. Történelmük egyetlen, megdöbbentő regény, s Karthágó földig rombolása teszi reá a pontot. De nem mondható teljes bizonyossággal, hogy sémita fajta lettek volna; igaz ugyan, hogy az egyiptomi emlékek sémita típusúaknak ábrázolják őket, s hogy nyelvük is a sémita családdal rokon, de mindkettő lehet a hosszas vándorlások alatt végbement keveredések eredménye. (Armenoid, sémita és mediterrán vegyülés mutatható ki.) Ellene mond viszont vörös bőrszínük, s a sémita népektől mindmáig teljesen idegen szeretetük a tenger iránt és példátlan hajózási tudományuk.

A foinik mitografus és történetíró, Sanchuniathon (Kr. e. 14. sz., műve Philón fordításában maradt fenn) szerint magukat khna néven nevezték, így tudja Hekataiosz is; országukat pedig Kanaannak. A két szó töve azonos, s nyilván erre megy vissza a héber Kena'an s az asszír Kinahhi vagy Kinahni (az amarnai táblákon), csakhogy itt már "vörös árut" jelent. Görög nevük: Phoinikesz (phoinixből) nem egyéb mint a vörös szó fordítása, s lehet, hogy ez az értelme az egyiptomi fnh-w (fenhu, fenhiu?) névnek is. Ezt avval magyarázzák, hogy elejétől fogva bíborfestő iparukról voltak nevezetesek, s ők szállították a vörös árut Mezopotámiába, Egyiptomba s a kis-ázsiai Görögországba, Ióniába. Az asszír kinahhi tehát Kanaanban készített bíbor árut jelentene, ahogy mi is marokénnek, kordovánnak nevezzük a Marokkóban, Cordobában gyártott bőrt. Viszont történetük hosszú idején át szidunnunak nevezték magukat, s e népnévről Szidonnak egyik fővárosukat, de eredete ennek is homályos, éppúgy mint a latin pun névé, melyet a vitás egyiptomi Punt (? vörös föld?) névvel szokás kapcsolatba hozni. - E sok névből világosan kihámozható, hogy állandó és eleven kapcsolatban álltak minden szomszédos és távoli néppel, afféle "tranzitó" szerepük volt, adtak-vettek kulturális hatásokat is. Eleve bizonyosnak vehető tehát, hogy ez a helyzet nem maradt hatástalan írásukra sem.

Az ókor véleménye megoszlik a foinikok írásának eredetéről, s jellemző, hogy nagyjából ma is ez a helyzet. Platón, Plutarkhosz és Tacitus szerint az egyiptomiak voltak az írás feltalálói, Plinius kétféle véleményt is közöl, de az asszírok mellett foglal állást. Diodórosz úgy látszik, szintén erre a nézetre hajlik, míg Lucanus és Alexandriai Kelemen a foinikokat nevezi meg feltalálók gyanánt.

Platón, amint idéztük, már a Timaioszban bőven szól az egyiptomiak írásműveléséről, a Phaidroszban azonban közli az egyiptomi hagyományt Thot és Amon isten vitájáról, amit nyilván ottjártakor jegyzett fel; érdekessége miatt teljes egészében idézzük: "Volt egy isten Egyiptomban, Naukratisz körül, az odavaló istenek egyike. Övé volt a szerte tisztelt madár, a szent Íbisz. Neve Theuth (Thot). Ő találta fel a számokat, a számok tudományát, a földmérést, a csillagászatot, az ostáblát, és kockajátékot, sőt az írást. Akkoriban pedig egész Egyiptom királya Thamusz isten volt, görög néven Amon, és abban a nagy északi városban székelt, melyet mi egyiptomi Thebaenek nevezünk. Ehhez jött el egyszer Theuth, kitárta elébe művészeteit és azt mondta, hogy azokat el kell terjeszteni az összes egyiptomiak között. Thamusz megkérdezte, hogy mi hasznukat vehetné. Amaz beszélt, beszélt, s a királynak tetszett is, nem is, majd dicsért, majd kifogásolt valamit. Sokat felelt így Theuthnak Thamusz, így beszélik, jót is, rosszat is, de azt hosszadalmas volna mind elmondani. Hanem hogy az írásra került a sor: "Királyom - mondja Theuth -, ez a tudomány bölcsebbekké s emlékezőbbekké teszi az egyiptomiakat! Ez az emlékezőképesség és a bölcsesség varázsszere." - Művészek művésze, Theuth - felelt a király -, egynek a képessége teremteni művészetet, a másiké megítélni, mi haszna vagy kára lesz a vele élőknek. Lám te is, mert apja vagy az írásnak, lelkes részrehajlással az ellenkezőjét hirdeted a hatásának. Ez a te találmányod épp a feledést oltja be a tanulók lelkébe, elhanyagolja elméjüket: minthogy az írásban bizakodva, nem önerejükből, hanem külső jelek segítségével emlékeznek vissza. Nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek találtad fel a szerét! Álbölcsességet nyújtasz tanítványaidnak, nem igazi tudományt. Hiszen ezek, ha majd sokat hallgattak már téged, de nem tanultak, azt fogják hinni magukról, hogy igen nagy a tudományuk: holott a legtöbbnyire tudatlanok, kiknek a tanulás már nem is ízlik, és így végül is bölcsek helyett üres hivalkodók."

Plutarkhosz tárgyunkról csak röviden szól, és Hermészt, azaz Thotot említi az írás feltalálójaként: "Íziszt sokan Hermész leányának teszik meg, mások Prométheuszénak, aki a bölcsesség és a gondviselés atyjának számít, míg Hermészt a betűművészet és zene feltalálójának tartják." (Mor. 9, 3.)

Diodórosz már szélesebben kiterjeszkedik a hagyományokra, mint Hérodotosz, és megállapítja, hogy nem a foinikok voltak az írás feltalálói, csupán megváltoztatták a betűk formáját, s így közvetítették az ábécét a többi népnek, elsősorban a görögöknek. De hogy kik voltak az igazi feltalálók, ő sem mondja meg: "Az állítással szemben, hogy a szíriaiak (asszírok) volnának a betű feltalálói, és hogy tőlük tanulták a foinikok és továbbadták a görögöknek, mégpedig Kadmosz és a többiek révén, akik vele Európába hajóztak, és hogy ezért phoinikiai a betűk neve a görögöknél - szembevetik, hogy nem a foinikok voltak a betűk első feltalálói, hanem csupán megváltoztatták az alakjukat, s ennek az írásnak a használata terjedt el aztán az összes nép között, és ezért kapta ama (phoinikiai) nevet." (V. 74.) Másutt megemlíti, hogy a pelazgok már a görögök előtt átvették a foinik betűket, s innen ered, hogy némelyek pelazg írásjegyeknek nevezik őket: "Görögországban - így mesélik - Linosz^[34] volt az első, aki az ütemet és a melódiát feltalálta. Továbbá azokat a jeleket, amiket Kadmosz betű név alatt Phoinikiából hozott, először ő ültette át görög nyelvre, és megszabta mindegyiknek nevét és írásmódját. Így tehát a betűket, minthogy a görögök a foinikoktól kapták őket, általánosan foinik betűknek nevezték el, de azonkívül külön pelazg betűknek is, mert először a pelazgok használták az átadott írásjeleket... Linosz tehát pelazg írással jegyezte fel az első Dionüszosz tetteit, és egyéb mondatörténeti emlékeket is hátrahagyott. Éppígy pelazg betűket használtak Orpheusz és Pronapidész, Homérosz tanítója, a kiváló dalnok." (III. 67.) - Phótiosz viszont a krétaiaknak azt a nézetét közli, hogy a phoinix szó az írással kapcsolatban nem a foinik népet, hanem az azonos hangzású pálmafát jelenti, a "phoinikeia grammata" elnevezés tehát voltaképpen nem más, mint "pálmalevélre rótt írás": "A foinik betűket a lüdiaiak és az iónok a foinikiai Agénórra^[35] vezetik vissza. Ezzel szemben a krétaiak azt állítják, hogy az elnevezés a pálmalevélre való írással van kapcsolatban, arra vezethető vissza." Ez azonban késői, görög eredetű etimologizálás lehet csak, hiszen a krétaiak nyelve nem görög volt, így a pálmalevél görög nevét, a "phoinix"-ot csak tőlük hallhatták. Ezt a szószármaztatást a múlt században néhány európai tudós is átvette, tarthatatlansága azonban azóta bebizonyult, azért csak futólag említettük a foinik népnév magyarázatánál.

Plinius egy helyütt úgy látszik, a közvéleményt tolmácsolja: "A foinikok népe a betűk, a csillagászat, a hajózás és a hadművészet feltalálása által nagy dicsőséget szerzett." (Hist. Nat. V. 13.) Másutt azonban határozottan a saját nézetét közli: "Mindig azon a véleményen vagyok, hogy a betűk asszírok" (értsd: asszír eredetűek). (I. 412.) Lucanus a Pharsaliában^[36] ezt mondja: "Ha hihető a hír, foinikok merték először a megörökítendő hangot ügyetlen alakzatokkal jelölni." Alexandriai Kelemen, noha egyiptomi volt, a foinikoknak nyújtja a pálmát: "Azt mondják, hogy a foinikok és a szíriaiak (asszírok) írtak először betűkkel."

Végül is az igazságot Tacitus találja meg és foglalja össze szokása szerint a legtömörebben: "Az egyiptomiak voltak, akik először ábrázolták a fogalmakat állatok alakjaival; s ezek az emberi emlékezet szerint legrégibb emlékek ma is kőbe vésve láthatók; és ők az írás feltalálóinak tartják magukat. A foinikok, minthogy a tengereken uralkodtak, tőlük vitték be az írást Görögországba, s így dicsőséget nyertek, mintha feltalálták volna azt, amit csak átvettek."

Mindez édeskevés, s a modern írástudomány csak akkor foghatott az egzakt vizsgálódáshoz, midőn 1868-ban Dibón mellett, régi moabita földön megtalálták Mésa király diadaloszlopát a reáírt hosszabb s szerencsére eléggé épen maradt fölirattal.^[37] Az emlék a Kr. e. 9. század elejéről származik, s hogy a reávésett betűrendszer mögött már bizonyos fejlődés áll, mutatja a betűk duktusa, a balfelé haladva író kéz önkéntelen kerekítései s a betűk vonalvégződései. Ahogy ezt a duktust a kőre is átvitték, a fejlettebb írásforma elterjedtségére, bevett voltára vall; mindamellett a betűk külön állanak még, a betűvezetés közös jellege nincs meg rajtuk.

A moabita jeleket összevetve a babiloni, hettita, krétai és egyiptomi rendszerekkel, a következő nézetek alakultak ki: Először is az egyiptomi átvétel mellett szól, erős nyomatékkal, a foinik betűrend akrofóniája. Ez a tünemény az egyiptomi írásban fejlődött ki, s abban áll, hogy egy-egy szó kezdőbetűje önállósul, külön betűvé válik, de maga a szó ezért megmarad a betű neveként. Így például az oroszlán (laboi) jegye az írásban l-nek olvastatott, az ábécében azonban laboinak nevezték. Könnyen megeshetett tehát, sőt természetesnek látszik, hogy amikor a foinik egy-egy kép-szó-jegyet az egyiptomiból átvett, vele együtt átvette az akrofónia szokását is; azaz a szót magát lefordította a saját nyelvére, s a kezdőbetűt az írásban betűként alkalmazta, míg a betű nevéül megtartotta az egész szót. Például az "ökör" szó jegyét lefordította alefre, s a jelet az a, illetve ha (hehezet) betű írására használta; a "ház" jegyét bétre fordította, s a b betűt alkotta belőle; így lett a gimelből (teve) g, a daletből (ajtó) d, és így tovább. Az egyiptomi írás e fogásának, az akrofóniának átvétele és alkalmazása érthetőnek, sőt természetesnek látszik egy oly nép részéről, amely saját írással nem rendelkezik, de megismeri egy másik nép írását, s így elfogulatlanul, gyakorlati szempontból vizsgálja. E módszer szerint jöhetett tehát létre a foinik ábécé: alef, bet, gimel, daleth stb., amelyből aztán - a szavak jelentését nem értve - a görögök a maguk alfa, béta, gamma, delta stb. betűjét csinálták.

Az akrofónia alkalmazását joggal vehette több tudós (Sethe, Lehmann-Haupt) döntő jelentőségűnek; ez ugyanis az írás belső formáját mutatja, szervi alapját jelenti, s minthogy ez a belső forma az egyiptominak sajátja, kimondhatták, hogy a foinik ábécé alkata egyiptomi hatásra vall. Mindenesetre 14 foinik, illetve ósémita betűnek külső, formai azonosságát is kimutatták az egyiptomival. A krétai és a babiloni-asszír kölcsönről is több külső, formai átvétel tanúskodik, de minthogy ezek az akrofóniát tudomásunk szerint nem ismerik, az ő jeleiket az egyiptomiaktól tanult módszerrel vehették át a foinikok. S ez megmagyarázza azt is, hogy a szójegyek lefordítása révén elvben mint lehet egy magánhangzótlan betűírásból más nyelven magánhangzós ábécét alkotni. (Így tettek a görögök.)

A foinik ábécében azonban még nem szerepel a magánhangzó: ez közös sajátsága az összes sémita írásnak (északi sémita: foinik, héber, arámi, palmürai, szír, nabata, arab; déli sémita: etióp vagy ge'ez írás). Azonban már mégsem szótag-írás, mert ha egy szótagjában két mássalhangzó szerepel, mind a kettő külön íratik. Ez a módszer e nyelvek természetéből folyik, mert bennük a magánhangzó csak alárendelt fontosságú. Az a (alef) betű a foinikban csak afféle hehezetszerű, nyomaték-hangot jelez (').

Itt tartott az ósémita betűábécé vitája a század elején. A vita anyagát ekkor nagyjelentőségű és örvendetes, de egyben új bonyodalmakat okozó dokumentummal bővítette a szináji feliratok fölfedezése. Flinders Petrie találta őket 1905-ben a Szináj-hegység ősrégi réz- és malachitbányáiban, főként az egyiptomi istennő, Hathor Szerabit el-hadimi templomának romjai közt. Tizenhat rövid, töredékes feliratból áll a lelet, s kora megbízható régészeti adatok alapján Kr. e. 1500-ra tehető. Az írás hieroglifikus, de feltűnő volt, hogy a talált 150 jel mindössze 32 különböző jegyet tartalmaz, vagyis ez a kevés szám betűjegyekre vall. Azonban a kísérlet, hogy az egyiptomi írásjegyek segítségével fejtsék meg őket, sikertelen maradt. S minthogy a jegyek egy része jobban hasonlított az ósémita betűkhöz, mint az egyiptomiakhoz, felvetődött a nézet, hogy végre meglelték az ósémita ábécének még a foinikinál is régibb alakját: az annyira hiányzó protosémita ábécét. Nagy nehézséget okozott azonban a feliratok rendkívül töredékes állapota; ennek ellenére sikerült egy többször ismétlődő jelcsoportból kihámozni a ba'alat nevet. Ez pedig nem egyéb, mint a sémita Bal isten nevének nőnemű formája, azaz Hathor istennő sémitára fordított neve. Gardiner, aki ezeket a vizsgálódásokat végezte, ezek után fel is állította azoknak az egyiptomi jeleknek a sorát, amelyekből a szináji írás jelei valószínűleg vétettek, másfelől összehasonlította őket a későbbi sémita írások megfelelő jeleivel.

Grimme azonban még bővebb eredményre jutott azáltal, hogy a szináji jegyeket nem a hieroglifekkel, hanem a hieratikus írásjegyekkel vetette össze, mert szerinte az átvétel a hieratikus írásból történt. (Összehasonlító táblázatát a 26. ábrán közöljük.) Az a történeti adat pedig, hogy a feliratok Kr. e. 1800-1500 évekből származnak, egy kedvező kapcsolatra mutatott reá: ez az idő nem sokkal előzi meg a hikszoszok betörését Egyiptomba. Valószínűnek látszott tehát, hogy a sémita hikszoszok előfutárai az egyiptomiakkal együtt művelték a szináji bányákat, s ők vették át, szerkesztették meg a szináji írást. Bizonyos belső okok azonban ellentmondanak ennek a föltevésnek; minden szerkesztett vagy tudatosan átvett, alkalmazott írás határozott jellegű, egységes kell hogy legyen; a szináji azonban nem ilyen, egy fejlődő, még határozatlan írásmód formáit mutatja, variánsokat használ. Azért - mint Grimme mondja -, "mikor a héberek Hatsepszut királyné idejében a Szináj vidékére jöttek, és ott azonnal használatba vették az alfabetikus sémita írást, akkor ennek már előbb is léteznie kellett. Eredetét tehát előbbre kell tennünk. Alsó-Egyiptomban keletkezhetett abban az időben, amikor a hikszosz-uralom alatt a héberek szabadon fejleszthették kultúrájukat, s onnan, Alsó-Egyiptomból terjedhetett tovább Gósen földje felé. Eszerint a 18. dinasztia idejéből származó szináji feliratok csak legrégibb fennmaradt emlékei annak a bevett ábécének, amelyet a művelt és vagyonos héberek már előbb használtak."

Ez a következtetés megerősíti tehát a szináji (sémita) írás egyiptomi származását; s még fontosabb az a belső formára utaló mozzanat, hogy itt minden jel szerint ugyanolyan akrosztikus fordítás-átvétellel állunk szemben, amilyenről már a foinik ábécénél szóltunk. Grimme a sémita írásokkal való egybevetés után megkísérelte a szövegek fordítását, és arra az eredményre jutott, hogy a feliratok nyelve meglepően egyezik a héberrel. Valószínű tehát, hogy a szináji írás átmeneti formát testesít meg az egyiptomi és az ósémita rendszerek közt, s velejében véve az egyiptomi rendszer adaptációja egy sémita nyelvre. Azonban mégsem lehetett állítani, hogy ez utóbbiak a szináji írásból fejlődtek ki, először is azért, mert sok jel vall egyéb átvételre is, tehát a fejlődés nem lehet egységes, megszakítatlan, másodszor azért, mert a szináji írás ideje (Kr. e. 1800-1500) és az akkoriban ismert, első ósémita ábécék feltűnése közt (Mésza, kb. 900) rendkívül nagy időbeli szakadék, majdnem ezer esztendő tátong.

A kérdést végeredményben csak újabb leletek dönthették el, s ilyenek szerencsére elő is kerültek Közel-Kelet romokkal zsúfolt földjéből. Hangsúlyozzuk: szerencsére, mert tapasztalataink alapján mindig számítani kell arra is, hogy az új lelet új nehézségeket támaszt, tisztázás helyet növeli a bonyodalmakat. Vegyük tehát szemügyre Büblosz és Rász-Samra legújabb kincseit.

1923-ban napvilágra került Bübloszban Ahiram foinik király Kr. e. a 13. századból származó szarkofágja, fedőkövének két oldalán hosszú, foinik nyelvű felirattal, amely kivonatosan a sírkamra bejáratára is fel van vésve. 1929-ben, ugyancsak Bübloszban megtalálták Jehimilk király feliratát, ez valamivel fiatalabb, valószínűleg a 12. századból ered. Ezekhez sorolandó még két, 10. századi szöveg, Abibaal és Elibaal királyoké, melyek ugyan már régebb ideje ismeretesek voltak, de jelentőségüket csak az előbbi emlékek alapján lehetett megállapítani. - Ugyanebben az időben kerültek elő Rász-Samrában a nagyhírű ékiratos (!) foinik leletek és hozzájuk hasonlóak Bét-Semesben, mintegy 300 kilométer távolságban Rász-Samrától, s ez azt bizonyítja, hogy az ékjeles foinik írás nem volt csupán szűk helyi jellegű. Tovább, 1934-ben, megint csak Bübloszban napvilágra hoztak két bronztáblát, ezek a 3. évezred végéről származnak, s így ez idő szerint a legrégibb emlékei a honi foinik írásnak; hozzájuk csatlakozik egy kb. 1500-ból származó szöveg, amely a bronztáblákkal együtt "pszeudohieroglifikus" írásmódot tüntet fel, pontosabban szótagírást, összesen 120 jellel. - Végül mindezekhez hozzá kell sorolnunk több, javarészt rövid, betűírásos feliratot a 2. évezred elejétől az 1. évezredig terjedő időből, Fönícia és Palesztina különböző vidékeiről, amelyek a már említett Szináj-félszigeti úgynevezett "protoszináji" írástípushoz tartoznak. (Gezer, Tell ed-Duver, Ain Samsz, Tell el Heszi, Balu'a.)

Mit mondanak ezek a feliratok az írástörténet számára? Először is azt, hogy a foinik írás egyáltalán nem töretlen, egyenes vonalban fejlődött akármiféle átvett szó- vagy szótagírásból a betűírás felé. Amellett a rendszer mellett, amelyet általában foinik írásnak szoktunk nevezni, már a 3. évezredtől kezdődően mind Föníciában, mind a vele közös kultúrterülethez tartozó Palesztinában, már a 3. évezred végétől fogva, egész sor helyi írásrendszer alakult ki, s ezek közül jutott a foinik írás lassanként egyeduralomra. A legrégibb emlékek még pszeudohieroglifikusak, szótagírásosak, de a 2. évezred elején már feltűnik a tiszta betűírás. Hozzájuk járul a rász-samra-i ékírás. - Másodsorban pedig az világlik ki belőlük, hogy a foinikok s a velük rokon kanaánita népek egyfelől az egyiptomi hieroglif írás, másfelől az asszír ékírás hatása alatt többféle írásfajtát alakítottak ki a 3. évezredtől kezdve. De természetesen egyéb hatásokat is fel kell tennünk, elsősorban a krétai írásét, amely egészen a legutóbbi évekig megfejtetlen volt.

A krétai írás megfejtése előtt tehát az ósémita-foinik ábécék helyzetképe így festett: az emlékek három "mérvadó" rendszerbe csoportosíthatók: a) a protoszináji íráshoz tartozó betűírások, b) a rász-samra-i ékiratos betűábécé, c) a szorosan vett foinik szótag- és a betűírások. - Bizonyossággal állítható, hogy mind a három elvben mássalhangzós írás, azonkívül, hogy az akrofónia révén az egyiptomival vannak függő viszonyban. Ellenben bizonytalan, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással, hogy a protoszináji összekötő láncszem-e az egyiptomi hieroglif írás felé, s végül, hogy mily egyéb, külföldi hatások játszottak közre kialakulásukban.

Előrelátható volt azonban, hogy a krétai írás kibetűzése új anyagot fog dobni a problémahalmazba. 1953 novemberében V. Georgiev bolgár akadémikus a Magyar Tudományos Akadémián előadást tartott "Az ABC keletkezése" címmel, s H. Bauer német tudós kutatásaira támaszkodva, lándzsát tört a foinik ábécé minószi, azaz krétai eredete mellett. Tételei a következők: "A legrégibb föníciai írásos emlékek az időszámításunk előtti 13. vagy 11. századtól a 9. század derekáig terjedő korból valók.

A föníciai írás már a legrégibb írásos emlékeken is teljesen kialakult formát mutat, majdnem olyat, mint a későbbieken. Föníciában nem találtak a föníciai mássalhangzó-írás fejlődésének ősibb fokára mutató emlékeket. Ez arra enged következtetni, hogy ezt az írást, nagyjából kialakult formájában máshonnan kölcsönözték.

A föníciai mássalhangzó-írás eredetének tisztázására számos kísérlet történt, ennek ellenére a probléma mind a mai napig megoldatlan maradt...

...Többen azt tartják, hogy a betűk nevei tulajdonképpen az illető föníciai jelekkel jelölt tárgyakat jelentő föníciai szavakból lettek. Mások viszont tagadják, hogy bármilyen összefüggés is volna az illető nevek és a megfelelő jelek között. Valójában ezek a nevek nem sémi eredetűek. Csak egy részük sémitizálódott népetimológia útján. Világosan látszik ez abból a tényből, hogy ezeknek a neveknek egy részét nem lehet megmagyarázni a sémi nyelvekből kiindulva, míg más részük valóban séminek látszik, csak éppen ezeknek a szavaknak semmi közük sincs az illető jelekhez.

H. Bauer német tudós a föníciai betűnevek egyeztetésének kritikai vizsgálata alapján a következő eredményre jutott:

Csak három vagy négy jel felel meg az elnevezésének: mem "víz", 'ajin "szem", res "fej" és talán taw "jel".

Hat elnevezést nem lehet megfejteni a sémi nyelvekből kiindulva. Ezek: he, zajin, het, tet, lamed, sade.

A többi 12 elnevezés valóban föníciainak (séminek) tekinthető, ezek a szavak azonban nem felelnek meg jeleiknek (bét, gimel, dalet, kaf, nun, samech, pe, qof), vagy pedig megfelelésük nagyon kétséges ('alef, waw, jod, sin)."

Georgiev ezután felsorolja azokat a kutatókat, akik a foinik írást már régebben a krétaira igyekeztek visszavezetni, majd így folytatja: "Ezt a tételt azonban nem lehetett valóban bebizonyítottnak tekinteni, míg a minószi írást meg nem fejtették. A kréta-mükénéi és a minószi írás megfejtésének eredményeként a föníciai betűjelek eredetének problémája ma már megoldottnak tekinthető. A föníciai írás a minószi szótagírás továbbfejlődéséből származik."

Itt Georgiev sorra veszi a foinik betűket, utal eredetükre és elnevezésük keletkezésére, s vizsgálódását így összegezi: "A mondottak alapján a következő eredményre jutunk: a) mind a 22 föníciai, ill. görög betű azonos a megfelelő minószi-küproszi (ciprusi) szótagjelekkel... b) 10 föníciai-görög betű hasonlít a megfelelő minószi-küproszi szótagjelekre... c) csak két föníciai betű, a sade és a sin okoz bizonyos nehézségeket, de ezek is levezethetők a minószi-küproszi mintákból...

De nemcsak maguk a föníciai-görög betűk, hanem a betűk nevei is minószi eredetre mutatnak: ezek a nevek a megfelelő minószi piktogrammokkal jelölt tárgyak nevei, és csak részben, kisebb-nagyobb mértékben sémitizálódtak...

...Amint már fentebb rámutattunk, a föníciai írás kb. az időszámításunk előtti 11. vagy 13. századtól kezdve már csak teljesen kialakult formájában fordul elő. Ennek az írásnak korábbi fejlődési fokait tükröző emlékeket nem találtak. Ez a tény arról tanúskodik, hogy ezt az írást valahonnan máshonnan vették át. Azonkívül láttuk, hogy a föníciai jelek majdnem azonosak a minószi jelekkel, amelyeknek megközelítőleg azonos hangértékük van.

A minószi írásbeliségről már a Kr. e. 3. évezredtől kezdve vannak adatok; ennek az írásnak természetes fejlődése a képírástól a szótagírásig világosan nyomon követhető a minószi emlékek alapján. Mindebből következik, hogy a föníciai írás a minósziaktól való átvétel... A minószi képírás az egyiptomi írás hatása alatt jött létre. Ezért azok a bizonyos hasonlóságok, amelyek megfigyelhetők a föníciai és néhány más írásrendszer között, mint pl. az egyiptomi, a protoszináji között, nem véletlenek, hanem azon a tényen alapulnak, hogy egyenesen vagy közvetve egy közös forrásból, éppen az egyiptomiból erednek.

Tehát a föníciai mássalhangzós írás a minószi szótagírásra vezethető vissza. A minószi írást Egyiptomból minószi telepesek vitték át a Földközi-tenger keleti partvidékére.

A föníciaiak nemcsak jeleket vettek át, hanem azok elnevezését is, amelyek aztán népetimológia útján részben sémitizálódtak. A különbség az, hogy a föníciaiaknál a minószi jelek nem szótagot jelölnek, hanem csak a megfelelő (sémitizálódott) minószi szótag kezdő mássalhangzóját. Következésképpen, a minószi szótagírás a föníciaiaknál az akrofónia elve alapján mássalhangzó-írássá vált."

Georgiev eredményeit részletesen mutatják a táblák (27-28. ábra.); fejtegetéseit bőven idéztük, minthogy az írástörténet legfontosabb kérdésében a döntés igényével lépnek fel. Az olyan kézikönyvnek, aminőnek a miénket szántuk, nem feladata, hogy vitás kérdésekben állást foglaljon vagy akár véleményt nyilvánítson, viszont másfelől nem hagyhatja tájékozatlanságban sem az olvasót. Tájékoztatás céljából felhívjuk tehát az olvasó figyelmét néhány fontos körülményre:

Georgiev, hallgatólag ugyan, de szigorúan elválasztja a foinik írást a többi ósémita változattól, összehasonlításukat teljesen mellőzi, s így fejtegetéseit eleve hiányos dokumentatív anyagra alapozza. Ennek az anyagnak vizsgálata akkor sem nélkülözhető, ha eredményül csakugyan a krétai írás bizonyul kizárólagos, közvetlen forrásnak.

Még jobban megcsonkítja anyagát azáltal, hogy a szorosan vett foinik területen, Bübloszban talált, s a 13. századnál régibb, szótag-írásos emlékeket is említetlen hagyja. Sőt úgy látszik, létezéséről nem bír tudomással, holott ezeket számos tudós, köztük M. Dunand és H. Grimme részletesen feldolgozta már avval az eredménnyel, amelyet az előző lapokon ismertettünk.

Az a krétai írás, amelyet Georgiev szerint a foinikok legkorábban számítva, a 13. századtól kezdődően átvettek, az úgynevezett "B. jelzésű lineáris írás" volt (vö. Bedøich Hrozný: Ancient History of Western Asia, India and Crete; Prague, 1953). Ekkor azonban a foinikok már 6-800 éve rendelkeztek saját szótagírással, s a bübloszi leletek tanúsága szerint kb. 2900-tól 1500-ig használták. Tisztázni kellene tehát, miért fordultak a krétaihoz, s miért nem a saját szótagrendszerüket (120 jelet) fejlesztették tovább?

Annál inkább, mert rendszerük megalkotásának döntő lépését, az akrofónia alkalmazását, nem a krétaiaktól vették át, lévén azoknál ismeretlen, hanem e módszer eladdig kizárólagos tulajdonosaitól, az egyiptomiaktól. Az akrofóniát Georgiev egy mellékmondatban említi csupán, holott az egész problémahalmaznak kétségkívül ez a legfontosabb mozzanata, s egyúttal azt jelenti, hogy a foinikok közvetlen, szerves, belső kapcsolatban voltak az egyiptomi írással. A krétai közvetítés tehát nem lehetett kizárólagos.

Mindebből következik, hogy a betűk nevének lefordítása nemcsak egyetlen forrásból, a krétaiból történhetett, hanem éppúgy a közös ősforrásból, az egyiptomiból is, s éppen itt kellene tekintetbe venni a palesztinai és kánaáni ósémita írásokat, valamint a Rasz Samra-i ékírást. Ezek a népek a foinikok rokonai és közvetlen szomszédai voltak, s noha a foinikok szoros érintkezést tartottak fenn Ciprussal és Krétával, az elsődleges figyelem mégis a sémita szomszédokat illeti.

Végül Georgiev tételeinek alátámasztásául antik szerzőkre is hivatkozik: "A föníciai írásnak a minószitól való származását antik kútfők tanúbizonysága is megerősíti. Diodórosz és Phótiosz közlése szerint a krétaiak vitatták a betűírás föníciai eredetét." A kérdéses szövegeket a 142-143. oldalakon már közöltük, s látható belőlük, hogy a hivatkozás nem szabatos. Igaz ugyan, hogy ezek szerint a krétaiak tagadták a betűk foinik eredetét, de feltalálásukat semmiképp sem tulajdoníthatták maguknak ("minószinak"), minthogy el sem jutottak a betűírásig. Végeredményben Diodórosz és Phótiosz semmi egyebet nem mondanak, mint amit a többi ókori szerző, hogy ti. nem a foinikok voltak magának az írásnak feltalálói, hanem az egyiptomiak, esetleg az asszírok, de a krétaiakat szerzőül sehol senki sem említi.

A krétai írásnak a kérdésbe való bevonása után is meg kell állapítanunk tehát, hogy a betűábécé kialakulásáról egyelőre nincsen tiszta képünk.

A rendszeralkotásokat, jegyátvételeket azonban nemigen lehet, s nem is szabad pusztán racionális szerkesztő munkának elképzelnünk. A betűknek, mint az írásjeleknek általában, nem pusztán hangértékük volt, hanem többféle egyéb értelmük és jelentésük is, még abból a korszakból, midőn a jel- és képalkotás rejtett kapcsolatokat rögzítő, sőt hatékony, varázsló művelet volt. Nem hiába nevezték az egyiptomiak jeleiket "szent véseteknek"; a "szent" vagyis a mélyebb jelentőség veszendőbe is mehetett, de ezt jobbadán csak akkor állapíthatjuk meg, midőn a betű neve már értelmetlenné vált (mint például a görög ábécénél). Az egyiptomi hieroglifekről azonban tisztán és világosan fennmaradt a hagyomány, hogy minden jelet, azaz képet kétféle értelemben lehetett olvasni: az egyik volt az elsődleges, közhasználatra szánt olvasat, a másik rejtett, ezoterikus jelentés, melyet csak a beavatottak értettek. Ez a mozzanat a jel-képalkotás legelső korába vezet vissza, s ez lehet megint az egyik oka, miért ragaszkodtak az egyiptomi írástudók oly csökönyösen elavult kép-hieroglifáikhoz. Mózes (Mósze), Ozírisz (Usziri) beavatott papja, szintén ezekkel a kettős értelmű egyiptomi jelekkel írta a Genezist s a neki tulajdonítható törvénykönyveket (Kr. e. 1400 körül), s ezek valódi értelmét a kanonizációk folyamán (Deuterenomium, Kr. e. 621, Papi kódex, Ezra Kr. e. 444) az írásmagyarázók már nem értették; e hagyományok szerint tehát Mózes igazi tudománya is rejtve van előttünk.

Ezenkívül az írásjeleknek csillagászati és asztrológiai értelmük is volt, mindegyik bolygóval, valamely csillaggal, csillagképpel, ezeknek konstellációjával, keringési fázisával, "házával" állt kapcsolatban. Végül pedig számértékkel is bírtak, de nem pusztán mennyiségi értelemben, mert a számoknak is fontos világmagyarázó szerepük és jelentésük, azonkívül kedvező vagy kedvezőtlen természetük volt. Ez az összeszövődött jelentéshalmaz maradt fenn csökevényesen a mi kártyajátékaink képeiben, ezért alkalmasak a "kivetésre", jóslásra ma is. Mind igen-igen régi eredetűek a kártyavetés "tudományával" együtt. A tarokk-kártya képei például a hagyomány szerint a legrégibb egyiptomi jelrendszerből származnak s a legfontosabb világtörvények "titkait" jelképezik.

Az ábécék tehát nem csupán fonetikai hangsort akartak adni, hiszen a beszédhangoknak tényleg csak kisebb részét jelölik; de nem is valami véletlen vagy gyakorlatias válogatás eredményei, hanem többféle értelem és cél szerinti csoportosítások. Ezzel a mozzanattal eddig nem foglalkoztunk, mert az ismertetett rendszerek jeleinek, betűinek eredeti "nevét" már nem ismerjük. Az ósémita-babiloni-foinik ábécé nevei azonban fennmaradtak, s láthatjuk belőlük, hogy csoportosításuk valamely elv, szempont vagy éppen talán "szent" szabály szerint történhetett. Az elv elmosódott, a rendszer megzavarodott ugyan, de némi csoportosítást ma is kiolvashatunk: az első 12 jegy házi eszközök, tárgyak, állatok nevéből vétetett; ezek mellett a víz, vízikígyó, a hal nevei vehetők ki, a harmadik csoport pedig a fej, az arc és a testrészek neveit foglalja magába, végül befejezi a sort a kereszt, mint zárójegy. Íme a 22 sémita betű neve: alef - ökör, bét - ház, gimel - teve, dalet - ajtó, he - (névtelen, hehezet), vav - szeg, csap, cövek, zajin - fegyver, tőr, chet - kerítés, fal, tet - kígyó, vod - kéz, kaf - tenyér, lamed - ösztöke, mem - víz, nun - hal, szamech - asztalhoz ülés, ajin - szem, fe - száj, cadev - halhorog, qof - fül, nyílás, res - fej, szín - fogsor, tav - (kereszt-jel). A legújabb krétai névmagyarázatot Georgiev 2. táblázatán (28. ábra) láthatja az olvasó.

A babiloni-kaldeus, az ósémita-foinik, a görög és a latin ábécé hagyományos betűrendje (a, b, c, d, e stb.) minden jel szerint az egyiptomiból ered, a sémiták és a krétaiak, úgy látszik, tudatosan ragaszkodtak hozzá, s az átvett sorrendet igyekeztek összealkalmazni valaminő saját szemponttal, elvvel, mélyebb értelemmel mégpedig úgy, hogy a föntebb említett jelentéshalmaz épen maradjon, a jelek értéke, "ereje" érvényesüljön; ez hozhatta magával az eltéréseket, névváltoztatásokat, sémitizálásokat, krétaizálásokat stb. Amennyire módunkban volt, megkíséreltük táblázatban összeállítani az írásjelek "fejlődésének" alaki rendjét az egyiptomitól a latinig, egyúttal feltüntetni nevüket, csillagászati kapcsolatukat és számértéküket. A táblázat a nehezen hozzáférhető források miatt hiányos, de valószínűleg kiegészíthető és javítható; mégis közöljük, hogy az olvasó, noha csonkán, maga előtt láthassa a gyerekkorában tanult ábécé eredetét és különös múltját.

*

Végül is a foinik ábécé óriási karriert futott meg, s ezt e különös nép páratlan kereskedői talentumának köszönhette. Már mondottuk, hogy bejárták az akkori egész világot Angliától Guineáig, körülhajózták Afrikát, elmentek Ofirig^[38], Indiáig s a szigetekig, de csak a haszon lelkesítette őket, minden egyéb tehetségüket háttérbe szorította ez az ösztön. Kelet kiváló kereskedőnépei sem bírták velük a versenyt, s fegyverhez nyúltak. Életük örökös háborúságban telt, de maguk is kalózkodtak; velük harcolt II. Ramszesz a Nílus deltájában, az achájok Trójánál, Nagy Sándor Szíriában, a rómaiak Karthágóban, s itt végre letörték őket.

De praktikus ábécéjüket is mindenhová magukkal vitték, s ez lett az ifjabb civilizációjú népek majd minden ábécéjének anyja. A sémita népek végül is ezt fogadták el némi változtatásokkal, s így keletkezett az arámeus írás, a legjelentősebb, mert egész sor ábécének adott létet; az egyik vonalon belőle lett az északnyugat-indiai kharoszi, az iráni, zend, ebből a pehlevi és a szogd változat; a másik vonalon a türk, azaz az orhoni, jenyiszeji, talaszi, besenyő s végül a magyar rovásírás; a harmadik vonalon a belső-ázsiai fajták: a manicheus, ujgur, mongol, kalmük és mandzsu - evvel a foinik írás elhatolt Kelet-Ázsia északi csücskéig. Közvetlenül a foinikból keletkezett továbbá a héber, az arab, a himjárita és a délarab írás. Az arab alfabétum lett aztán a perzsa, az afgán, a hindusztáni írás mintája, valamint a töröké. A himjáritából lett az etióp, a líbiai s néhány észak-afrikai írás, például a berber és a turdetáni. Az arámeus-szír betűrend valamelyik korábbi formájából származott már igen korán (az iránival egy időben) a régi szanszkrit leghasználtabb alakja, a devanagári, emez viszont a buddhisták páli-alfabétumát szülte s e réven a legtöbb mai indiai nyelv ábécéjét: a bengálit, a gudzserátit, a telugut, a kanarézit, a malajalimot, a szindhit stb. A buddhizmus révén pedig eljutott Tibetbe, Koreába, délen Hátsó-Indiába és a szigetekre. Ez a roppant terjeszkedés természetesen sok formai változtatással járt, de a gyökerek kimutathatók. Keleten azonban mindenütt megtartotta azt az alapvető sajátságát, hogy csak a mássalhangzókra szán külön jegyeket, a magánhangzókat pontokkal vagy vonalakkal jelzi. Európában azonban, a görögök révén, tiszta hangírássá fejlődött, azaz a magánhangzók is önálló, teljes jogú jeleket kaptak.

A görög ismét világhódító útra kelt, a hellén terjeszkedés a mediterrán terület ősábécéjévé tette, Nagy Sándor és Bizánc hatalma alatt az Indusig és a Nílusig jutott el. Midőn a latinok átvették, Róma civilizációja Angliáig és az Északi-tengerig tolta ki határait, s már a kereszténység előtt két változatot szült: az ibérit és a germán runát; az egyház kezében azonban egész Európa közös írása lett, s görögös formája a Balkánon át a sztyepre is bevonult (cirill írás). A világhódító európai népek pedig biztosították szupremáciáját az egész földkerekség minden írása fölött. Így vált halhatatlanná Egyiptom szellemének műve.

Agörög alfabétum egyenes származéka a foiniknak, de bemutatását kissé el kell halasztanunk, mert nem ugorhatjuk át a krétai írást. A kitérést az teszi szükségessé és időszerűvé, hogy csak nemrégiben, az 1940-es évek elején fejtette meg Bedøich Hrozný, a kiváló prágai orientalista, s ez a dátum bizonnyal a század írástörténetének legnagyobb eseményét jelzi a türk ábécék kibetűzése óta. Mindaddig hiába kísérleteztek vele, s kétnyelvű szöveg híján a feladat reménytelennek látszott. De nemcsak az írás volt rejtélyes, hanem az egész krétai nép eredete, története és páratlan, szinte túlfinomult műveltsége, melynek emlékeit a múlt század végén tárta fel először Evans. Csodálatos városok romjait bontotta ki a föld alól Knósszoszban, Phaisztoszban, Hagia Triadában^[39], s azóta szakadatlanul folyik a munka e kis sziget példátlanul álló kultúrájának magyarázatán, történetének kifejtésén. Ma már tudunk annyit, hogy Kr. e. több évezredre visszanyúlóan, Egyiptommal, Babilóniával együtt virágzott, adott s vett kölcsönhatásokat, de egyéni jellegét épp annyira meg tudta őrizni, mint azok. Az akkád Sarrukín (Szárgon), a történelem első Napóleonja, a kertészlegényből lett világhódító, a Kr. e. 24. században reá is kiterjesztette uralmát. Neve az asszíroknál Kaptara, az egyiptomiaknál Keftiu, a Bibliában Kaftór. Az észak felől terjeszkedő barbár görög törzsek hozzájuk jártak iskolába (minószi műveltség), mígnem legnyersebb törzsük, a dór, a 12. században megrohanta és romba döntötte. De a műveltséget sohasem lehet egy csapásra elpusztítani, s a görögök még sokáig álltak hatása alatt. A krétaiak, mint minden nagy műveltségű nép, ragaszkodtak hagyományaikhoz, s a küzdelem szívós lehetett, mert még a Kr. e. 5-4. századból is fennmaradtak görög betűkkel írt krétai nyelvű szövegek. De a nyelv ismeretlen, értelmüket megfejteni nem lehetett éppúgy, mint az etruszk szövegekét.

Ezek mellett természetesen nagy számban kerültek elő hazai nyelvű (epikhorikus) írással rótt feliratok, s a rajtuk végzett vizsgálódások eredményeit Jensen így foglalta össze 1925-ben: "Javarészük Knósszoszból származik, a történelem előtti királyság fővárosából; mások Phaisztoszból, Hagia Triadából stb. Ezeken a feliratokon nem egyetlen írásfajta szerepel, hanem több, s két csoportra oszthatók: az egyik képírás, melynek kezdetlegesebb és fejlettebb fokát ismerhetjük fel, a másik két lineáris (betű- vagy szótagjegyes) jellegű írásfajta, melyek a képírásból származnak. De minthogy kétnyelvű felirattal nem rendelkezünk, a kibetűzés kísérleteit eddig nem koronázta siker." Az írásemlékek bemutatása és eredetüknek kutatása után végül így szól: "Ami az ókrétai írás eredetét illeti, kétségkívül hazai találmány, helyesebben egy saját, honi fejlődés eredménye kezdetleges előzményekből... De félre nem érthető tény, hogy az írásjelleg kialakulására egyiptomi mintaképeknek hatással kellett lenniök."

Ez volt a helyzet, midőn Hrozný hozzáfogott a megoldhatatlannak látszó feladat elvégzéséhez, s művében a tudósmunka sikerének egy új, korszerű fajtájában gyönyörködhetünk. Nagy elődjei közül Champollion kétnyelvű feliratból indult ki, s az úttörés kemény munkáját végezte el; az övé a klasszikus módszer. Grotefend a tudós értelem bravúros, szinte vakmerő leleményére mutatott példát. A dán Thomsen már igénybe vehette az összehasonlító módszertan egész kidolgozott apparátusát, s ennek eredményességét igazolta. Hrozný sikere egy világrésznyi területre kiterjedő, alapos régészeti tudás, elmélyedőképesség és szorgalom gyümölcse. Eredményeit több szakmunkában tette közzé, de szerencsére rövid összefoglalásban is ismertette a nagyobb közönséggel, s így módunkban van neki átadni a szót.

"A krétai probléma - írja Hrozný -, a történelem legnagyobb problémája, mint Ludwig Curtius mondotta, félszázadon át nyugtalanította a régészek és történettudósok elméjét. Magában foglalja a prehellén népesség, az úgynevezett pelazgok kérdését is, a mükénei műveltségét és nagyszámú egyéb, fontos problémát. 1900-ban jutott válságos pontra, mikor Sir Arthur Evans knósszoszi ásatásai során 1600 krétai írású cseréptáblát talált. Hasonló táblákat találtak görög földön is, így Thébában s újabban az amerikai Blegen Püloszban, Nesztor székhelyén, Pelopónnészoszban.

Legelőször is jelezzük, hogy háromféle krétai írást ismerünk, és pedig:

1. Hieroglifikus írást, mely a Kr. e. 2100-1580 közt volt használatban;

2. A. jelzésű lineáris írást, a Kr. e. 1650-1400 közti időből; ez főként a 16. században virágzott;

3. B. jelzésű lineáris írást, a Kr. e. 1450-1200 körüli időből.

A krétai írás három formája fejlődésének három állomását képviseli. Mi a B. jelzésű lineáris írásnak szenteljük munkánkat, ezzel íratott a legtöbb fennmaradt emlék. Mindeddig egyetlen krétai írásjelet sem fejtettek meg, minthogy a krétai nyelv ismeretlen volt. A krétai probléma megoldása azért a legnehezebb, mert olyan feliratokkal van dolgunk, melyek ismeretlen írással, ismeretlen nyelven vannak írva. Két ismeretlenből álló, megoldhatatlan egyenlettel állunk szemben, melyet Henri Berr, Glotz művének: »La civilisation Égéenne«-nek előszavában e végkövetkeztetéssel jellemzett: »Kréta még várja Champollionját«".

Noha számtalan kísérlet történt a krétai írás megoldására, egyikük sem járt sikerrel. A kudarc egyik legfőbb oka az volt, hogy a görög nyelvből próbálták megmagyarázni a görög földről származó, krétai nyelven írt feliratokat. A nehézség másik oka abban állt, hogy a nyelvészek a krétai írást a ciprusi segítségével akarták kibetűzni, amely a Kr. e. első évezredből származik. Itt azonban nem arról van szó, hogy bizonyos hasonlóságok és kapcsolatok vannak a két írás között; teljességgel lehetetlen a ciprusi értékeket (jelentéseket) a krétai iratok olvasására alkalmazni. Nyelvészeti szempontból lehetetlen olvasatok származnak az ilyen kombinációkból.

Magamnak azonban, krétai kutatásaim legkezdetétől fogva, az a határozott érzésem volt, hogy a krétai írás rokonságban van számos ókeleti írással, mint például a hieroglifikus "hittitával", a protoindiaival, amelyről kimutattam, hogy Nyugat-Ázsiából származik; továbbá néhány esetben a babiloni ékírással, a szinájival, s különösen a foinikkal és a hieroglifikus egyiptomival. Ennek az ókeleti paleografikus forrásanyagnak (a prágai állami nyomdában kiöntettem és összehasonlító táblázatokban egybeállítottam) gondos kritikai vizsgálata hamarosan rávezetett, hogyan azonosítsam a krétai írásjeleket, és meghatározhassam valószínű olvasatukat. Csakhamar egyes elfogadható s nagyon valószínű szavakhoz és nevekhez jutottam, melyek lehetővé tették az összehasonlítást. Módszerem mindig szigorúan kombinatív volt.

Első sikeresen megfejtett felirataim egyikét Kuruniotisz tanár találta Eleusziszban; a szöveg egy nagy edényre van festve (30. ábra.). Az első szó első jele pontos mása a ciprusi ta jelnek; a harmadik jel hasonló a ciprusi na,n jelhez, csupán a felső rövid összekötő vonalban különbözik tőle: . A második jel csaknem azonos a hieroglif "hittita" jellel, éppúgy mint a protoindiai ya szótagjeggyel. Eredményképpen elolvashattam a felirat első szavát: ta-ya-n(a).

A második sor első szava ugyanavval a jellel kezdődik, amelyet a ciprusiban ta-nak vagy alkalmilag t-nek olvasunk. A szó harmadik jele lábat ábrázol, s emlékeztet a "láb" jelre, jelentése pedig a b. Ugyane szó negyedik jele csupán változata az első sor második jelének, s így ya-nak olvasandó. A második sor második jele többféle ha,h jelentésű jegyre emlékeztet, így többek közt a sábai , jegyre, s néhány hasonló hieroglif-"hittita", etruszk és más jelre. Eredményül a második sor első szavára ezt az olvasatot nyertem: T(a)-ha-ba-ya.

A felirat egy oly jellel végződik, amely gyakran előfordul a hieroglif-"hittita", a protoindiai, sőt a babiloni ékírásban, s jelentése "nagy ház, palota".

Nézetem szerint az első szó: tayan(a) az ékírású-hittita tai-, te- ige származéka, nyilván rokona, többek közt, a görög tithémi-nek, s jelentése: (le)tesz, (el)helyez, (le)rak. A szó gyakran előfordul a krétai feliratokon evvel a jelentéssel: "ami letétetett, felajánltatott (felajánlott adomány)". A következő szó: T(a)habaya, úgy látszik Théba város nevének krétai vagy prehellén formája: Thébé, Thébai. A krétai alak valószínűleg többes számú forma, -ai(a) raggal, amelyet többek közt a hieroglif-"hittitából" is ismerünk.

Így tehát a felirat szövegének alábbi fordítását kaptam:

Theba város palotájának felajánlása.

Úgy látszik, a thébai palota ajándékozta ezt az edényt az eleusziszi szentélynek, valami értékes tartalommal megtöltve, felajánlásul az ott tisztelt isteneknek. Ezt az értelmezést teljesen valószínűnek tartom s megegyezőnek az egész környezettel. Több ilyenfajta felirat maradt fenn, különösen Thébában...

Egy másik, Knósszoszban talált felirat, szintén első megfejtéseim egyike, újabb jelek és szavak ismeretéhez segített (31. ábra.).

Az írás első jele nem egyéb, mint változata a már ismert ya jelnek. A második a kéz képjegye öt ujjal, s emlékeztet a proto-indiai jelre, amely szintén kezet ábrázol, s jelentése: i. Ez a hangérték vélhetőleg sémita eredetű, és a sémita yad, a babiloni idu szóra megy vissza, mely kezet, kart jelent. Ezért az első szót -yá-i-nak olvasom, minthogy ezt az olvasatot a krétai feliratok számos helye megerősíti.

A felirat harmadik jele azonos a ciprusi és az ékírású babiloni pa jellel, s valószínűleg pa-nak is ejtették ki. A következő jel tökéletesen megegyezik a foinik t és emfatikus [nyomatékos] t jellel. Az ötödik jel hangértéke kétségkívül ru. Ahogy számos más esetben kimutattam, csepegő vizet jelent. Így a következő szót kaptam: pa-t(a)-ru. Ez babiloni eredetű szó, jelentése "tőr". S hogy olvasatom helyes, bizonyítja a tőr ábrája a felirat végén. Ez a kép beszédesen szemlélteti és megerősíti, hogy a szövegben tőrről van szó. A patru szó a babiloniból van kölcsönvéve. Még többször is látni fogjuk, hogy a babiloni hatás Krétán igen erős volt.

E hatás bebizonyulása egyike volt a sokféle meglepetésnek a krétai feliratok kibetűzése során. Több babiloni pecséthenger került elő Krétán, mégis aligha lehetett várni, hogy a babiloni hatás oly erős volt légyen, mint a krétai szövegek fölfedik. De hadd hívjam fel a figyelmet egy Assurból származó asszír szövegre, melyből megállapítható, hogy Szárgon király politikai hatalmának (Kr. e. 24. század) nyugati határa Anaku és Kaptara volt. Kaptara országa kétségkívül azonos a bibliai Kaftór országával vagyis Krétával. Evvel a névvel szoros kapcsolatban van az egyiptomi Kftjw, Keftiu név, mely Krétára és a krétaiakra vonatkozik. Megállapítottnak vesszük, hogy Szárgon, Akkád leghatalmasabb királya, aki hadjárataiban "átkelt a nyugati tengeren és három évet töltött Nyugaton", eljutott Krétára, s a szigetet babiloni gyarmattá tette, hasonlóan Babilon majd Szíria többi kereskedelmi gyarmatához, mint például Kanes, ma Kültepe városát Kis-Ázsiában. Csak így magyarázhatjuk meg a babiloni neveket, miket a krétai szövegekben találtam, keresés nélkül, így például a Naggaru nevet, mely ácsot jelent. Lehetséges az is, hogy az Anaku név, vagyis "az Ólom Országa", melyet Szárgon, úgy látszik, szintén elfoglalt, az attikai Laurion-hegylánc híres ólom- és ezüstbányáit jelzi, melyek Attika és Athén gazdagságának fő forrásai voltak. Ebből következik, hogy Ó-Babilon leghatalmasabb királya görög földön járt. Mint látni fogjuk, éppen Argolisz mutat fel erős babiloni és babiloni-amorita hatásokat.

A felirat harmadik szava kettősbaltát ábrázoló jellel kezdődik, s úgy látszik, determinatívumként használták azoknak a helyeknek jelölésére, ahol a kettősbalta szentélyei álltak. A kettősbalta a mezopotámiai és a kis-ázsiai műveltség övezetéből jött, vagyis a hittitáktól és a szírektől, s a legfontosabb szent jelvények egyike volt Krétán. Ezután a láb közepe következik, ba olvasattal, után a jel, mely igen gyakran a krétai jellel váltakozik. Az utóbbit a hieroglif-"hittita" jellel hasonlítanám össze sza, szi, sz jelentéssel, és a protoindiai jellel, mely szintén sza, szi, sz-nek vagy sá, si, s-nek olvasandó. Ebből folyik, hogy a jel sza, szi, sz-et jelent, ami számtalan szövegben használhatónak bizonyult. Ezt a jel követi, mely más helyeken a ya jelével váltakozik, s ennélfogva szintén ya-nak olvasandó. Így arra jutok, hogy a jel itt szi-nek olvasandó: Ba-szi-ya. A szó utolsó jele ismét a kettősbalta, csakhogy ez esetben fonetikusan olvasható abból az okból, mert a kettősbalta neve Kis-Ázsiában és valószínűleg Krétán is labrys volt; a fonetikus olvasat la, l, a labrys eleje. A labrys szó rokonságban van a labürinthosszal, mely a knoszoszi királyi palota neve, ahol a király isteni hatalmának ez az emblémája nagy számban volt elhelyezve.

A feliratot a következőképp olvasom:

yá-i pa-t(a)-ru kettősbalta Ba-szi-ya-l(a) (tőr képe).

A yá-i szót ismerjük a hieroglif-"hittitából" és a protoindiaiból: ez a yas, yat mutató névmás többes számú, első személyű, indoeurópai megfelelője: *ios, görög: ős osz, ó-indiai: ya-h, többes számú végződése: -ai. A Basziyal-ban szereplő -al rag tulajdont, valamihez tartozást jelent, s jól ismert a hittitában és más kis-ázsiai nyelvekben. A mondat fordítása így hangzil:

Ezek a kettősbalta Baszija városának tőrei - beleértve, hogy Baszijában készítették őket.

Baszija városa ekkoriban oly híres volt tőreiről, mint a mohamedán Kelet damaszkuszi acéljáról. Ez a felirat a knoszoszi arzenál leltárának egyik tétele, s azt mondja: "Ezek itt Baszija város tőrei", szemléltetve egy tőr rajzával.

Már ez a két rövid felirat is a rokonságnak határozott nyomait tünteti fel a hittita nyelvvel és általánosságban szólva, a kis-ázsiai nyelvekkel. A yai névmás, mely ezek-et jelent, egy csoportba osztja őket a hieroglif-"hittitával", és nem az ékírású hittitával. De e mellett a krétaiban megtaláljuk a nat mutató névmást, mely előfordul az ékírású hittitában, azonban a hieroglifikusban nem. E szerint a krétai nyelv, úgy látszik, közbenső helyen áll e két indoeurópai nyelv között, mindkettővel más-más érintkező pontokon lévén kapcsolatban..."

Ez a két rövid próba bizonyára elegendőképpen szemlélteti Hrozný módszerét, s egyúttal ízelítőt ad munkásságának, a puszta írástörténetet messze meghaladó jelentőségéről. A kutatás útja ezután egyre könnyebb lesz, s az egyiptomi és babiloni példára emlékezve, lényeges új felfedezéseket várhatunk a Mediterráneum eddig történet előttinek bélyegzett múltjáról. Bár egy különös, érthetetlen tünettel számolnunk kell: érthetetlen, hogy e rendkívül fejlett műveltség maradványai közül hosszabb írott szövegnek vagy éppen "könyvnek" roncsai sem kerültek elő, könyvtárnak nyomára sem akadtak, mint ahogy - különös - templomokat sem találtak. Minden helyet kapott a palotavárosok csodálatos labirintusaiban: dísztermek, függönyökkel tagolható, a nap minden szakában más-más kilátást nyújtó oszlopcsarnokok, teraszok, kertek, felvonulóutak a márvány, az alabástrom, a dús színű freskók pompájában, cirkuszi arénák, vízöblítéses fürdők és W. C.-k, arzenálok, élelmiszerraktárak - a gazdagság s a művészet virágzásának minden formájában. De az irodalmi és tudományos élet emlékei hiányzanak, s a vallási kultuszból csak emblémák és oltárok, áldozatok miniatűr képei maradtak fenn, igaz, hogy ezek seregestül. Mi történt Krétán évezredeken át? A romok igen sokat s csodálatos dolgokat beszélnek el, de még ugyanannyi rejtély várja a megoldást.

Jegyzet: Ezekhez az új felfedezésekhez szorosan kapcsolódik egy híradás, mely éppen e sorok írása közben (1954. július) érkezik hozzánk. Noha a hírt csupán egy illusztrált hírlapi közleményből vesszük, amelyet nem sorolhatunk a megbízható források közé, mégsem hagyhatjuk említetlenül, hiszen az egész krétai kérdés lezáratlan még, s bizonyára így marad még hosszú éveken át. Ezúttal a Püloszban, 1939-ben talált agyagtáblákról van szó, melyeknek feliratait a híradás szerint most fejtette meg Michael Ventris^[40] angol építész és műkedvelő írás-régész. A táblák kb. Kr. e. 1500-ból származnak és görög nyelvűek. E szerint Homérosz görögjei, helyesebben az iónok már 5-600 évvel az Iliász kelte előtt írástudók voltak, s a megfejtő szerint saját ábécéjük volt. Ez megcáfolná az eddigi tudományos közmegállapodást, hogy az e korban már szereplő görög népek írástudatlanok voltak, mert hiszen a görög ábécé foinik eredetű és sokkal későbbi időből származik. A híradásban felsorolt angol és amerikai szakemberek, kik Ventris megfejtéseinek további feldolgozásával foglalkoznak, nem említik a krétai írást, sem sikeres kibetűzését, holott a közölt ábrákból első tekintetre megállapítható, hogy a feliratokon kétségkívül krétai írásjelekkel van dolgunk. Ebből egy igen egyszerű következmény adódik: ha a feliratok csakugyan görög nyelvűek, az azt jelenti, hogy valamelyik kis-ázsiai görög nép ebben az időben átvette és használta a krétai írásrendszert - ahogyan 3-400 századdal utóbb a foinikot. S a kérdés csak az, miért mondott le az előbbiről, s miért lett általánossá és véglegessé a másik? Ebben a szokott körülmények játszhattak közre: a népközi érintkezés, a kereskedés stb. viszonyai, de a döntő ok nyilván az lett, hogy a foinik betűábécé fejlettebb volt, és jobban simult a görög beszéd törvényeihez.