{2-187.} 1. Az európai nemzetek és a modern nacionalizmus kialakulása

A NEMZET, MINT EURÓPA JELLEGZETES EGYSÉGE

A nemzet, mint Európa jellegzetes egysége, csaknem másfél évezredes fejlődés eredménye. Közkeletű felületes nézet, hogy Európában az államhatárok és velük együtt a nemzeti keretek másfél évezrede a szünetlen változás állapotában vannak, amelyben a hatalmi erők hatásán kívül semmi állandóság vagy belső törvényszerűség nem érvényesült. Ez a szemlélet nem veszi észre, hogy a változó államhatárok és áttekinthetetlen hűbéri viszonylatok zűrzavara mögött Európa nemzeti keretei – a nemzeti {2-188.} keretek megalakulásának, helyi változásainak és osztódásainak kritikus időszakaitól eltekintve (i. sz. 5–6., 10., 15–16. és 19–20. század) – meglepő állandóságot és hallatlan szívósságot mutattak. Nemzetek, ha egyszer létrejöttek, a történelem tanúsága szerint pusztán a központi hatalom meggyengülése és helyi hatalmak önállósulása folytán sohasem estek széjjel: az önállósult helyi egység csak akkor vált külön-külön új nemzetté, ha különállásához megfelelően erős vagy hosszan tartó politikai élmények járultak, melyek az új egység belső öntudatát és külső tekintélyét megalapozták.

AZ EURÓPAI NEMZETEK KIALAKULÁSA

Európa nemzeteinek kialakulása az i. sz. 5–6. században indul meg azokból a germán királyságokból, melyek egy-egy tekintélyes dinasztia vezetése alatt a Római Birodalom örökségét maguk között felosztották, és teljesen ötletszerű kezdeti hódításokból kiindulva, némi igazodás és rendezkedés után felveszik a Római Birodalom egykori nagy egységeinek formáját: a frankok királysága Galliáét, a nyugati gótoké Hispániáét, az angolszászoké Britanniáét és a longobárdoké Itáliáét. A Nyugatot egyesítő Karoling Birodalom szétesése után az újból megjelenő olasz és nyugati frank, majd francia királyság mellett a 9. században alakul meg a német királyság. Ezekhez csatlakozik nemsokára északon a három skandináv állam és keleten a három kelet-európai katolikus állam: Lengyelország, Magyarország és Csehország. A nemzeteknek ezzel a zárt számával indult neki Nyugat-Európa a középkor delelőpontjának. Kissé szétfolyóbbak a keleti kereszténység területén alakuló nemzeti keretek. Oroszország a Rurik-ház vezetése alatt a 9–10. században egyesül. A bizánci birodalom a római–görög folytonosságot őrzi, a balkáni területen azonban a nyugati királyságok módjára fiatal népek királyságai alakulnak meg: a bolgároké, szerbeké és horvátoké a 8–11. század között, a dunai román fejedelemségek és a Litván Nagyfejedelemség valamivel később.

1414-ben, a konstanzi zsinaton a nyugati Európa öt vezető {2-189.} nemzete: az olasz, francia, angol, német és spanyol, mint kialakult karakterű, politikailag együvé tartozó és tudatosan számon tartott egységek jelennek meg. Ekkor kezdődik a nyugat-európai és a közép-európai nemzeti keretek jellegének a végzetes elválása is: a francia, angol és spanyol királyságok mind testesebb, mind effektívebb valóságokká válnak, a német és olasz királyságok mind testetlenebbekké, mind láthatatlanabbakká, mind szimbolikusabbakká. Ekkor alakul meg néhány további kisebb európai nemzet. A Németország és Franciaország közötti átmeneti területen alakul ki a burgundi hercegek országának (Huizinga által finoman feldolgozott) politikai élményéből, majd a németalföldi szabadságharc nagy egyesítő és elválasztó élményéből a holland és a belga nemzet. Előbb kezdődik, de ekkorra fejeződik be Svájc végleges kiválása a német birodalomból. Olaszország politikai szétesése során főleg a dicsőséges Velencei Köztársaság és a Szicíliai Királyság keretein belül mutatkoznak külön nemzetalakulás tünetei. Ekkor fejeződik be a Pireneusi-félsziget újraegyesülése, majd szétválása spanyol és portugál nemzetre, amiben a tengerentúli hódítások nagy élményének is bizonyára megvan a maga része. Ekkortájt jelenik meg az első népies nacionalista: Jeanne d'Arc, s már megjelennek mindazok a gondolatok, melyekben a nemzeti érzés mindmáig tudatosodni szokott: a nemzet, mint amelynek java a legfőbb közösségi szempont, a nemzeti sajátosságok számontartása és értékelése, az idegen uralom elutasítása, sőt már a nemzeti nyelv értékelése is. A nyelvi egység azonban ekkor még nem szerepel nemzetalkotó tényezőként. Ortega találóan mutat rá, hogy a legújabb kori Európában az államok nem azért voltak egynyelvűek, mert az egynyelvű népek állottak össze, és alakítottak országot, hanem azért, mert egy fennálló állami és nemzeti keretet egyik vagy másik nép politikai, kulturális vagy számbeli hegemóniája egynyelvűvé tett. Valóban, ma is számos európai nyelvhatár őrzi régen elsüllyedt politikai határok emlékét: a francia–vallon nyelvhatár, a francia–katalán nyelvhatár, a dán–norvég és a svéd–norvég dialektushatár stb. stb.

{2-190.} KÖZÉPKORI HATÁR ÉS NEMZETI KERET

Az így kialakult középkori európai nemzetek határai, ha el is tolódnak itt-ott valamivel, a nemzeti keret egésze alig változik. Azok a politikai szerkezetek, amelyek hűbéri vagy családi alapon a nemzeti egységeket keresztező kapcsolatokat hoznak létre, többnyire igen törékenyeknek bizonyulnak, de még ha helyenként igen sokáig el is tartanak, előbb-utóbb megszűnnek anélkül, hogy a nagy keretek egymás közötti határaiban nyomot hagynának. Így születik meg és szűnik meg az angol–normand, majd az angol–francia kapcsolat, az aragon–szicíliai, a spanyol–nápolyi, spanyol–milánói, majd az osztrák–milánói kapcsolat, a spanyol–németalföldi, majd az osztrák–németalföldi kapcsolat, az angol–hannoveri kapcsolat, a csaknem ezeréves savoyai–piemonti kapcsolat és mindenekfelett a Német-római Császárságban megtestesülő német–olasz kapcsolat. Mindegyiknek megmaradtak a maga emlékei, de egyik sem okozott az érdekelt nemzetek egymás közti határaiban lényeges eltolódást.

A MODERN ÁLLAM ÉS A FORRADALMI NACIONALIZMUS

Nyugat-Európában a 15–17. században lassan kialakult a modern állam. Az egykor jelképes központi hatalom mind erősebben ragadja meg a nemzet politikai életét, s a nemzeti tudatban mind erősebben részt vesz az állami apparátust mozgató értelmiségi réteg és a városi polgárság is. A székváros lassan az egész országé lesz, s az ország nemcsak politikailag és jogilag, hanem igazgatásilag és gazdaságilag is jellegzetes egységgé válik. Ebben a helyzetben következik be a francia forradalom, melynek egyik döntő következménye a közösségi érzelmek intenzívebbé válása és demokratizálódása, a modern patriotizmus megszületése volt. Itt az értelme annak az egyébként felületes állításnak, hogy az európai nacionalizmus a francia forradalommal született meg. Mint mondottuk, sem a náció, mint tény, sem a hozzáfűződő érzelem nem 1789-ben született meg, hanem ennél századokkal, sőt csaknem egy évezreddel régebbi időben. Csak éppen ennek a közösségi formának 1789-ig a nemesség volt a tudatos hordozója. {2-191.} A francia forradalomban az értelmiségi és a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzeti keretbe való behatolása, mely a középkor végétől kezdve szüntelenül tart, az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, s ebből az élményből születik meg a modern nemzeti érzés. A forradalmi demokrácia és egyáltalán minden demokrácia, bármennyire is az ember szabadságát hirdeti is meg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségben valósítja meg, s ez az élmény a szóban lévő közösség iránti érzelmeknek nem a lanyhulását, hanem a fokozódását, erősödését jelenti. A demokratikus közösségi érzésnek az adja meg az óriási hőfokát és feszítőerejét, hogy két érzés egyesül benne: a harmadik rend, a nép, a mindenki birtokba veszi és magáévá teszi a királyok és nemesek országát, annak minden történeti és politikai presztízsével, reprezentatív és kihívó öntudatával együtt, ugyanakkor azonban felruházza mindazokkal a meleg és közvetlen érzelmekkel is, melyekkel addig a polgár a maga szűkebb közösségeit vette körül. Ebben az egyesülésben a polgár érzései voltak az erősebbek, és a demokrácia lényege szerint kellett is, hogy erősebbek legyenek: a modern demokrácia végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett. A demokráciának és nacionalizmusnak ez a kapcsolata Nyugat- és Észak-Európában, ahol a politikai tudat zavarai vagy kóros deformációi nem állottak elő, máig is élő eleven valóság.