{2-865.} A KOALÍCIÓ VÁLASZÚTON

1. A Baloldali Blokk és a Független Kisgazdapárt képviselői 1946. okt. 30-án ültek tárgyalóasztalhoz, hogy tisztázzák belpolitikai nézeteltéréseiket. A pártközi tárgyalások azonban november végére gyakorlatilag holtpontra jutottak, s nem koronázta siker Tildy Zoltán köztársasági elnök karácsony előtti erőfeszítéseit sem, hogy a koalíciós partnerek a tárgyalások fonalát ismét felvegyék.

2. L. e kötetben: A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások c. tanulmány 3. számú jegyzetét.

3. 1946. márc. 31-én Görögországban az ENSZ égisze alatt választásokat rendeztek, amelyet a királypárti erők nyertek meg; a 354 mandátumból 206 a royalista párté (Néppárté) lett. A Görög Kommunista Párt, szovjet tanács ellenére, bojkottálta a választásokat. Az 1946. szept. 1-i népszavazáson a görög választók 70%-a II. György király hazahívása, tehát a monarchia restaurálása mellett döntött. A hatalomra jutott monarchista erők folytatták a demokratikus mozgalom elleni terrorhadjáratot, főként a kommunistákat és a volt ellenállókat üldözték. A GKP vezetői a hegyekbe vonultak, s megkezdték a fegyveres ellenállás megszervezését, amelyre a GKP Központi Bizottságának 2. plénuma már 1946 februárjában határozatot hozott. Október végén megalakult a Görög Demokratikus Hadsereg, majd később az ideiglenes demokratikus kormány. A kezdeti elszigetelt összecsapások a kormánycsapatok és a demokratikus hadsereg közötti szabályos háborúvá alakultak. 1946 végére a polgárháború az ország nagy részére kiterjedt. A görög polgárháború 1949 augusztusáig tartott.

4. Bulgáriában 1946. okt. 29-én rendeztek parlamenti választásokat, amelyeken az ellenzéki pártok is indultak. A baloldali kormánykoalíció fölényes győzelmet aratott, a Hazafias Front pártjaira mintegy 3 millióan szavaztak, az összes szavazók majd 70%-a. A 465 képviselő közül mindössze 99-en tartoztak az ellenzékhez. A legerősebb párt a Bolgár Munkás (kommunista) {2-866.} Párt lett, amely a szavazatok több mint 50%-át kapta, s 275 képviselővel rendelkezett. Nov. 22-én a Komintern volt főtitkára, G. Dimitrov elnökletével új koalíciós kormány alakult, amelyben 20 tárca közül 10 élére kommunisták kerültek. Romániában 1946. nov. 19-én került sor országos választásokra. A Demokratikus Pártok Blokkja (az RKP, az SZDP, az Ekés-Front és a Liberális Párt Tătărescu vezette csoportja) a szavazatok 71,8%-ának megszerzésével nagyarányú győzelmet aratott, míg az ellenzék (a Nemzeti Paraszt Párt és a Liberális Párt) súlyos vereséget szenvedett. A 414 mandátumból 348-at a DPB kapott, s a Magyar Népi Szövetséggel együtt a baloldali, demokratikus pártok 377 képviselővel rendelkeztek. Ismét P. Groza lett a miniszterelnök, s a munkáspártok újabb minisztériumok irányítását vehették át. Mindkét országban az ellenzéki sajtó, amelyhez csatlakoztak a nagy nyugati lapok is, azzal próbálta a baloldal győzelmének értékét csökkenteni, hogy választási visszaélésekről, erőszakról, a demokratikus jogok, mindenekelőtt a sajtószabadság megnyirbálásáról kezdett cikkezni. Az 1945. évi magyarországi nemzetgyűlési választásokat a hazai és a nemzetközi közvélemény mint „tiszta”, erőszakmentes, szabad, demokratikus választásokat tartotta nyilván.

5. Utalás arra, hogy 1941. márc. 27-én a nyugatbarát fiatal katonatisztek egy csoportja puccsal megdöntötte a németek felé orientálódó Cvetković-kormányt, amely csatlakozott Németország, Olaszország és Japán háromhatalmi egyezményéhez. A katonai felkelést irányító Dušan Simović tábornok elnökletével megalakult új kormányban részt vettek a fasiszta Németországhoz való közeledést ellenző ellenzéki pártok. A hatalomátvételt támogatta a szerb egyház is, amely szintén helytelenítette az antikomintern paktumhoz való társulást. A Simović-kormány kinyilvánította Jugoszlávia semlegességét, és 1941. ápr. 5-én barátsági és megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjetunióval. Másnap (ápr. 6-án) azonban Németország hadüzenet nélkül megtámadta és lerohanta az országot.

6. Bogdán Filov németbarát kormánya 1941. márc. 1-én csatlakozott {2-867.} a háromhatalmi egyezményhez, s hozzájárult ahhoz, hogy a hitlerista csapatok bevonuljanak az országba, és katonai támaszpontokat építsenek ki Jugoszlávia, ill. Görögország megtámadására. Májusban – a náci Németország oldalán bekapcsolódva a háborúba – megszálló katonai egységeket küldött Jugoszláviába és Görögországba. Az 1941. jún. 22-i német agresszió után – Berlin követelései ellenére – a bolgár néptömegek szovjetbarát érzelmei miatt nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem csak Angliának és az Egyesült Államoknak, s csak az utóbbiakkal szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat. A háború befejező szakaszában, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált a náci Németország katonai veresége, és szövetségeseinek tábora is felbomlott, a bolgár monarchofasiszta rendszer is lépni kényszerült. 1944 augusztusában a nyugati szövetséges hatalmakhoz fordult fegyverszünetért; szept. 2-án az 1934 után betiltott, nyugati beállítottságú ellenzéki pártok vezetőinek részvételével új kormány alakult, amely szept. 5-én nyilatkozatot adott ki a „teljes semlegesség”-ről, de ennek ellenére átengedte az ország területén a visszavonuló német csapatokat. A Vörös Hadsereg időközben elérte a bolgár határt, s szept. 5-én hadat üzent Bulgáriának, majd megkezdte az ország felszabadítását.

7. A közvetlen népi demokrácia szervei Jugoszláviában az ún. népfelszabadító bizottságok voltak, amelyek 1941 őszétől alakultak meg a partizánhadsereg által felszabadított területeken. Tagjaikat választották. Feladatuk a hadsereg ellátása, a közrend fenntartása, a társadalmi, gazdasági és politikai élet szervezése és irányítása volt. Politikai szerepet is játszottak. A felszabadulás után a népfelszabadító bizottságok közigazgatási és politikai funkcióját szétválasztották, s mint a néphatalom helyi szervei, hatóságai, az új állami-politikai rendszer alapjává váltak.

8. A kisgazdapárt Nagy Ferenc és Kovács Béla vezette paraszti szárnya, amely társadalmi-politikai ideáljának a parlamentáris berendezkedésű paraszti-kispolgári demokráciát tekintette; bázisát a kis- és középparasztság s egyes gazdagparaszti csoportok alkották.

{2-868.} 9. Eckhardt Tibor (1888–1972) – szélsőjobboldali, majd kisgazdapárti politikus. 1919–22-ben az aradi, majd a szegedi ellenforradalmi kormány, később a Külügyminisztérium, ill. a Teleki-kabinet sajtófőnöke. 1922-ben képviselő kormánypárti programmal. 1923-ban kilépett az Egységes Pártból, s – többedmagával – megalakította a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártot. Ugyancsak alapító tagja, majd vezetője az Ébredő Magyarok Egyesületének. 1927-ben – Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt – kilépett a Fajvédő Pártból. 1928-tól a Magyar Revíziós Liga ügyvezető alelnöke. 1930-ban csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz, amelynek – Gaál Gaszton halála után – 1932-től 1940-ig pártvezére. 1931-től ismét parlamenti képviselő. 1935 után ellenezte a németbarát külpolitikai orientációt s az ország teljes fasizálására irányuló szélsőjobboldali törekvéseket. Az angolszász irányzat híve lett. Horthy kormányzó és gr. Teleki Pál miniszterelnök megbízásából 1940-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy kapcsolatokat építsen ki és propagandát folytasson a nyugatbarát uralkodó körök politikájának szellemében. A második világháború után nem tért vissza; később a jobboldali magyar emigráció egyik vezéralakja lett.

10. A Független Kisgazdapártnak a reakciós, jobboldali elemektől való megtisztításának gondolatát – egyéb fontos belpolitikai és gazdaságpolitikai kérdésekkel együtt – a Baloldali Blokknak a kisgazdapárthoz intézett 1946. okt. 18-i levele vetette fel, nem először a felszabadulás óta. A kisgazdapárt ezt a követelést eleinte mereven elutasította, de a november végi–december eleji pártközi tárgyalásokon – főként a romániai és bulgáriai, nagy baloldali győzelemmel végződött választások hatására – Tildy Zoltán és Nagy Ferenc taktikai célból felajánlották: készek a jobboldali, kommunistaellenes elemeket a pártból kizárni azzal a feltétellel, ha a megmaradt részből és a parasztpártból Független Parasztpárt névvel új, egységes parasztpártot hozhatnak létre. A munkáspártok határozottan ellenezték ezt a tervet, mert lényegesen megváltoztatta volna a belpolitikai képletet és a falusi osztályviszonyokat – a baloldal hátrányára. (L. részletesebben: {2-869.} Tóth István: A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948. Bp., 1972. 197 és köv. lapok. A továbbiakban: Tóth L: A Nemzeti Parasztpárt története.)

11. A Nemzeti Parasztpárton belüli politikai és személyi ellentétek 1946 nyarára–kora őszére éleződtek ki. Egyre határozottabban lépett fel a Kovács Imre körül tömörülő jobboldal, amely ellenezte a szoros együttműködést az MKP-val, az FKgP paraszti szárnya felé fordult, s igyekezett háttérbe szorítani a pártvezetőségen belül az Erdei–Darvas-féle baloldalt és a kommunista beállítottságú – főként fiatalabb – politikusokat. Politikai eszményképe egy harmadikutas paraszti-kispolgári demokrácia volt; a szocializmus perspektíváját elutasította. Kovács Imrééknek sikerült felsorakoztatniuk maguk mögött a párt paraszt képviselőinek egy csoportját, s fontos pozíciókat szereztek meg a pártvezetőségben. A párt a kettészakadás küszöbére érkezett. Hogy ez nem következett be, abban nagy szerepe volt Veres Péternek és az őt követő centrumnak, amely a baloldal (Erdeiék) támogatásával az 1946. nov. 2–3-i országos vezetőségi ülésen megakadályozta a párt politikai orientációjának megváltoztatását, a Baloldali Blokkal való szakítást, a kisgazdapárthoz való közeledést, s nem engedte a pártvezetőség gyökeres, a jobboldal szája íze szerinti átalakítását. (L. bővebben: Tóth I.: A Nemzeti Parasztpárt története. 177–197.)

12. A Szociáldemokrata Párton belüli áramlatokra vonatkozóan l. Molnár János: Irányzatok harca a Szociáldemokrata Pártban 1946–47-ben. Párttörténeti Közlemények, 1977. 1. sz. 3–68.

13. Az Egyesült Államok – Anglia támogatásával – 1945 nyarán a potsdami csúcskonferencián, majd szeptemberben a londoni külügyminiszteri értekezleten élesen támadta a romániai és a bulgáriai népi kormányokat, s a diplomáciai kapcsolatok felvételének feltételéül a legszélesebb alapon, a nyugatbarát polgári, kispolgári pártok, csoportok részvételével történő átalakításukat követelte. 1945 decemberében Moszkvában, a Külügyminiszterek Tanácsa értekezletén – szovjet javaslatra – kompromisszumos megállapodás született. Elhatározták, hogy ajánlják: az {2-870.} érintett két országban 2–2 ellenzéki politikus bevonásával alakítsák át a kormányt. Ez Romániában megvalósult, Bulgáriában azonban az ún. Hazafias Front ellenzék ellenállása miatt erős szovjet nyomásra sem sikerült kormányrekonstrukciót végrehajtani.

14. Sulyok Dezső (1897–1965) – ügyvéd, kisgazdapárti politikus. 1924-től 1945-ig Pápán ügyvéd s a Hitelbank helyi kirendeltségének ügyésze. 1945-től a Pénzintézeti Központ elnöke. 1935-ben a Nemzeti Egység Pártjának programjával parlamenti képviselő, de 1936-ban, nem helyeselvén Gömbös Gyulának az ország teljes fasizálására irányuló törekvését, kilépett a kormánypártból. Később a Független Kisgazdapárthoz csatlakozott; 1943-tól a párt értelmiségi szervezetének, az ún. Polgári Tagozatnak az egyik vezetője. Részt vett az FKgP és az SZDP 1943-as pártszövetségének megkötését célzó tárgyalásokon. A felszabadulás után 1945. aug.-tól az FKgP Intézőbizottságának tagja, később a jobboldal egyik vezéralakja. 1945. nov. 4-től nemzetgyűlési képviselő. A Szálasi-perben politikai ügyész. 1946. jan.-ban a köztársasági törvényjavaslat egyik kidolgozója és dezignált miniszterelnök. 1946. márc. 12-én a Baloldali Blokk nyomására kizárták a kisgazdapártból. Márc. 15-én a Magyar Szabadság Párt elnökévé választották; 1947 nyaráig a polgári ellenzék legfőbb hangadója. 1947 augusztusában elhagyta az országot; az Egyesült Államokban telepedett le. Tevékeny szerepet vállalt a magyar emigrációban; 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottságának tagja.

15. Nagy Vince (1886–1965) – ügyvéd, októbrista, majd kisgazdapárti politikus. Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. 1917–18-ban függetlenségi párti képviselő. A polgári demokratikus forradalom idején, 1918. nov. 14-től a Károlyi-kormány miniszterelnökségi államtitkára, 1918. dec. 12-től 1919. márc. 21-ig belügyminiszter. Ő vitte keresztül 1919. febr.-ban a KMP vezetőinek letartóztatását. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Erdélybe költözött, ahonnan 1922-ben tért vissza Budapestre. Az ellenzéki beállítottságú Függetlenségi Kossuth {2-871.} Párt egyik vezetője, 1923-tól 1926-ig országgyűlési képviselő. 1935-ben pártjával választási szövetségre lépett Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjával. A harmincas évek végén és a háború alatt a kisgazdapárttal működött együtt. A felszabadulás után, 1945 áprilisában párthíveivel csatlakozott a kisgazdapárthoz. Tagja az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, 1945. nov. 4-től nemzetgyűlési képviselő. 1946. márc. 12-én koalíció- és kommunistaellenes magatartása miatt a Baloldali Blokk nyomására kizárták a kisgazdapártból, de mandátumát megtarthatta. Sulyok Dezsővel együtt a szabadságpárt egyik megalapítója és vezére. 1947-ben elhagyta az országot, később az Egyesült Államokban telepedett le. 1950-től a Magyar Nemzeti Bizottmány vezetőségének tagja.

16. A második köztársaság 1848 februárjától, az ún. februári forradalomtól 1851 decemberéig, Louis Napoléon államcsínyéig állt fenn.