{1-183.} ERDEI FERENC MUNKÁSSÁGA A MAGYAR PARASZTSÁG VÁLSÁGÁNAK IRODALMÁBAN

{1-185.} Az ún. „falukutató” irodalom megítélése és értékelése körül meglehetős fogalomzavar uralkodik. Egységes gyűjtőnéven emlegetik a falukutató írókat, de értékelésükben a legellentétesebb és legegyoldalúbb szempontok érvényesülnek. Az első szempont, amit velük szemben általánosan alkalmaznak, az irodalmi. A falukutatók legtöbbje mindenekelőtt író, s munkásságuk egészéből legtöbbnél kitűnik, hogy a maguk végleges és méltó helyét a magyar irodalomtörténetben akarják megtalálni: saját beállítottságuk és a közönséghez való viszonyuk is inkább az írók közé sorolják őket. A másik szempont, mely megítélésükben érvényesül, a tudományos szempont. A falukutatók társadalmi tényeket állapítanak meg, helyszíni és statisztikai kutatásokat végeznek, s általános törvényszerűségeket nyernek eredményként. Úgy látszik, hogy a falukutatás nem más, mint a szociográfia egyik ága: földművelőkre, parasztokra, falusiakra irányított szociográfia. Ilyen mérték szerint szokták néha megdicsérni, gyakrabban kárhoztatni a falukutatók műveinek tudományos nívóját, sajnálkozni vagy örvendezni objektivitásuk hiányán vagy meglétén és tudományos kutatásokkal cáfolni vagy igazolni állításaikat. A harmadik lehetséges szempont a politikai szempont: e szerint a falukutató irodalom valójában különleges tárgyú politikai újságírás. Rendesen tudományos részről szokták őket azzal a formulával elintézni, hogy nem tudományt művelnek, hanem „publicisztikát”. Valóban jellegzetesen úgy lépnek fel, mint a politikai ellenzék: visszaéléseket lepleznek le, a törvények és intézmények hiányait állapítják meg, és reformokat sürgetnek, vagy forradalmat jósolnak. Politikai értékelés alapján fűztek a közvélemény széles rétegei a falukutató irodalom megjelenéséhez nagy várakozásokat, és szántak a falukutatóknak politikai {1-186.} szerepeket. Ugyanilyen alapon, de ellentétes értékeléssel minősült munkásságuk lazítássá, felforgatássá és elhallgattatásuk ügyészi feladattá.

Furcsa volna mindennek alapján az un. falukutató irodalmat vegyes műfajnak tekinteni, amelyet irodalmi, tudományos és politikai szempont szerint más-más értékelés illet meg. Ha egységben nézzük Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Zoltán1, Kovács Imre2, Féja Géza, Erdei Ferenc és Darvas József munkásságát, egységes jellegű írói és gondolkodói megnyilvánulást érzünk bennük, melyet az irodalmi, tudományos vagy politikai szándék kiemelkedése csak színez egyiknél-másiknál. Mindnyájuk munkásságának közös alapvonása, hogy a magyar nemzeti közösségnek egy történeti helyzetéhez kapcsolódik. Ennek a történeti helyzetnek egy lényeges jellemzője van: az, hogy válságos helyzet. A válság tudata az, mely a falukutató irodalom íróit, tudományos és politikai vonatkozásait egységbe foglalja, és elválasztja minden másfajta megnyilvánulástól, mely csak szépirodalom, bár ugyanazokat a témákat dolgozza fel, csak tudomány, bár ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, és csak politika, bár ugyanazokat a terveket akarja megvalósítani. A falukutató irodalom tehát válságirodalom, a magyar parasztság válságának az irodalma. Valóban irodalom, mert az írói lelkiismeret az, mely a válságot megérzi; de nem kevésbé tudomány is, mert a válságban általános érvényű igazságokkal kell rendet teremtenie; végül ugyanannyira politika is, mert a válság megoldására, a válságba jutott közösségben a lehetőségek és szerepek új elosztására irányul.

A válságirodalom természeténél fogva irodalmi, tudományos és politikai szempontból egyaránt megtermékenyítő. Ha azonban nyelvét nem fűti át az írói lelkiismeret izgalma, ha általánosításai nem jutnak a válság gyökeréhez, s ha megoldásainak nincs politikai értékük, akkor nem külön-külön irodalmi, tudományos és politikai szempontból értéktelen, hanem a maga teljes egészében. Ha a válságirodalmat mindenáron műfajként akarjuk elhelyezni, akkor a magyar közösségben Németh László, az európai {1-187.} közösségben Splenger3, Ortega4 és Huizinga5 művei jelentik ennek a műfajnak a magasiskoláját.

A magyar parasztság válságának az irodalma vonta először kétségbe azt a közhitet, melyen az egész világháború utáni magyar konszolidáció nyugodott: hogy ti. a magyar parasztság egyszerű életviszonyok között élő, de sorsával és életformájával elégedett s a történeti osztályok vezetését lojálisan követő rétege a társadalomnak, mely a kisgazdamozgalom révén a politikai érvényesülés és érdekvédelem kielégítő útját is megtalálta. A magyar parasztság válságának irodalma mutatott rá arra, hogy a parasztság nagy tömegeinek az életnívója a szoros szükség és a tehetetlen nyomorúság között mozog (Szabó Zoltán)6, hogy a parasztság körében felbukkanó társadalmi patologikus jelenségek (egyke, szekták) nem helyi okokból származnak, hanem a nyomor, földtelenség és rossz földbirtokeloszlás szorító és sorvasztó hatásából (Kovács Imre)7, és a parasztság nemcsak hogy nem lojális követője a vezetését igénylő osztályoknak, hanem anyagi és erkölcsi érdekeivel teljességgel ellentétes vezetést érez, tud és tűr maga felett (Féja Géza)8.

A magyar parasztság válságirodalmának ebbe a színképébe kell külön színként elhelyeznünk Erdei Ferenc munkásságát. Általában azzal szokták kiemelni, hogy az inkább „publicisztikai” jellegű falukutató irodalomban az ő munkássága nagyobb tudományosságával tűnik ki. A megkülönböztetés kétes értékű: amennyi dicséret van benne az egyik oldalról, ugyanannyi benne a gáncs a másikról, és ami a fő, nem igaz, helyesebben nem így igaz. Erdei munkássága tökéletesen és maradéktalanul beleilleszkedik a magyar parasztság válságának az irodalmába: írói lelkiismeretből fakad, tudományos értékű igazságokat állapít meg, és politikai hatásra irányul. Sem irodalom, sem tudomány, sem politika magában, hanem egyetemes érvényű megtámadása az irodalom, tudomány és politika világában egyaránt jelentkező és egyaránt válságba vivő illúzióknak. Ami Erdei műveinek nagyobb tudományos hitelt ad, az nem „tudományos” jellegük, hanem a bennük foglalt leszámolás bátorsága, teljessége és termékenysége. {1-188.} Erdei középponti tétele az, hogy ami itt válságban van, az maga az egész parasztéletforma. Nem a parasztság életnívó-süllyedése a válság főkérdése: azon talán fog segíteni egy körültekintő szociális és jóléti politika; nem a földbirtokeloszlás a legfőbb baj: azon segíthetne egy ügyes földbirtok-politika; és nem a parasztság jogi és politikai helyzetén múlik minden: azt megoldaná egy modern közigazgatási reform. Mindez azonban önmagában hatástalan tüneti kezelés, mert nem a szociális, gazdasági és politikai elesettség okozza a parasztság egyetemes válságát, hanem az egész paraszti életforma magában hordozza az emberi életnek a termelés nyűgeihez való kötöttségét, az emberi és kultúrélet fővonaláról való leszorítottságot, egyszóval az emberi elesettséget, aminek a szociális, gazdasági és politikai elesettség csak részletjelenségei.

Erdei mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy a közvélemény félreérti a kérdést, mikor falukutató irodalomról beszél, mert tévedés azt gondolni, hogy a parasztság, a mezőgazdaság és a falu problémája egy és ugyanaz. (Magyar falu, 45. o.)9 Ez az azonosság egyáltalán nem áll meg, mert vannak – Nyugat- és Észak-Európában – mezőgazdák, akik nem parasztok, hanem földművelő foglalkozású szabad polgárok, és vannak – Magyarországon is – mezőgazdák, akik nem falvakban élnek, hanem tanyákon és agrárvárosokban. Ezzel már adva is van az a két illúzió, amelynek lerombolására Erdei munkássága elsősorban irányul. Egyik a paraszt illúziója, másik a falu illúziója.

Négy műve közül az első, a Futóhomok10 megrendelt mű: egy sorozat tagjaként készült, s Pest megye és Bács megye szociográfiáját tartalmazza. Mindamellett nem igazi leíró munka: a leírt terület minden egyes pontja példáz valamit, és ez a valami mindig az, hogy milyen tényezők emelik ki a parasztot elesett, alázatos, magatudatlan s magán segíteni képtelen állapotából, s milyen tényezők tartják meg ugyanebben. Az egész leírt vidékből a legnagyobb átérzéssel a három élen haladó Duna–Tisza közi tanyás nagyváros, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd erőteljes, terjeszkedő, új termelési ágakat meghonosító, exportpiacokat {1-189.} teremtő, öntudatosan polgárosodó, de ugyanakkor a politikai érvényesülést is igénylő parasztságát írja le. Élesen áll szemben ezzel a képpel a Duna mentén fekvő bezárt életű, részben egykéző, részben jobbágyi elmaradottságban tengődő kis falvak élete, s Erdei olvasása után nem kétséges, hogy az egész különbséget egyrészt a városi szabadság és a falusi bezártság, másrészt az öntudatos polgárosodás és a magatudatlan parasztállapot különbsége okozza. Ebben a könyvben többször van alkalma németekkel foglalkoznia. Leírja, hogy a dunapataji és solti magyarok eladó földjeiket Hartán doboltatják, „tudván, hogy a vevő csak hartai német lesz”. (Futóhomok, 205. o.) Ez a tény azonban nem vált ki belőle semmiféle literátori jajongást fajtánk pusztulása felett, s a nyugodt ténymegállapítás mögött ott érzik benne az alföldi mezőváros szülöttének az öntudata, aki tudja, hogy ugyanez Makón vagy Kecskeméten nem történhetnék meg. Nem vak a veszedelemmel szemben, de a belső veszedelmet nagyobbnak érzi, mint a külsőt. A Buda környéki svábságról írja: „Ha olyan magyar társadalom ölelte volna körül, mely széles alapú magyar kultúrán és általános civilizáltságon épült, akkor már magyar polgár lett volna ez időre. Így azonban csak rejtett kívánsága a polgárosodás, és az fogja megnyerni magának, aki hamarabb eljuttatja ezt hozzá. Aki jobban siet. S mivel a magyarok nem sietnek, a németek pedig nagyon igyekeznek: van német veszedelem.” (Futóhomok, 31. o.)

A könyv utolsó fejezetében Erdei keserű szájízzel kerül szembe azzal az igyekezettel, mely a népi kultúrával meghasonlott és népi viseletét levetett népet „vissza akarja vezetni” a népművészethez és a népviselethez. A népművészet őszinte hívei számára hangja keménynek és ellenségesnek tűnhetik fel: érezhető, hogy számára mindennemű népművészeti buzgólkodás gyanús, mert a paraszt állapot teljes fenntartásának gyakran nem is titkolt szándékát látja benne. „A gyöngyös bokréta divat, tehát egészen más jelenség, mint a parasztművészkedés volt teremtő korszakában. Ha tökéletes hűséggel le is másolnák a régi formákat, vagy hasonló esztétikai értékű újat produkálnának, akkor is egészen {1-190.} más értelmű ez az »újparaszt« művészkedés, mint volt a régi. Az a minden termelési elfoglaltság mellett is megnyilatkozó »alkotó« ösztön munkája volt, amely közösségi motívumalkotás útján feldíszített minden feldíszíthető eszközt és alkalmat, emez pedig eredendően nem paraszt cselekedet: tartalom és jelentés nélkül való másolás vagy kompilálás, fiatalok divatja, melyet az anyagi haszon, a szenzáció, a föltűnés és a parasztvilág határai közül való kiemelkedés vágya táplál.” (Futóhomok, 228. o.) S ebből kiindulva veti fel befejezésül azt a végső kérdést, mely egész munkásságának vezérgondolatát magában foglalja: „Csak egy feltevés igazolhatná a paraszti népélet megmentését és visszaállítását: ha jól van az, hogy a paraszt csak úgy ember, ahogy parasztként embernek lehet lenni, s ha jól van az, hogy egy társadalom kisebbségének a »magas« kultúráját csak »mély« kultúrára szorított többség képes fenntartani. De ki igazolja ezt a feltevést?” (Uo. 230. o.)

Második munkája, a Parasztok11 tartalmazza a leszámolást az idillikus, természeti környezetben élő, egészséges s a társadalom erőtartalékát jelentő parasztság illúziójával. Az egész mű hitelének a legnagyobb támasza és erőssége az, hogy amennyire történeti és társadalmi analízis, ugyanannyira személyes vallomás is: egy paraszt mondja el benne, hogy miként élte végig a paraszttá nevelődés kezdeti stádiumait, hogyan került az iskoláztatáson keresztül egy tökéletesen idegen világba, s hogyan ismerte fel a parasztéletforma szűk, korlátozott és megkötött voltát. Paraszt alatt Erdei nem ért akármilyen földművelőt, hanem csakis olyant, aki a társadalom többi részével szemben s annak a javára valamilyen módon megkötött állapotban s megszűkült formák között él, akár jogi megkötöttségben nyilvánul ez meg, akár a termelőhelyhez való kötöttségben. „Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. Ha senki sem szorít le egy csoportot szolgálatra és alvilági életre, az soha nem lesz paraszt… A parasztok valakik miatt parasztok, és valakiknek a parasztjai.” (Parasztok, 14. o.) Ebben a helyzetben alakult ki a parasztéletforma, melynek legfőbb jellemzője, hogy benne erkölccsé {1-191.} vált a szünetlen munka, és minden életmegnyilvánulás alárendelődött a termelésnek. Nem is lehet másképp, mert „a paraszt termelő nemcsak önmagát látja el, hanem egy fölötte álló társadalmat is” (uo. 64. o.). Akár a földesúr áll vele szemben, akár az agrárolló, akár a város ezerféle helyzeti előnye, a paraszt a társadalomban mindig többet ad, mint amennyit kap. A parasztság – bár a rendi társadalom alakította ki – nem rend, és nem is osztály, hanem a rendi társadalom osztatlan alvilága, a polgári társadalomban pedig osztatlan idegen test. (Parasztok, 14–15. o.) A paraszt állapot szűkreszabottsága nem függ osztályhelyzettől vagy vagyoni helyzettől: a gazdag parasztnak – amíg töretlen a paraszti életforma – szintén erkölcse a szünetlen munka, és szintén hátraszorított módon közlekedik a társadalom többi részével. A parasztságnak ez a meghatározása Erdeinél ment minden felesleges felháborodástól. Éles történeti távlattal helyezi el a parasztot az európai társadalom történetében, és teljesen tudatában van annak, hogy a társadalmi termelésnek az az egyensúlya, mely a paraszton nyugodott, a maga idejében teljesítőképes és az előző korhoz képest emberséges megoldás volt. (Uo. 191–192. o.) A parasztság mai válsága nem a parasztság belső megmozdulásából származott, hanem a rajta kívül eső világ megváltozásából: a technikai, termelési és közlekedési lehetőségek gyökeres megnövekedéséből. Ezen a ponton tér rá Erdei a válság magyar oldalára. Míg az északi és nyugati parasztok zökkenő nélkül átalakultak földművelő polgárrá, addig a középkelet-európai, különösen a magyar paraszt ennek az átalakulásnak a félútján megállott, ezer sorompóval, nehézséggel, ellenhatással találta magát szemben, s most sem előre, sem hátra nem találja az útját. Ugyanakkor, mikor a mai élet egyik oldalról mindazokkal a kulturális, gazdasági és politikai javakkal megrohanja a parasztságot, melyek paraszt állapotából kimozdítják, s a magyar vezető társadalom szövetkezeti tömörülést, minőségi termelést s közösségi felelősségérzetet követel tőle, a másik oldalról csodálkozva és ellenségesen nézi, hogy a parasztság e javak birtokában a parasztéletformát is le akarja vetkőzni, nem akar {1-192.} többet alázatos és szünetlenül dolgozó szolgája lenni a termelésnek, hanem élni akar a technika könnyítéseivel és kényelmeivel, nem akar többé termelőhelyéhez kötve lenni, hanem bele akar kapcsolódni a megnövekedett, meggazdagodott s a legtávolabb eső vidéket is magához vonzó város életébe, nem akar többé a maga népi kultúrájának mégoly szép és mégoly célszerű javaival élni, hanem egy rossz emlékű múlt jeleiként vetkőzi le őket, s cseréli fel – egyelőre – silány városi holmival. Ebben a könyvben még nagyobb erővel hangsúlyozza Erdei, amit a Futóhomok-ban a népművészetről mondott, s alátámasztja a parasztkultúrának általa adott elemzésével. A parasztkultúra szerinte elemi, közösségi és általános jellegű. Elemi, mert az ember szorult és szűk helyzetében a legközvetlenebbül kitalált és megvalósított megoldások rendszere, és minden megnyilvánulásával kötve van a termeléshez, a termelés alkalmaihoz és szerszámaihoz; közösségi, mert nem egyéni teljesítményekből épül, és nem egyéni helyzeteket old fel, hanem mindenkire érvényes paraszti zsinórmértékeket tartalmaz; végül általános a parasztkultúra, mert „sem úgy nem rétegeződik, hogy egyes csoportok magasabb szintjén élnek, sem úgy, hogy egy rész inkább termeli, alakítja, fejleszti, tágítja, a másik rész pedig inkább él vele, mint ez a városokban van… mindenki egyformán él vele, és mindenki egyformán részt vesz alakításában”. (Uo. 47. o.) Világos, hogy ennek a paraszti kultúrának a műveit lehet őrizni, csodálni és felhasználni, de e kultúrát magát „ápolni”, a parasztság körében propagálni, vagyis teremtő állapotában fenntartani lehetetlen. S minden vitába szállásnál jobban cáfolja a paraszti világ dicséretéről szóló elmefuttatások igazságát maga a parasztság azzal, hogy menekül a parasztéletforma elől akár úgy, hogy nem szaporodik, akár úgy, hogy a szekták eksztázisába merül, akár úgy, hogy a városba tódul munkásnak, cselédnek, altisztnek, nyugdíjasnak.

A végeredmény tehát az, hogy „parasztnak lenni most már nem lehet”. Teljességgel szemben áll Erdei azzal a parasztromantikával is, mely a parasztságot paraszt minőségében akarja {1-193.} politikai hatalomhoz juttatni, s egy parasztországtól, a parasztéletforma általánossá tételétől várja a társadalom válságának a megoldását. A parasztkultúra minden íze annyira egy szoros és alávetett helyzethez van kötve, hogy azt csak felszámolni lehet, nem általánossá tenni. S a könyvet lezárja egy jövőbe mutató vallomás: „Nem lehet parasztországot építeni…, de… hiszem, hogy parasztemberekkel lehet országot építeni… Hiszem azt, hogy az az emberfajta, mely épségben kibírta a sötétben lappangás századait, képes arra is, hogy romlatlan ösztönnel építsen akkor is, ha napvilágra kerül.” (Parasztok, 212. o.)

Negyedik műve, a Magyar falu, a másik illúzióval, a falu illúziójával foglalkozik. Amint nincs örök paraszt, és a paraszt nem természeti ember, úgy nincs örök falu sem, s a falu sem természeti, hanem társadalmi tünemény. Erdei nem nevez falunak minden mezőgazdasági települést, sőt minden csoportos mezőgazdasági települést sem, hanem szerinte ott kezdődik a falu, mikor a mezőgazdasági termelés helyéhez kötött csoportos település keletkezik, melyet a városhoz való viszonylatban a kizártság, a hátramaradottság, a kihasználtság állapota jellemez. A falu tehát, mint településforma, teljesen megfelel a parasztnak, mint társadalmi rendnek, persze nem úgy, hogy minden paraszt szükségképpen falusi volna, hanem úgy, hogy amiként mindenki valaki miatt paraszt, úgy minden falu is valamely város miatt falu. Falu az a vidéki település, mely hiányos és hátrányos közlekedésben él a várossal, s arra sincs reménye, hogy maga várossá legyen. Ezért nem nevezi falunak azokat az ókori vagy újkori településeket, melyek állandó, rendezett és egyenrangú közlekedésben élnek egy várossal, vagy minden várostól teljesen függetlenek, és szerencsés körülmények között maguk lehetnek várossá. A falut éppúgy, mint a parasztot, a rendi társadalom alakította ki, s ahogyan kialakult társadalmi okok miatt, úgy ilyen okok teljesen át is alakíthatják. (Magyar falu, 205. o.) Erdei tagadja azt a közhitet, hogy a falu romlatlan természeti környezet, mely erősebbnek, egészségesebbnek, „romlatlanabbnak” őrzi meg az embert. A természeti jelleg csak {1-194.} abban áll, hogy a paraszt nemcsak a társadalommal, hanem a természettel szemben is alázatos és megadó, s nem ismeri a nem parasztember hősies szembefordulását a természettel, amelyet éppannyi vagy több joggal lehet „romlatlannak” nevezni. Tagadja Erdei azt is, hogy a falu az a kis egység, amelyben őszintébb és helyesebb társadalmi viszonyok alakulhatnak ki, és kisebbek az ellentétek. A falusi közösség kis volta miatt nemhogy őszintébb és kiegyenlítettebb lenne itt az embereknek egymáshoz való viszonya, hanem éppen a megmerevült szembenállásnak a tipikus rendjét alakítja ki, a legerősebb és legbénítóbb társadalmi kötöttséget, a magánélet teljes hiányát és a magatartások kikerülhetetlen ellenőrzöttségét. Végül szembeszáll Erdei a falu illúziójának azzal a tételével is, mely szerint „a falu a társadalom szükséges rezervoárja, amelyből szüntelenül megújulhat a városok élete. Az biztos, hogy hosszú időn keresztül ilyen szerepet töltött be… arról azonban már vitázni lehet, hogy szükséges-e… Fölöslegessé teszi azonban az egész vitát magának a falunak a megnyilatkozása. Nem hajlandó ezt a szerepet betölteni, városba özönléssel apellál termelő szerepe ellen és gyermekkorlátozással a városi emberanyag pótlásának a kötelessége ellen.” (Uo. 206–207. o.) Egyszer az is megtörténhet, hogy nem a falu regenerálja a várost, hanem a város fogja válságából kisegíteni a falut. (Uo. 207. o.) Befejezésül rámutat arra, hogy nemcsak a falu és város közötti problémák, hanem egyetemes magyar problémák megoldását is jelenti a falunak a város életébe való teljesebb és méltóbb bekapcsolása. „Ha egyszer a magyar falu érdem szerint közlekedhet a városokkal, és szervezetten részt vehet a városok életében, akkor már nyitva is az út előtte, hogy behozza különös hátramaradottságát, és hogy emberanyagával átalakítsa a városok népét és kultúráját. Ha a magyar város és a magyar falu nem lesz olyan külön-külön bezárt világ, mint amilyen most, akkor sem a polgári fejlődés nem szorul a városok szigeteire, sem a magyarság java értékei nem szorulnak ki a falvak tehetetlenségébe. Akkor a falu úgy és olyan magasra fejlődhet, ahogy csak a város idegen szigetei tudtak eddig, és {1-195.} akkor a város olyan magyarságnak lehet a hajléka, amilyen eddig csak a falvak kivetettségében tenyészett.” (Uo. 230. o.)

Harmadik műve, melyet az ellentét szemléltetése végett utoljára veszünk sorra, a Magyar város.12 E könyv alapja a városi életnek az az értékelése, melyet a fentiekből már ismerünk. A hangsúly nem a városban élésen van, hanem a városi szervezetű életen, aminek a magasabbrendűsége azon nyugszik, hogy a városi élet nemcsak egyéni, de tömeges lehetőségét nyújtja annak, hogy az emberek a maguk életében a termelést és a fogyasztást, a termelőhelyet és a lakást, a gazdaságot és a háztartást elválasszák egymástól. Ezzel a háztartás, a fogyasztás és ezek színhelye, a lakás felszabadul a termelés kötöttségeiből, s a szabad, kötetlen és önnön törvényei szerint folyó fogyasztással kezdődik minden kulturált és szabad emberi élet. Ezt az értékelést Erdei alátámasztja a modern építészet és városrendezés változatos törekvéseivel és eredményeivel, melyek minden úton e felé az ideál felé törekednek.

A másik lényeges tartalma e könyvnek a magyar alföldi tanyás mezőváros értékeinek a felfedezése és az alföldi magyar parasztság legnagyobb történeti teljesítményeként való értékelése. A legszenvedélyesebben tiltakozik az ellen a szemlélet ellen, mely a magyar Alföld tanyarendszerét a nyugati „Einzelhof”13-okhoz hasonló önálló és teljes településformának veszi, és a magyar tanyavilág bajain, „elhagyatottságán” falusítással akar segíteni. Rámutat arra – amit a magyar Alföld igazi ismerői, Tessedik Sámuel14, Györffy István15, Szabó Kálmán16 mindig is tudtak –, hogy a tanya eredeti rendeltetése szerint nem önálló településforma, melyen a benne lévők minden évszakban és minden életkorban laknak, hanem csupán a gazdasági tevékenység színhelye, melyen munkaidőben és fiatalkorban laknak az emberek, de állandó közlekedésben vannak maguk vagy szüleik városi házával, vagy legalábbis állandó törekvésük, hogy öregségükre városi házat szerezzenek. A magyar tanyás mezőváros tehát a tanyarendszer segítségével városnyi nagyságúra tudott növekedni, s ezzel a legmostohább körülmények között megoldotta {1-196.} azt a megoldhatatlannak hitt kérdést, hogy földművelők is lehessenek városlakók (Magyar város, 9. o.), és elejét vette a mai Európa legnyugtalanítóbb tünetének, a mezőgazdaság elnéptelenedésének. Az a kétlakiság, mely az ember életét megoszt ja egy városi lakóház és egy tanyai munkahely között, ha első pillantásra költségesnek látszik is, következményeiben annál termékenyebb, mert ez teszi lehetővé, hogy a földművelők kis, zárt és kötött egységek helyett mozgékony életű városokban éljenek, s ez a városi közösségekben élő földművelő társadalom egészen más teljesítményekre képes, mint a látókörében, lehetőségeiben és hagyományaiban megkötött falusi. A magyar alföldi tanyás mezőváros teljesítményei az összes magyar kerti és kisüzemi exportcikkek: a makói hagyma, a szegedi paprika, a kecskeméti gyümölcs, a nagykőrösi zöldség, az orosházi, vásárhelyi és halasi baromfi és pulyka stb. A tanyás mezőváros kialakulását Erdei nem véletlennek, nem is történeti szerencsétlenségnek tulajdonítja, hanem a magyarság etnikumából folyó belső tendenciának, melynek érvényesüléséhez a török pusztítások által teremtett helyzet csak az alkalmat adta meg. A tanya elve ugyanaz az elv, mint a magyarság és más nomád állattenyésztők lakóhelyül szolgáló téli és munkahelyül szolgáló nyári szállásának a kettőssége, s innen van, hogy a kunok évszázadokkal a török pusztítás előtt szintén tanyás mezővárosokban telepedtek le, s a török pusztítás alatt és után az állattenyésztéshez visszatért alföldi magyarság ugyanezt a rendszert fogadta el. A 18. század végén és a 19. század elején, mikor az állattenyésztésről át kellett térnie a földművelésre, helyreállíthatta volna a falurendszert – az alföldi szlovákság hajlik is erre –, de az alföldi magyarság döntő cselekedete éppen az volt, hogy igényesen ragaszkodott a városi élet nyújtotta nagyobb szabadsághoz, szélesebb életkerethez, és megtalálta a módját annak, hogy az ősi szálláselvet a mezőgazdaságban is keresztülvigye, és megteremtse a földművelők városát, a tanyás mezővárost. A magyarság tehát nemcsak hogy nem képtelen a városalapításra, hanem az agrárvárosnak oly sajátos formáját alapította meg, mely kedvező körülmények között európai példa lehet.

{1-197.} Ebből következik a könyv harmadik lényeges mondanivalója: egy mezővárosokra alapított országrendezési terv, egy mezővárosok körül és azok mintájára kialakítandó megyerendszer terve, ahol minden megye egy városból s annak közlekedésileg szorosan hozzákapcsolt vidékéből áll. Erdei rámutat arra, hogy Szent István várrendszere és a nemesi megye rendszere egyaránt egy központnak és vidékének a szervezete volt a vár, illetőleg a megyeszékhely körül, ahol a nemesi vármegye idején a tehetősebb nemesek rendszerint házat is tartottak. A mai vármegyerendszer autonómiája azért szervetlen és céltalan, mert nem eleven közlekedésben lévő egységet foglal egybe. A megoldás azonban nem a vármegye és az autonómia megszüntetése, hanem az autonómiának életképes egységekre való ruházása, ami a mezőváros tanulsága szerint csak a mai megyénél kisebb, de a járásnál nagyobb területű, egy-egy város körül csoportosuló s azzal rendezett és állandó közlekedésben élő vidék lehet, amely azután önkormányzatát tartalommal is meg tudná tölteni. (Magyar város, 227–234. o.)

A fentiekben összefoglalt gondolatmenetek világosan éreztetik, hogy a magyar parasztság válságirodalmában Erdei van legközelebb ahhoz, hogy ne csak a válságról, hanem a válságból kivezető útról is tudjon valamit mondani. Neki is szemére szokták hányni, hogy nem a parasztról és a faluról beszél, hanem csupán ezeknek válságos, tarthatatlan és felszámolásra érett formáiról. Ezt azonban ő maga sem tagadja, s több helyen leszögezi, hogy volt és helyenként van is patriarkális primitívségben élő, helyzetével és életformájával még elégedett paraszt és falu, nemkülönben van és nálunk is lehetett volna a maga paraszt állapotából zökkenő nélkül és a parasztkultúrával való meghasonlás nélkül békésen fejlődő és fokozatosan polgárosodó paraszt és falu is. Erdei munkásságát egyáltalán a teljes és végső problémafelvetésekre, általános érvényű törvényszerűségekre és egyetemes érvényű megoldásokra való nagyobb törekvés különbözteti meg. A kezdeti falukutató irodalom ténymegállapításai meghökkentették a magyar középosztály jóhiszemű részét, és heves ellentmondásra {1-198.} késztették a megtámadott és érdekelt köröket. Érthetetlen és áthidalhatatlan űr volt a falukutatók által feltárt „tendenciózus”, „szenzációhajhászó”, „egyes kirívó esetekből általánosító” helyzetkép és a magyar középosztálynak, különösen a helyzetet hite szerint közelről ismerő vidéki vezető rétegnek a parasztságról kialakított képe között. Erdei viszont a feltárt képbe beleveszi ezt a vezető réteget magát is: megmutatja, hogy még teljes szaktudás és ügybuzgalom mellett is tökéletesen idegenül áll a parasztság életével, törekvéseivel, főleg pedig polgárosodó igyekezetével szemben, s így teljességgel vakká lesz azokkal a tényekkel szemben, melyeket állítólag oly közelről ismer. A többi falukutató mondanivalójából a közvélemény elsősorban azt jegyezte meg, ami elburjánzott visszaélésekről, ezek kirívó példáiról s a nyomor mélységeiről szólt. Ha eszébe jutna egy külsőséges reformpolitikának, hogy a falukutató irodalom nyomán támadt felbuzdulást vakvágányra vezesse, akkor a visszaélések tüneti és demonstratív orvoslása mellett a kezdeti falukutató irodalom egész frazeológiáját kisajátíthatná anélkül, hogy a bajok gyökerét még csak érintené is. Erdei megállapításai túl vannak azon, hogy ilyen módon félre lehessen őket érteni, s az a vád is lepattan róla, hogy egy „pesszimista” helyzetképet állít szembe egy éppúgy lehetséges „optimista” helyzetképpel: megállapításai egy teljes és végiggondolt helyzetképet állítanak szembe egy töredékes és érdekeltség által meghomályosított helyzetképpel. Mind a négy műve leíró szempontból is gazdag forrásmunka mindarra nézve, ami a magyar parasztság életmódjára, világképére, társadalmi rétegződésére, településformáira, gazdasági szervezetére és politikai törekvéseire vonatkozik. Konkrét javaslatai realistára mutatnak, nem fantasztára: az agrárnagyváros koncepcióját nem légüres térből agyalta ki, hanem a magyar tanyás mezőváros tényeinek és lehetőségeinek belülről való ismeretére alapította. Írásainak különös értéke fordulatos, zamatos és erőteljes nyelve, mely igen hajlékonyan simul írójának fogalomtisztázó és illúzióromboló szándékához. Mindezek alapján felmerül a kérdés, miért nem volt Erdei {1-199.} műveinek tartalmukkal arányos a hatásuk is. Nyilván olyan közvéleményhez szóltak, mely inkább reagál az egyszavas csodaszerekre, mint a teljes diagnózisra és az átgondolt tervekre. Azonban Erdei műveinek szerkezete és tárgyalásmódja is közrejátszhatott ebben. Mind a négy mű tizenöt ívnyi terjedelmű, úgy érezni, hogy a tárgy nem kívánja meg ezt a terjedelmet. Ugyanazt a jelenséget néha egymás után végigvizsgálja sorban különböző szempontok szerint, történeti és dinamikus sorrendben, hosszmetszetben és keresztmetszetben, s a sok ismétlés közepette vigyáznunk kell, hogy a szempontok szerkezeti egymásutánját el ne veszítsük. Az átütő erejű problémafeltevések erejét gyakran lecsökkenti a sokat megdicsért „tudományosság”, a különböző tudományos szakirodalmak ellentétes nézeteinek közbevetett sorra taglalása. Mindez együtt elegendően magyarázza, hogy Erdei műveinek egyelőre inkább lassan haladó és szétszórt, mint közvetlen és egyértelmű visszhangja támadt.

Esedékes tehát, hogy Erdei eddigi műveinek mondanivalóját kerekebben és átütőbb erővel is összefoglalja, s egy ilyen összefoglalásban pregnánsabban kifejezésre jutna az az értékvilág is, mely egész munkásságának végső alapja. Ahogyan Erdei a Magyar falu-ban eloszlatja az idillikus, természetközeli, harmonikus életű falu illúzióját, és szembeállítja vele a Magyar város-ban a bátor, öntudatos és vállalkozó földművelők szabadságos településformájaként az új magyar agrárváros látomását, akként a természeti és harmonikus állapotban élő embernek, a parasztnak a Parasztok-ban megrajzolt képéhez és leleplezett illúziójához is tartozik egy látomás, mely Erdei minden munkáján végigvonul: az emberi méltósággal teljes, öntudatos, eleven, mozgékony, teljesítőképes, vállalkozó, szabad közösségekben élő s a maga szabadságával és a kultúra javaival élni tudó „polgárosodott” embernek a képe. S ha hozzávesszük, hogy a magyar földművelő ember az, akinek ilyenné kellene lennie, s ilyenné is lehet, akkor ebből a képből olyan melegség és fény árad, mely mellett megfakul a konzervatív, egyszerű, úrtisztelő parasztnak minden dicsérete. A „polgárosodott” embernek ez a képe nem azonos a 19. {1-200.} század polgárával vagy a polgári osztállyal, mely csak keserves karikatúráit termelte ki ennek az ideálnak, s ez az ideál annál kevésbé avulhatott el eddig, mert még meg sem valósult: az északi parasztországok jutottak hozzá eddig aránylag a legközelebb. Ez az ideál elválasztja Erdei értékvilágát a közösségi ellenőrzés pórázát még szorosabbra vonó népi kollektivizmus eszmekörétől, de értékvilága ugyanolyan távol esik a történelmi materializmusétól is. Ugyanazzal a keménységgel vág neki minden mesterségesen elködösített problémának, ugyanazzal a kíméletlenséggel fedi fel a jámbor vagy kevésbé jámbor szándékok mögött meghúzódó érdekeket és hatalmi akaratot, és ugyanolyan illúziórombolóan állítja velük szembe a teljes belső és külső leszámolás követelményét. De a leszámolás követelménye mögött a történelmi materializmusétól lényegesen különböző alapvető elgondolás áll, melyet talán így lehetne megfogalmazni: az ember kitűnően társadalmi lény, aki a társadalmi közösségben elsősorban teljes emberi méltóságot és szabadságot kíván, s minden további teljesítményét ez a kívánság határozza meg: gazdasági, szellemi és politikai teljesítőképessége mind azon múlik, hogy a közösség megadja-e neki az emberi méltóság öntudatát, és ráneveli-e a szabadsággal való élésre. Ezért a lázadás a termelés nyűgeiben élő paraszt állapot ellen. „Azt ki mondja meg, miért kell parasztnak lenni akkor is, amikor már van jobb szerszám a föld fölhasogatására, mint lovaink által vont ekénk, s amikor jobb energiaforrás ezer van, mint karunk inai, s amikor városokban is lehet élni, nemcsak puszta falukban és elhagyott tanyákon? És arra ki ad feleletet, hogy miért élünk akkor is a szigorú közösség hínárjai között, amikor az ember életének szabadságos szép formái is vannak már a világon? És azért ki kárpótol bennünket valaha, hogy mi akkor is csak szerszámainkra lophatjuk rá szellemünk alkotásait, amikor szerte a világon nagy művek élnek a maguk törvényei szerint, és emberek élnek szabadon velük?” (Parasztok, 8. o.)

Erdei mondanivalójának áttekintése után egy kérdés marad megválaszolatlanul: milyen erők fogják a válság megoldásához {1-201.} szükséges változásokat létrehozni? Az ő leírása után nem érzi az ember azt a valószínűséget, hogy ezek az erők a parasztság egészéből fognak kiindulni. Az ő műveiből derül ki legjobban, hogy a magyar parasztság mindinkább menekülésszerűen ölti magára a legkülönbözőbb szellemi, gazdasági és politikai törekvések formáját, amelyeket számára a legkülönbözőbb oldalakról kínálnak, s így mind távolabb jut attól, hogy egységes válság viselője, egységes megoldás vágyának az érlelője és egységes politikai akarat hordozója legyen. Az sem meggyőző, amiben Erdei bízni látszik helyenkint: hogy a parasztság emberi épsége biztosítéka a kibontakozás lehetőségének. Ha máshonnan nem tudnók, Erdeitől tudjuk meg éppen, hogy ez az épség keresztül-kasul meg van támadva. S ha maradt még belőle, ez még mindig csak feltétele, de nem mozgatója a kibontakozásnak.

A kibontakozás útjáról nehéz ma valamit is mondani: az történeti eshetőségek sorozatán múlik. Csak annyit lehet tudni, hogy ez a kibontakozás, ha sor kerül rá, kikre fog támaszkodni: nagyobb részben olyanokra, akik kiemelkedtek a parasztságból, de nem veszítik el a vele való szolidaritást, bizonyos részben pedig olyanokra, akik kiváltságosoknak születtek, de tökéletesen elveszítik a maguk osztályával való szolidaritást. Addig azonban szüntelenül ismételni kell Erdei tételét: a megoldás útja nem romantikus népieskedésen és parasztkodáson keresztül vezet, hanem a parasztéletforma tudatos, bátor és tervszerű felszámolásán.

1940