{4-181.} I. A magyar kérdés az indiai közvetítés szemszögéből

Indiának döntő és helyes kiindulópontja mind a magyar, mind az egyiptomi konfliktusban az volt, hogy mind a kettő lényegében a félelmi politika gyümölcse, és mind a kettőben napvilágra kerültek egyrészt a katonai tömbök rendszerében benne rejlő erőszakalkalmazási veszélyek, másrészt a két tömb alapvető erkölcsi és érdekbeli ellentmondásai. Ebből az következnék, hogy a két konfliktus megoldásának alkalmát fel kell használni a katonai tömbök rendszerének a minél nagyobb mértékű fellazítására. Ezzel szemben a két hatalmi tömb vezető hatalmai minden erőfeszítést megtesznek arra, hogy a két konfliktus által saját tömbjükben létrejött szakadást minél gyorsabban és minél hatásosabban orvosolják, és ez valamennyire sikerült is nekik, úgyannyira, hogy a tömbök komoly mértékű fellazítása egészen közeli lehetőségnek nem látszik. Ebben a helyzetben a legfőbb kérdés annak eldöntése, hogy mi a jelen körülmények között reálisan elérhető eredmény. Kecsegtetőek és szimpatikusak ugyan azok az elgondolások, melyek egy olyan nagyobb stílű megoldást rajzolnak ki, melyek során egyrészt Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Kelet-Németország, másrészt Nyugat-Németország és esetleg más országok is egyidejűleg kerülnének ki a katonai tömbök rendszeréből. A helyzet reális lemérése azonban azt mutatja, hogy ilyen eredményre való törekvés igen nagy ellenállást váltana ki az érdekelt tömbök vezető hatalmainál, éspedig elsősorban a Szovjetuniónál, mely a jelenlegi helyzetben úgy véli, hogy egy ilyen változás a kelet-európai országokban olyan politikai fordulatokat indítana meg, melyek végsőleg az egész változás {4-182.} egyedüli vesztesévé a szovjet tömböt tennék. Éppen ezért úgy véljük, hogy nem merő magyar szűklátókörűség, hanem a helyzet reális mérlegelése alapján is indokolt a jelenleg elérhető célnak oly értelmű leszűkítése, hogy az indiai közvetítésnek – miután az egyiptomi konfliktus megoldása jó úton van – a magyar kérdésnek szélesebb körre való kiterjesztés nélküli megoldására kellene erejét koncentrálnia. Ez azt jelenti, hogy ellenezni kellene – a nyugati tömbbel szemben – azokat a törekvéseket, melyek a magyar kibontakozást egy csehszlovák–lengyel–keletnémet kibontakozássá akarnák megnöveszteni, mert ilyen törekvések a szovjet tömbben pánikot kelthetnek, és az erőszakpolitika megnövekedését idézhetnék elő; egyidejűleg ellenezni kellene – a szovjet tömbbel szemben – az esetleges olyan törekvéseket, melyek a magyar ügyben esedékes engedmények fejében valamilyen nyugatnémet vagy atlanti vonatkozású ellenengedményt szeretnének elérni. Úgy véljük, hogy a hangsúlyt arra kellene helyezni, hogy mindkét oldalnak ott és annyiban kell engednie, ahol és amennyiben a jogilag és erkölcsileg meg nem engedett erőszakalkalmazással vétkezett: a két fél szükségszerű politikai vesztesége tehát az, hogy Nagy-Britannia számára a brit-egyiptomi szerződésnek a szuezi partraszállást elvileg megengedő szakaszai, a Szovjetunió számára pedig a Varsói Szerződés Magyarországra vonatkozó katonai szakaszai – mint amelyekkel visszaéltek – politikailag és erkölcsileg lehetetlenültek, amit nyomon kell követnie a formális jogi hatályon kívül helyeződésnek is.

E vonatkozásban közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy amennyire helyesli az egész magyar közvélemény Indiának és az indiai politikával együttműködő többi mély erkölcsiségű ázsiai országnak azt az álláspontját, hogy lényegileg mind a magyar, mind az egyiptomi konfliktus a katonai tömbök alakulására és megmerevedésére vezető félelmi politika eredménye s egyben csődje is, annyira keserűen fogadja azokat a törekvéseket, melyek a két konfliktusnak súlyukban és {4-183.} minőségükben egyenlő értékre való redukálását célozzák: e tekintetben azt várja az indiai politikától, hogy ezt az egyenlősítést csak addig viszi, ameddig azt a politikai taktika és okosság kívánja, de nem addig, ahol az erkölcsi mértékek összezavarása kezdődik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nagy különbség van egy egész ország totális megszállása, kormányának erőszakos elmozdítása és az egész ország által egyértelműen gyűlölt bábkormány felállítása, másrészt egy bizonyos katonailag vagy gazdaságilag kritikus területre korlátozott – egyébként szintén helytelen – katonai akció között: a két akció akkor lett volna csak megközelítően egyminőségű, ha a Szovjetunió Magyarországon egy olyan katonai akciót hajtott volna végre, mely területileg pl. az urániumbányákra korlátozódott volna. A két akció különböző értékelése egyben azt is elegendően indokolja, hogy miért a Szovjetunió az, melynek a nagyobb engedményt kell tennie.

Ami a közvetítés által elérhető méltányos kiegyezés lehetséges tartalmát illeti, utalok a nov. 6-án kelt tervezet pontjaira, amit a magyar uránium felhasználására vonatkozó esetleges kikötésekkel kell talán majd kiegészíteni.

Megjegyzendő még, hogy a magyar semlegesség programja nem látszik szerencsés formulának, és az említett tervezet ezt tudatosan nem használja. A semlegességi program a maga pillanatában jól kifejezte a magyar közhangulat számára azt az elhatározott szándékot, hogy Magyarország ki akar lépni az egyik katonai blokkból, és nem akar belépni a másikba: ez azonban semmiképpen sem jelenthet svájci vagy akárcsak osztrák típusú semlegességet, mert ez esetben Magyarország óhatatlanul nyugati ékként jelentkeznék Kelet-Európában, holott Magyarország – amint az alább IV. alatt részletesebben ki van fejtve – továbbra is organikusan benne akar maradni a kizsákmányolásmentes társadalmat építő kelet-európai népek közösségében, és csupán a mindenütt válságba jutott, Magyarországon pedig teljesen lehetetlenült egypárturalmat akarja felszámolni.