13.

Ugyanez a tábori együttes az, mely ünnepélyes alkalmak keretében szerepel, kíséretek és ünnepi felvonulások zenéjét szolgáltatja, hivatalos funkciók és családi ünnepségek fényét emeli. „Ki dob-szó, trombita, s-hadi {241.} szerszámokban… Biznak, s- Jobbágyoknak nagy sokaságában” – írja Nyéki Vörös Mátyás Jóra intő Tsengetyűje (1629, 1. kiad. 1636) I. 5. 14. str. Czegei Vass György naplóiban (1659–1705) felsorolja az Apafi fejedelem fiának, „ifjú urunk”-nak kíséretében résztvevőket; a hangszerek között feltűnik a kis, hordozható orgona, a regál is (1684. szept. 18.):241-84

…az ifjak után trombitások, török síposok s dobos; azok után öt regalista, azok után az ország zászlója…

Czegei Vass László pedig leírja feljegyzéseiben (1714–38) br. Kemény Sámuel főispáni installációját Bilakon (1737. ápr. 10.);241-85

…és midőn már mentünk volna Bilak felé, az nemes vármegye dobbal, síppal, trombitával s zászlóval kijövén előnkben, az serlingi határon lóháton ülve vártak bennünket…

A következő napon (ápr. 11.)241-86

…visszaindulván maga házához Nagy-Sajóra az főispán úr, mind az két méltóságos instellator urak, mind mi atyafiak… mind penig az nemes vármegye dobbal, török síppal, trombitával és megeresztett zászlóval visszakésértük…

Beniczky Gáspár naplója ismételten megemlíti (1708–9), hogy Rákóczi trombitásai, síposai s „egyébféle Hadi Musikások” hajnali zenével köszöntik az újévet, a „hadi-esztendőt” s a fejedelem nevenapját (Thaly, Rákóczi-tár I. 83., 119., 163., 180. l.). Ez valószínűleg régi tábori szokás volt s tán a rezidenciák is átvették.

Apornál a sípok és trombiták ünnepélyes zenéje szinte szimbólumává lesz minden patriárkális, komoly pompának. Az úrfi „megugratta szép moderatióval magát az lovon, fútták az török sípot, trombitát” – írja egyik helyen.241-87 A régi lakodalmak leírásában is ott szerepel ez a motívum:241-88

Rendszerént a vőlegény hatlovas hintót is vitt az mennyasszony után; legelől ment az nász népe, azok előtt voltanak az török síposok, trombitások, dobbal…

Ez a nagyúri kíséret kevésbé ünnepélyes alkalmakkor, úgy látszik, főként a trombitásokra szorítkozott. Rhédey Lászlót 1657-ben két muzsikus és három trombitás kíséri Lengyelországba (Radvánszky, Családélet és házt. I. 427. l.). Az Actio Curiosa (1678) Hatodik Beszédében241-89 a következő dialógust olvassuk:

Mólnár. Nem tudja kigyelmed, uram, az az Ur, a ki ma erre ment, ki vala?

Gaude. Liszthius vala az, a kivel te most álmodozol.

Mólnár. Valóban jó trombitássi voltanak néki!

Gaude. Jó, de az kár, hogy mind kifújták, nem bé.

Mólnár. Miképpen fújják, uram, ki a trombitát?

Gaude. Az, hogy mindenét eltékozlotta.

Hegyes András brassói diáriuma egy katonai csapatnak Medgyesen és Segesváron történt ünnepélyes fogadtatását említi (1613. nov. 3.; Trauschenfels, {242.} Deutsche Fundgruben zur Geschichte Siebenbürgens, 1860. 299. l.): Durch Medwisch und Schäßburg, allwo uns dieselben rechtshaffen empfangen, und stattlich tractirt, mit Heerpauken, Trompeten, Musikanten, als ehrliche Soldaten. – S hogy a trombitáskíséret mennyire reprezentáló megnyilatkozása volt a fejedelmi méltóságnak, azt ugyanez a napló igazolja egy másik helyén, ahol Bethlen Gábor brassói bevonulását jegyzi fel (1614. ápr. 3.; i. m. 306. l.): Dabey ist sich zu verwundern, dass F. G. (Fürstliche Gnaden) keine Trometen blasen lassen, wie er in die Stadt kommen, attamen superintelligitur exqa causa. Különös fényt fejthettek ki a trombitásokkal Báthori Zsigmond medgyesi beiktatásán (1588. dec. 23.), ahol a díszmenet alatt a templom és a városháza tornyán trombitáltak (Erd. Országgy. Eml. III. 96–97. 99. l.).

Thököly 1694. november 15-én feljegyzi egy kihallgatásról:242-90

Volt audientiája az hollandiai oratornak H. a szerdár előtt, lovon menvén fel a várban hozzá, öt vezetík és két trombitás lévén előtte, magát a szerdár maga lován vitette fel…

Ugyanez az apparátus kíséri a fontosabb állami ténykedéseket is; így Báthori Gábor fejedelemmé választását trombita- és dobszó adja hírül Kolozsvár lakosságának 1608. márc. 7-én (Jakab Elek, Kolozsvár tört. II., 491.). Hogy a tábori fúvósok, főként a trombitások teendői közé számos egyéb szolgálat is tartozott, hogy a hírvivő staféta, tábori követ tisztét is nekik kellett ellátniok, már röviden megemlítettük. A kétféle szerepkört olyan funkciók hidalták át, melyekben a herold, a diplomácia küldött s az instrumentalista szerepe természetszerűleg ugyanegy emberre hárult. Ily funkciók nyoma maradt meg az olyan feljegyzésekben, mint a késmárki névtelen nemesé, aki 1682. október 19-én azt írja: „Kitrombitáltatták az Armistitiumot”242-91; vagy Szakál Ferenc kolozsvári naplójában, mely egy parlamenter küldöttség viszontagságairól emlékezik meg (1704. márc. 7.):242-92 „Eo die elsőbben elküldött volt Csáky László vagy négy katonát, a kik egy kis fejér zászlócskával jövén fel Külső-Magyar-útczán, sípolván és a mi commendansunk Caltenplatt a magyarútczai toronyból és onnan a kőfalról nézvén, hozzájok lövöldöztetett… Ezek legatusok lévén be nem jöttek volna a várkertre…” Az Irethell-féle szebeni napló megemlíti 1704-ből (Trauschenfels, i. m. 366. l.): Den 2. Juli ist ein kurutzischer Trompeter legationsweiß in die Stadt kommen. – Majd egy 1705-i feljegyzésben ezt olvassuk (uo. 368. l.): Den 10. Okt. ist wieder in ein Krutzischer Trompeter in die Stadt kommen, und den 12. hat ihn der General Rabutin lassen aufhenken in seiner Mundirung, die Trompeten am Hals, den Hut auf dem Kopf. Joh. Graffius felemlíti a „Siebenbürgische Ruin”-ban, hogy a szebeni követek, mikor Sellenberkhez közelednek, trombitással jelentik be érkezésüket (1660. jan.; Gr. Kemény József, Deutsche Fundgruben der Gesch. Siebenbürgens II. [1840] 188. l.).

A tábori zenekar insturmentumai között meg kell még említenünk egy sajátságos, egyelőre még sem eredetében, sem mivoltában nem tisztázott régi fúvóhangszert. Kállai Fényes Isttván debreceni városi nótárius, Strassoldo hadainak debreceni időzéséről szóló egykorú versében (1675) leírja többek között Collaldo kommendáns vendégségét (1675. dec. 17.; l. Révész Imre {243.} Magyar prot. egyházi és iskolai Figyelmezőjét, Debr. 1871. [II.] 581. l.):

Sir kint a szegénység, ott benn vígan laknak,

Nem kérdik hol termett, Paramétát (!) fúnak…

Czegei Vass György 1690. október 31-i feljegyzésében ezt írja:243-93

…Thököly az elmúlt 24 praesentis az Bozzán hadait mind rendelt seregben állítván… napestig mind fútatván az paxamétát,… maga is csak nem sokkal naplemente előtt… elmene…

A paxaméta, Bárczay Oszkár szerint,243-94 kicsiny fafúvó, melyet Olaszországban használtak a XV–XVI. században; igazi nevén basso a meta. (Tán a bassanello nevű régi fúvóshangszerre is gondolhatunk.) Fabó Bertalan, aki Apornál és a Vásárhelyi daloskönyvben előforduló említéseit ismerte, azonosítja a passamezzóval.243-95 De ha az ő feltevését követjük, kétséget kell hogy támasszon bennünk a fentidézett két feljegyzés és Apor idegenkedése. Képzelhető-e, hogy ez a régi olasz tánc, melyet már Enyedi György ismert, Apor számára kelletlen új divat? Hiszen ugyanakkor, midőn Apor már a minétet említi, rosszalja a „baxamétát” – mint újdonságot; emellett pedig nem is a táncok közt említi, hanem a trombiták után:243-96

Baxamétának híre sem vala, mert kivált az ki tudja, hol Baxafalva, ha mondották volna az Baxameta nótát, talám azt tudta volna, hogy Baxafalvára kell menni.

Vessük egybe ezzel a passzussal a verses Metamorphosis megfelelő helyét, melynek fogalmazása, első pillantásra, kissé homályos:243-97

Akkor nem mondották, hogy fújj baxamétát,

Mert ha mondtad volna, vélték Baxafalvát

Mondod s emlegeted, avagy Bélafalvát,

Trombitán nem fúttak éppen semmi nótát.

Ennek a rosszalásnak épp az adja meg az értelmét, hogy baxaméta és trombita e helyen synonimák. Apor egyiket sem szereti: a baxamétát azért nem, mert szerinte új divat, a trombitát pedig – legalább is az asztali zene trombitáját – azért nem, mert túlhangosan fújják. Itt csak a töröksípot dícséri; a verses fogalmazásban:243-98

Dobbal az töröksíp kedves musikájok,

Azoknak volt régi szép magyar nótájok…

de a trombitákat durváknak érzi; a prózai fogalmazásnak idevágó részét előbb már idéztük az együttes kapcsán; a versben így hangzik:243-99

Ugy vagyon, akkor is voltak trombitások,

Aztot most úgy képzem, mintha az farkasok

Télben eszszegyűlvén, azok orditások

Hallatnék, s nem is volt kedves musikájok.

{244.} Most következik a baxamétáról szóló részlet. A sorrend tehát ez: Apor a trombita-zene felidézésével kezdi ezt a részletezést s egy ugyanarról szóló megjegyzéssel végzi („Trombitán nem fúttak éppen semmi nótát”). Közbűl van szó a baxamétáról. Ebből az összeállításból eléggé kitűnik, hogy valóban fúvóhangszerre gondol. Hátra van azonban a kérdés, mit ért a prózai fogalmazás „Baxameta nótá”-ján. Lehetséges-e, hogy itt a névnek valami értelmi áttolódása mutatkozik? A passzus homályos; talán úgy közelítjük meg értelmét legjobban, ha melléje állítjuk a Petrőczi Kata Szidónia-féle nótajelzést és az Esterházy-nótalistán szereplő két „trombita-nótá”-t. A hangszeres kultúrának az a stádiuma ez, mikor az egyes alkalmi hangszereknek egy-két tipikus dallamuk van s ezek a dallamok sokáig vagy mindvégig az illető hangszer fogalmához, nevéhez, emlékéhez fűződnek. Talán a baxamétának is egy-két ilyen tipikus dallama volt s ilyenre vonatkozik a baxaméta-nótára való utalás. A Vásárhelyi-daloskönyv LXXXIX. számú tavaszi énekében új probléma áll előttünk; itt a „paskaméta” név már valóban táncot jelent, lehetséges, hogy „passemezzót”, ahogyan Fabó vélte; a konfúziónak e szerint az volna a magyarázata, hogy a magyar nyelvhasználatban két különböző idegen szó hasonló hangzásúvá deformálódott:244-100

Nosza most nyomjad a paskamétát,

Paskamétát.

Ez a fordulat különben nem áll egyedül; ugyanily kapcsolatban jelenik meg a szó már majd száz esztendővel korábban, Enyedi Györgynek 1574-ben írt „Tancredus király leánya Gismunda és Gisquardus széphistóriájá”-ban, 210. str.: „Vigan lakya Király ö lakodalmat… Nyomyác háta megé az Passamesát” (így is, vagy ehelyett: Passametát; l. RMKT. VIII. 247. A Lugossy-Kódexben: „mondgiak hata megött Bassus notaiat”; RMKT. VIII. 478.).

Első pillantásra még hangszerre gondolhatnánk; de a „nyomni” ige, fúvóshangszerre értve, legalább is sajátságos lenne. Inkább a virginálra mondják: „Virgína lassúbban nyomogatva csenge” – írja Kőszeghy*Vö. még: „Virginákat nyomnak, trombitákat fújnak” (Ének a gazdagrul; l. Thaly, Vit. Én. I. 338.). Táncra viszont mondották.244-101 Emellett a Vásárhelyi-daloskönyv idézett énekének szerkezeti sajátsága, hogy több versszakának végén konklúzió- és refrénszerűen tér vissza a táncra és vigasságra való felszólítás:

3. Rólad az ifiak hát példát,

Vehesse kiki magát.

Nagy vígasságban fárasztja lábát,

Kéncscsel se töltsön bár ládát:

Kapná szerencse sik haját,

Nosza most nyomjad a paskamétát,

Paskamétát.

{245.} 4. Induljon azért az muzsika,

Sok kegyes ezt örömmel várja.

Látod, hogy menni készek az tánczra,

Viszkető talpát vakarja,

Tánczban ő magát izzasztja:

Ifjak, örömmel hozzá most, nosza,

Most nosza!

– – – – – – – – –

7. Trombita, dobszó hadban zeng,

Tomboló sok ló csak kereng,

Tetszik, alattok a föld mozog és reng;

Lélek örül, sok jókkal teng,

Sziv repes, szellő fú és zeng;

Nosza vigadjunk, mert koboz is peng,

Koboz is peng.

8. Verni kész lantját Apollo!

Gyászre termett, oly mint holló:

– – – – – – – – –

Nosza vigadjunk, mert tánczol az Clio,

Az Clio!

11. Nem élek azért bús szivvel,

Sőt vigadok gyönyörű kedvvel,

– – – – – – – – –

Nosza vigadj, mit élsz keserűséggel,

Keserűséggel.

Minden más feltevésnél kézenfekvőbb, hogy a 3. strófa is táncra való felszólítással zárul, mint az idézettek; de a „paskaméta” itteni értelmezése még mindenesetre kiegészítésre és megtámasztásra szorul. Ne feledjük el, hogy Enyedi és a Vásárhelyi-daloskönyv megelőzik Czegei Vass György feljegyzését, Kállai Fényes István versével pedig legfeljebb az utóbbinak legkésőbbi darabjai egyidősek; ha tehát arra gondolnánk, hogy ugyanegy „műszót” értelmeztek át tábori hangszerből tánc-névvé, akkor ennek mindezt megelőzőleg, dokumentumokban egyelőre számunkra ki nem mutathatóan kellett megtörténnie. E mellett magában álló jelenség volna; dallamok könnyen elvándorolhattak táborból táncvigalomba, falusi kocsmákból főúri bálokra és várfalak őrtüzei mellé, mert hiszen paraszt, katona, mágnás még „egymás közeléből”, ugyanegy mély, közös kultúrából fakadtak, s ha társadalmilag messze álltak is egymástól, a nyelvi és kulturális kapcsolatok évszázados alapjától még nem szakadhattak el végleges és végzetes elkülönüléssel. A dallamkincs még jelentékeny részben közös lehetett és még jóideig cserélődött; de hogy dallamok még táncformájukban is egyetlen hangszer nevét viselték volna, arra nincs példa.