NÉMET TÁRSULATOK


FEJEZETEK

Előző kötetünk nyomon követte a német nyelvű színjátszás helyzetét a 19. század első felében. Egyre növekvő feszültség jellemezte a Kárpát-medence területén már régebb óta honos német nyelvű társulatok és a kialakulóban lévő magyar nemzeti színjátszás viszonyát. Egressy Gábor 1846-ban „végvidéki körzetek” kialakítását javasolta a magyar nyelvű színjátszás biztosítása érdekében, egy év múlva Sepsy Károly vidéki színigazgató egyenesen „meghódítandó városokról” beszélt.1 Hasonló érzés fűtötte Molnár Györgyöt, amikor 1861-ben, a jórészt német környezetben megalapított Budai Népszínházának homlokzatára a „Hazafiságot a nemzetiségnek!” régi jelszavát írta föl. Ezekben a törekvésekben még jórészt a védekezés, a lassú térnyerés érvényesült, és még később is sokszor használták érvként a magyar színjátszás helyzetének megerősítése érdekében.

A probléma még hosszú évekig eleven maradt. A főváros jelentős központja volt a német nyelvű színjátszásnak. 1878-ban például Budapest közgyűlése engedélyt adott Rosenfeld Zsigmondnak, hogy a Városliget sarkán álló nyári jellegű arénát saját költségén állandó üzemeltetésre alkalmassá tegye. Ennek fejében tizenöt évre a főváros az épület kizárólagos használatát biztosította, és német nyelvű előadások megtartására adott engedélyt. Az Operaház megnyitására készülődve báró Podmaniczky Frigyes arra hivatkozva kért könnyebb ügyintézést, hogy az épület a „németség kellő közepére helyeztetett el”.2 1884-ben került csak sor arra, hogy a budai színügyi bizottság rendeletben mondja ki: a budai Várszínházban és a krisztinavárosi nyári színkörben csak magyar nyelvű előadások tartathassanak. 1888-ban a Nemzeti Színház kormánybiztosa azért nem javasolta az előadásszám csökkentését, mert akkor az előadás nélküli napokon „a közönség túlnyomó többsége – a legnagyobb valószínűséggel – inkább a könnyebb műfajokat mívelő népszínházba és a német színházba, vagy éppen a különféle orfeumokba és dalcsarnokokba tereltetnék”.3 Utóbbiak még évtizedekig német nyelvűek voltak. Érthető tehát, hogy 1891-ben óriási felháborodást keltett, amikor a főváros közgyűlése – nyilván a korábban leégett Gyapjú utcai Német Színház pótlására – május 24-én határozatban engedélyezte egy új német színház felépítését. A tervet ellenző Váli Béla nemtetszésének indoklásául {411.} Magyar vagy német színház? című röpiratában feltette a kérdést: „Vagy megszűntek-e már hazánkban a pánszláv, a germán, szerb, az oláh vagy a szász nemzetiségek magyar államellenes aspirációi?” Majd nagy hangsúllyal kijelentette: „Magyarrá kell tenni Budapestet!”4 1893-ban, amikor az öreg művészek számára a színészegyesület menházat kíván létesíteni, Bényei István röpiratában bejelentette, hogy az „oly vegyesajkú, nemzetiség lakja [sic!] vidékre terveztetik, hol nyugdíjasaink agg korukban is a magyar nyelv és szellem terjesztésével holtuk napjáig szolgálják hazánk szent ügyét”.5 És hogy ekkor már nemcsak önvédelemről, hanem a szupremácia eléréséről, az egynyelvűség kialakításáról van szó, azt Bényei bővebben is kifejtette: „Mennyivel inkább szükséges tehát a nemzeti színészet istápolása, fejlesztése és hatékonyabbá tétele a sok nemzetiség lakja [sic!] Magyarországon, hol az nem csupán közművelődési tényező, nyelvfinomító és zeneképző intézet, hanem az állam nyelvét művelő és terjesztő, s így a magyarosodást hathatósan elősegítő intézmény is. Köztudomású lévén, hogy egy-egy vegyes ajkú nép lakja városainkban nemzeti színészetünk nyomról-nyomra tért foglalva részben, sőt egészben is kiszorította az idegen ajkú múzsát, azt a hazaival helyettesítvén, előmozdította a magyarosodást s ezzel – a hazai nyelvet terjesztve – az államnak tőn hasznos szolgálatot.”6 Ugyanebben a kiadványban „ellenséges indulatú” városnak minősül Nagyszeben, Brassó, Fogaras, Szászváros, Gyulafehérvár, Szászrégen, Beszterce, viszont jó példaként említette a szerző Aradot, Budát, Győrt, Kassát és Pécset, ahol, amint a magyar színészet megvetette a lábát, sikerült kiszorítania az idegent. A Színészek {412.} Lapja Relle Iván magyar és német nyelven játszó pozsonyi társulatáról szólva még 1899-ben is meglehetősen végletesen fogalmazott: „Kétnyelvű színészet nálunk nincs. De van két tábor és két száztíz éves ellenfél. Az a dolguk, hogy küzdjenek nemesen, kiki a maga céljáért. Majd elválik, melyik győz az utolsó napon.”7

Pozsony, Városi Színház. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer műve. Megnyílt 1886. szeptember 22-én.

Pozsony, Városi Színház. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer műve. Megnyílt 1886. szeptember 22-én.

A Gyapjú utcai Német Színház

A magyarországi német nyelvű színjátszás legfontosabb központja a fővárosban létesített Deutsches Theater in der Wollgasse, a Gyapjú utcai Német Színház volt. Közvetlen elődjét az Újtéren (ma Erzsébet tér) az 1847-ben leégett régi nagy német színház pótlására 1853-ban létesítették Interims Theater néven. Az „átmeneti” színház, a Nottheater első igazgatóját, Theodor Wittét szerződése színmű-, vígjáték, bohózat-, dráma- és operatársulat szervezésére kötelezte. A levert szabadságharc után azonban nehezen tartották életben együttesüket a viszonylag sűrűn váltakozó bérlők. 1865. szeptember 1-jétől a berlini Adolf Landvogt kísérletezett, 1867–1870 között pedig Georg von Gundy volt a direktor, aki 1870 húsvétján – nyilván az 1869-ben megnyílt Gyapjú utcai színház konkurenciája miatt – színháza bezárására kényszerült. A szükségjátszóhelyet a nyáron lebontották.

Új, véglegesnek szánt német színház építését határozta el az 1860-as évek közepén az a részvénytársaság, melynek vezetésében Stefan Mendel, Josef Pucher és Tódor Kertész vett részt. Pest városa a mai Báthory utcában üres telket bocsátott rendelkezésükre, ahol csakhamar 1500 néző befogadására alkalmas épületet emeltek. Az új létesítmény színpada viszont kisméretű lett. Az új színházat Variétés Aktientheater néven 1869. december 21-én avatták fel Adolf Müller An der blauen Donau, azaz: A kék Dunánál című operettjével. A bemutató díszleteit az akkor már Pesten működő Lehmann-féle műhely festette – az egyik háttéren például a Lánchíd volt látható. Csakhamar kiderült, hogy a színház saját együttese és műsora nem vonzza a közönséget, s így a vígjátékokat és helyi bohózatokat csakhamar felváltották az operettek. Nyaranta a városligeti nyári helyiségbe költözött a társulat; a kisebb létszámú színjátékok előadására pedig a Hermina téren (ma az Operaház környéke) megnyitották az 1870–1876 között játszó Fürst Színházat. Mivel a német színház saját produkciói nem voltak sikeresek, az igazgatók pedig belátták, hogy az intézmény bizonyos mértékben anakronisztikus, egyre gyakrabban hívtak vendégeket. {413.} Többnyire bécsi kiválóságok érkeztek a magyar fővárosba. A pesti közönség itt láthatta Bernhard Baumeistert, Ludwig Barnayt, Josefine Gallmeyert, Adolf Sonnenthalt. Klara Ziegler, a híres tragika Grillparzer Medea, Schiller Stuart Mária, Friedrich Halm Griseldis és Hebbel Judit című drámájának címszerepében lépett fel. A színház vendége volt Alexander Girardi, és nagy sikerrel szerepeltek a magyar származású művészek: Emmerich Robert, akinek eredeti családneve Magyar volt, és Friderike Bognár. Olasz operaénekesek – Pauline Lucca, Morini társulata – éppúgy megfordultak a Gyapjú utcában, mint nagyobb együttesek: Franz Jauner a bécsi Carltheater élén, vagy 1876-ban Heinrich Laube, akinek társulatában Albert Bassermann és – a Ferenc József császárral való kapcsolata révén ismert – Katharina Schratt is játszott. Laube „történeti vígjátékciklusában” Hans Sachs-játékot, egy Prehauser-féle Hanns Wurst-változatot és Eduard von Bauernfeld Die reiche Erbin (A gazdag örökösnő) című darabját vitte színre. A Wiener Komische Oper nagyoperettekkel érkezett: eljátszották Flotow Márta és Suppé A szép Galathea című művét. Egy másik vállalkozás a Pompeji pusztulását ábrázoló nagy „tablóval” próbálta szórakoztatni a közönséget.

1875-ben a színház igazgatója, Albin Swoboda vendégszereplésre hívta meg a Meiningeni Udvari Színház együttesét. Az akkor már Európa-szerte híres együttes nyolc impozáns produkciója olyan sikert aratott, hogy a vendégjátékot többször meg kellett ismételni.

A Gyapjú utcai színházba ezután is különböző külföldi együttesek érkeztek vendégszereplésre. 1879-ben ötventagú „néger” társulat adta elő a Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regényének színpadi változatát. 1880-ban Jászai Mari példaképe, a nagy tragika: Charlotte Wolter érkezett Budapestre. Wolter vendégjátéka – Schiller Stuart Mária, Grillparzer Sappho, Salomon Hermann von Mosenthal Deborah című művének címszerepében lépett fel – nagy sikert hozó művészi eseménnyé vált. Mindez azonban nem segített, hiszen hol árverésre hirdették meg a színházat, hol új bérlőt vagy tulajdonost kerestek. 1882-ben Stanislaus Lesser, a szentpétervári udvari színház volt tagja vette meg az épületet. Lesser igazgatása alatt is híres művészek fordultak meg: így például 1888-ban Josef Jarno és Adele Sandrock, akik pesti szereplésük után nagy sikerű vidéki körutat tettek. Rajtuk kívül Alexander Girardi, Ludwig Barnay, Emmerich Robert, Josef Lewinsky is fellépett a Gyapjú utcai Német Színház utolsó korszakában.

{414.} 1889. december 20-án azonban, egy zsúfolt házzal kecsegtető vendégjáték előtt – Adolf von Sonnenthal, a híres, pesti származású színész lépett volna föl – a színház kigyulladt és leégett. Bár a hivatalos jelentés egy túlfűtött kályhát jelölt meg a tűz okozójaként, az emberek arról suttogtak, hogy szándékos gyújtogatás történt. Sonnenthal ugyanis éppen ebben az időben mondott le magyar állampolgárságáról, ami Budapesten visszatetszést keltett. Ez a szomorú esemény egyben a rendszeres pesti német nyelvű színjátszás végét jelentette. A Népszínház vezetősége a legsikeresebb német színjáték, a Lumpáciusz Vagabundusz előadásának a bevételét ajánlotta fel a tél közepén munka nélkül maradt német együttes javára. Ráadásul a kezdeményezés, mivel a színház legjelentősebb színészei léptek fel, művészi eseménnyé vált. De talán még jelentősebb volt az a gesztus, hogy 1890. január 3-án az Operaházban rendeztek estet a „leégett német színház tagjai javára”. A Nemzeti Színház tagjai bemutatták ifjabb Jan Aleksandr Fredro Egyetlen leány című művét, felcsendült Beethoven Leonóra-nyitánya, amelyet Gustav Mahler vezényelt; színre került a Trubadúr második felvonása és Joseph Bayer Nap és föld című balettje.

A német vándorszínészet

Az ország más területein, elsősorban a Kárpát-medence határvidékein, hasonló folyamat során szorult háttérbe a német nyelvű színjátszás. Az 1870-es években a német többségű városok a téli évadokra rendszeresen német vándortársulatokat fogadtak. Így történt ez Brassóban és Eszéken, Győrött és Kassán, Pécsett és Pozsonyban vagy Temesváron.

Sopronban olyan erős volt a német polgárság befolyása, hogy az általunk tárgyalt korszak teljes ideje alatt, 1920-ig folyamatos volt a német társulatok jelenléte. Ebben a városban a változás első lépése, az úgynevezett évadcsere is csak 1905-ben következett be. Ez a váltás főleg anyagilag volt kedvező a magyar társulat igazgatója számára, hiszen ettől kezdve a „főszezonban” – általában október és április között – rendezhetett előadásokat, míg a német társulatoknak meg kellett elégedniük a tavaszi és a nyári hónapokkal. De néhány magyarországi városban még adminisztratív kísérlet sem történt a magyar nyelvű színjátszás állandósítására. Eszéken többnyire az ausztriai Stájerország színészei játszottak, magyar társulatok legfeljebb látogatóba érkeztek. Brassóban és Nagyszebenben pedig csak nyaranta játszott a kolozsvári Nemzeti Színház.

{415.} Kassán viták között történt az átmenet. 1873-ban még azzal utasították el Dorn és Ludwig igazgatók kérését, hogy a magyar színház nem szolgálhat a németesítés eszközéül. Ennek ellenére 1877-ben Gustav Fritschének a városi tanács a színügyi bizottság megkerülésével játékengedélyt adott. Ekkor született az a döntés, hogy német együttest csak akkor fogad a város, ha magyar pályázó nem érdeklődik. Valószínűleg 1878-ban is ez történhetett, mert akkor Dorn és társulata kapta meg a színházat. Ezután azonban nincs hír német együttes kassai szerepléséről.

Pécsett a kiegyezés után a magyaroké volt a téli, a németeké a tavaszi évad. Az Eszékről ismert Schultz-féle társulat tartotta az utolsó német előadást a városban: 1876-ban a Die lustigen Studenten (’Vidám diákok’) című kisoperett és Scribe Ein Glas Wasser (Egy pohár víz) című vígjátéka került színre. Az 1840-ben épült „német” színházban megrendezett előadások közönsége két táborra oszlott: a német polgárok búcsúzni mentek, a magyarok pedig a nyelv diadalát ünnepelték. A helyi Színügyi Bizottság 1880. január 6-án módosított alapszabályában így határozta meg működése célját: „A magyar színészet, a nemzetiség, a nemzeti nyelv és általános műveltség terjesztése, másrészt a színigazgató és társulata megélhetésére és fenntartására közreműködni.”8 Ettől kezdve Somogyi Károly társulata 1886-ig játszott a teljesen elavult, lebontásra ítélt épületben.

Győrött az 1866-ban megalakult színházi részvényes társulat tizenöt évre kibérelte a várostól az 1849-ben épített nyári színkört. 1868-ban magyar együttest szerződtettek az arénába, a közönség azonban nem látogatta az előadásokat, s még az operetteket is kifütyüléssel fenyegette. Bécs viszonylagos közelsége is szerepet játszhatott abban, hogy a helyzet hosszú ideig nem változott. 1874-ben Komáromból érkezett Bergheer igazgató hajószínháza. A Rába folyón, a Sétatér melletti lévő hídnál horgonyt vetett vízi játszóhely előadásait napokig hatalmas érdeklődés kísérte. 1875-ben Ignatz Czernits és Bauer pozsonyi társulata, 1876-ban a bécsi Theodor Rosenfeld operettegyüttese, 1877-ben a pozsonyi direktor, Emanuel Raul, 1878-ban pedig Friedrich Dorn társulata játszott. Ekkor azonban már mutatkoztak a változás előjelei. Cikk jelent meg a Győri Közlönyben, amely az alábbi indokokkal javasolta, hogy ne fogadjanak többé német társulatot: „Mert: 1. Győr magyar város, német színészetnek itt nincs keresnivalója. A zsidók is tudnak magyarul. 2. A német színészek rontják a magyar idényt, mert előbb hozzák az újdonságokat. 3. A {416.} mostani német színigazgató nem tud pontosan fizetni, most is elengedést kér, ez a szokásuk.”9 Azt azért hagyták, hogy 1881-ben nagyszabású vendégjátékra kerüljön sor, amelyet Singer a bécsi nagyopera tagjaival rendezett a győrszigeti árvízkárosultak javára. A hírek szerint azonban 1882-ben már csekély érdeklődés fogadta a német társulatot, és amikor a következő évben Ignatz Siege Kremsből érkezve megkezdte évadját, a saját feljegyzése szerint nagyon meglepte, hogy a város az elmúlt tizenhat év alatt, amióta nem járt itt, mennyire megmagyarosodott. Ez már nyilván előjele volt annak a fordulatnak, amely 1885-ben következett be: áprilisban érkezett Raul igazgató, és két hónap múlva ő tartotta az utolsó német nyelvű előadást Győrött. Ugyanebben az évben felszámolták a színházi részvénytársaságot, a színházi ügyek visszakerültek a város vezetőségéhez. Novemberben pedig a tiszti főügyész javaslatára a közgyűlés úgy döntött, hogy többé nem adják német színészeknek a színházat.

Alexander Moissi – német színész, Max Reinhardt társulatának tagja.

Alexander Moissi – német színész, Max Reinhardt társulatának tagja.

Bár Pozsonyban az 1874. január 24-én alakult színi bizottság már állást foglalt abban, hogy a magyar színészetet állandósítani kell, még jó ideig sűrűn váltogatták egymást a német és magyar társulatok. A német együttesek vagy közvetlenül Ausztriából érkeztek, vagy – mint Emmanuel Raul – Sopron érintésével. A magyar és német társulatok ekkor még a régi épületben játszottak. Ezt az egyensúlyt az új színház létrehozása is megerősítette, hiszen az a kortársak szerint a „pozsonyi magyar és német közönség példás áldozatkészségéből létesült.”10 A új színház felavatására 1886. szeptember 22-én a magyar kormány tagjainak jelenlétében került sor. Jókai Mór prológja után a budapesti Operaház művészei Erkel Ferenc Bánk bánját adták elő. A következő évtizedben Pozsony és Temesvár megállapodást kötött, amelynek értelmében a két város közösen támogatta azt a német és magyar társulatot, amelyek egymást váltották a téli évadban. Tehát amikor Pozsonyban német előadásokat tartottak, akkor a magyar társulat – legtöbbször Krecsányi Ignácé – Temesvárott játszott.

Ebben az időben lépett fel a pozsonyi nyári színházban az akkor még színészkedő Max Reinhardt, és másodkarmesteri munkakörben foglalkoztatták a később világhíressé vált Bruno Waltert. 1899 és 1900 között szervezetileg egységesebb megoldással kísérletezve Relle Iván kétnyelvű társulatával játszott Pozsonyban. A Bécsből hívott vendégek vonzóvá tették ugyan a műsort, a magyar részleg viszont művészi {417.} válságba sodródott. Ezt a város közgyűlése azzal kívánta megakadályozni – ahogyan a Színészek Lapja 1895 májusában megírta –, hogy a közelgő millennium alkalmából elvi határozatot hozott, hogy a téli szezont a magyar együttesnek kell megkapnia. A Színészek Lapja az indítványt így kommentálta: „Pozsonyban nemcsak a millennium alkalmából kell biztosítani a főszezont, hanem mindenkorra, sőt onnan, úgy mint Sopron, Temesvár és a többi városokból, végképp ki kell szorítani a német színészetet, és pedig nem aprózva, hanem egyszerre és mindenkorra.”11 Ez azonban csak 1905-ben következett be, amikor a magyar színészet állandósítását megszavazták, ami a téli épülethasználattal járt, így az október elejétől március végéig tartó főszezonban magyar nyelvű előadásokat láthatott a közönség. Ez a helyzet Pozsonyban korszakunk végéig nem változott. A történelmi fordulat, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése azonban a magyar és a német nyelvű színjátszást egyaránt nehéz helyzetbe hozta.

A német vándortársulatok műsora ugyanúgy alakult, mint a magyaroké: a nagyobb, szervezettebb, szakszerű vezetés alatt működő együttesek több műsorréteget kínáltak. A kisebbek, az anyagilag gyengébbek azonban vígjátékokkal, bohózatokkal és operettekkel szórakoztatták a publikumot. A legváltozatosabb műsort a soproni színházban folyamatosan működő, egymást két-három évenként váltó igazgatók kínálták. Bár Sopronban sem maradhattak el a század eleji rémdrámák, érzelgős színművek bemutatói, csakhamar értékes műsor alakult ki. Shakespeare művein kívül Grillparzernek szinte minden tragédiáját – Die Ahnfrau (Az ősanya), Sappho, Die Jüdin von Toledo (’A toledói zsidó nő’), Des Meeres und der Liebe Wellen (A tenger és a szerelem hullámai) – eljátszották; betanulták Karl Gutzkow és Theodor Körner drámai műveit. 1880-ban tizenkét darabból álló Nestroy-ciklust láthatott a közönség. A prózai előadások mellett a soproni társulat műsora a nagy- és vígoperai bemutatókon nyugodott. Ez a műsorréteg egészen 1905-ig meghatározó maradt; Giuseppe Verdi, Giacomo Puccini, Charles Gounod, Adolphe Adam, Albert Lortzing művei csak ekkor szorultak némileg háttérbe. Folyamatosan jelen volt az operett: Charles Lecocq, Johann Strauss, Franz Suppé, Karl Millöcker és Karl Zeller művei mellett 1903-tól Lehár Ferenc újdonságai is színpadra kerültek.

A soproni német színház műsorán azonnal megjelentek a kortárs drámairodalom új alkotásai. Abban semmi meglepő sincs, hogy műsorra tűzték Ludwig Anzengruber színjátékait. De már 1878-tól játszották {418.} Björnsterne Björnson, a kilencvenes évektől Hermann Sudermann, Arthur Schnitzler, Émile Zola (Thérèse Raquin) színműveit, egymás után adták az új Hauptmann-műveket; Az elsüllyedt harangot például csak Sopronban láthatták az érdeklődők. Színre került Frank Wedekind A tavasz ébredése című drámája és igazi ritkaságként Ibsen Ha mi holtak, föltámadunk című kései alkotása. Különleges vendégjátékokat is rendeztek Sopronban a német igazgatók: 1901-ben a berlini Überbrettl együttese, 1911-ben az Exl-Bühne társulata érkezett a városba. A német igazgatók a magyar sikereket is igyekeztek műsorrendjükbe illeszteni: 1878-ban Dóczi Lajos A csók (Der Kuss), 1882-ben Tóth Ede A falu rossza (Der Dorflump), 1886-ban Jókai Mór Az aranyember (Der Goldmensch) című művét mutatták be.

A Meiningeni Udvari Színház vendégjátékai

A Gyapjú utcai Német Színház igazgatója 1875-ben – ahogy már említettük – szerencsés döntéssel az európai színjátszás talán legérdekesebb vállalkozását hívta vendégszereplésre. II. György meiningeni herceg 1866-ban azzal a szándékkal alapította meg az együttest, hogy velük klasszikus drámákat korhű szcenikai környezetben állít színpadra. Ebben a törekvésében részben az angol Charles Kean kísérleteire, részben a korabeli, Piloty-féle romantikus festészeti historizmus divatjára támaszkodott. Az alapvető képzőművészeti és rendezői koncepciót maga II. György dolgozta ki. A társulathoz szerződött egykori színész, Ludwig Chronegk a próbafolyamatot vezette, és remek szervezőként – 1884-ben az együttes intendánsa lett – a zavartalan működésről gondoskodott. A meiningeni társulat az 1874-ben Berlinben kezdett európai vendégjáték-sorozat egyik állomásaként kereste fel Budapestet. Ezt követően 1890-ig nyolcvanegy vendégjátékot bonyolítottak le Londontól Brüsszelig; sorra járták a nagy német városokat; kelet felé eljutottak Szentpétervártól Moszkváig, sőt Odesszáig. Pestre még háromszor látogattak el: 1879-ben, 1881-ben és 1889-ben. A három turné műsorán huszonhárom különböző mű szerepelt. Köztük öt Shakespeare- és hét Schiller-dráma, két-két Grillparzer- és Kleist-mű, valamint Björnson egyfelvonásosa és Byron drámája. A legnagyobb sikert 1875-ben Shakespeare Julius Caesar című tragédiája aratta, 1879-ben a Téli rege és a Tell Vilmos (egyik főszerepét a híres ifjú hős, Josef Kainz alakította) került színre. 1881-ben Budapesten tartotta az együttes ezredik vendégelőadását; ezen {419.} az estén Kleist Homburg hercege című darabját játszották. 1881-ben Schiller Wallenstein-trilógiájának első, 1889-ben a második és a harmadik részét mutatták be. Ekkor műsorra került Schiller Az orléans-i szűz című darabja is. A történelmi színjátékok díszleteinek és jelmezeinek forradalmi megújításán túl az is felkeltette az érdeklődést a meiningeniek bemutatói iránt, hogy például a Téli regét és a Haramiákat húzatlan szöveggel adták elő. A közönség különösen a Julius Caesar és a Wallenstein-darabok bemutatóin általános elismeréssel fogadta a tökéletes fegyelemmel előadott, aprólékos részletességgel kidolgozott, a színpadi csoportok egyéni játékaiból megkomponált tömegjeleneteket.

A meiningeniek előadásait az ismétlődő közönségsiker ellenére sem kísérték elismerő kritikák. Az irodalmi és művészi elemzésekbe beleszűrődött a „negyvennyolcas érzelmekből” táplálkozó osztrákellenesség. Péterfy Jenő írása, a „rendezői színház” korai bírálata – rámutatva a látvány és költészet ellentmondásaira – lényegesebb dolgokról szólt: „Vannak darabok, melyeket a meiningeni rendezés rendkívül emel, és olyanok, melyeknél a drámai hatást csorbítja. […] Amit a költő szavaival éreztetni, képzeltetni akar a nézővel, azt a rendező mind, az I betűn való pontig, láttatni is akarja. […] Ily módon egy új műfaj keletkeznék: a Guckkasten-tragédia.”12

A kritikusok azt is kifogásolták, hogy a jelenetváltások lassúak. Ezt viszont nem kellett volna a meiningeniek rovására írni, hiszen a Gyapjú utcai színház szűk színpadának nem volt oldalszínpada! A vendégjáték jelentőségét azonban a Pester Lloyd már 1875-ben jól értékelte: „Vendégeink teljesítménye láttán a színészi alakításról és a színpadról alkotott fogalmaink gazdagabbá és tisztábbá váltak, látókörünk kitágult, a színházzal szembeni elvárásaink megnőttek.”13 A látottakat mindenekelőtt Paulay Ede hasznosította: a nézők úgy tapasztalták, hogy az Egmont, a Macbeth, a Lear király felújításakor a Nemzeti Színházban is a történelmi realizmus kezdett érvényesülni.

Német együttesek vendégjátékai 1890 után

A Gyapjú utcai Német Színház megszűnése után először a Városligeti Nyári Színkörben jelentek meg ismét német nyelvű együttesek. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a játék nyelve német volt itt is; Feld Zsigmond Budapest utolsó német színigazgatójaként gondoskodott a német polgárság színvonalas szórakoztatásáról. 1891 őszén az {420.} Óbajor Passió Társaság mutatta be Jézus kínszenvedését és halálát, majd hat év múlva, 1897 októberében ugyanezt ismételték meg. 1900-ban pedig a híres Oberammergaui Passió együttesét fogadták a Városligetben. Ezeket a produkciókat sem dicsérő, sem elmarasztaló hangok nem kísérték. A bécsi Burgtheater vígszínházbeli vendégjátékát 1897 májusában azonban váratlan események zavarták meg. Az egy évvel korábban felavatott új színház ideális helyszínnek látszott, hiszen színpadán – ellentétben a Nemzetivel – bármilyen nyelven megszólalhattak a színészek. Sőt a színházalapítók az intézmény kiemelt feladatának tartották – éppen a Gyapjú utcai színház megszűnése miatt –, hogy intézményük színvonalas külföldi vendégjátékok helyszínéül szolgáljon. A Burgtheater e program jegyében vegyes kínálattal érkezett. A klasszikus repertoár darabjai – Shakespeare Othellója és Goethe Egmontja – mellett két-két drámát játszottak Ludwig Fuldától és Giuseppe Giacosától, s egy-egy Schnitzler- és Meilhac-művet mutattak be. A május 31-ére hirdetett előadás előtt azonban elterjedt, hogy „a magyar kultúra védelmezői” rendzavarásra, tüntetésre készülnek. A hangos botrány nem is maradt el a színház nézőterén. Ez az incidens elegendő volt ahhoz, hogy a Burgtheater két évtizedig ne tegye be a lábát Budapestre.

Max Reinhardt – osztrák rendező az 1930-as években.

Max Reinhardt – osztrák rendező az 1930-as években.

Négy év múlva, 1901 áprilisában és májusában már nem kísérte ellenérzés két berlini együttes bemutatkozását. A Deutsches Theater Otto Brahm, a Berliner Theater Paul Lindau vezetésével érkezett a magyar fővárosba. Lindau irodalmi ihletésű színpadi munkáját már Paulay is ismerte. Otto Brahm vele szemben – túllépve a „meiningenizmuson” – a naturalizmus elkötelezett hívéül szegődött. A látvány helyett a jellemre, a bensőséges emberábrázolásra helyezte a hangsúlyt. Az együttes kiváló összjátékát általános elismerés övezte. Brahm sorra mutatta be Ibsen műveit, Gerhart Hauptmann legfrissebb munkáit, Sudermann Éljen az élet! című drámáját.

Otto Brahm stílusa később sem változott; 1905-ben a Lessing Theater élén lényegében hasonló előadásokat hozott létre. A valódi stílusváltás az 1903-tól kezdve új meg új produkciókkal jelentkező rendező-csillag, Max Reinhardt – vagy ahogyan Pesten előszeretettel hirdették: Reinhardt Miksa – „német” társulatának bemutatóihoz fűződik.

{421.} Reinhardt először 1903 májusában a berlini Kleines und Neues Theater élén érkezett Budapestre. Ekkor három, merőben különböző stílusú művet mutatott be. Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely, Oscar Wilde Salome és Max Halbe Ifjúság című művének színrevitelével a színpadi eklektikához való vonzódását előlegezte meg. Ez a művészi magatartás döntővé vált későbbi pályáján. Reinhardt törekvéseit jól jellemzik azok a bemutatók – Schiller: Ármány és szerelem, Lessing: Barnhelmi Minna, Hofmannsthal: Elektra és Strindberg: Júlia kisasszony –, melyekkel egy év alatt kibővítette a Kleines und Neues Theater repertoárját, s melyeket a budapesti vendégjáték során is bemutatott.

1907-től Reinhardt a berlini Deutsches Theater élén érkezett Budapestre, ahol állandó vendég lett. 1907-től 1914-ig minden év májusában, de az első világháború alatt, még 1916-ban és 1918-ban is bemutatta a magyar közönségnek és pesti híveinek rendezői újításait, melyek hosszú időn keresztül meghatározták az európai színházi törekvéseket. A Deutsches Theater „nemzeti színházi” műsorát és Reinhardt klasszikus rendezéseit a meglepő koncepciójú és modern szcenikájú Shakespeare-bemutatók reprezentálták (Szentivánéji álom, A velencei kalmár, Téli rege, Tévedések vígjátéka). Reinhardt budapesti előadás-sorozatán a kortárs drámairodalom új alkotóival – 1907-ben Schalom Asch-sal, 1908-ban az orosz Oszip Dimovval – és új alkotásokkal – például Schnitzler: Szerelmeskedés, 1908; Wedekind: A tavasz ébredése, 1909; Maeterlinck: A kék madár, 1913; Strindberg: Haláltánc, 1916 – ismertette meg az érdeklődőket. Friedrich Freksa látványos-teátrális pantomimja, a Sumurun (1911), Carlo Gozzi és Carl Vollmoeller erősen stilizált Turandotja (1912), Hofmannsthal Akárkije tette teljessé Reinhardt valóban érdekes, értékes és vonzó műsorát.

A Deutsches Theater társulatában a korszak kiemelkedő német színművészei játszottak. Az együttes „modern” fiatal hőse Alexander Moissi volt, aki klasszikus és kortárs drámák főszerepében ragadtatta el közönségét. Kosztolányi Dezső szinte minden alkalommal kis esszében elemezte a művész új, korszerű, hiteles stílusát. Moissi mellett nagyszabású jellemszínészek sorakoztak föl: Eduard von Winterstein, aki Brahmnál Henschel fuvaros szerepét alakította, vagy Albert Bassermann, Ibsen-alakok (Stockmann, Solness) és tragikus hős- és intrikusszerepek (Othello, Shylock, Mephisto, Tartuffe) megformálója. Reinhardt ebben a szerepkörben az Európa-, majd Amerika-szerte ismert Rudolf Schildkrautot is foglalkoztatta. Amikor Reinhardt 1911-ben színre vitte Katona József Bánk bán című drámáját, {422.} Winterstein játszotta a címszerepet, Moissi pedig II. Endre királyt. A sokoldalú és modern drámai hősnő Gertrud Eysoldt volt: Lulu, Elektra, Salome, Júlia tartozott repertoárjába; sokáig ő játszotta Puckot, s ő volt Násztya az Éjjeli menedékhelyben. Lucie Höflich inkább klaszszikus szerepeivel – Heilbronni Katica és Cordelia – aratott sikereket.

A Reinhardt-együttes jelentős hatást gyakorolt a kortárs magyar színházművészetre: útmutatót nyújtott a repertoár kialakításához, új színjátéktípusok meghonosítását serkentette, megismertette a kamaraszínházi formát és játékstílust a magyar alkotókkal. Ezek a vendégjátékok, túl azon, hogy Budapest szellemi elitjének irodalmi tájékozottságát szolgálták, azt is nyilvánvalóvá tették, hogy létjogosultsága van a rendező művészetének, s bebizonyították, hogy a színházi előadás nem csupán szórakozási alkalom.

1909-ben érkezett ismét bécsi színház Budapestre. A Deutsches Volkstheater vendégjátékával elégedett lehetett a közönség, hiszen a társulat 1910-ben, 1915-ben és 1918-ban ismét felkereste a magyar fővárost. A Vígszínházban, a Magyar Színházban, majd a Népoperában jórészt középfajú drámákból álló műsort adtak: Ludwig Thoma, Gustav Kadelburg műveivel a német drámairodalom népszerűsítésére tettek kísérletet, Molnár Ferenc két darabjának, Az ördögnek és A testőrnek az előadásával pedig a sikerszerző kultuszát ápolva talán a pesti közönség kegyeibe akartak férkőzni.

Az 1911-ben, 1912-ben és 1915-ben Max Präger „német operettegyüttese” német nyelvterületről származó művekkel mutatkozott be Budapesten. A műfaj népszerűségét bizonyítja, hogy Bécsből 1912 és 1914 között Karczag Vilmos színháza, a Theater an der Wien, 1913-ban a Carltheater és egy úgynevezett ifjúsági operettegyüttes játszott operetteket. Ezeken az előadásokon is jó néhány kiválóságot láthatott a közönség. A később világhíressé vált Jeritza Mária ekkor a Luxemburg grófjában Angélát és A denevérben Rosalindát énekelte. A maga korában ugyanilyen híres Grete Holm volt Lehár művének, a Cigányszerelemnek első Zórikája, Juliska A cigányprímás című Kálmán-operettben és A denevér Adélja. Velük jött Pestre A víg özvegy első Danilója, Louis Treumann, és a későbbi kiváló tenorbuffó, Fritz Schrödter. Schrödter a Cigánybáró Zsupánját alakította. Rendkívül népszerű volt Max Pallenberg, aki ekkor Sir Basil szerepét játszotta a Luxemburg grófjában, nem sokkal később eljátszotta Molnár Ferenc Liliomának címszerepét, és leghíresebb szerepében, a Svejkben is fellépett a magyar közönség előtt.

{423.} Jórészt operettet játszott 1913-ban és 1914-ben a Josephstädter Theater és Lustspieltheater együttese, de bemutatták a Liliomot is, és Drégely Gábor A szerencse fia című Európa-szerte kedvelt vígjátékának német változatát.

Csak ekkor, 1915-től kezdve merészkedett ismét Pestre a Burgtheater. Ekkortól viszont – 1919 kivételével – már zavar nélkül, minden évadban visszatértek. Szinte kizárólag német műveket, klasszikusokat és moderneket játszottak: Goethe, Lessing, Grillparzer művei mellett a vidám műfajt a Schönthan–Kadelburg szerzőpáros darabjai képviselték, köztük A szabin nők elrablása című elnyűhetetlen bohózat. De színre került Arthur Schnitzler, Max Halbe, Hermann Sudermann is. Még korszakunkba eső utolsó vendégjátékuk alkalmával, 1920. március 29. és április 5. között egyetlen szerző: Karl Schönherr Gyermektragédia és Az asszonyördög című drámájával vendégszerepeltek.

Kár volna tagadni, hogy a német nyelvű színjátszás hazánkban a legkülönfélébb formákban az 1873–1920 közötti korszakban mindvégig jelen volt, és szervesen kapcsolódott a nemzeti színjátszáshoz. Látszólag csak a kisebbségi közönség igényeit elégítették ki a német nyelvű előadások. Ez a jelenség azonban egyúttal a magyar színházi élet multifunkcionális jellegét is bemutatja. Az intézményesített német színjátszás a német többségű vidéki városokban és a fővárosban a magyarosító törekvések útjában állt, sőt a millennium évtizedében még a német nyelvű vendégjátékok is visszatetszést keltettek. A század első évtizedében a modern német színházi törekvések azonban már kulturális kihívásként jelentkeztek.