A POLGÁRI ÁTALAKULÁS MEGALAPOZÁSA
AZ UTOLSÓ ERDÉLYI RENDI ORSZÁGGYŰLÉSEN

Az európai forradalom nyomán bekövetkező társadalmi forrongás lehetővé tette, hogy az utolsó rendi diétán a haladás erői olyan erősen képviseltessék magukat, amennyire azt a rendi politikai élet még át nem hágható játékszabályai lehetővé tették. Újra megjelenhettek a kezdeményező liberális ellenzék nagyjai: Wesselényi Miklós és Szász Károly, s mellettük az ügyvéd értelmiségi réteg új típusú politikusai: Gál Dániel, Berde Mózes, Németh László, Alexandru Bohăţel, Konrad Schmidt. És meghívtak néhány olyan regalistát, akiket eddig 1834-es szereplésük miatt mellőztek, mint Jósika Miklóst, az országos hírű regényírót is. A liberálisok döntő befolyását elsősorban a birodalmi erőviszonyok alakulása biztosította. Az udvar szorult helyzetében megint csak kénytelen lett újabb engedményeket tenni a magyar kormánynak, mely most elsősorban az unióval készült az ország önállóságának megerősítésére.

Május 19-én Batthyány az egyre fenyegetőbb dél-magyarországi és határőrvidéki polgárháború és az azokkal összefonódó külpolitikai bonyodalmak elhárítására fegyverbe szólította a székelyeket a szegedi táborba. Ezt a célt azonnal nem lehetett elérni, a „belbéke” érdekében maguk az erdélyi magyar liberálisok is egyelőre ellene foglaltak állást. A miniszterelnöki felhívásnak mégis óriási hatása volt az egész székely társadalomra. A Székelyföld egyre inkább kicsúszott az osztrák katonai vezetés kezéből. A pesti küldöttek, Klapka György majdani tábornok és Gál Sándor minapi határőrtiszt, aki ellen az 1840-es a csíkszeredai magyar olvasótársaságbani részvétel miatt folytattak eljárást, május végén és június elején többezres népgyűléseken népszerűsítették az önvédelem követelményét. Ennek tudatosítása újabb szakaszt nyitott a társadalmi és nemzeti érdekegyesítés küzdelmekkel teli folyamatában is. {1370.} Különösen Háromszéken, ahol a határőrök a jobbágyokat már előzőleg szolgálataik megtagadására szólították fel, sőt olykor kényszerítették is erre, és aztán az egyik népgyűlésen ki is mondták a robot eltörlését. A jobbágyok pedig a magyar önvédelmi harc szolgálatában nemzetőrnek ajánlva magukat, harcolva akarták szabadulásukat véglegesen biztosítani, és így a birtokos nemesség maradi része számára sem maradt más lehetőség, mint a polgári-nemzeti átalakulás elfogadása és óvatos szorgalmazása, az unió követelésének előtérbe állításával.

Közben a birodalmi politika terén is sikerült rombolni az unió előtt tornyosuló akadályokat. Batthyány taktikusan és nem eredménytelenül hangsúlyozta Puchnernek, hogy a székely katonaságot az összmonarchia és a dinasztia érdekében mozgósítja. Május 29-én, azon a napon, amikor összeült a kolozsvári diéta, az uralkodó nemcsak a magyar miniszterelnöknek ezt a rendkívüli lépését hagyta jóvá, hanem azt is megígérte, hogy ott lesz a pesti nemzetgyűlés megnyitásán, Puchnert pedig az osztrák kormány ellenkező véleménye dacára István nádornak és királyi helytartónak rendelte alá, ami elég egyértelmű utasítás volt arra, hogy a derék katona ne avatkozzon bele a kolozsvári diéta menetébe. Keserűen is hozta az osztrák hadügyminiszter tudomására, hogy ezek után nem tud sereget küldeni Galíciába.

Bár az uralkodói döntés híre a diéta megnyitásakor még nem is érkezhetett meg Erdélybe – csak június 7-én –, a magyar liberálisok elszántsága, Kolozsvár unióbarát hangulata, a második bécsi forradalom következményeinek és a külpolitikai helyzetnek a mérlegelése eldöntötte az unió ügyét. Carl Gooss segesvári liberális követ olyan meggyőzően sorakoztatta fel a szász unionista érveket, és főleg olyan meggyőzően érvelt a német egységtörekvések várható következményeivel, hogy Puchner magatartása láttán a szász követek többsége – feltételként a nemzeti jogok tiszteletben tartását kikötve – elfogadta az uniót. A követek többségének állásfoglalása az univerzitás határozata szerint a nemzet akaratát jelentette. Május 30-án a diéta egyhangú lelkesedéssel szavazhatta meg „a két testvérhaza” újraegyesülését. Nemzete nevében Leményi püspök is beleegyezett, azért, hogy csökkentse a feszültségeket.

A haladó magyar közvélemény ünnepelt. Az unió biztos kilátása lehetőséget nyújtott arra, hogy a minap még oly reménytelen helyzetbe szorított liberálisok végre megteremthessék az egész erdélyi társadalom számára a polgári átalakulás megalapozásának feltételeit. Abban viszont némileg megoszlott a véleményük, hogy miként éljenek ezzel a lehetőséggel. Wesselényi az unió érvényesítésével egyben a pozsonyi törvények bevezetését akarta összekapcsolni, mert attól félt, hogy a nemzeti-polgári átalakulás látja kárát, ha a kolozsvári diéta külön törvényhozó tevékenységbe kezd. Kemény Dénes, Szász Károly, valamint a magyar kormány tájékoztatására és a liberális politika hatékonyabb érvényesítésére kinevezett miniszteri biztos, Perényi {1371.} Zsigmond részletesebb törvényhozó munkával akarták a sajátos erdélyi viszonyokat a magyarországi törvényekkel egyeztetni. Az ő álláspontjuk győzött, s ezt támogatta a magyar kormány. Már május vége felé részletes törvényjavaslat-tervezetet állítottak össze, amely a kolozsvári törvényhozó munka alapjául szolgálhatott, bár aztán Erdély fővárosában lényeges részletkérdésekben heves viták dúltak.

A „Magyarország és Erdély egygyé alakulásáról” szóló első cikkely formába öntése után a képviselőválasztás feltételeiről hoztak törvényt, hogy az erdélyi képviselők még időben megjelenhessenek a július elejére összehívott pesti népképviseleti országgyűlésen. Még az első törvénycikkben összeállították az unióbizottságot, hogy az majd Pesten az egyesülés kivitelezésének részleteiről készítsen törvényjavaslatokat, amelyeket azután a minisztérium terjeszt az országgyűlés elé, élve a módosítás jogával és lehetőségével, ha szükségét látja. Hogy biztosítsák a székely határőrség támogatását, törvényben helyezték kilátásba annak nemzetőrséggé alakítását, amit el is utasított az uralkodó, ez viszont csak fokozta a székely katonatársadalomnak az alkotmányos törvényhozás iránti bizalmát. A jobbágyfelszabadítás kimondása és időpontjának kitűzése körül a kulisszák mögött némi harc folyhatott, mert csak június 6-án vitték a nyilvánosság elé. Ekkor talán joggal hangoztatta Kemény Dénes, hogy ha az erdélyi arisztokrácia „húzni akarta volna” a jobbágyfelszabadítást, „Bécs” ebbe beleegyezett volna.*Ellenőr, 1848. június 9. 21. sz. A liberálisok pedig még el is túlozták a forradalom térhódítását, Wesselényi például korábban azt hangsúlyozta, hogy a jobbágyfelszabadítás ügye „egész Péterváráig” győzött. Ugyanakkor kockázatosnak is tűnhetett a halogató taktika, hiszen szeptemberre a birodalom örökös tartományaiban is kilátásba helyezték a jobbágyfelszabadítást, Galíciában pedig a kormányzó, Stadion azonnal keresztülvitte éppen a lengyel nemesség semlegesítése céljából.

Június 6-án az utolsó erdélyi rendi országgyűlés elfogadta a liberálisok jobbágyfelszabadítási törvényét, és június 18-ára kitűzte az úrbéri szolgáltatások megszüntetésének időpontját. Ezek után Teleki József gubernátornak – akár a diéta összehívásakor – megint csak rendhagyó lépésre kellett magát elszánnia, amikor az addigi gyakorlattól eltérően királyi szentesítés nélkül országszerte kihirdettette a törvényt.

A jobbágyfelszabadító törvény a lakosság több mint felének létviszonyait fordította jobbra. Több mint 160 ezer család mentesült az úrbéri szolgáltatások terhétől. És mivel a feudális birtoklási viszonyok helyett polgári tulajdonviszonyoknak kellett életbe lépni, döntő kérdés volt, hogy ki és milyen mennyiségben kap földet polgári tulajdonként, amivel aztán szabadon rendelkezhet. A társadalmi rétegződésnek alapul szolgáló birtokmegoszlás arányainak kialakítása is az országgyűlés feladata volt. Egyelőre csak {1372.} kompromisszumos jellegű törvényt sikerült összeállítani. Ez Wesselényi szándékától eltérően nem rögzítette pontosan, hol húzódik az allodiális és az úrbéres természetű földek határa, mi kerül a volt nemes és mi a volt úrbéres tulajdonába. Viszont leszögezte, hogy bírósági ítélet nélkül nem lehet a jobbágyokat, zselléreket a „kezeiken” lévő föld használatában korlátozni. Ha pedig az úrbéres használatában álló föld úrbéri vagy majorsági jellege nem tisztázott, akkor az bírósági döntésig mentes a szolgálatoktól. Ezen a ponton a paraszti érdekeket még erősebben érvényesítették, mint a példának tekintett pozsonyi törvényben. A társadalmi méltányosság igénye mellett erre a fontos lépésre ösztönzött az ilyen vitás esetek várhatóan magas száma miatti elégedetlenség mérséklése. De arra is joggal lehetett számítani, hogy amíg a liberálisok vezető szerepet játszhatnak, hűek maradnak korábbi állásfoglalásaikhoz, és a múlt évi Jósika-féle törvényből nem fogják érvényesíteni azt a paragrafust, amely a – parasztok megrövidítésével fenyegető – Cziráky-féle összeírást tette a földek elhatárolásának alapjává. A liberálisok elképzelései szerint pedig így harmadával több szántó és rét kerülhetett a felszabadult parasztság tulajdonába, mint a Cziráky-féle összeírás alapján. Érthető, hogy e gyors változás láttán a nemesség mennyire igaznak érezhette a saját nagylelkűségéről kialakult mítoszt, mennyire nagyszerűnek „az áldozatokat”. De nemcsak ezek az érzések köteleztek el az átalakulás mellett, hanem az is, hogy a földesurak állami kárpótlását írta elő a törvény. A liberális törvényhozás a parasztságot megkímélte attól is, hogy szolgálatai eltörlése fejében közvetlenül pénzzel kárpótolja a volt földbirtokos nemességet, mint az osztrák örökös tartományokban, vagy földje egy részének leadásával, mint például a század első felében Poroszországban. A jobbágyfelszabadítás technikai megoldásai felől nézve az erdélyi parasztság, úgy látszik, viszonylag kedvező feltételek között kerülhetett a polgári fejlődés útjára, amit persze erősen beárnyékoltak az árutermelésnek a magyarországinál is jóval mostohább adottságai. Ugyanakkor a nagybirtok nyomása nem érvényesülhetett olyan brutális erővel, ami a kelet-európai fejlődést több régiójában is jellemezte, és Erdélyben éppen az 1847-es úrbéri szabályozás életbe léptetése esetén a paraszti lét feltételeit mostohábbá tette volna.

Még akkor is, ha a feudális birtoklási viszonyok rendezetlensége évtizedes küzdelmek és viszálykodások forrása maradt, és ha azok, akik földtulajdont nem kapván, továbbra is munkajáradék-szolgáltatásra kényszerültek; az erdélyi jobbágyfelszabadítás egyik fontos állomása volt annak a polgári forradalmi átalakulásnak, mely Kelet-Európának a Habsburg-birodalom által összefogott régióiban megdöntötte a feudalizmus rendszerét. Az orosz birodalomban és a román fejedelemségekben csak másfél évtized múlva sikerült megroppantani a jobbágyság feudális intézményét, anélkül azonban, hogy például Romániában a nagybirtok nyomásának mérséklésével olyan erős kis- és középparaszti rétegek jöhettek volna létre, mint Erdélyben. Az erdélyi {1373.} román társadalomfejlődés pozitívumaként is emlegetett kisbirtokos paraszti réteg nem utolsósorban a jobbágyfelszabadítás haladó mozzanatainak köszönhette létét.

Erdélyben a liberális nemesség és a hozzá kapcsolódó értelmiség a magyar kormánynak a reakció erőit ellensúlyozó támogatását élvezve, a nemességet mint rendi osztályt megszüntette. Abban a tudatban tette ezt, hogy annak minapi tagjai – vagyoni helyzetük, műveltségük, a társadalmi munkamegosztásban betöltött helyük révén – a polgári alkotmányos nemzeti fejlődés hordozói lehetnek. Kényszer nyomására, forradalmi helyzetben cselekedtek így, de olyan feltételek között, melyeknek kialakításában maguk is tevékeny szerepet játszottak. Ha a nyugat-európai forradalmakkal hasonlítjuk össze a kelet-európai – elsősorban a magyar, a lengyel és a dunai román fejedelemségekbeli – polgári forradalmakat vagy forradalomkísérleteket, akkor joggal hangoztatjuk, hogy a liberális nemesség ugyanazt a szerepet játszotta, mint nyugaton a polgárság, még ha az eltérő feltételek és kötöttségek miatt nem is tudott olyan következetesen antifeudális lenni, és olyan határozottan kiállni a nemzeti függetlenség ügye mellett, mint azt a francia forradalom eszményeit valló radikális baloldal számon kérte. De amikor megítéljük a liberális nemesség szerepét, azt is látnunk kell, hogy nem volt számottevő radikális polgárság, amely a konzervatív és a múlthoz ragaszkodó elemekkel szemben egymagában vagy akár csak a liberális nemesség egyenjogú partnereként meg tudta volna oldani a polgári átalakulás kérdéseit. A polgárság elfogadta a liberális nemesség vezető szerepét. A baloldal, a plebejusi és nemesi eredetű radikális értelmiségi csoportosulás – amelynek összmagyar vonatkozásban Petőfi Sándor és Vasvári Pál voltak a legismertebb hangadói, bázisa a fiatal értelmiség és a diákifjúság – Erdélyben még inkább a liberális nemzeti mozgalom balszárnyának tekinthető. Kritikus magatartásukra jellemző, hogy amikor 1848 tavaszán Kőváry László radikális lapot alapított, annak az Ellenőr címet adta. Maguk a radikálisok is a liberális nemességtől várták, hogy számukra szélesebb cselekvési terett nyisson, új létfeltételeket teremtsen „a nép” számára, amelyből – következetes demokratizmussal – nem akartak egyetlen társadalmi és nemzetiségi csoportot sem kizárni. Köszöntötték a jobbágyfelszabadító törvényt, de bírálták is, mert a kisebb királyi haszonvételeket – korcsmáltatás, vadászat, halászat – a volt nemesi birtokosok kezében hagyta. Szigorú fellépést sürgettek a konzervatív reakció „mesterkedései” ellen is, amit a nyilvánosság fórumain a liberálisok nem nagyon tartottak tanácsosnak. Hol lelkesen ünnepelték, hol a korszellem mindenhatóságával fenyegették a liberális vezéreket, akik meg-megborzongtak a fiatalok jakobinus ízű szólamaitól, ugyanakkor ösztönzést is kaphattak, hogy radikálisabb, demokratikusabb lépésekre szánják el magukat, mint amelyekre valaha is gondolhattak.

{1374.} Az egzisztenciális szorongás és főleg az azt ellensúlyozó uniós törekvés azonban a román nemzeti igények tárgyalásakor nem ösztönzött olyan előrelépésre, mint a társadalmi reformmunka terén, sőt talán még gátlótag is hatott.

A nemzeti-nemzetiségi kérdés a történelem egyik legnehezebben megoldható feladata elé állította az egész magyar progressziót. A mából visszatekintve joggal látjuk úgy, hogy a magyarországi és erdélyi nemzeti mozgalmak tartósabb együttműködését csak a területi autonómia vagy a rendkívül széles körű anyanyelvhasználat biztosításával lehetett volna akkor talán elérni, s a nacionalizmusok természetének ismeretében azt is látjuk, hogy ennek az együttműködésnek csak a vágyak és célok mérséklése, jó szándék és türelem lehet az egyik alapfeltétele, ha közben az a meggyőződés is mélyebb gyökeret ereszt, hogy együtt többet érhetnek el, mint egymás ellenében. A rendkívüli fenyegetettség tudatában a kolozsvári diéta pontosabban rögzítette nemzeti vonatkozásban az egyéni szabadság elvét, mint a pozsonyi országgyűlés. Míg a pozsonyi törvénykönyv előbeszéde azt hangsúlyozta, hogy célja „az összes magyar népnek jogban és érdekben egyesítése”, a kolozsvári uniótörvény szerint „valamint a testvér Magyarhonban minden lakosok jogegyenlősége kimondva és életbe lépve van, ugyanazon módon itt is, a hazának minden lakosaira nézve, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatlan elvül elismertetik”.*Magyar Törvénytár. 1540–1848. évi erdélyi törvények. (Szerk. KOLOSVÁRI S., MÁRKUS D., ÓVÁRY K.) Bp. 1900. 667–668. A magyar liberálisok a szászok nemzeti követelései közül jó néhánynak a jogosultságát eddig is elismerték, most – bár nem értettek egyet széles körű autonómiát célzó követeléseikkel – pártolólag terjesztették őket az unióbizottság elé. A románokat illetően viszont egyelőre elegendőnek vélték az uniótörvény idézett kitételét, s ez súlyos hibának bizonyult, mert a diéta napirendjét megszabni akaró királyi leirat előírta a románok helyzetének törvényes szabályozását, és a balázsfalvi gyűlés is – láttuk – szilárdan ragaszkodott az önrendelkezés igényéhez. Még azok a románok is, akik elfogadták az uniót, azt szerették volna, ha egyelőre csak formálisan is, mintegy történelmi elégtételként a diéta negyedik nemzetnek ismeri el a románt, és törvényben érvénytelenítik az erdélyi törvénykönyvek nemzeti öntudatukat sértő kitételeit, amelyek az unióval amúgy is érvényüket vesztették. Alexandra Sterca Şuluţiu, akibe a balázsfalvi gyűlésen unióbarát magatartása miatt belefojtották a szót, egyenesen levélben kérte Wesselényit, hogy még a diéta elején proklamálják a románt negyedik nemzetnek, ami „tsak egy praemittált ceremónia lesz, mert minden esetre az unió által egyenlővé tétetvén a natiok, az unióban felfogásom szerint nem lesz Székely, Szász stb. Natio, hanem csak Szász polgár, Székely, Oláh stb. polgártárs, – ellenben roppant nyereménye lesz a Magyar nemzetnek nemcsak a nagyszámú Erdélyi {1375.} oláhok nyerése által, hanem a nagyobb jövendőjére nézve is, mert éppen az Erdélyi Oláhok által fognak az uniónak megnyerettetni … az oláhországi és moldovai oláhok is”.*PAPP M., Sterka Sulucz Sándor jelentése az 1848-ik év május 15-én tartott balázsfalvi népgyűlésről (Történeti Lapok, 1874. 24. sz. 379–381). Şuluţiu így nemcsak a nemzeti törekvésekben megfogalmazódó igényeket és a nemzeti egységtörekvéseket próbálta egyeztetni, hanem arra is számított, hogy ha az unió ellenére mégis fennmaradnának a románok érdekeit sértő feudális intézmények és privilégiumok, akkor ragaszkodni kell a negyedik nemzet elismeréséhez, mert az biztosítja a nemzeti harc jogalapját. De állítólag a magyar liberálisok még a diéta kezdete előtt megegyeztek Şaguna ortodox püspökkel s a románok „főbbjeivel”, köztük feltehetően Leményi görög katolikus püspökkel és a diétai követekkel, hogy a balázsfalvi nemzeti törekvéseknek az egyéni szabadság követelményének és ígéretének – idézett – pontosításával eleget tesznek. Igyekeztek kitérni az elől, hogy a balázsfalvi küldöttség tagjai részletezzék nemzeti igényeiket, s inkább az orosz cári nyomás elhárításának szükségességét hangsúlyozzák, amiben mindkét fél egyet is értett. A román nemzeti követelések iránt a legtöbb megértést Szász Károly – maga is az unió lelkes híve – tanúsította. Azt ajánlotta, hogy biztosítsák a román nyelvhasználatot a határőrezredeknél, és törvényjavaslatot állított össze, miszerint: „Az Oláh Nemzetet, mely a Hazának régibb Törvényei szerént többféle meg szorításoknak, s alá rendeltségnek alája vettetve, s a honban maradhatására nézve is ingatag állapotba helyezve volt: Erdély többi be vett Nemzetei ezennel egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries koszorojukba szíves örömest be fogadják; s hogy ezen Nemzet régi oláh nevezete helyett, melyhez el nyomattatás és több nemű méltatlanságok emlékei köttetvék, ezentul országgyűlési s egyéb köz igazgatási, valamint a közéletbeni gyakorlatban is Román nevezet használtassék ő Felsége kegyelmes jováhagyásának hozzájárultával meghatározzák.”*Szász törvényjavaslata Perényi kézírásával maradt fenn. Közli: MISKOLCZY A., Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen (Sz 1979. 5. 875). De a magyar liberálisokban mind a felfokozott veszélyérzet, mind a hegemónia biztosításának a vágya túl erős volt ahhoz, hogy ezt elfogadják. Azzal az adott feltételek között nem mindenben alaptalan indokolással, hogy mivel a kérdés a magyarországi románokat is érinti, nem lehet a pesti országgyűlés munkája elé vágni, beérték azzal az országgyűlési határozattal, amelyben „minden megszorítások s alárendeltségek, melyek az eddigi törvények értelmében az erdélyi különböző népeket s jelesen az oláhokat s a különböző vallásokat illetően fennállottak, merőben és teljesen eltöröltettek”.*Idézi: MISKOLCZY A., i. m. 881. Az ortodox vallás bevett vallássá nyilvánításáról törvényjavaslatot is állítottak össze. Mindennek azonban már korántsem volt olyan feszültségcsökkentő hatása, mint az {1376.} eredeti törvényjavaslatnak lett volna, s ráadásul lehetővé tette, hogy az uralkodó megint csak a románokat védő szerepét játszhassa, azáltal, hogy a román küldöttségnek adott válaszában kilátásba helyezte – a magyar kormány teendőjeként – a román igények törvényes kielégítését.

A kortársak gyakran érezhették, hogy olyan szerepet kell végigjátszaniuk, amelyben a kor szabadság- és nemzetiségeszménye nem mindig harmonizál. „Mü mostan élők túl nem tudnók élni nemzetiségünk megszűnését, én boldog máskép nem tudok lenni csak mint szabad magyar – hogy mint szabad ember valaki boldog lehessen arra új nemzedéknek kell születni” – így zárta elmélkedéseit naptójába gróf Gyulay Lajos kolozsvári regalista, miután az európai háború lehetőségét latolgatva arra a következtetésre jutott, „hogy szövetséges átalakulás lesz eredménye a mostani Európai forradalomnak, mert inkább hiszem azt, hogy a státusok concentrálni fogják magukat kisebb tartományokra, mint azt, hogy kiterjedésben törekedjenek. Amíg a nemzetiségek dühe ki nem tisztul valami cosmopolitismushoz inkább közelítő új irány felé, addig mindegyik magára fog inkább concentrálni, élni akarni és hogy béke időben tehesse azt, szövetkezni fog egymással.”*Idézi: MISKOLCZY A., i. m. 884–881. De nyelvi engedményeket naplóírónk sem akart tenni, viszont célszerűnek tartotta Horvátország függetlenségének elismerését.

A magyar liberális államférfiak és politikusok többsége a közéleti nyelvhasználat kérdésében is messzemenően ragaszkodott az államnyelv mindenhatóságához, s úgy érezte – vagy csak elhitette magával –, hogy minden kis engedmény hatalmas gátszakadást idézhetne elő, és a magyarságot létében fenyegető nemzeti elnyomattatáshoz vezetne. Olyannyira a szerkezetileg egységes nemzeti állam volt az eszményük, hogy Wesselényi – aki Szász Károly törvényjavaslatának elfogadása esetében a magyarság alárendelt helyzetbe kerülésétől tartott – a belső nemzeti és társadalmi ellentétek elmélyülése, de mindenekelőtt az osztrák ellenforradalmi kísérlet lehetősége és a Moldva határán állomásozó cári orosz csapatok fenyegető magatartása láttán június 18-án az egyik magyar miniszterhez intézett levelében felvetette az etnikailag, pontosabban állampolgári tudatában egységes, új, területileg kisebb magyar nemzeti állam alapításának lehetőségét. Ugyanis „az egy conteguitásban lakó tótok hasonlóan tömegül együtt létező oláhok el fognak tőlünk szakadni, amazok a hegyeiken túl lévő szláv rokonaikkal, emezek pedig a velük határos oláhországi s moldvai testvéreikkel külön s önálló hont s országot fognak alakítani”. A várhatóan kész tények elfogadása mellett – miközben szilárdan ragaszkodott az unióhoz – olyan népességcserét tartott kívánatosnak, amelynek során a románok között lakó magyarok lakhelyet cserélnének „a valódi magyar lakta föld határaihoz közelebb lakó” románokkal. Liberális szemléletére jellemzően a szász–magyar együttélést annyira {1377.} optimista módon ítélte meg, hogy feltételezte, esetleg a szászok is az új Magyarországon keresnek új hazát. A lakosságcserét pedig a békés egymás mellett élés szellemében látta megvalósíthatónak: e „még példátlan de nem lehetetlen … népvándorlás … a mostani kor szelleméhez s míveltségéhez illő s békés tractatusok által eszközlendő”.*Wesselényi Miklós levele Klauzál Gáborhoz. Kolozsvár, 1848. június 18. Idézi: MISKOLCZY A., i. m. 877–878. Nem tudjuk, hogy „e hit és nézet” a magyar kormányférfiak körében milyen fogadtatásra lelt. Az optimizmus légkörében aligha foglalkoztak vele sokat.

Június 10-én az uralkodó elfogadta a kolozsvári uniótörvényt. Csak kevesen tudhattak a kulisszák mögötti elkeseredett harcról. Batthyánynak minden erejét latba kellett vetnie az uralkodói akarat kedvező irányba hajlítása érdekében. Hiszen az osztrák kormány ez alkalommal olyan feltételeket szeretett volna kikötni, hogy Magyarország vállalja el a birodalmi államadósságok egy részét, és az erdélyi katonaság és határőrség továbbra is az osztrák hadügyminisztérium hatáskörében maradjon.

De nemcsak az osztrák követelések elhárítása erősíthette a magyar optimizmust, hanem a román törekvések megítélése is. A fővárosi radikális sajtó valósággal saját bázisát látta a román parasztságban, abban a hitben, hogy az a népfelvilágosítással megnyerhető, és ha kell, a magyar nemzeti szabadságküzdelmet is lelkesen vállalja. Jellemző, hogy a belügyminiszter Szemere Bertalan, aki tudatosan kereste a nemzetiségi mozgalmak megnyerésének, sajnos, néha csak kisszerűségükben „példát” mutató lehetőségeit (és bár ha alkalma nyílott rá, a valósághoz való igazodás követelményét hangoztatta: – „én tényeket akarok ismerni, nem mást. A kormányzás alapja a tények ismerete” – írta egyik utasításában, ugyanakkor), meglepő (és őszinte) naivitással biztatta az Erdélybe küldött miniszteri biztost: „az oláh népnek minden ellenizgatás dacára folytonosan tanúsított rokonszenve s ragaszkodása Magyarország irányában bizton jogosít azon reményre: hogy ha annak mód nyújtatik magát magyar nyelvtanokkal elláthatni, a magyar nyelvet könnyen sajátjává teendi, mi által azon kapocs, mely a két faj között eddig is létezett, mind inkább szilárdulni fog”.*Idézi: MISKOLCZY A., i. m. 880. Naiv hit ez, jórészt abból táplálkozott, hogy a szűkebb értelemben vett Magyarországon a román nemzeti erők az erdélyiektől eltérő módon és formákban juttatták kifejezésre nemzeti igényeiket, amikor nemzetiségük elismerése jegyében közigazgatási, iskolai és egyházi anyanyelvhasználatot szorgalmaztak. A politikai nemzet mindent maga alá rendelő követelését általában gondosan kerülték. Egyelőre csekély is volt az erre hajlók és ezért egyelőre passzivitásba zárkózók – főleg bánsági földbirtokosokból és papokból álló – tábora, mely később a területi autonómiát követelő habsburgiánus irányzattá erősödött. A másik póluson {1378.} azt a máramarosi román nemességet találjuk, melynek hangadói magukat román ajkú „igaz magyar polgárok”-nak vallva, messzemenően ragaszkodtak a magyar alkotmányossághoz, és a pesti kormány politikája mellett tettek hitet a sajtóban is.

A magyarországi románok először az ortodox román egyházi autonómia követelését állították előtérbe. Szabadulni akartak a szerb vezetésű egyházi hierarchia kötelékeiből, és miután veszélyeztetve érezték magukat a szerb törekvések miatt – hiszen a májusi szerb nemzeti program Temesvárt szemelte ki a szerb területi autonómia központjának, és jelentős román lakta területekre is igény tartott –, keresték a magyar kormány támogatását, annál is inkább, mert a pozsonyi törvényeken nyugvó polgári alkotmányosság sok vonatkozásban biztosította népük és a néppel azonosuló értelmiség felemelkedését.

A paraszti elégedetlenség nem törhetett fel olyan erővel, mint Erdélyben. Nagyobb tömegmozgalomra akkor került sor, amikor a Bánságba hazatért a hányatott sorsú Eftimie Murgu (akit 1845-ben tartóztattak le dákoromanizmus és néplázítás vádjával, és 1848-ban, a márciusi események után a pesti radikálisok követelésére engedtek ki börtönéből), és a magyar kormány beleegyezésével június végére népgyűlést hirdetett Lugosra. Itt több ezren jelentek meg, hogy a szerb törekvésekre hivatkozva román nemzetőrség felállítását és felfegyverzését kérjék, továbbá egyházi önállóságot és román közigazgatási nyelvhasználatot. Murgu az időközben kirobbant havasalföldi forradalommal is szeretett volna együttműködni, feltehetően a román nemzeti egység távolabbi célkitűzésével. De egyelőre a magyar kormány támogatásának elnyerése érdekében olyan területi autonómiát sem követelt, amilyent a szerbek. A román nemzeti törekvések önálló vonulatát képviselték a bihariak, Kővár vidékiek és azok a bánságiak, akik kevesebb távolabbi célkitűzéssel keresték nemzeti igényeik érvényesítési lehetőségeit, és jobban igazodtak a magyar kormány politikájához. Erdély és Magyarország unióját pedig azért is lelkesen támogatták, hogy a románság belső integrációját segítsék elő.

Június 18-án este megérkezett Kolozsvárra az uniótörvény uralkodói elfogadásának híre. Ez végre eloszlathatta a liberálisoknak ama félelmét is, hogy végzetes polgárháborúba sodródhatnak, ha kirobban a – szerintük éppen erre a napra időzített – román fegyveres felkelés, amiből csak az ellenforradalom húzhatott volna hasznot, mint ahogy az oly sok vonatkozásban elhibázott magyar nemzetiségi politikából is.

A magyarországi magyar liberálisok saját helyzetükből kiindulva vélték nemegyszer könnyen feloldhatónak az erdélyi nemzeti ellentéteket, az erdélyiek pedig a magyarországi érdekegyesítő politika sikereiből meríthettek bátorságot és hitet, hogy hasonló politikával immár az egységes államon belül sikerül lecsendesíteni a társadalmi forrongást és a nemzeti elégedetlenséget.