| 2. ALKALMAZKODÁSI VÁLSÁG A SZÁSZ ÉS ROMÁN NEMZETI MOZGALMAKBAN | TARTALOM | 4. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN |
FEJEZETEK
A hivatalos nemzetiségi politikának a liberális hagyományoktól való távolodása a századvég válságában felgyorsult. A polgárság megerősödése, a szocialista mozgalom hirtelen kiterebélyesedése, a nemzetiségek immár nemzetközi visszhangot is kiváltó váratlan politikai megélénkülése véget vetett a nyolcvanas évekre még annyira jellemző nyugalomnak. A dualizmus korának utolsó nagyobb reformhulláma: a polgárságot szolgáló egyházpolitikai törvények (részben az egyházaikat féltő, s ezért a konzervatív oldalon fellépő nemzetiségek ellenében történt) kiharcolása szétvetéssel fenyegette a hagyományosan közjogi alapokon szervezett parlamenti pártrendszert.
Az 1895 elején menesztett Wekerle után erdélyi politikus, a nem túl gazdag Bánffy Dezső báró alakított kormányt. Az ortodox 67-es miniszterelnök fő feladatának a korona és a parlament megrendült kapcsolatának megjavítását, a városi és falusi munkásmozgalom visszaszorítását tekintette. Bánffy azonban új elemet hozott a magyar közéletbe: nyíltan hirdette a soviniszta nemzetiségi politika szükségességét, hogy ezzel is kárpótolja a nacionalista közvéleményt a Béccsel szembeni engedelmességért. Mint régi Tisza-párti, 1875-től Belső-Szolnok, majd az átalakítás után Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód főispánja, másfél évtizeden át a történeti Erdély északi részét szinte egyedül kormányozta, nagy tapasztalatokat szerezve a gazdasági élet mellett a nemzetiségi kérdésben is. A türelmetlen magyarosítás és a rendőri módszerekkel kombinált patriarchális elnyomás szorgalmazójaként a román és szász értelmiségi körökben gyűlöletes nevet szerzett magának, s magyar kortársai is „dobokai basának” ismerték. 1890-ben a szászokkal kötött kompromisszum ügyében a Szapáry-kormánnyal került ellentétbe, mert a törvényekben biztosított nemzetiségi jogokat sok esetben még elvben sem volt hajlandó tiszteletben tartani. Felmentése 1890-ben a nemzetiségek felé tett pozitív gesztusnak, miniszterelnöki kinevezése 1895-ben viszont ijesztgetésnek számított. Hosszú főispánsága korában Bánffy arra a következtetésre jutott, hogy a kiegyezés bolygatása nélkül, a dinasztiával, Ausztriával teljes egyetértésben, minden erőt a nemzetiségek ellen kell fordítani, politikai {1665.} szervezeteiket szétrombolva, kulturális és egyházi intézményeiket állami ellenőrzés alá vonva meg kell gyorsítani a magyarosítást.
Fordulat volt ez a kormányok nemzetiségi politikájában. Mindeddig – mint láthattuk – az állam, a liberális felfogásnak megfelelően, nem tartott igényt a románok vagy szászok kulturális, politikai vagy gazdasági tevékenységének közvetlen irányítására, a kormányok az iskolai magyarosítást, a hivatali apparátus helyi szerveinek magyarosítását szorgalmazták, s csak alkalomszerűen próbálkoztak a nemzetiségek saját szervezeteit belülről is befolyásolni.
A Bánffy-féle nemzetiségi politika az eddigi, törvényekkel magyarosító és az óvatoskodva megtorló, a megtorlást inkább kerülni igyekvő magatartást elvetette, s a nemzetiségi kérdés kezelésének intézményesítését, bürokratizálását vezette be. Éppen ezen a területen akart elődei „tervszerűtlen, kapkodó” gyakorlatával szemben valami örök érvényűt alkotni. Célja volt, hogy a nemzetiségi kulturális életről, politikai mozgalmakról a kormány folyamatos tájékoztatást nyerjen, s ennek alapján minden területen – a törvényhozásban, közigazgatásban, gazdaságpolitikában, a nevelésben, az egyházi életben – minden intézkedés meghozatalánál fokozottan érvényesítsék azokat a nacionalista szempontokat, amelyeket a korábbi kormányok csupán ösztönösen és rendszertelenül alkalmaztak. A kortársak Bánffyról azt tartották, hogy az egész országot egy nagy nemzetiségi megyeként kezelte. Való igaz, hogy az országos politika szférájába behozta a nemzetiségi politika azon patriarchális erőszakelemeit, amelyek addig – a dualista állam sajátos politikai munkamegosztásának megfelelően – elsősorban a vármegyékre, a közigazgatás helyi szerveire voltak szabva. Egyben erősítette a kormánypolitika mindig is meglévő, az abszolutizmustól örökölt központosító vonásait.
Legelső lépései közé tartozott a nemzetiségi és a szocialista mozgalmak megfigyelése a nemzetiségi kérdés kezelése elméleti-politikai irányvonalának kidolgozására, a hatósági rendszabályok központi irányítása céljára egy új szerv, a miniszterelnökségi „nemzetiségi ügyosztály” létrehozása. Vezetője Jeszenszky Sándor, a Replica-per egykori ügyésze, elméleti és politikai referens Jancsó Benedek tanár, a román történelem és nemzetiségi mozgalom szakértője lett. A tényleges irányítást azonban Bánffy magának tartotta fenn. Nem volt ez valaminő erdélyi osztály, inkább a román ügyek hivatala.
Bánffy ravaszkodó politikájának megfelelően engedélyezte a Budapestre összehívott szerb–szlovák–román össznemzetiségi kongresszust, amely 1895. augusztus 10-én határozatban tett hitet a területi integritás mellett, de előszámlálta a nemzetiségek sérelmeit, és síkraszállt az ország soknemzetiségű jellegének politikai elismertetése, a megyékre épülő nemzetiségi autonómiák bevezetése mellett. Harcuk közös irányítására koordináló bizottságot hoztak létre. Az együttműködésből azonban – a kormány várakozásának megfelelően – {1666.} néhány értekezleten, levélváltáson, a millenniumi ünnepségek elleni tiltakozáson túl nem lett semmi, a szerb politikusok eleve vonakodtak, a román pártnak csupán egyik szárnya próbálkozott vele, a gyenge mozgást rendőri intézkedések is fékezték. A figyelemre méltó kísérlet kudarcot vallott.
A román nemzetiségi mozgalomban is belső válság okozta apály keletkezett, amit a következő fejezetben ismertetünk. A Memorandum-per tömegeket és a hatóságokat lázba hozó hullámai gyorsan elültek, de annál tovább tartottak a kölcsönös kudarcélmény hatásai. Szeptember elején Bánffy erre és az uralkodó határozott kívánságára hivatkozva vitte keresztül a minisztertanácson, hogy a per még fogházban lévő elítéltjei kegyelmet kapjanak. A perektől, s ezzel „a mártírok gyártásától” amúgy is megcsömörlött a nacionalista tábor. De fordulat történt Romániában is, ahol az erdélyi mozgalmat mindig erősebben befolyásoló liberális párt került kormányra, s annak vezetője, Sturdza, a monarchiának tett hűségnyilatkozatában (1895. okt. 13.: „a iaşi-i bocsánatkérés”) fordult szembe korábbi álláspontjával. Kijelentette, hogy tartózkodni fog minden beavatkozástól „a szomszéd országok, s különösen az Osztrák–Magyar Monarchia belügyeibe”, mert a monarchia, „úgy, amint alkotva van, elsőrendű szükséglete az európai egyensúlynak” és a román állam biztonságának, ezért kívánatosnak mondotta a magyarok és románok közötti „minden félreértés és veszekedés” megszüntetését.* Az erdélyi román egyházak és egyes kulturális intézmények formailag titkos, de köztudott bukaresti segélyezését jórészt leállíttatta, itteni pártfogoltjait, a tribunistákat mérsékletre intette. Bánffy és Sturdza között az erdélyi román mozgalom kezelésében bizonyos konszenzus, részleges együttműködés alakult ki, egy olyan sajátos helyzet, amelyben a romániai nacionalizmus fő letéteményesének hatalmon tartása – éppen diplomáciai eszközökkel való kézben tarthatása miatt – a budapesti kormány fontos érdeke lett.
Nincsenek jó ismereteink arról, hogy a román párt anyagi megsegítésében milyen változás következett be, azonban a bukaresti fő pártfogó szervezet, a Liga Culturală is súlyos krízisen ment át, 1896-ban kettészakadt, s a századfordulóig a teljes bomlás állapotában maradt. A kortársak ezt is a kényelmesen kormányozni akaró Sturdza művének tudták be. Mindenesetre sokan vádolták őt az erdélyi román politikai élet meggyengítésével. A román egyházak (és iskolák) tekintélyes, évi 150–200 ezer korona közötti bukaresti szubvenciótól estek el. Egyedül a brassói görögkeleti gimnázium és a hozzá tartozó iskolák finanszírozását nem sikerült leállíttatni, mert ennek kérdése a hivatali ügyintézés csatornáiból bekerült az erdélyi román közélet nyilvánosságába, s onnan az éles regáti pártpolitikai harcok fegyvertárába. Bánffyék ugyanis intézkedéseikben felhasználták Sturdza információit, ezzel viszont {1667.} kiszolgáltatták őt dühödt ellenzékének, amely a nemzeti kérdésben az árulás bélyegét igyekezett rásütni és megbuktatni. Némi ravaszkodással Bánffy meg tudta menteni bukaresti partnerét az árulás vádjától, de Sturdza és a közös külügyminisztérium nyomására beletörődött a brassói gimnázium külföldi segélyezésének fenntartásába, noha annak törvénytelensége nem volt kétséges. Elvi megállapodás született arról, hogy a román kormány a szubvenció tőkeösszegét letétbe helyezi Budapesten, annak évi kamatait (36 086 koronát) a magyar kormány rendszeresen leküldi Brassóba. A nagy tekintélyű gimnázium az egyházi autonómia fedezékéből, a román kormány és ellenzéke támogatásával, a vizsgálat elmarasztaló eredményei ellenére kivédte a támadást, a konfliktusból a magyar kormánnyal szemben győztesként került ki, mivel a romániai szubvenció birtokában már nem volt kényszeríthető a magyar államsegély elfogadására sem, s ezzel hatékony állami ellenőrzésének lehetősége is megszűnt. „Kedves Sándor! Az én nézetem szerint a románok alaposan lefőztek bennünket” – üzente a végeredményt Wlassics kultuszminiszter a nemzetiségi ügyosztály vezetőjének.*
Az iskolák és egyházak általános állami ellenőrzésének biztosítására a Bánffy-kormány két irányban tett kísérletet. A tanítók minimális fizetését biztosítani nehezen vagy egyáltalán nem tudó egyházakra, községekre megpróbálta az államsegélyt rátukmálni. A kulturális autonómiájukat sértve érző románok ez ellen többféleképpen védekeztek. „Egyes tanítók, hol önként, hol felsőbb [egyházi – Sz. Z.] nyomásnak engedve, ünnepélyes nyilatkozatot tettek, hogy a felemelt fizetésekre igényt tartani nem is fognak.”* Másutt úgy tettek, mintha kifizették volna az előírt bért, noha nem volt rá pénzük. Bánffy erre felhívta a megyéket, hogy minden esetben hajtsák be az iskolafenntartókon a fizetésemeléshez szükséges összegeket, a megnövelt ún. kultuszadó (ami Aradban pl. a vagyonadó 70–100%-ának felelt meg) terhével kényszerítsék az érintetteket államsegély igénylésére. Azonban ez a kísérlet is végül az államra, az apparátusra ütött vissza, hiszen – s ez is a dualizmus sajátosságaihoz tartozott – „az egyházi hatóságok csak kivetették a tanügyi hozzájárulás költségeit, de annak a néptől való behajtását egészen a közigazgatási közegekre hagyják, s onnan magukat távol tartják”.*
A két román egyházzal szemben tervbe vették a királyi felségjog gyakorlására hivatott külön szervezet felállítását, hogy az ellenőrizze vagyonukat, az általuk kezelt pénzeket és alapítványokat is. „Ez lehet az egyedüli eszköz – írta Bánffy –, amely útját vághatja a romániai segély beözönlésének és egyúttal szorosabbá fűzheti a román nemzetiségre oly nagy befolyással bíró {1668.} papság és egyház viszonyát az államhoz és kormányhoz.”* Ilyen szervezet, sőt annak megrövidített változata: a görögkeleti román iskolák feletti „magasabb szempontú államrendészeti teendőket” ellátó hivatal sem jöhetett létre.
E korszak jellegzetes magyarosítónak tartott intézkedése volt az 1898. IV. tc. „a község- és egyéb helynevekről”, mely kimondta, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve lehet, amelyet a belügyminisztérium határoz meg, s célul tűzte ki, hogy e nevek „ne csak hivatalos használatban, hanem a társadalmi érintkezésben is mentől általánosabban elterjedjenek, s mindinkább kizárólagosakká váljanak”. Szász és román körök nagy felháborodással fogadták, hiszen azt jelentette, hogy az állam, a községek, törvényhatóságok iratain, tábláin, térképeken a nevek magyar megfelelőit kellett használni; sérelmüket alig enyhítette, hogy a tankönyvekben, iskolák iratain kiegészítésül felvehették saját elnevezéseiket, vállalatok pedig gyakorlatilag tetszésük szerint használtak elnevezéseket éppúgy, mint ügykezelési nyelvet.
A Bánffy-féle erőszakos nacionalista nemzetiségpolitikának valójában nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A szaglászó detektívek, a rendőri zaklatás, az adminisztratív intézkedések nem nagy csapást jelentettek az egyes nemzetiségi mozgalmakra. A szászokat valójában semmi sem rendíthette meg, a románok vezetői az üldözés hatását egy-két év alatt kiheverték. De nem sikerült Bánffy legfőbb terve sem: a magyar uralkodó osztályon belüli ellentétek túlságosan is nagyok voltak ahhoz, semhogy széthúzó csoportjait a nemzetiségek és a szocialisták üldözésének egyébként is keveset ígérő programjával tartósan egy táborba lehessen tömöríteni. Az Ausztriával tízévenként esedékes gazdasági kiegyezés körüli vitában Bánffyt parlamenti ellenzéke a nemzeti jogok elárulásával vádolta, az antiliberális irányzatok és a függetlenségi ellenzék együttesen lehetetlenné tette számára a kormányzást, s az első erdélyi miniszterelnök 1899 februárjában lemondott. Véletlen körülmények közrejátszása folytán magával rántotta a Sturdza-kabinetet is. Egy anonim brosúra ugyanis védelmébe vette a bukott kormányelnök nemzetiségi politikáját, utalásokat tett arra, hogy Bánffy a bukaresti kormánnyal egyetértően járt el az erdélyi románok kezelésében, és az ellen Károly román királynak sem volt kifogása. Amikor kiderült, hogy a szerző (Jancsó Benedek) hivatalosan beavatott, tehát szavahihető ember, a román parlamenti ellenzék ismét árulással vádolta Sturdzát, aki 1899 áprilisában véres összetűzésekhez vezető utcai tüntetések után lemondott.
Széll Kálmán, a Bánffyt felváltó új miniszterelnök szakított elődje módszereivel. Az alkudozások és kompromisszumok ezen nagymestere a „jog, törvény, igazság” hármas jelszavával új kor, pontosabban a Deák- és Eötvös-féle tiszta kezű kormányzati módszerek visszatértét ígérte. Az agráriusokkal {1669.} ismét naggyá duzzasztott kormánypárt birtokában szabad választásokat rendezhetett 1901-ben, s a nemzetiségek ettől kezdve úgy látták, hogy a parlamentbe való visszatérésükhöz megjavultak a feltételek. Megnyugtatásukat szolgálta a Jeszenszky-féle nemzetiségi ügyosztály – külpolitikai megfontolásokból is indokolt – feloszlatása, a kicsinyes rendőri módszerek háttérbe szorítása, vagy akár a brassói román gimnázium szubvencióügyének rendezése, amit Széll a Bánffytól örökölt elvi megállapodás szerint, de már az új bukaresti konzervatív kormánnyal véglegesített.
A nemzetiségi kérdés kezelése a századvégtől túljutott a rendőri feladatkörökön, szakszerűsödött, s minden kormány elsőrendű napi politikai gondjai közé sorolódott. Rendezésére a hajlandóság növekedett, azonban a rendezés kísérletét még évekig nem tartották a dualizmus kezdődő válságának elhárítása szempontjából sürgető feladatnak. Ekkor kezdett azonban feltűnni egy új, Erdély magyarsága szempontjából fontos törekvés: a magyar etnikum közvetett erősítésének szándéka. Tervezetek születtek Erdély hiteléletének javítására, a szövetkezeti mozgalom kiterebélyesítésére, lépések történtek szociális-nemzeti szempontú telepítéspolitika bevezetésére. A legjelentősebb lépés – mint a gazdaságtörténet rajzánál láttuk – a társadalmi élet és a kormányzat képviselőinek részvételével tartott 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus volt, mely valójában komplex programot adott a Székelyföld fejlesztésére. Később a románok is bejelentették igényüket egyes saját, szegényebb tájaik ilyen, külön állami támogatására.
A századvégen az erdélyi román politika új, de eleinte nem látványos korszaka kezdődött. A tradicionális eszközökkel vívott harc a Memorandum-mozgalomban elérte lehetséges csúcspontját. Erkölcsi elégtételt szolgáltatott az akció szervezőinek és a pártoló rétegeknek, de amint a sérelmek orvoslására, úgy a továbblépés mikéntjének kérdésére sem adott megoldást. Évekig eltartott, amíg a nemzeti párt eszmei arculatát hozzá tudta igazítani a megváltozó politikai feltételekhez és az átalakuló román értelmiség-polgárság új igényeihez.
A kiútkeresés válsága még akkor elkezdődött, amikor a párt vezetői fogházban ültek a Memorandum-perben hozott ítélet alapján. A Tribuna ekkor már a párt tulajdonában volt, de irányítása megmaradt az alapító gárda kezében, amely „a kapitány”, az emigrált Brote vezényletével nyíltan is bírálta a rugalmatlan vezetést, s főként az azt támogató regáti konzervatív pártot, ami ellen Raţiuék a fogházból közzétett nyilatkozatokban emeltek szót. A Tribuna „sztrájkját” megkönnyítette, hogy a bebörtönzés idejére alakított pártvezetés {1670.} (Vasile Mangra, Ioan Rusu-Şirianu) ugyancsak soraikból került ki. A régi vezetők viszont még az államfogházban elhatározzák, hogy „ki kell dobni őket minden területről”.* Szabadon bocsátásuk után a pártelnök Raţiu, az időközben felére apadt nemzeti komitét maga mögött tudva, egy újonnan alapított konzorcium nevére íratta a lapot, s addig szokatlanul kemény eszközökkel próbálta az újságtól kiszorítani az ellenzéket. A fellángoló harcban a két csoport között bírósági beavatkozás, hatósági zárlat igénybevétele éppúgy előfordult, mint az ablakbeverés, nem kis örömére a román mozgalom ellenfeleinek. A tribunisták propagandautazásokat tettek, Sinaiában és Brassóban külön találkozókat szerveztek. A frakciózásra válaszul Raţiu kitetette maradék képviselőiket a szerkesztőségből, az egyiket egyenesen rendőrökkel. Ezzel a párt látszategysége megszűnt. Tekintélyes aradiak tiltakoztak az eljárás ellen, a komité egy sor tagja ezután el sem járt a megbeszélésekre. A frakcióharc 1896-ban a Bukarestbe emigráltak körében is kitört.
Új program kidolgozásához az első lökést a romániai politikai változások adták. Az 1895 őszén hatalomra kerülő Sturdza – mint láttuk – a magyar állammal szembeni mérsékletre intette híveit, szükségesnek tartotta az erdélyi románok és a kormány között egy megegyezés, modus vivendi kialakítását. Ennek első lépcsőjeként a párt fel kell hagyjon a passzivitással, s a parlamenti életbe való visszatérés után kompromisszumot köthet a kormánnyal: Erdély autonómiájának követelését feladhatja egy kedvezőbb választójog kedvéért. (Az a program ez, amelyet, ha nem is végleges rendezésként, de tárgyalási alapként régóta igényelt minden magyar polgári párt, valamint maga a kormányzat is.) Az emigrált és otthon maradt tribunisták új lapot indítottak, s ezt már nem Erdélyben, hanem a szűkebb Magyarországon, Aradon adták ki, ahol erős megyei román pártélet folyt, tekintélyes gazdag paraszti háttérre számíthattak, s ráadásul az itteni és bánsági románság sohasem volt passzivista érzelmű. Aradon a lakosságnak ugyan csupán 15%-a volt román, de Brassó után mégis itt volt a legmagasabb a számuk, volt püspökségük, papneveldéjük, itt működött a második legnagyobb bankjuk, a Victoria, és úgy gondolták, hogy ez a dinamikusan fejlődő város alkalmas lehet magyar és román körök találkozására. 1897-ben megjelent a Tribuna Poporului, mely az öreg és fiatalabb tribunisták kiadványaként a legjobb román lap lett, hamar jelentéktelenségre kárhoztatva a régi nevét még őrző, de jó publicistákat nélkülöző nagyszebeni Tribunát, mely hosszas haldoklás után 1903-ban szűnt meg.
Az aradi lap óvatosan kezdett hozzá az új aktivitás meghirdetéséhez. 1897 elején egy hétrészes cikksorozatban a Bánffy-kormánnyal szembeni „jóindulatú tartózkodást” ajánlotta, majd a Széll-féle, 1901. évi választásokon való {1671.} részvételre próbálta megnyerni a pártvezetést. Ebben az évben már nyíltan emlegette egy új korszak, az alkotmányos harc kezdetét, amiben fontos szerepet játszott pozícióik erősödése. Két évvel korábban ők választották aradi püspökké Iosif Goldişt, 1900-ban Mangra váradi vikárius, Roman Ciorogariu az aradi teológia igazgatója, 1901-ben Vasile Goldiş a konzisztórium titkára lett, s kapcsolatokat építettek ki magyar politikusokhoz is.
Az új aktivitás azonban nem indulhatott ki a túlságosan előreszaladó, a romániai liberálisokkal pedig túlságosan elkötelezett aradi frakció vezetése alatt. Az irányzatok fölött álló, önálló anyagi bázissal rendelkező új réteg, a nemzeti középosztály erősödő modern burzsoá rétege lett az, amely az aradiak programját kisajátította, és hozzáillesztette a hagyományos pártkeretekhez. 1902 márciusában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató a szászvárosi Libertatei című új lapban „a kátyúba jutott szekér” kimozdítására javasolta az 1881. évi program revízióját, a dualizmus elfogadását és az Erdély autonómiájára vonatkozó követelés feladását, részletesebb nemzeti kultúrpolitika s új szociális politika kialakítását. A balázsfalvi érsekség egy ügyvédje, Iuliu Maniu kidolgozta a vidéki pártépítés, a megyei politika és a modern sajtópropaganda akcióprogramját. Az aktivitás, a párt átszervezése azonban még Raţiu, a régi vágású elnök halála után is olyan ellenállásba ütközött, hogy néhány 30 év körüli fiatal külön párt, de legalábbis külön frakció alakítására határozta el magát. Az új elnök, Gheorghe Pop de Băseşti (Illésfalvi Pap György) azonban újabb szakadás elkerülése érdekében szabadjára engedte a pártfegyelmet, így Aurel Vlad 1903 nyarán Hunyaddobrán, egy időszaki választáson az autonómiakövetelés említése nélkül nemzeti párti képviselőnek választatta magát. Sikere nagy visszhangot váltott ki a politikai tétlenség nyűgétől szabadulni akaró új román polgárság körében s Románia sajtójában is. A vérmesebb aradiak egymás között az aktivitástól 40 román mandátum megszerzését remélték.
Míg a magyarok gyanakodva, a románok és szászok komoly várakozással fogadták 1903 őszén az udvar emberének tartott Tisza István gróf miniszterelnöki kinevezését, aki pályájának kezdetétől nagy jelentőséget tulajdonított a román kérdésnek, felismerte és számolt vele, hogy a románokat eltéphetetlen szálak fűzik a független királyságban élő testvéreikhez. A soknemzetiségű magyar állam és a monarchia erősítése érdekében – a maga módján – a legnagyobb nemzetiséget alkotó románokkal való megegyezésre törekedett. Ebből a szemszögből ítélte el mindenkor a magyar sajtó soviniszta uszításait, a nemzetiségek elleni hecckampányokat, mert az ilyesmi szerinte „egyenesen a hazaellenes izgatóknak tesz szolgálatot, karjaikba hajtja még azokat is, akik eddig hű fiai voltak az országnak”.* Miniszterelnöki bemutatkozó beszédében {1672.} fontos magyar nemzeti feladatnak mondotta „az ország nem-magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését, megerősítését”, igyekezvén egyúttal a mérsékelt vagy közreműködésre hajló réteget „a veszedelmes izgatóktól” különválasztani.* A szász vezetőkkel gyorsan megegyezett, így azok visszaléptek a kormánypártba. A román aktivisták balszárnya, az aradiak, Tisza kijelentéseiben saját politikájuk igazolását látva, újabb közeledési lépést tettek. Lapjuk kiemelt szövegben deklarálta: „Feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerjük a magyar állam egységét, készek vagyunk vérünket és vagyonunkat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit. Tesszük ezt, mivel meggyőződésünk, hogy egy szilárd Habsburg állam léte Közép-Európában erősebb biztosítéka a mi román nemzetiségünk létének, mint lenne a Habsburg állam híján egy olyan Románia, mely magábafoglalná Dácia Trajána összes románjait. Ez a mi válaszunk Tisza István gróf kijelentéseire.”* A román párt vezetőinek nagyobb része azonban bizalmatlanul fogadta Tiszát, aki legsürgősebb feladatának amúgy is az addig példátlan méretű parlamenti válság megoldását tekintette, és ezért gyorsan alkut kötött a függetlenségi ellenzékkel: a magyar katonai-nyelvi követelések feladásáért cserében a nemzetiségekkel szemben iskolai-nyelvi magyarosító intézkedéseket helyezett kilátásba. A Romániából jövő békítő hang ereje is gyengült. Így azután béketapogatózások helyett a Tisza-kormány terveket kovácsolt a görög katolikus egyház önállóságának korlátozására, a nemzetiségi iskolahálózat állami irányításának megalapozására. A Berzeviczy Albert kultuszminiszter által kidolgozott törvénytervezet a népiskolai tanítók állami fizetéskiegészítését rendszeresítette volna mindazon iskolákban, ahol az évi 800 korona minimumot saját erőből nem tudták megfizetni, ennek ellenében viszont az állami beleszólást növelte, s részelőírásokkal eredményes magyar nyelvoktatást akart az általános iskolákban bevezetni. „Az 1904 októberében benyújtott javaslat ellen a mérsékelt kormánypárti szaszok éppúgy tiltakoztak, mint a többi nemzetiségek, másrészt a magyar ellenzék nem tartotta elégségesnek, erősebb állami beavatkozást kívánt. A tervezet „egyszerűen küszöb – írta a neves ellenzéki erdélyi Bartha Miklós –, létjogát nem találom. Turáni mivoltunk is belebotlik, a nemzetiségek is belebotlanak. Sem minket nem elégít ki, sem azokat.”* Parlamenti hadjárata során Tisza nem egészen egy hónap múlva minden beterjesztett törvényjavaslatot visszavont, hogy azonnal a házszabálymódosítás {1673.} kérdését tűzhesse vitára. Így tűnt le a Berzeviczy-terv is, mígnem néhány év múlva nemzetibb színekre festve „lex Apponyi” néven támadt fel.
A román mozgalom szempontjából azonban Tisza István első kormányának jelentőségét a kevésbé látványos, mérsékletet mutató gesztusok határozzák meg, amelyek előre vetítik az 1910-es évek kiegyezést kereső politikáját. Tisza az érintett megyék főispánjaival megtárgyalta „a román középosztály és a magyar társadalom” közötti viszonyt, utasította őket, hogy a románokat lehetőleg vonják be a társadalmi és politikai életbe, szinte teljesen mellőzte a sajtópereket, a román értelmiséget hagyta gyűlésezni a Berzeviczy-tervezet ellen, nagyszebeni kultúregyletüknek, az ASTRÁ-nak adta az Avram Iancu-szoborra egykor jogellenesen gyűjtött, s Bánffy által lefoglaltatott pénzalapot időközi kamataival együtt; kormányzata alatt bátrabban érvényesíthették nyelvi jogaikat a megyegyűléseken, a vegyes lakosságú Fehértemplomon pedig az ő utasítására engedélyezték román nemzeti alapon álló polgármester választását. S ekkor merült fel hosszú idő óta először, hogy a román párt vezetőivel, illetve más tekintélyes román közéleti személyiségekkel – így Mihuval és Gheorghe Pop de Băseştivel – tárgyalásokat lehetne kezdeni. Tisza azonban még nem lépett túl a hagyományos dualista koncepción, nagyobb politikai mozgásszabadságot csak úgy adott volna a román politikusoknak, ha azok – a szászokhoz hasonlóan pártjukat „beolvasztják” a magyar pártokba, elsősorban a kormánypártba. Az elképzelés kikísérletezésére a politikai válság kiéleződése közepette amúgy sem maradt lehetőség. Az egész magyar parlamenti ellenzék összefogott, s hamarosan megbuktatta Tiszát.
A választások előestéjén, 1905 januárjában 11 évi szünet után tartott nagyszebeni konferenciáján a román nemzeti párt végre elfogadta a fiatalabb generáció aktivista irányvonalát. Az új program módosította az 1881. évi álláspontot, Erdély autonómiája helyett „a román nép államalakító politikai egyéniségének elismerését, etnikai és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”* tűzte ki célul, követelte a nemzetiségi törvény végrehajtását, a nyelvhatárok szerint kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzatát, az általános és titkos választójog bevezetését. Mindezt kiegészítette az agrárius gondolatkörre visszavezethető „szociális olajcsepp” igénye: az elidegeníthetetlen birtokminimum, a kis keresetek adómentességének behozatala, parcellázás az állami birtokokból, betegségi és öregségi biztosítás, a szegények ingyenes orvosi ellátása.
A bukásban lévő Tisza fölismerte a nagyszebeni határozat horderejét. Ahogy a válság közepette a király levélben hívta föl az ország főbb egyházi vezetőit a kormány támogatására, úgy Tisza is külön levélben fordult a román főpapokhoz, aggodalmainak adva hangot. „A hazánkban lakó román {1674.} honpolgárok nagy nemzeti ideáljukat úgy szolgálják igazán, ha teljes erejüket a magyar állam erősítésére fordítják” – írta, majd hozzátette, hogy közszereplésének „egyik sarkalatos célját képezte elejétől fogva” a nemzetiségi politikusokat meggyőzni és bevonni a magyar közéletbe, hogy „a túlzó követelések nyűgétől megszabaduljanak. Fájó szívvel kell látnom, hogy az eddig passzivitásban állott románok többségének mostani határozata mindezt hosszú időre, talán végleg kompromittálja és lehetetlenné teszi.”*
Az alkotmányos eszközökkel folyó politikai harc új szakasza a román nemzeti mozgalom számára persze nem indult könnyen: mindössze 8 mandátumot szereztek, pedig mintegy 40 kerületben 23 jelöltjük lépett fel, s ezúttal a hatósági nyomás is alatta maradt a szokásosnak. Éppen az nem sikerült, amire legnagyobb reményük és szükségük volt: számottevő parlamenti frakcióvá előlépni.
Az 1905. évi választások nemcsak Tisza bukását hozták. Közel négy évtized óta először az ország választói – igaz, a történeti Erdélyben csak kis részben – elpártoltak a kormánytól, s többségükben a szövetkezett ellenzékre szavaztak. Az ún. koalíció választási győzelmével a nemzetiségek útkeresése is újabb állomáshoz érkezett.
Az 1905. évi választások után a 8 román képviselő szerb és szlovákk társaival együtt külön nemzetiségi klubot alakított a parlamentben, amelynek elnöke a román Teodor Mihali lett. E képviselők az általános választójog, a nemzetiségek nyelvi jogai, általában a polgári szabadságjogok védelmében emeltek szót.
Amikor 1905 nyarán az uralkodó az Apponyi, Andrássy, Kossuth Ferenc által vezetett győztes ellenzéki koalíció megtörésére Fejérváry Géza bárót bízta meg egy imparlamentáris kormány alakításával, hamarosan különleges szerep jutott a nemzetiségi pártnak. Az új belügyminiszter, Kristóffy József az általános választójog bevezetésének ígéretével ijesztgette a magyar szupremáciát s a birtokos osztály politikai vezető szerepét nagyon is féltő koalíciót. Bécsben ettől remélték Kossuth Ferenc, Apponyi és társaik megpuhítását, az önálló magyar vámterület, önálló jegybank, a közös hadsereg magyarországi ezredeiben kötelező magyar vezényleti nyelv – tehát a monarchia egységét lazító – koalíciós követelések feladását. A szászok fenntartással, a románok vezetői örömmel fogadták a választójogi reform gondolatát, hiszen egy régi demokratikus követelés hatalmi úton való teljesítését látták benne. Kristóffy {1675.} azonban (Tiszától eltérően) nem engedte, még a románoknak sem, egy nemzeti konferencia egybehívását, nehogy amúgy is nemzetietlennek tartott kormányát az ellenzék gyengeséggel vádolhassa. Az oktatásügyi miniszter pedig egyenesen elrendelte, hogy az eddigiektől eltérően az állami iskolákban a hittant magyarul, s ne az illető felekezet nyelvén tanítsák. Ennek ellenére a románok türelmet mutattak a kormánnyal szemben, s míg a koalíció Erdélyben is lármás, de a Székelyföld egy részét leszámítva, teljesen sikertelen, teátrális „nemzeti ellenállásba” kezdett a Fejérváry-kormánnyal szemben, addig a román vezetők tüntetően adófizetésre, katonáskodási kötelességük teljesítésére, úgymond, a dinasztia szolgálatára hívták fel népüket, némelyek egyenesen paktumot akartak kötni az ügyvivő kormánnyal, s egyik lapjuk teljesen annak szolgálatába szegődött.
Az ellenzéki koalíciót az uralkodónak sikerült engedelmességre bírnia, így 1906 tavaszán ez a sokféle pártból álló szövetség Wekerle Sándor, a hűséges 67-es politikus vezetésével, „kötött marsrutával” kormányra kerülhetett. A románok körében ez riadalmat okozott, hiszen a századvégtől valójában már nem is elsősorban a szabadelvű kormányokat, hanem a magyar nacionalista ellenzéket, főként a függetlenségi pártot tartották a fő ellenségnek, „a magyar sovinizmus letéteményesének”. De meglepetést keltett az is, hogy az új kormány vezetői bizalmas értekezletre hívták meg a két érseket és néhány román politikust. Az 1906. április 18-i tanácskozáson Wekerlén kívül Apponyi, Andrássy és Kossuth miniszterek is részt vettek, s az elég felkészületlenül érkező románoknak nem voltak részletes elképzeléseik. A koalíciós kormány nem kínált semmit, ami újabb zavarba hozta őket, a kínos hallgatásokat csak úgy tudták elkerülni, hogy egyikük viccekkel szórakoztatta a társaságot. Wekerle azt ajánlotta nekik, hogy a megyei hatóságokkal kössenek paktumokat a soron lévő választásokra, amint meghatározták választási érdekterületeiket. A megyei hatóságok azonban a régi módszerekkel is biztosítani tudták saját jelöltjeik számára a szavazatokat, s nem lévén szükségük a románok segítségére, nem is jött létre együttműködés. A megválasztott 18 román képviselőből jó néhány – a szerbekkel és szlovákokkal együtt – igen aktívan kivette részét a parlamenti életből. Ekkor kerültek közelebbi kapcsolatba a magyar politizáló közvéleménnyel Ştefan C. Pop, Vasile Goldiş, valamint az elkövetkező évtizedek két jelentős román politikusa: a jogász Maniu és az orvos Alexandra Vaida-Voevod. Nemzeti sérelmek mellett időnként a parasztság érdekében külön is szót emeltek. Pozitív követeléseket is tartalmazó szónoklataik azonban nem emelték őket a kor képviselőházának átlagszínvonala fölé, sőt Vaida-Voevod az olcsó parlamenti heccelődésektől sem riadt vissza.
A parlamenti harc elvadulásában már szerepe volt a koalíciós korszak nemzetiségi politikájának. A módszerek a Bánffy-korszak megismétlődésének képét vetítik elénk, amikor a Béccsel szembeni megalkuvást a kormánynak a {1676.} nemzetiségek felé mutatott keménysége ellensúlyozza, azzal a lényeges különbséggel, hogy most nem szétzilált, hanem felerősödő nemzetiségi mozgalmakkal kellett szembenéznie. Ezen túlmenően az apparátus nagyfokú cseréje miatt hiányzott a szabadelvű uralomban kifinomult, sok feszültséget még lokális szinten eltüntető, csendes patriarchális elnyomás rutinja. A koalíciót amúgy is „a magyar nemzetállam” látványos építésének szándéka vezette, részben ezért szaporodtak el a nemzetiségek elleni sajtóperek, részben ezért bontakozott ki újabb hulláma a röpiratháborúnak, melyben azt vitatták, vajon el vannak-e nyomva a románok vagy sem. Ennek a politikának voltak gyümölcsei a „lex Apponyi” néven ismert iskolatörvények.
Az 1907. évi XXVII. tc. a községi és felekezeti iskolák tanítóinak fizetését emelte 1000-1200 koronára, ehhez államsegélyt nyújtott az iskolafenntartóknak, amit azonban egy sor szigorú feltételhez kötött. Az iskoláknak „kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést” kellett adniok a tanulóknak, amit részben a magyar nyelv és irodalom, alkotmány fokozott tanításával kellett bizonyítani. Ezzel próbálta a koalíciós kultúrpolitika megváltoztatni azt a tényt, hogy az ország népéből mintegy 40% nem tudott az állam nyelvén beszélni. A törvény köztisztviselőnek minősített minden tanítót, így a fegyelmi jogkört is részben kivette az iskolafenntartók kezéből. Ha az állam egy tanító fizetéséhez legalább 200 koronával járult hozzá, akkor már kinevezése is állami jóváhagyástól függött. Súlyos, és főként sok konfliktus forrásának ígérkező intézkedése volt, hogy ahol a tanulók fele magyar, ott a tanítási nyelv a magyar kellett legyen, míg 20% magyar tanuló esetén ezek számára be kellett vezetni a magyar tannyelvet. Mindezt a koalícióra jellemző, külsőségeket magyarosító előírásokkal tetőzték. Minden iskolára föl kellett rakni az állam címerét, magyarul kiírni a nevét, ünnepkor kitűzni az állami lobogót, magyar formanyomtatványokat alkalmazni, s a tantermekben magyar történelmi tablókat kellett elhelyezni. A rendelkezések magyarosító célzattal valójában az államosítás felé tendáltak. A nemzetiségeket sértő törvény előkészítése idején a szászok és a románok minden lehetséges formában tiltakoztak. A román görögkeleti püspöki kar emlékiratban emelt szót Apponyinál, a román párt népgyűléseken és a parlamentben támadta a javaslatot. A függetlenségi Bethlen István gróf válaszul, a bukaresti kapcsolatokra célozva, irredentizmussal gyanúsította a román politikusokat.
A szorongatottságban onnan érkezett szövetségi ajánlat, ahonnan a román értelmiség mindig is várta és remélte: Bécsből. Nem az öreg császár, hanem az öregedő, a trónra lépést türelmetlenül váró utód, Ferenc Ferdinánd főherceg részéről. A birodalom irányításából teljesen kizárt trónörökös a század elején fokozatosan erősítette pozícióit, katonai irodáját a jó képességű, hidegen számító Alexander Brosch őrnagy építette ki, akinek fő tevékenységi területe – a hadsereg mellett – a politika, a mihamarabbi trónra lépés előkészítése volt. Miután a főherceg jogkörét a Habsburg-ház szigorú előírásai és a {1677.} birodalom politikai szerkezetének követelményei erősen korlátozták, önálló politikai tevékenységet csak titokban folytathatott. Brosch, nemegyszer álruhát öltve, megszervezte a titkos informátorok, tanácsadók hálózatát, a konspiratív érintkezés rendszerét. A bécsi Belvederében így alakult ki 1906 után a Műhely, melyben vezető osztrák politikusok, csehországi arisztokraták, a magyar politikai életben lejáratott és csalódott Kristóffy József mellett magyarországi nemzetiségi politikusok is szerepet kaptak.
Az erdélyi szászok nem építettek ki összeköttetést a főherceghez. A románok először a trónörökös egyik politikai tanítójával, az 1906 és 1908 között osztrák miniszterelnök Max Wladimir Beckkel kerültek kapcsolatba, aki Vaida-Voevodtól beszámolókat kért a magyarországi belső viszonyokról. 1906 őszétől már Brosch (valójában a főherceg) számára készített Dacus, majd Fidul álnéven aláírt jelentéseket. Ferenc Ferdinánd 1907 februárjában a magyar parlamentben elmondott dinasztiahű és „a magyar szeparatizmust” bíráló beszéde után fogadta őt először, ugyanúgy titokban, mint ahogy kalandosan titokzatos úton juthattak később eléje Miron E. Cristea majdani püspök és Augustin Bunea kanonok, akiket a két román egyház nézeteinek megismerése céljából hívtak meg.
A Replica-per ez idő tájt bécsi emigrációban élő szereplője, Aurel C. Popovici kidolgozta egy föderalizált Nagy-Ausztria tervét, melyben nem a történeti, hanem az etnikai régiókat kívánta az Amerikai Egyesült Államok tagállamaira emlékeztető autonómiával ellátni, hogy szabad nemzeti fejlődésüket biztosítsa. A történeti magyar állam összes románjait is külön egységbe foglalta volna (külön földet kerekítve ki a székelyeknek), s tervbe vette, hogy a független Román Királyság csatlakozásával Habsburg-uralom alatt valósítsa meg a nagyromán egységet. Miután terve a dinasztia erősítését is célozta, a Műhely bevonta őt munkatársai közé, aki ezután annyira a trónörökösbe vetette minden reményét, hogy lakását megtöltötte Ferenc Ferdinánd különböző nagyságú lovas, gyalogos és civil ruhás képeivel. A trónörökös persze Popovici tervét sem fogadta el – mint ahogy egyetlen programot sem tett teljesen magáévá –, később utasítást adott konzervatív szellemű átdolgozására.
Vaida, Popovici, a gyengébb szálakkal kapcsolódó Maniu nem voltak bábok a trónörökös kezében. Ők a jövendő uralkodótól egyes politikai szolgálatok segítségével a magyar hegemónia megtörését, a nemzetiségi jogok kiszélesítését remélték. Ismerték idegenkedését a dualizmussal szemben, ellenszenvét a magyar társadalom egésze iránt. („Minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, akár huszár vagy háziszolga, mind forradalmár; mind csőcselék” – írta 1904-ben, s még Tisza Istvánt is „szabadalmazott hazaárulónak”, forradalmárnak tartotta.)* {1678.} Tudták, hogy a koalíciós kormány megdöntésére szövögeti terveit, célja, bogy az összes nemzetiségeket „rászabadítsa a magyarokra”, s ehhez Magyarországon (de Ausztriában már nem) az általános választójogot is be akarja vezetni. Vaidáék felkínálták a román párt segítségét a koalíció elleni harchoz, támogatták a trónörökös leghűségesebb magyar követőjét, Kristóffyt. Nagy reményeket fűztek a trónörökös románok iránti szimpátiájához, ami különösen 1909. évi sinaiai látogatásakor manifesztálódott, és táplálták meggyőződését, hogy a románok – Ferenc Ferdinánd szokásos szélsőséges fogalmazásában – „állandóan a császárért és a dinasztiáért lövetnek le és apríttatnak fel, míg a magyarok mindig hazaárulók voltak, uralkodójuk és a dinasztia ellen fegyverrel harcoltak”.* Úgy tűnik azonban, a román nemzeti párt erősebb volt már annál, semhogy csupán ütőkártya legyen a trónörökös kezében. Vaidáék, a Belvedere árnyékkormányának konzervatív machiavellizmusát kihasználva, nemzeti mozgalmukat fogadtatták el a jövő uralkodóval, akit ők is megpróbáltak dróton rángatni, s kétségtelen, hogy kapcsolatuk növelte politikai tekintélyüket. 1910-től, a koalíciós kormány bukása után apadni kezdtek a Belvederéhez fűzött vérmes remények, s maguk is mindinkább beletörődtek a dualizmus alapvonalainak változtathatatlanságába. 1911-ben, amikor a Műhely a trónra lépés első teendőit dolgozza ki, Maniu és a szlovák Milan Hodŀa Magyarország modernizálására lényegében az alkotmányos utat ajánlja Ferenc Ferdinándnak, aki pedig többször kijelentette, hogy ebben az országban neki mindenekelőtt egy Haynaura van szüksége.
A koalíciós kormány bukása és Khuen-Héderváry Károly gróf 1910. január 17-én történt miniszterelnöki kinevezése periódushatár volt a dualizmus politikai történetében. Az évekig elhúzódó belpolitikai válság leküzdésére megkezdődött az összes konzervatív tartalékok egybegyűjtése, a magyar uralkodó osztályok belső erőviszonyaiban bekövetkezett eltolódások figyelembevételével egy új hatvanhetes kormánypárt kialakítása.
Az erdélyi magyarság is megcsömörlött a koalíciótól, a nemzetiségek pedig Khuen-Héderváryban és egyes minisztertársaiban az udvar embereit látták, s jövetelükhöz annál is inkább reményeket fűztek, mert a trónörökös az új kormányelnöktől saját politikájának megvalósítását várta. A kormány gondosan alájátszott a szlovákok és különösen a románok vágyainak. Januárban rövid úton felfüggesztették egy sor jogerős politikai büntetés {1679.} végrehajtását, a koalíciótól örökölt sajtóperekből számosat elejtettek, mert a hivatalos közlés szerint „e perek folytatását a változott viszonyok nem indokolták”.* Hallgatólag engedélyezték a román trikolor használatát, a marosvásárhelyi tábla, majd a Kúria kimondotta, hogy nem tilos a nemzeti himnusznak számító Ébredj, román című dal nyilvános éneklése, s a kultusztárcát is irányító Székely Ferenc igazságügy-miniszter az Apponyi-féle iskolapolitikát vette a nemzetiségeknek kedvező revízió alá.
Az aradi Tribuna-csoport kedvezően reagált az új kormány első intézkedéseire. Felismerték, hogy az egyelőre csekély aktív bázissal rendelkező Khuennek a függetlenségi ellenzék elleni harcban szüksége lesz a nemzetiségekre, s ilyen információk érkeztek a trónörökös környezetéből is. Bukaresti embereik, Slavici és Brote az ottani liberálisok biztatására sürgették a „tisztességes megegyezést”. A Memorandum-per elől emigrált Brote, a nemzeti párt egykori alelnöke Khuen-Héderváryval is tárgyalt egy olyan budapesti román hírügynökség alapításáról, amely Románia sajtója számára megbízható híreket szállítana Erdélyből, hogy az egyetértéshez kedvező atmoszférát teremtsen Bukarestben. A Tribuna-tábort azonban a román közvélemény szemében erősen diszkreditálta, hogy Mangra nagyváradi vikárius, addig népszerű, tüzes nacionalista agitátor, teljesen átlépett Tisza István táborába, s ez a csoporton belül is válságot okozott.
A nemzeti komité informális vezetősége, Mihali, Maniu, Vaida-Voevod ugyancsak várakozással fogadta a változásokat. Khuen többször biztosította őket, hogy a választásokon a kormány nem akarja szétzúzni a nemzetiségeket, sőt, bizonyos választási együttműködésről is szó esett. Mintegy 30 abszolút román többségű kerületre tartottak igényt, s állítólag 60 kerületben ígérték ők a kormány támogatását, cserében a kormány jelentős – egyes körzetekben 60–100 ezer korona – választási segélyt ajánlott fel nekik.
A román párt az április 5-i nagyszebeni nemzeti konferencián megfiatalított komité irányításával indult a kedvezőnek ígérkező választási harcba. Pénzük is volt: ezúttal Ioan I. C. Brătianu, a bukaresti liberálisok vezére küldetett tekintélyes összeget, s Khuen jóindulatára, Ferenc Ferdinánd, még inkább a bécsi keresztényszocialista Lueger körének támogatására is számíthattak. 37 körzetben 33 jelöltet léptettek fel. Azonban a nagy nekilendülés ellenére végül is készületlenek voltak. Az utolsó pillanatig nem dőlt el a jelöltek pontos névsora, s Slavicitól tudjuk, hogy nem is a komité által elfogadott nyilatkozat került a lapokba, hanem egy másik, amit csak azért nem cáfoltak, mert nem akarták tovább növelni a zűrzavart. A románok egy része Kristóffyval kívánt együttműködni, egyes bánságiak viszont erre nem voltak hajlandók, nem akarván elveszíteni a magyar polgárság maradék szimpátiáját. Megint mások {1680.} a radikális függetlenségi Justh Gyuláékkal egyezkedtek, holott ez az irányzat volt a leggyűlöltebb a kormányzat szemében. A Szeben megyeiek pedig az utolsó pillanatban egyenesen a passzivitás mellett döntöttek. A korábbi titokzatos paktálgatásuk megzavarták a román választókat. A hidegfejű Maniu hiába óvott: „Ne higgyenek, kérem, azon hazug híreszteléseknek – mondotta alvinci választóinak –, hogy különösen mi, volt román képviselők valami megállapodást kötöttünk volna az új kormánnyal … és ne higgyék, hogy e választások könnyebbek lesznek, mint az előzőek! Ugyanolyanok vagy talán még nehezebbek lesznek, mint a korábbiak. ”*
Az 1910. évi választás – főként magyar vidékeken – a különösen erőszakosak közé tartozott. Irányítója a románok által jól ismert Jeszenszky Sándor államtitkár volt, akinek kinevezését Ferenc Ferdinánd sem tudta megakadályozni, s nem is Khuen-Héderváryt, hanem a Nemzeti Munkapártot megteremtő Tisza Istvánt szolgálta. Tisza ezúttal nemcsak többséget, hanem olyan győzelmet akart, amelyben néhány parlamenti ellenfelet teljesen megsemmisít. Mindenekelőtt a Justh-féle függetlenségi pártot, de a trónörököst képviselő Kristóffyt és a nemzetiségeket is, hogy megakadályozza egy Ferenc Ferdinándot szolgáló, száz körüli erős képviselői blokk kialakítását. A románok helyzete annyival is kényelmetlenebb volt, amennyiben ők is csak a kormányok által rég „lefoglalt”, románlakta kerületekben reménykedhettek, s ezzel jobbára a kormánypártot gyengítették volna. A Justhék elleni harchoz alig lehetett számítani komolyabb román hozzájárulásra. Ráadásul a Munkapárt nem bízott a gyors sikerben: Jeszenszky a 30 milliós választási alap felét már eleve egy következő fordulóra tartalékolta, és a pénzt terrorral egészítették ki. A Munkapárt azonban – a koalíció hangzatos nacionalizmusában csalódott közvélemény megváltozása miatt – váratlanul nagy győzelmet aratott. Tisza bizalmas körben bátran kijelenthette: most már jöhet a trónörökös!
A választási eredmények a nemzetiségek számára lesújtóak voltak. 33 román jelöltből mindössze 5 jutott mandátumhoz, 3 olyan kerületben, ahol ellenjelölt nem volt. Maniu is meggyőződhetett saját előrelátásának helyességéről: kerületében megbuktatták. Megsemmisült ezentúl a tribunista szárny minden parlamenti reménysége: egyetlen emberük sem jutott mandátumhoz. Kormánypárti programmal viszont 9 román jutott a képviselőházba. A meglepetés olyan nagy volt, hogy az első időkben nem is igyekeztek a kormányzati terrorra hárítani a felelősséget. „Legfeljebb 2 helyet vitt el a választási erőszak – írta egyik legszolidabb lapjuk –, több helyen román szavazatok ezreivel buktak képviselőink.”* A nagyszebeni érsekség mérsékletet {1681.} hirdető lapja egyenesen a népnek egy megvalósíthatatlan programmal való szembefordulásáról beszélt.
A kormány számára túlságosan is kedvező volt a román nacionalisták veresége. Kiderült, hogy pártjuk nem képviselt olyan erőt, mint azt mindkét oldalon feltételezték. A választások előtt a románoknak adandó politikai-kulturális engedményekről megkezdett tárgyalások folytatásához kedvező volt a kormánynak, hogy egy megfogyatkozott, megosztott politikai csoportot hívhat meg a tárgyalóasztalhoz. Egyelőre azonban még ez sem számított sürgősnek, mert a dualista politika hagyományaihoz híven külön nemzetiségi pártokat – ha létezésüket tudomásul is vette – nem volt hajlandó politikai tényezőként elfogadni.
A románokkal való megegyezést Tisza István gróf, a Munkapárt vezére, az ország „erős embere”, akkor a magyar uralkodó osztályok „providenciális férfiúja” sürgette a reá jellemző következetességgel. Még a választások előtt elmondott nagyváradi beszédében állást foglalt a román–magyar megegyezés mellett, megemlítvén, hogy a román nemzeti mozgalom vezetőivel kellene megállapodniuk, s ha ez nem lehetséges, az egyházi vezetőknek kell megteremteni a közeledés feltételeit. Beszédét melegen fogadták a román lapok, a balázsfalvi Unirea egyenesen Deákhoz hasonlította őt, aki védelmébe veszi a nemzetiségeket. Júliusban a parlamentben ismételte meg álláspontját, amit a román nemzeti komité kiindulási alapnak elfogadott, ezért hozzájárult, hogy Mihu, ez a jó kétmillió korona vagyonú férfiú, akinek már az aktivitás meghirdetésében is része volt, tárgyalásokat kezdjen Tiszával. Olyan régről kiszemelt közvetítő volt ő, aki a románok felé is vallotta, hogy „magam egy fenntartással, őszintén és minden hátsó gondolat nélkül az osztatlan és egységes magyar állam álláspontján állok, fenntartásom pedig az, hogy az állam keretein belül román nemzetiségi lényegemet háborítatlanul fenntarthassam és szabadon fejleszthessem. Ezen álláspontból kész vagyok a konzekvenciákat levonni.”* Az első megbeszélésen Tisza – régebbi nézeteitől eltérően – beletörődött a román párt különállásának fenntartásába, elfogadta, hogy a további tárgyaláson a román párt vezető emberei is részt vegyenek, s az esetleges megállapodást egy román nemzeti konferenciával ratifikáltassák. Augusztusban a pártvezetés kialakította a követeléseket, ezeket Maniu, Goldiş és Branisce foglalták össze egy emlékiratba. Elhatározták, hogy ha a kormány teljesíti kívánságaikat, „tartózkodóbbak” lesznek a parlamentben, s új pártprogramot fognak kidolgozni.
A megegyezés útjában azonban sokféle akadály állott. Tiszát a kor egész magyar baloldali tábora élesen támadta, és paktumkísérletében főként a {1682.} reakció erőgyarapítási próbáját látta. Konzervatív nacionalista ellenzéke pedig minden koncesszióban hazaárulást látott, s ez külön is keménységre kényszerítette az engedékenységre természeténél fogva kevéssé hajlamos Tiszát. Bukarestből ugyan az egyezkedésre biztattak, de a romániai politikának ekkor már az volt az alaptétele, hogy az erdélyi románok és a kormány között csupán olyan modus vivendi alakuljon ki, amely lehetővé teszi ugyan Románia és a monarchia jó viszonyát, de megoldatlanul tartja a román kérdést, az érdemi változást a jövő történelmi fejlődésére hagyva. Ilyesféle állásponton volt a Belvedere is, melynek ura félt Tiszától, s most attól tartott, hogy a románokat adminisztratív engedményekkel „lépre csalogatva”, az ő majdani mozgásterét fogja korlátozni.
1910 őszén elküldték Tiszának a román nemzeti párt politikai, gazdasági és kulturális igényeit tartalmazó emlékiratát. A 23 pontban foglalt követelés a választójog bővítésére, 50 választókörzet biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására, az Apponyi-törvény revíziójára, a román kulturális célokra fordított államsegély emelésére, 3 állami román gimnázium felállítására, a „székely akciónak” a román vidékekre való kiterjesztésére vonatkozott, hogy a saját gazdasági fejlődésüket is előmozdítsa. Cserében a 67-es alap elfogadását ígérték, de kormánytámogató politikát nem vállaltak. Ezt Tisza (és Khuen-Héderváry) elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A román párt egy 8 fős bizottságot küldött ki a tárgyalások irányítására, melynek tagjai egymás között nem tudtak megállapodni, Maniu és Vlad még a fennálló jogállapotot sem voltak hajlandók elismerni, noha bizalmasan bevallották, hogy magyar részről nagyon nagy az engedékenység és előzékenység. A széthúzástól és a szaporodó követelésektől elkeseredett Mihut egy ideig a budapesti román konzul tartotta vissza a visszalépéstől, de amikor Khuen-Héderváry közölte, hogy tűrhetetlen a román emlékirat sérelmi alaphangja és a kormányzattal egyenjogú félként való tárgyalásra vonatkozó igénye, Mihu feladta a közvetítést. Decemberben Bukarestben még beszélt Károly királlyal, Brătianuval, Take Ionescuval, akik mind helyeselték a tárgyalásokat, sőt még a Die Vereinigten Staaten von Grossösterreich szerzője, Aurel C. Popovici is ilyen értelemben nyilatkozott. A király külön üdvözletét küldte Tiszának, ami valójában utasítás volt a románoknak a tárgyalások folytatására. Közben azonban a román emlékirat nyilvánosságra került, ami nagyon megnehezítette a román vezetők helyzetét, hiszen ezentúl ragaszkodniuk kellett olyan követelésekhez is, amelyeket csak taktikai okból vettek fel a lajstromba. Mivel a különböző frakciók ellenpropagandájukkal megbénították az egyezkedőket, sürgőssé vált a frakciók felszámolása.
A legerősebb frakciót, az aradi tribunista csoportot az ekkor már ismert nagy tehetségű költő, a Szeben vidéki Octavian Goga neve fémjelezte, aki az {1683.} 1902-ben Budapesten megindított Luceafărul, majd a Ţara Noastră című irodalmi-politikai folyóiratai révén lett népszerű a Kárpátok mindkét oldalán. A romániai népiességhez kapcsolódó, erős szociális töltésű költészetet kifejlesztő Goga maradt a Tribuna-tábor fő alakja, miután Mangra elpártolt, s többen kompromittálódtak a román nemzeti közvélemény szemében. Goga tehetségével, népjogokat védelmező magatartásával idővel elnyerte Ady Endre szimpátiáját is. Költői keménységű cikkek sorozatában támadta a választási vereségért hibáztatható nemzeti komitét, annak fiatalítását sürgette. Az őt követő „acélos fiatalok” a hagyományos bizottságpárt típusú szervezetet tömegszervezetté akarták alakítani. A román társadalom teljes szervezeti és lelki megreformálását, minden idegen – magyarnak vagy zsidó-magyarnak tartott – hatás leküzdését egy messianizmusból, vallási misztika motívumait is tartalmazó konzervatív antikapitalizmusból kialakított, de demokratikus színezetű politikai gondolkodásrendszer kifejlesztésével kezdték, amelyen érezhető a korabeli szociológia és a magyar polgári radikalizmus hatása is.
A román nemzeti párt országos pozícióit gyengítette a nyílt pártoskodás, a kormányban joggal ébresztve a gyanút, hogy a vezetők nem urai saját táboruknak. A Tribuna felszámolása létkérdéssé vált. De Bukarestben is megpecsételték a sorsát. Károly király haragudott rá, itthon azonban egyelőre nőtt a népszerűsége. Politikai botránylappá lett, mely rendkívüli esztétikai izgalmat nyújtott a román kispolgárságnak. A polgár megtalálta benne az általa is tehetetlennek tartott komité bírálatát, régi, a változó korban kevés tartalommal bíró értékek: szolidaritás, pártfegyelem bátor felrúgását. A pártvezetés előbb alkudozott, majd határozatban ítélte el a frakciózást, végül pedig nagy tétel pénzen hivatalos pártlapot alapított, ugyancsak Aradon. 1911 elejétől egy elpártolt tribunista, Vasile Goldiş szerkesztésében megjelent a Românul. Ettől kezdve az erdélyi román újságírás morális szintje a mélypontra süllyedt. A Românult egyetlen cél vezérelte: a Tribuna szétzúzása. E munkába a félelmetes bukaresti szatirikus írót, I. L. Caragialét is bevonták. Ha az egyik lap író olvasó találkozót rendezett romániai írók felvonultatásával, akkor a másik is felvonultatta a romániai írókat a maga külön kongresszusán, majd egymást vádolták, hogy pártharcukba „berángatják a regáti testvéreket”. A durva személyeskedésig menő küzdelem valóságos eretneküldözéssé fajult, amit a magyar lapok nem kis derültséggel kommentáltak. A válság megoldását végül is Bukarest vállalta magára. Ottani közéleti tekintélyek morális nyomást gyakoroltak a Tribuna-csoportra, majd 1912 márciusában megjelent Aradon C. Stere, a bukaresti liberálisok bizalmi embere, és két hét leforgása alatt, kemény eszközökkel felszámolta a Tribunát. A lap és vagyona átment a komité tulajdonába, beolvadt a Românulba. A kellemetlen tranzakció elől a sajtóvétségért elítélt Goga szinte bemenekült a szegedi államfogház magányába. A negyedszázados tribunista mozgalom ezzel véget ért. A „Stere-békével” a román nemzeti párt vezérkara formális győztesként került ki egy demokratikusabb {1684.} bázisú frakció elleni harcból, s az ellentéteket sikerült visszavinni a kifelé egységet mutató komité kebelébe. A vezetésnek megnőtt a mozgásszabadsága és kompromisszumképessége.
Az erdélyi román közélet ekkoriban nagyon megélénkült. 1910-től sorra rendezték a politikai népgyűléseket, s ezeket a hatóságok jobbára engedélyezték. Felvirágzott az egyleti élet, amelyet 1909-től egy addig ismeretlen besszarábiai birtokos, Vasile Stroescu három év leforgása alatt legalább félmillió korona adománnyal élénkített. Az ASTRA fennállásának fél évszázados ünnepe 1911-ben nagyszabású összromán politikai tüntetés lett, amelyben szimbolikus szerep jutott a Kárpátok átrepülésével kísérletező tehetséges erdélyi aviatikusnak, Aurel Vlaicunak.*
A munkapárti kormányzat és az erdélyi románok közötti második tárgyalássorozat részben Bukarest sugalmazására kezdődött. Brătianu 1912 novemberében külön beajánlotta Tiszának Mihalit, a román parlamenti csoport vezérét, s biztosította arról is, hogy az utóbbi „teljesen Magyarország mai államjogi talaján áll”, csupán a párt radikálisai miatt „kénytelen időnként engesztelhetetlen hangot megütni”.* Tisza és az új miniszterelnök, az Erdélyből elszármazott Lukács László felkérte Mihalit, hogy pártjának bizalmi küldötteivel – mint testülettel – együtt kezdjenek újabb megbeszélést. A kívánság nagy meglepetést keltett, hiszen ezzel a magyar politika forma szerint is törvényesnek ismerte el a román nemzeti pártot. Egy tíztagú bizottságból ismét 3 fő kapott megbízást a tárgyalásokra, amelyek 1913 januárjában Tisza lakásán kezdődtek. Mihali, Maniu és Branisce átadták 11 pontba foglalt követeléseiket, melyeket azonban a trónörökös tanácsára úgy fogalmaztak meg, hogy az annak alapján létrejövő megegyezés bármikor „mint magyar részről be nem tartott, ezért semmisnek és érvénytelennek beállítható legyen”.* Olyan követelések voltak ezek, amelyek természetes igényei ugyan egy fejlődő nemzeti mozgalomnak, azonban nem annyira kiindulási alapot, mint inkább perspektivikus célt jelentettek, s így alig lehettek alkalmasak kompromisszum előmozdítására. Ilyen volt, hogy az állami, községi, felekezeti iskolákban minden fokon oktassák a románt, hogy görög katolikus egyházuknak több autonómiát teremtsenek, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, s végül kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza – nyilván a követelések érezhető erősödése miatt is – igen tartózkodó volt, megmaradt az egyszerűbb, elintézhető egyházi, közigazgatási sérelmek orvoslásánál, gazdaságpolitikai ígéreteknél. A trónörökös egyetértésével a {1685.} románok megszakították a tárgyalást. Csupán Mihali folytatta kéz alatt az egyezkedést, hogy legalább az 1912-ben felállított hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökséghez csatolt 21 román falut kebelezzék vissza a román érsekséghez, s néhány iskolai és közigazgatási engedményt tegyen az állam.
A harmadik tárgyalássorozat ugyancsak erős nemzetközi feszültség idején, 1913 őszén vette kezdetét, két hónappal a balkáni háborúkat lezáró bukaresti béke után. Október 27–28-án az időközben miniszterelnökké emelkedett Tisza újólag tárgyalt a három küldöttel, akik azonban a megerősödött Románia és a trónörökös fokozódó támogatását élvezve ismét szaporították a követeléseket. Az 50 választókerület, bírósági és közigazgatási román nyelv, egyházi és iskolai igények mellett most már (a nemzeti pártnak is megfelelő) román főispánokat, román államtitkárokat kívántak. De Tisza is többet engedett. A közigazgatásban és az első fokú bíráskodásban megígérte az anyanyelv írásos és szóbeli használatának biztosítását, a tisztviselők vizsgakötelezettségét az általuk igazgatott vidék nyelvéből, az elemi iskolákban a román nyelv rendszeresítését, ahol sok a nemzetiségi tanuló, s ilyen vidéken az állami gimnáziumokban is tantárgyként való bevezetését. Egy állami román gimnáziumot ígért, s az eddigi 7 millió korona román célú államsegély felemelését. Azt világosan leszögezte, hogy román államtitkárokról egyelőre nem lehet szó, a kormánypolitikára vonatkozó román befolyás nem intézményesíthető. Komoly ígéret volt az is, hogy mintegy 30 választókerület juthat – egyelőre – a románoknak, de ezek száma idővel növekedni fog, valamint az, hogy hajlandó az Apponyi-törvény „rekonsziderációjára”. De Tisza feltételei is súlyosak voltak. Azt kívánta, hogy a román párt régi sérelmi programját feladva fenntartás nélkül fogadja el az adott állami berendezkedést, a megegyezést (valamilyen megfelelő formula felhasználásával) tekintse a nemzetiségi kérdés tartós megoldásának, s politikáját a megegyezés realizálására, hasznának a román nép javára fordítására koncentrálja. A szép formula nem leplezhette, hogy a paktumot Tisza a román kérdés nagyjából végleges elintézésének tekinti.
A román párt súlyos dilemma elé került. Tisza komoly szándékát nem vonhatták kétségbe. Bukarest is némi megegyezést, a hivatalos Bécs is valami megállapodást sürgetett, míg a román polgárság napi igényei ugyancsak a kormányzattal való jó viszony megteremtését kívánták. Elfogadták volna Tisza ajánlatát, ha az nem kívánja tőlük az így kialakított állapotba való beletörődést, a dualizmus tagadásának feladását, ahogy mondták: a lemondási nyilatkozatot. A párt szűk vezető rétege megtette volna ezt, de félt a szélesebb román értelmiség intranzigenciájától, s nem akarta magát túlságosan elkötelezni Tisza, illetve a kormány mellett. Óhajtotta a megegyezést, de nem merte vállalni annak következményeit, szeretett volna ellenzéki is maradni. Ez a Mihu által politikai hamletizmusnak nevezett magatartás jellemezte őket a tárgyalás során. Vaida-Voevodék keresték, s meg is találták rá a formulát, {1686.} hogyan mondjon le pártjuk az általános választójogról, a dualizmus revíziójának követeléséről. Szerettek volna ugyan még engedményeket, de ettől Ferenc Ferdinánd köre irtózott, mert számára az volt kívánatos, hogy – az őt bukaresti követként is szolgáló Czernin szavaival –„a magyarországi románok éhesek kell maradjanak és továbbra is Ő Császári Fensége után kell vágyakozzanak”.* Féltek Tisza újabb engedményeitől. Különösen azután, hogy a trónörökös kártyáiba belelátva, a magyar miniszterelnök taktikusan elejtette utolsó követelését: nem kívánta többé a rendezést a románok által véglegesnek elfogadtatni, nem ragaszkodott a „lemondó nyilatkozathoz”. Ezzel a kudarc ódiumát előre elhárította magáról. A Belvedere megzavarodott. Czernin a főherceg és az erdélyi románok, Tisza, Bukarest, s a Tisza ellen szövetségesül hívott német külügyi szolgálat között kapkodott, keresztezve a magyar miniszterelnök akcióját, amiért is Tisza kénytelen volt őt „kolosszális szamárnak” tekinteni. Nem maradt más hátra, mint a Műhely igazi kártyáját feltárni. 1913. december 30-án a trónörökös irodájának jelszava még az volt, hogy „a kiegyezés feltétlenül létre kell jöjjön”.* Januárban a Belvedere még 3 plusz mandátumot kijár ugyan a románok részére, de már nem sürgeti a megegyezést. Úgy ítélik, hogy a magyar–román megegyezéssel sokévi munkájuk dőlne össze, semmivé válna a nagyosztrák gondolat esélye. A trónörökös ekkori levéltervezete már azt mondja, hogy nehéz szívvel, csak a nemzetközi helyzet hatása alatt járult hozzá a tárgyalásokhoz. „Alapvetően azért vagyok a kiegyezés ellen, mert azzal a veszéllyel jár, hogy a mi románjaink azáltal az antidinasztikus magyar táborba sodródnak, ami a jövőre nézve az én szempontomból igen nagy veszedelem volna…. egy román Tisza-gárda nem tartozik a kívánságaim közé.”* Kiment az utasítás is, hogy nem kell feltétlenül megegyezni, ami kapóra jött a tépelődő román nemzeti komitének. 1914. február 17-i ülésükön határozatban leszögezték: Tisza ajánlata „alkalmatlan arra, hogy a magyar állam kormányzati politikája és a románok közötti ellentét akár csak rövid időre is elháríttassék”.*
Ha 1913-ig a regáti politikusok arra ösztönözték őket, hogy egyezzenek meg a magyar kormánnyal, most ezt jobbára már csak az öreg Károly király szorgalmazta, de már ő is az egész magyar nemzetiségi politika új alapokra helyezését kívánta; Brătianu pedig kifejtette a német követnek, hogy a „magyarok nem tarthatják kezükben a hatalmat úgy, mint eddig”, meg kell osztozniuk a nemzetiségiekkel, s csak a primus inter pares szerepét igényelhetik. {1687.} Bukarestben Tisza engedményeit lebecsülik, elsősorban azért, mert nem látványosak.
A kudarc bekövetkeztét Tisza is látta. Noha próbált tenni ellene, megmozgatta az erdélyi főispánokat, hogy a tárgyalások magyar ellenzőit csillapítsák, a román főpapokat pedig a román ellenzők leszerelésére kérte, előre tudta a román párt döntését. Mihalinak írta: „fájdalom, nem sok reményem van rá, hogy a célt most elérjük, de örömmel látom, hogy Ti is lényeges haladást és közeledést láttok”.*
1914 elején megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely a dualista rendszerben kialakult erőviszonyok alapján, a szászokhoz hasonlóan a románokat – immár a nemzeti alapon elkülönülőket is – megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
A magyar–román hivatalos tárgyalások az erdélyi magyar politikusok feje felett zajlottak, mint ahogy Erdély kérdése is rég túlnőtt az ottani magyarok és románok hatalmi párviadalán. Magatartásukat, nézeteiket még nem tárta fel a történeti kutatás. Úgy tűnik, mindenekelőtt az aggodalom határozta meg reakcióikat, s ez lényegesen megerősödött 1913-ban, amikor Románia a második Balkán-háborút lezáró bukaresti békével délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett. Tudták, hogy újra kell rendezni a románok helyzetét; de nem alakítottak ki erre korszerű elképzelést, jobbára még Tisza engedményeit is sokallták, mint azt az 1913–14 fordulóján erről tartott – szokatlanul igényes – parlamenti vitában Bethlen István és Désy Zoltán beszédei tükrözik; előbbi inkább a merev elutasítást, utóbbi viszont az általános demokratizálást önmagában tekintette a kérdés megoldásának. Désy nézete nem különbözött a híres kolozsvári tudós-rektor Apáthy Istvánétól vagy az ekkorra már nagy politikusnak tartott Károlyi Mihályétól, aki leszögezte, hogy az állam nem alkudozhat polgáraival, s autonómia sem jöhet számításba.
A hivatalos kormányzati politikától egészen eltérő utakon járt a haladás nem túl nagy, de fokozatosan erősödő magyar tábora. A minden oldalról szított nacionalizmus légkörében a szocialista munkásmozgalom és a polgárság leghaladóbb szárnya, a századfordulótól fellépő polgári radikális irányzat próbálta meg Erdély proletariátusát és progresszív értelmiségét a demokrácia táborába tömöríteni. Ezeknek az erőknek nem volt – legalábbis nem tudunk róla – külön erdélyi programja, de a szocialisták, s különösen a polgári radikálisok, nagy súlyt helyeztek az Erdélyben oly fontos nemzetiségi kérdésre is.
{1688.} Az internacionalista alapon szervezett szociáldemokrata munkásmozgalom – mint a társadalom rajzánál már jeleztük – a századvégtől néhány nagyobb városban összpontosult. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt még 1893-ban összerdélyi választmányt kívánt alakítani. A mozgalmi munka kezdeti nehézségeit jelzi, hogy az organizációs központoknak szánt kilenc kerületi szervezet közül Erdély belső részein még egy sem található. Az 1897. évi rendőrségi jelentés viszont már arról tudósít, hogy mintegy tíz erdélyi városban vannak hívei a MSzDP-nek. A működő szak- és munkásegyletek közül Brassóban nyolcat, Kolozsvárt ötöt, Szászvárosban egyet találunk, jobbára kisipari munkásokat tömörítő szervezeteket. Gyári munkásokat elsősorban Brassó és Kolozsvár vas- és fémmunkásszervezeteiben kereshetünk. 1899 jelentős választójogi népgyűléssorozatával egyidőben Brassó székhellyel vezetőséget választottak az erdélyi pártszervező munka koordinálására. Knaller Győző brassói párttitkár indítványozta 1900-ban egy erdélyi román tagszervező bizottság létrehozását s román szocialista lap kiadását. 1903-ban megjelent az Adevĕrul, 1905-től működött a román szervezőbizottság is. Ezek ugyan a történeti Erdélyben is igyekeztek eleget tenni feladatuknak, azonban székhelyük, illetve a szerkesztőség – egy rövid lugosi epizódtól eltekintve – végig Budapesten volt.
1903-tól már Kolozsvár az erdélyi kerületi pártértekezletek színhelye, mivel a mozgalom súlypontja is ide tevődött át. Az 1903. évi pártértekezleten képviselt 15 szociáldemokrata szervezetből 8 volt falusi, de a hatósági nyomás következtében 1904-től a pártszervezés visszahúzódott a városokba. Az 1913. évi budapesti pártkongresszusra beterjesztett vezetőségi jelentés 3128 szervezett munkásról számol be, ami azt mutatja, hogy a párt- és szakmozgalom Erdély munkásainak még csupán egy vékony rétegét fogta át. Ez persze csak a jéghegy csúcsa volt, ezt mutatják az 1905-től megerősödő tömegdemonstrációk, ráadásul éppen ezután kezdődött a bányamunkásság szervezése, s majd 1917-ben ugrásszerűen növekszik a Szociáldemokrata Párt súlya Erdélyben is. A Munkásbiztosító Pénztár pedig már a századelőn tekintélyes apparátussal rendelkező, a kormány által elismert, befolyásos önkormányzati szervezetté vált, ahol a fiatal Kun Béla is megismerkedett a várospolitikával, majd az országos politikával. A kezdetek nehézségeire utal az is, hogy a lapok (Erdélyi Munkáslap, Erdélyi Munkás, Kolozsvári Munkás, a marosvásárhelyi Munkás, A Munkásotthon Értesítője) jobbára rövid életűek voltak, ritkán jelentek meg, mert a gyakori megjelenéshez szükséges kauciót az MSzDP helyi szervei nem tudták kifizetni. Ilyen körülmények között kiemelkedő fontossága volt a Temesvár, Arad, Nagyvárad, s különösen a főváros erős szocialista mozgalmától kapott erkölcsi-politikai támogatásnak, a központi lapok, a Népszava és az Adevĕrul terjesztésének.
A munkásmozgalom, amely mindig felemelte szavát a nemzetiségeket ért sérelmek ellen, s bátran vállalta a hazafiatlanság vádját is, a Tisza-féle {1689.} tárgyalásokat a haladás és reakció párviadalának egykorú felfogása alapján ítélte meg. Ezekben egy Tiszától a nemzetiségi pártokig húzódó konzervatív blokk képét látták felsejleni. A temesvári tanárként induló Kunfi Zsigmond a Szocializmus hasábjain több cikket publikált, amelyekben úgy fogalmazott, hogy a kor Magyarországán a nemzeti eszme elvesztette forradalmi tartalmát, s a társadalmi konzervativizmus oszlopa lett; a kapitalista fejlődés eredményeként „a magyar proletárnemzet, a többiek pedig földbirtokos parasztnemzetek” lettek. Ezek a körülmények magyarázták Kunfi felfogása szerint Tisza kísérleteit. A szociáldemokrácia az ország általános demokratizálásától, távlataiban egy új társadalomtól várta a nemzetiségi kérdés megoldását, s ennek szellemében szervezte a proletariátust.
A századfordulón formálódó polgári radikális tábor, a Huszadik Század köre az Eötvös és Mocsáry által fémjelzett liberális hagyományhoz nyúlt vissza, s az egyetlen olyan irányzat volt, amely nyíltan beismerte, hogy a nemzetiségi kérdés az állami lét központi problémája, fő teoretikusának, Jászi Oszkárnak szavaival egyben „a demokrácia archimédeszi pontja”. A radikálisok az általuk feudálisnak tartott ország demokratizálásától, a nagybirtok felszámolásától várták a nemzetiségi kérdés szinte automatikus megoldását, méghozzá a modern gazdaság igényeinek megfelelően: a nagy egységek, így a történeti Magyarország állami keretének fennmaradásával. Gazdasági törvényszerűségek alapján anakronisztikusnak ítélték a területi autonómiára vagy föderalizálásra irányuló igényeket, s a korban elterjedt nacionalista felfogással ellentétben úgy látták, hogy a nemzetiségek körében erősebb a befelé húzó erő a kifelé gravitáló törekvéseknél. Formailag ők sem haladták meg a „magyar nemzetállam” egykorú felfogását, gyakorlati tevékenységük – a nemzetiségi érdekek következetes védelme – azonban túlmutatott azon. Voltak híveik Erdélyben – jellemző, hogy Jászi éppen a kolozsvári egyetemen kapott magántanárságot –, elsősorban mégis Temesvár, Arad, Nagyvárad fejlettebb polgárságában szereztek bázist. Kapcsolatot is kiépítettek a román nemzeti párt néhány aradi és nagyváradi képviselőjével, jelentős közeledésre azonban nem került sor. A Tisza-féle tárgyalásokról pártpolitikai szempontok alapján foglaltak állást, kerülvén, hogy a kérdést mint a nem egyenes vonalú fejlődés problémáját dolgozzák fel. Ady paródiát írt a Tisza-tárgyalások középső szakaszáról, de a balkáni változásokkal – mint szerte Erdélyben – neki is megerősödtek a jövőtől való félelmei. A történelmi Magyarország széttörésének víziója dermesztően hatott. „És mégis Erdélyre gondolván el kell lágyulnom – írta az országrészt népek progresszív találkozási helyének kívánó költő – … Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltozások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és románt.”*
| 2. ALKALMAZKODÁSI VÁLSÁG A SZÁSZ ÉS ROMÁN NEMZETI MOZGALMAKBAN | TARTALOM | 4. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN |