búza (lat. Triticum)

gabonanövény, az emberiség legfontosabb kultúrnövénye. A búza a magyarság legjellemzőbb és legfontosabb kenyérnövénye. Jelentőségét bizonyítja az is, hogy a Tiszántúl középső részein életnek nevezik. A burgonyát vagy a kukoricát nagyobb mennyiségben fogyasztó szomszéd népekkel szemben a magyarok mint búzatermesztő és búzakenyérrel élő nép élnek a köztudatban. A történeti Mo.-on a Tiszántúl, a D-Alföld (Bácska, Bánság), valamint K-Dunántúl voltak a legjelentősebb búzatermő vidékek. A mai Mo.-on évente átlagosan a szántóterület 30%-át vetik be búzával. A homokos talajok kivételével a gazdaságok túlnyomó többségének a búza a fő terménye. Hazánk búzavetésterületén majdnem kizárólagosan őszi búzát termesztenek. Tavaszi búzát (tavaszbúza) általában csak akkor vetnek, ha rossz időjárás vagy a későn betakarított elővetemény miatt az őszi búza nem került idejében a földbe. – A búza termesztése több mint tízezer évre nyúlik vissza. Világszerte nagy területeken elterjedt, megbecsült, mindennapi kenyértáplálék. Az első termesztett búzafajta az → alakor (Tr. monococcum) volt. Kisázsiában és a Balkán-félszigeten őshonos. Onnan vándorolt a Duna vonalán i. e. 4000–4500 körül nyugatra. Európa magas hegyvidékein (Kárpátok, Alpok, Pireneusok, Balkán) kis mennyiségben ma is termesztik. A Kárpát-medencében Erdély néhány pontján maradt fenn a 20. sz.-ig. – Egyszerű búzafajta a tönke vagy kétszemű búza (Tr. dicoccum), a vad alakor és kecskebúza kereszteződéséből alakult vad tönkéből származott. Termesztésbe vétele Elő-Ázsiában (Kurdisztán) történt, onnan jutott el a neolitikum során Kisázsiába és a Balkánon keresztül Közép- és Ny-Európába, ill. Afrikába. Ázsiában és Afrikában ma is jelentős területeken, Európában már csak néhány helyen (Spanyolo., Svájc, Ausztria, Jugoszlávia) kis mennyiségben termesztik. Felhasználását gátolja, hogy csak hántolás után őrölhető. A tönke fontos leszármazottjai a keményszemű búza (Tr. durum) és a hasas vagy angol búza (Tr. turgidum), melyeket a világ sok táján termesztenek, hazánk mezőgazdaságában azonban sosem játszottak jelentős szerepet. A → tönköly valószínűleg a tönke távoli leszármazottja. Vadon élő megfelelői nincsenek. Kialakulásának helye a Kaukázus északi lejtője, de Ny-Európa (Svájc, D-Németo.) lett a későbbi elterjedési központja. A Kárpát-medence peremvidékein a 20. sz. elejéig fennmaradt. Egy tönkefajta, a kolchiszi tönke (Tr. georgicum) leszármazottjának, a nagyszálkás búzának (Tr. carthlicum) a gyomnövényével való kereszteződéséből állt elő a közönséges búza (Tr. aestivum). Későbbi nagy elterjedettségét annak köszönheti, hogy a primitív búzafajokkal szemben sok előnyös tulajdonságot egyesít magában, pl. kalásza nem törékeny, viszont a szemek kihullanak a toklászok közül stb. Termesztésbe vétele a neolitikumban valószínűleg Transzkaukáziában, Grúziában és Örményo.-ban történt meg. A közönséges búza Kisázsián és a Balkánon keresztül még a neolitikum során eljutott Európába. A régészeti feltárások tanúsága szerint hazánkban is a neolit korban jelent meg. A magyarok a szó származása szerint a bolgár-törökök körében ismerték meg a búzát. Némely következtetés arra mutat, hogy már az ugoroknak is lehetett tönkeféle, kétszemű búzájuk, melyet a nyelvünkből kiveszett ed szóval jelölhettek. A honfoglalás idején a Kárpát-medence K-i részén szórványosan, a Dunántúlon nagyobb, összefüggő területeken termesztettek búzát az itt élő népek. A mo.-i búza legelőször a 12. sz.-i hainburgi vámszabályok közt szerepelt a kiviteli cikkek között. 1324-ből származó adat szerint Sopron már jelentős búzaexportot bonyolított le Bécs irányába. A török hódoltság idején a búzatermesztés visszaesett, de a 18. sz.-ban már az egész korabeli Mo.-on – a magas hegyi területek kivételével – termesztették a búzát, és jó minőségének híre külföldön is ismert volt. A napóleoni háborúkkal beköszöntő első gabonakonjunktúra, majd a 19. sz. második felének újabb konjunktúrája még inkább növelte a vetésterületet, amihez az alföldi nagyarányú vízmentesítések és legelőfeltörések hatalmas szántóföldeket biztosítottak. A százados múltra visszatekintő magyar búzákat, köztük a legnevesebbet, a „tiszavidéki”-t, az 1863. évi katasztrofális aszály pusztította el szinte nyomtalanul. Helyét főleg lengyelo.-i búzafajtákkal pótolták. Az 1870-es években több más sürgető körülmény hatására elkezdődött a nagyobb hozamú magyar fajták kísérleti nemesítése is, mely kiváló minőségű, világhírű búzákat hozott létre (bánkúti búzák). Az utóbbi másfél évtizedben új edzett, nagy hozamú szovjet és olasz búzafajták terjedtek el hazánkban. – Irod. Lelley János–Rajháthy Tibor: A búza és nemesítése (Bp., 1955); Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).