aratóünnep

az → aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratóünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratók búzakalászból, mezei virágból → aratókoszorút kötöttek, ritkábban → búzababát és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál rendszerint kalákatánc (→ taposóbál), kepebál (Felvidék) fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlón tartottak meg. A gazda a munkásokat itallal – gyakran étellel is – megvendégelte. – Irod. Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).

1. Az aratókoszorú hazavitele (a múlt század közepén készült rajz)

2. Aratókoszorús menet (1927., v. Szatmárm.)

3. A földbirtokos megkötése búzaszállal (Kazár, Nógrád m.)

4. Aratók az uraságnál (Kazár, Nógrád m.) Mindkét kép az 1930-as években készült.

5. Aratóbál: aratólegények tánca
(Magyarvalkó, v. Kolozs m.)