kollízió <lat. ’összeütközés’>

az esztétikából átvehető folklór-esztétikai kategória, az egyes folklóralkotásokban a cselekmény által meghatározott személyek vagy ellentétes erők összeütközése. A különböző műalkotások (legkivált a dráma, de bizonyos fokig az epika és a líra területén) cselekménye különböző szereplőket állít egymás oldalára vagy egymással szembe, és az egyes hősökön belül is gondolati küzdelem zajlik le. Az általános értelemben vett összeütközés, a → konfliktus azonban nem csupán a cselekmény szintjén (a → szüzsé és a kompozíció keretei között) valósul meg, hanem esztétikai jelentősége van. Ezt ismerte fel a klasszikus német esztétika; Lessing, majd Hegel esztétikájuk középpontjába állították a kollízió fogalmát. Hegel szerint a kollízió alapja a világállapot megsértése, amely olyan viszonyokat bontakoztat ki, amelyek nem maradhatnak fenn úgy, ahogyan léteznek, hanem átalakító mozgást okoznak, voltaképpen ez a mű cselekményének esztétikai mozgatója. Aszerint, hogy a „sértés”, milyen jellegű, megkülönbözteti 1. az olyan kollíziókat, amelyek tisztán fizikai természetű állapotokból származnak, amelyek magukban is negatív, rossz jellegűek; 2. az olyan szellemi kollíziókat, amelyek azokon a természeti alapokon nyugszanak, amelyek önmagukban véve pozitívak ugyan, mégis magukban foglalják differenciák és ellentétek lehetőségét; 3. az olyan ugyancsak szellemi kollíziókat, amelyek alapja a szellemi differenciákban rejlik, és a cselekvő emberek saját tetteiben kifejlődő ellentéteként lépnek fel. Ilyen értelemben a folklórban (és a korábbi ősművészetben, primitív művészetben) feltétlenül megtaláljuk az első fokot, az eredetmítoszok (eredetmagyarázó monda) vagy a → kultúrhéroszról szóló történetek jellegzetesen ilyenek. A második fokozat vonásait megfigyelhetjük az előző fok továbbélésében: a → varázsmese, bizonyos → hiedelemmondák, → veszekedő típusú népi drámák, a hősénekek cselekményében visszatérő elem az ilyen kollízió. Vitatott, hogy a → balladák és egyes lírai dalok között megtalálható-e a kollízió harmadik fokozata. Itt általában a nemzetiségi társadalom etikájából a feudalizmus etikájába vezető átmeneti szakasz belső ellentéteit kifejező történetekre utalnak, ezek azonban voltaképpen nem ábrázolják a hősök belső vívódásait, csak a kompozíció szintjén jelenik meg bennük az ellentét, és ezért inkább a szüzsé és a konfliktus, mint a kollízió fogalmával jellemezhetők. – Az esztétika a kollízió fogalmát egyértelműen általános jellegűnek tartja, a folklór-esztétika azonban érdemben alig foglalkozott e kérdéssel, és arra sem tért ki, hogy a nem szóbeli művészetekben egyáltalán megfigyelhető-e? Igen valószínű, hogy minden emberábrázoló művészeti formában megjelenik a kollízió, amelynek a folklór-művészetben megtalálható formái egyetemes esztétikai szempontból is igen tanulságosak, elsősorban a szüzsé, a kompozíció, a konfliktus és a kollízió közti összefüggések eredetének tanulmányozása céljából. Másrészt itt is megfigyelhető a folklór funkcióinak változása (a „mágikus”-tól, az „esztétikusig”, P. G. Bogatirev terminológiája szerint), valamint a művészi módszer kategóriájának sajátos megjelenése a folklór különböző ágazataiban. – Irod. Hegel, G. W. F.: Esztétika (Esztétikai előadások, I., Bp., 1952); Csicserov, V. I.: Ruszszkoje narodnoje tvorcsesztvo (Moszkva, 1959); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében. IV. Műfaji és történeti tanulságok (Ethn., 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: Emberábrázolás a magyar népművészetben (Bp., 1966); Kriza Ildikó: A halálra táncoltatott lány (Egy magyar népballadacsoport vizsgálata, Bp., 1967); Dömötör Tekla: Népi színjátéktípusok (Műveltség és Hagyomány, 1968).