nyomat

sokszorosítás céljából, mechanikus eljárással készített, síkszerű ábrázolás. A nyomóforma anyaga szerint lehet: fametszet, rézkarc és rézmetszet, kőnyomat (másként litográfia), olajnyomat stb. A nyomómintát a fametszés esetében dúcnak nevezik, az eljárások eredményét pedig levonatnak, mely többnyire (benedvesített) papírlap. A legősibb sokszorosító technika a fametszés, amennyiben a textíliák díszítésére használt faminta a kínai kultúrával egyidős. Európában is először ornamenseket nyomtak textilre fa dúcokkal – a 14. sz.-ban –, és csak ezután jelentek meg a 14. sz. vége felé a papírlapon való ábrázolások. A selyemre nyomott rézmetszeteknek azonban később is volt divatja. A rézmetszés a 16. sz.-ra alakult ki, de nem szorította ki a falusi háziipari formában több helyen még a 20. sz.-ban is továbbélő fametszést. A kőnyomatok készítését a 19. sz. elején fedezték föl, a K-európai népi kultúrában azonban kevésbé jelentős. Ma a paraszti vagy kisvárosi enteriőrök nyomatain már inkább az olajnyomatokat értjük, csaknem kizárólagossá vált elterjedtségük miatt. Ez az eljárás már az ipari sokszorosítás körébe tartozik. Hazánkba az olajnyomatokat az 1860-as években Bécsből kezdték tömegesen behozni, az 1880-as években már Mo.-on is készítették. Történelmi vonatkozásban azonban a népi – de nem szűken vett paraszti – kultúrában csaknem valamennyi eljárás terméke helyet kapott. Egyrészt mint a költségesebb egyedi műalkotások pótlékai, másrészt mint kifejezetten tömegszükségletet kiszolgáló, népszerű műfajok jutottak nagy jelentőséghez. Ilyen értelemben ismert a francia nyelveterületen az „imagerie populaire”, a németség körében a „volkstümliche Druckgraphik”, Itáliában a „stampe popolare”, a régi Oroszo.-ban a „lubok” stb. – Kezdetben fametszéssel szentképeket és játékkártyákat készítettek; az összefüggő bibliai sorozatokat már ívekre nyomták, majd könyveket, → ponyvákat, → kalendáriumokat, hirdetményeket is készítettek. A vallásos tárgyú lapokat ládák födelébe vagy közvetlenül a falra – templomokéra is – ragasztották, az ún. gyónócédulákat vagy magánájtatosság céljára készült kis szentképeket pedig könyvekben tartották. Nagy jelentőségűek a néphitben a → kegyképek másolatai, melyeknél a technikának hitelesítő ereje is volt. Forgalmazásuk is vásárokon, búcsúkon vagy házalók által történt. Hazánkban csak szórványosan maradtak emlékei a kézi levonatú nyomatoknak, inkább csak a kis szentképek között – ezek nagy része nem hazai készítésű. Nagy formátumú, vallásos tárgyú nyomatokat a szerb és német lakosság körében ismerünk. Erdélyben voltak jelentős népi fametsző központok, ahol magyar készítőkről is tudunk; pl. a Szolnok-Doboka m.-i Füzesmikolán és Hesdáton, ahol a 19. sz. második felében háziipari közösségek foglalkoztak gör.-kel. vallásos és részben világi tárgyú képek nyomásával és kereskedelmével. Színezve kerültek forgalomba; egy részüket deszkára kasírozták, keretdíszítményekkel látták el, így a táblakép-ikonok hatását próbálták megközelíteni. A fogarasi Rizsnyón szintén működtek fametszők, akik nagyobb alakú, bonyolultabb kompozíciójú és több mesterségbeli tudást igénylő lapokat is készítettek. Mindkét helyen → üvegkép készítéssel is kapcsolatos volt a nyomatkészítés. (→ még: kép) – Irod. Populäre Druckgraphik Europas (I–X., München, 1967–1978); Kovačevičová, Soňa: Kniŀný drevorez v l’udovej tradícii (Bratislava, 1964); Varga Zsuzsa: Képek és szobrok (Kiállításkatalógus, Székesfehérvár, 1970); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért. 1971); Balgina, Olga: Ruszszkoje narodnije kartyinki (Moszkva, 1972).

Kolozsvári „könnyező” Szűzanya képe. Színezett rézmetszet textil rátéttel (18. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Kolozsvári „könnyező” Szűzanya képe. Színezett rézmetszet textil rátéttel (18. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Színezett rézmetszet, présházbeli szoba falán (Cserénfa, Somogy m., 1931)

Színezett rézmetszet, présházbeli szoba falán (Cserénfa, Somogy m., 1931)