nótafa, népi énekes

1.előadói vagy alkotói egyéniség hagyományos közösségben jelentkező kezdeti típusa, akit társainál nagyobb daltudás és biztosabb, egyénibb előadásmód jellemez. Rokon típus a mesefa. – A nótafák között cseléd, szolga, kocsis, pásztor, mezei munkás, birtokos paraszt, falusi tisztségviselő és kisiparos egyaránt akad, de a kutatók egyöntetűen a szegénysorsúak elsőbbségét hangsúlyozzák. Fokozott szerepük volt a különféle vándoroknak (pl. → hajcsár, mesterlegény,summás). Mindig is jóval több nótafa volt a nők, mint a férfiak között, az utóbbiak a közép- és idősebb korúakból kerültek ki. Társadalmi helyzet, nem, életkor és egyéni ízlés szerint ismertek több régi vagy új stílusú dalt, részesítettek előnyben egyes műfaji csoportokat, dal-, ill. dallamtípusokat és fordulatokat. A nótafák társaiknál tanulékonyabbak, dalkincsük az átlagosnak többszöröse, számuk elérheti az 5–600-at: „mindenik egy-egy kiadatlan, élő népköltési gyűjtemény” (Vikár Béla). Nemcsak befogadók, hanem tevékeny továbbadók is egyszersmind: kisebb-nagyobb közösségük szívesen tanul tőlük, sőt utánozzák is őket. (Előfordul, hogy némelyik valóságos iskolát teremt.) A tőlük tanult dalokról azonban az egyéni jegyek mihamar letörlődnek és az alkotás beilleszkedik a hagyományos stíluskeretekbe. A nótafák kiemelkedésének több fokozata, típusa is van. Zárt közösségben a jó előadó is szinte észrevétlenül simul bele az általános énekstílus hullámzásába. A tulajdonképpeni nótafa azonban az átlagosnál jobb előadó, aki szívesen és szépen énekel, esetleg már nem tud vagy nem is akar a többiekkel együtt dalolni. Hagyományos műfaji-tematikai-formai keretek között maradva is elkerüli a gépies ismétlést: teljesebb, tetszetősebb, esetleg újszerűbb változatban énekli és tanítja dalait. Némelyik módosít is a szövegen, de dallamot soha nem alkot. Tudatosan új és új dalok tanulására törekszik; mindig többet, szebbet, esetleg különlegesebbet is szeretne tudni másoknál, hogy vezető szerepét megőrizze. Mindegyik más-más egyéniség: a hortobágyi Rimóczi Lajos hegedűvel kísérve tanította énekelni a pásztorokat; a hódmezővásárhelyi „Nótás” Szabó Pál közvetítette a hajcsárkodás közben felszedett új dalokat és szövegeket is rögtönzött; a kalotaszegi Tamási Kata végül előadóművésszé vált stb. A névtelenségből csak azok tudnak kilépni, akik hagyományos közösségüket elhagyják. A nótafa nem tekinthető → alkotónak, mint korábban több kutató is vélte, hanem az előadó népi típusa, aki az átlagosnál csiszoltabban és egyénibb előadásmódban énekel. Bizonyos specializálódás figyelhető meg közöttük: egy részük búcsúvezető → előénekes, → énekes koldus, → vőfély stb., a továbbfejlődés során eljuthat a → históriás, → népi verselő, hírversíró és végül a népi költő fokozatáig (→ még: énekmondó, → hírvers). – Irod. Vikár Béla: A magyar népköltés remekei (I., Bp., 1906); Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927); Kiss Lajos: Régi népdalok Hódmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Csefkó Gyula: Nótafa, szárazfa, mesefa (Ethn., 1930); Péter László: Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947). – 2. Nyílt téren álló fa, amely körül az ifjúság énekes-táncos találkozókat rendez (pl. a sárközi szőlőőrzés: Kisnyéki hegy tetején a nótafa, Oda jár az őcsényi legénybanda…). – 3. A → tambura kecskeméti neve. – 4. Régebben → hegedű jelentéssel is élt.