{392.} SZABÓK, SZŰRSZABÓK, GUBÁSOK, VARRÓASSZONYOK

SZABÓK

A szab szó eredete ismeretlen (TESz III. 641). A szabó szó első előfordulása 1271-ből való, személynévként: „Paulus filius Zobov” (OklSz 872).

A magyarlakta területeken dolgozó szabókat a századunk elején író Frecskay a következőképpen osztotta fel: Voltak vásármíves szabók (Marktschneider), ezek kész ruhákat árultak a vásárokon, vásári szabók voltak. A váltómíves szabók (Frimmschneider) rendelésre ún. mondvacsinált ruhákat készítettek. Voltak magyar szabók, ezek magyar ruhát, de európai szabású ruhát is varrtak (Frecskay 1912: 358). Voltak vékonyszabók, akik a magyar szabók egyik fajtája lehettek. A német szabók európai ruhát készítettek. Róluk Sopronból, 1569-ből való az első adat (Domonkos O. 1980a: 25-27).

A régi céhiratokat – limitációkat –, amelyekben szabókról van szó, a 16–17. századtól kezdve ismerjük. Ezekben sem a szabók fajtái, sem az egyes darabok méretei nincsenek megadva, csak a különböző finomságú anyagokból készült ruhadarabok árai.

Kérdés, hogy e szabók dolgoztak-e parasztoknak, s ha igen: kik és milyen ruhadarabokat készítettek és mennyiért. Az árszabásokban, limitációkban az urak, a parasztok különböző anyagi tehetősségű rétegeinek, a szegényeknek, valamint a férfiak és nők számára dolgozó szabók nincsenek külön feltüntetve.

Idézhető egy Kassán, 1626-ban kelt limitációtöredék, amelyet Kassa környékén még egy évszázadon keresztül meglehetős hűséggel másoltak. A szabók készítette dolmányok, menték, nadrágok és szoknyák árai méretmegjelölés nélkül, csak anyagaik finomsági fokai – árai – szerint vannak feltüntetve. Érdekes módon az ekkor ugyancsak a szabók termékei között felsorolt szűröknél már megkülönböztettek öreg (nagy) embernek valót és ennél kisebbet, inasnak valót (Limitationes 8–10). Közöltek méreteket a lábbeliket készítő vargák és csizmadiák is (Limitationes 223–224).

E limitációk az anyagokat finomságuk-drágaságuk szerint három csoportba osztva sorolták fel, szorosan egymás után és egymástól el nem választva. Az első csoportban a legdrágább anyagok vannak feltüntetve. Ezek: a skarlát, a skarlatin, a csimazin és a gránát. Csak nagyurak, gazdagok ruhái készülhettek belőlük. Ezek után jönnek a középdrága anyagok: a rása, a sája, a fajlongis (Limitationes 4–5). Ezekből uraknak köznapi, parasztoknak ünnepi ruhák készültek. A paraszti ünnepi ruhák anyagai nemegyszer mint úri ruhák bélései szerepelnek. A harmadik csoport a kifejezetten olcsó posztóké. Ezek: az istamet, a majcer, a karasia, a fodorillér, a kentula, a morvai és a baraszlai (Limitationes 5). Az olcsó posztókhoz tartoztak még – egy 1706-ból való sárosi árszabás szerint – a remek, a septuk, a perpeta és az aba. E harmadik csoportba {393.} tartozó közönségesebb posztókból mesterembereknek, parasztoknak, cselédeknek készültek köznapi és megengedett ruhák.

Az abára visszatérve, ennél még közönségesebb volt a ritkábban feltüntetett szűr nevű posztó. Az 1630-ban írott, ún. Kassai szabásmintakönyvben (2. lap) a „Pór avagy Barát köntös” készülhetett „Szűrbül avagy Baraszlaiból”. Az egyházi hierarchiában legalul lévő, szegénységet fogadó szerzetesrendek az alázatosság jeléül gyakran olyan ruhákba öltöztek, amelyek egyeztek a parasztokéval.

Női szoknya is készülhetett szűrposztóból. A fentebb idézett Kassai szabásmintakönyvben, a 4. oldalon ez áll: „… Száz Ránczú Szoknya telik ki hét sing szűrbül.” Ez a szűrposztó nyilván puha, ványolatlan vagy alig ványolt lehetett. (A szűrposztóból szűröket készítő szűrszabókról a későbbiekben lesz bővebben szó.)

A fentebb felsorolt posztók fajtáit ma már nem ismerjük. Különbséget jelenthetett a juh fajtája, a ványolás megléte, foka vagy éppen hiánya, esetleg a nyüstök száma. Singre adták őket, például a legdrágább kelme, a skarlát singje 9-7 forintba került, míg a felsorolás végén lévő perpeta ára csak 1 forint 20 dénár volt. Az abát és a szűrt végbe adták. Hogy hány sing van egy végben, arról Györffy István tudósít, aki szerint a múlt század végén-századunk elején egy végben 28-30 sing volt, egy-egy sing hossza pedig 63 cm (Györffy I. 1930: 59–60). A sing hosszúságában vidékenként lehettek kisebb eltérések, mert századunk első felében Kolozsvárt egy sing hossza 68 cm volt.

Külön a parasztok számára dolgozó szabókat tehát a limitációk nem jeleznek. De néhány olcsóbb anyag mellett ott áll a paraszt jelző. Így egy 1655-ben írott limitációban a szabóknál többek között fel van sorolva egy paraszt septuk posztóból csinált dolmány, valamint karasia, septuk és egyéb alyas posztóból csinált nadrág is (Limitationes 85). – A dolmány csípőig vagy azon alul érő, hódoltság kori, keleties divatú, elöl nyitott posztóujjas volt, amelyet a parasztság is viselt.

1721-ben Abaújváron a szabók rása paraszt-, prémes vállért 1 forint és 30 dénárt kérhettek (Limitationes 299). Ez az adat arra mutat, hogy a 18. század elején a parasztasszonyok válla készülhetett a középdrága rásából is. A váll mellény-pruszlik féle volt. Készülhetett különböző posztókból és selymekből. Egyenes szabásvonalak jellemezték, és elöl fűzve záródott.

A rása nevű anyagról Apor Péter a 17. század végi erdélyi női öltözetek felsorolásánál így írt: „Abban az időben az nagy főnemes asszonyoknak rása szoknyája volt… Ám lakodalmakban s nagy szolennitásokban öltöztek magok rendek szerint cifrán, mindennap megérték az rása szoknyával. Nézd meg most, igyekezzél fogadni egy lotyó szolgálót, vagy nézd meg az paraszt jobbágyleányokat is, már ezek között is közönséges az rásaruha, ha penig egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót” (Apor 1978: 58). Ez az idézet azt mutatja, hogy a 18. század elején az erdélyi parasztnők rása anyagú posztószoknyát és mentét kívántak. A mente a dolmányhoz hasonló, felső- és ujjas ruhadarab volt, de a dolmánynál valamivel nagyobb, és gyakran a dolmány fölé is viselték. A mente szó ismeretlen eredetű, első előfordulását 1543-ból ismerjük (TESz II. 891).

Parasztok vásárolták az olyan anyagú ruhákat is, amelyeknél az van feltüntetve, hogy béres, szolga vagy juhász számára készültek. Paraszti, cselédi, szolgai használat tételezhető fel azoknál az olcsóbb posztóból készült ruháknál is, amelyeknél a limitációk feltüntetik, hogy azok vásári ruhák.

Az idézett, 1626-ból való kassai limitációtöredék karasia vásári nadrágot, morvai vásári nadrágot, kentula vásári dolmányt és abanadrágot sorol fel (Limitationes 10). Hogy az aba mennyire gyenge, olcsó minőség volt, arra példa egy 1653-ból, szintén {394.} Kassa környékéről való limitáció, amely nagy embernek való vásári abadolmány árát 3 forintban állapítja meg, míg ugyanott a kentula nevű, ugyancsak vásári dolmány ára 6 forint és 75 dénár volt (Limitationes 78).

Vásári szabók: a legkorábbi adatunk vásár számára – ad forum – dolgozó szabókról Kolozsvárról, 1521-ből való. Ekkor tiltják meg nekik, hogy dupla posztóból dolgozzanak.

Vásári szabókról és készítményeikről a későbbi időkben is folyamatosan szó van. A múlt században a vásári és falusi magyar szabóknál az 1870-1880-as években elterjedt varrógép használata forradalmasította, gyorsította a készítést. Ezek a szabók nem férceltek, a kiszabott darabokat fércelés nélkül, egyenesen a gépen varrták. A gépelés igen gyorsan elterjedt és általánossá vált a vásári szabók készítette olcsóbb ruháknál.

A vásári szabók olcsó anyagaival ellentétben, magasabb készítési árat mutatnak olyan, drágább anyagokból készült ruhák, amelyek anyaga mellett a duplex vagy kétszeres jelző áll. Olcsóbbak lennének pedig azok a posztók, amelyeknek jelzője a simplex vagy félszeres. A kétszeres ruhákról Szádeczky (1913: I. 103) és az ő nyomán többen úgy vélték, hogy azok bélelt ruhák voltak, a félszeresek pedig béleletlenek. Ám a századunk elején író Frecskay (1912: 364) szerint a kétszeres ruha (Doppelgewebe) esetében két láncrendszer van, s a vetüléket váltakozva verik egyikbe vagy másikba. E két láncrendszeres szövőszék takácsszövőszék, paraszti szövőszéken ez kivihetetlen.

Kétszeres ruhákat eredetileg csak a rendelésre dolgozó, váltómíves szabóknak volt szabad készíteni, vásári szabóknak nem. 1521-ből valók a kolozsvári szabócéh szabályai, a városi tanács átírásában és megerősítésével. Többek között tiltják a dupla posztóból vásár számára való ruhák készítését, „ex duplici panni ad forum laborare” (Szádeczky 1913: II. 35).

A vásármíves szabók azonban szerettek volna kétszeres, illetve dupla posztóból vásárra is készíteni ruhákat. 1574-ben a segesvári szabócéh bejelenti a nagyszebeni szabócéhnek, hogy ezután ők is fognak árulni kétszeres ruhákat (czwiefache Kleidung) a vásáron. Ezt a bejelentést a szebeni szabók néhány nap múlva tovább küldik a kolozsvári szabócéhnek. Ezek csak néhány hónap múlva válaszolnak és úgy rendelkeznek, hogy a vásármíves szabók hagyják meg a kétszeres ruhák készítését a váltómíves, illetve rendelésre dolgozó szabóknak (Szádeczky 1913: I. 77, 83, 84).

A kétszeres ruhák természetesen drágábbak is voltak. Mégis, nem mindig a legdrágább, legfinomabb anyagokat készítették kétszeresen. Például egy 1653-ból, Kassa környékéről való limitációtöredék szerint a szabók többek között morvai posztóból kétszeres dolmányt készítettek (Limitationes 78), pedig a morvai posztó a legolcsóbbak, a legközönségesebbek közé tartozott.

Az előzőekben szó volt arról, hogy Szádeczky a dupla posztóból készült ruhákat béleltnek, a pannus simplex-félszerű posztóból készült ruhákat pedig béleletlennek gondolta. A dupla posztóról Frecskay megállapította, hogy az két láncrendszerrel szövött, igen sűrű posztófajta volt, nem pedig béleletlen. Ezt megerősítik olyan adatok, amelyek félszerű béleltről szólnak. Így 1721-ben a gálszécsi szabók árszabásában „félszerű béllett” és zsinórozott abadolmányról van szó (Limitationes 213). Ebből a szövegből bizonyosan látszik, hogy a félszerű kifejezés nem a béleletlent jelentette, hiszen az olcsó anyagú, félszerű abadolmányok is lehettek béleltek. Olcsó anyagból készült, mégis bélelt ruhákról az eperjesi, 1666-os limitáció is tudósít, amikor fajlandis, remek, longis, karasia posztóból „egészlen bellett dolmannak” csinálásáról szól (Limitationes 110).

{395.} A pannus simplex kifejezéssel 1550-ben Sárváron valószínűleg a Sleit posztot, beleni valot jelölték. Ilyen slejt posztóval dolmányt, nadrágot és supicának nevezett rövid, testhez álló, ujjas kabátkát említenek a Nádasdy-uradalom számadásai (Belényesy 1959–1960:11. 135-138, 145–146). Ezek a ruhák a Nádasdyak különböző alkalmazottai, szolgálói számára készültek. A slejt szó (TESz III. 512) német eredetű, a schlecht szóból származik, első előfordulása: 1462. A Nádasdy-számadások szerint e slejt posztó lehetett avatott és avatatlan (Belényesy 1959–1960: II. 139-140).

A bélelni való slejt posztók színeiről is vannak adataink. Így 1550. június 25-én több alkalmazottnak, szekérvezetőnek, sáfárnak fehér, bélelni való slejt posztót osztottak, július 14-én pedig Bornemissza Márkus subicája alá meggy színű slejt posztót adtak, április 25-én pedig subica alá sárga posztót osztottak bélésnek (Belényesy 1959-1960: II. 144).

A Nádasdy-uradalomban e ruhákat feltehetően az udvartartáshoz tartozó szabók készítették. Róluk a későbbiekben, a szabók ruházatánál lesz szó.

Abaposztó bélés Kapuváron még a múlt század végén is szokásos volt (Domonkos O. 1957: 126).

Bélelhették az urak ruháit selyemmel is. Így Kassán 1626-ban gránátból és skarlátból készült kamukával vagy tafotával bélelt mentét említenek (Limitationes 35). Ezek selymek voltak, A kamuka nevű selyem első előfordulása: 1380. Vándorszó, jelentése ’damaszt’ vagy ’selyem’. Az európai nyelvekbe a perzsából és különböző török nyelvekből került. Végső fokon talán kínai eredetű (TESz II. 338; N. Kakuk 1955a). A tafota, melynek első előfordulását 1391-bőt ismerjük, jelentése ’egyfajta könnyű selyemszövet’. Vándorszó. Végső forrása a perzsa. A magyarba a tafota típusú, három szótagos formák az olaszból kerültek (TESz III. 820).

W. Dillich 1600-ban, Casselben megjelent Vngarische Chronicájában a 16. század végi magyar viszonyokról, öltözetekről tudósít. A valószínűleg nyugat-magyarországi parasztférfiakról azt írja, hogy azok kék, piros vagy zöld karasiából készült, mantének nevezett felsőruhába öltöztek. E fölé durva posztóból való geberneket viseltek. Ez készülhetett ványolt olcsó posztóból, szűrből, ekkor vízhatlan volt, védett az eső ellen. Formája félkörös lehetett, így mutatja Szendrei János (1905: 80) 17. századi ábrája. Dillich leírásában a paraszt lábravalója lilásbarna karasia vagy istamet volt.

Az 1666-ban, újhelyen kiadott ruhaszabályozó rendelet címe: Az Paraszt emberek öltözetéről. Ebben megállapítják a mesteremberek és parasztok számára engedélyezett legfinomabb anyagokat – és azt is, amelyek számukra tiltottak. Érdekes módon ez a rendelet egybeveszi a mesterembereket a parasztokkal, holott az előzők mindenáron elhatárolni igyekeztek magukat az alattuk lévő parasztoktól, még öltözködésükben is. E szabályzat nem veszi számításba a parasztok anyagi rétegződését sem, amely bizonyára az öltözködésben is megnyilvánult.

A rendelet úgy szól, hogy a paraszt- és mesterember férfiak széles remeknél vagy „legfelyebb faylandisnál felyebb való” posztóból köntöst ne „merészelyenek” csináltatni, akkor is kapcsost, gomb nélkül. A csináltatni megjelölés nyilván a szabókra utal. A továbbiakban arról is szól a rendelkezés, hogy selyemövet sem parasztember, sem parasztasszony, annál inkább szolgáló „ne merészelylyen” viselni. A tiltás annak a jele, hogy ebben az időben mesteremberek és parasztok az olcsó posztó remeknél és középdrága fajlandisnál finomabb anyagokból kezdték ruháikat csináltatni, és a 17. század derekán selyemövet is kezdtek viselni.

A parasztokon kívül béresek, szolgák megengedett ruházatáról is szól a rendelkezés: „Paraszt, béres szolgájoknak, az ki urával nem jár és à latere nincsen, hanem csak az ökörhöz szegődött, felyebb való köntöst karasiánál, septuknál és morvainát ne {396.} adgyanak, de azon is sinór ne legyen, hanem kapocs.” Végül tiltják a parasztoknak a rókabőrrel bélelt köntösöket (Limitationes 132–133). Ez utóbbi adatból arra lehet következtetni, hogy ekkortájt kezdődött a parasztságnál a rókával bélelt köntösök divatja.

A parasztasszonyokra is kitér a rendelet, akiket figyelmeztet, hogy „felyebb való posztóból szoknyát ne merészellyenek csináltatni”, hanem csak fajlondisból vagy rásából. A szoknyák csináltatása nyilván itt is a szabókra utal. Selyemszoknyát csináltatni tilos. A két olcsó selyemből, a kamukából és tafotából – mint arról az előzőekben már szó volt – az urak drága posztókból készült ruháit bélelték. Parasztnőknek ezekből csak vállat (mellényt) készíthettek a szabók, de arany- és ezüstcsipke nélkül (Limitationes 133).

E tiltások magyarázata, hogy amikor a mesteremberek és a parasztok az urak ruháit kezdték anyagban és díszítésben utánozni, a felsőbb társadalmi rendek igen gyorsan és igen határozottan reagáltak. Az indoklás kétféle. Egyrészt azt mondják, hogy e drága anyagok és díszítések a parasztságot anyagilag kimerítik – másrészt az úri divat szerint öltözködő parasztoknál és mesterembereknél nem lehet látni, hogy ki az úr és ki a paraszt. A ruhatiltó rendeletek így támpontot adnak bizonyos anyagok és díszítések divatba jövetelére a parasztoknál és a mesterembereknél.

A vásári szabókkal ellentétben a váltómíves szabók mérték után, rendelésre mondvacsinált ruhákat készítettek. A nadrágot és a mellényt nemigen vetették alá próbának, annál inkább a kabátféléket.

A vékonyszabók előkelőbbeknek, finomabb kelmékből készítettek ruhákat. Róluk 1786-ból való a legkorábbi ismert adat. Ekkor erősítették meg a Gömör és Kishont megyei rendek a rimaszombatiak privilégiumlevelét. A vékonyszabó a magyar szabó egyik fajtája lehetett. Így 1809-ben a Moson megyei Magyaróvárról Eperjessy magyar, vagyis ún. vékonyszabók kérelmét idézi (Eperjessy 1967: 188, 299 és 237).

A német szabók csak európai szabású ruhát készítettek, nyelvre és vallásra is többnyire különböztek a magyar szabóktól. A legtöbben katolikusok, nemzetiségüket tekintve pedig többnyire németek voltak.

A német szabók első írásos említését 1589-ből ismerjük. Az őket idéző szöveg a Székely Oklevéltárban található: „Az Zabó István dolga felől ezt tudom mondani, hogy a Gyepű csereiben a német szabónak adtak vala egy nyíl földet, kit az német szabó adott volt Szabó Istvánnak, mivel hogy veji volt” (Demény–Pataki 1983: 33–34).

Ezek a német szabók a városok német kézművessége és polgársága számára nyugati divatú, míg a magyar szabók a nemesség, esetenként a parasztság számára keleties jellegű ruhákat készítettek.

A főuraknak saját, céhbe nem tartozó szabóik voltak, akik a főurak és udvaruk alkalmazottai, cselédsége számára varrtak ruhákat.

Sopronban az 1569-es német nyelvű árszabásban Handwerks Ordnung der Teütschen Schneider, Vngerischer Schneider, Geppenek Schneider címszavak alatt sorakoznak termékeik (Domonkos O. 1980a: 25–27).

Magyar szabó nemcsak a városokban, de faluhelyen is volt, aki varrt mondvacsinált, rendelt ruhát is, de a vásári szabóhoz hasonlóan ő sem varrt kézzel, csak géppel, de jobban elkészítette a ruhát. A falusi magyar szabók mégis különböztek a városi magyar szabóktól, mert az utóbbiaknál kétvarrásosak voltak az ujjak, míg a parasztszabók csak egyvarrásos ujjakat készítettek.

A magyar szabók a közelmúltban sujtásos ruhát csináltak. Például az álló galléros atillán annyi sujtás volt, hogy készen mintegy 5 kilót nyomott. A parasztkabát ujja {397.} csak egyvarrásos volt, belső varrás nem kellett neki. A nadrág ellenzős volt, lába csak kívül varrott. A magyar lajbinak karcsúsított volt a hátrésze, az oldalrésze egybeszabott volt az előrésszel. A kabátok háta három részből szabott, passzos volt. A mentének a kabáthoz hasonlóan három részből volt szabva a háta, csak bővebb volt. Vállra vetve viselték, díszei fekete zsinór és fekete, kötött, makkféle gombok voltak.

A kapuvári magyar szabókról Domonkos Ottó leírása tudósít. Szerinte a kapuvári férfiruhát, amely később mint magyar ruha ismeretes, magyar szabók készítették a hagyományos szabásminták után. Ónálló céhet 1712-ben alakítottak a kapuvári magyar szabók, céhlevelük magyar nyelvű. A soproni szabók mesterremekeinek 1679-ben készült rajzai között szerepel egy nadrágszabásminta is, amelyet Die Ungerischen Hosen címen találunk (Domonkos O. 1957: 125).

A magyar szabókat parasztszabónak is mondták Kapuváron, mert parasztruhákat készítettek, és a mesterség mellett rendszerint földműveléssel is foglalkoztak. A szabók készítményei közül a világoskék posztóruha volt a régebbi és általános. Az utolsó világoskék, szerszámos (gombkötő munkával díszített) ruhát 1912-ben készítették. Ezután már a fekete lesz az általános, kéket csak parasztok viseltek. Sötétkékes posztóból készült a hajdúruha, amely hasonlított a régi huszárokéhoz. Sárga zsinórral volt díszítve a dolmány, a nadrág és a puruc. Szabása mégis más volt, mint a kapuvári ruháé, de a kapuvári idős szabók sem emlékeztek már a szabására. Az uradalmi hajdúk viselték, akik a parasztoknál „többre vótak”. Kapuvárott csinálták ezeket is, de a finomabb munkát készítő német szabó varrta (Domonkos O. 1957: 125).

SZŰRSZABÓK

1570-ből való az eddig legkorábbinak ismert szűrszabó adat, mégpedig személynévként: „Nicolaus Zywrzabo” (OklSz 948).

Tanulságos az 1801-ben a debreceni szűrszabók és gubacsapók közötti vitát rögzítő jegyzőkönyv adata, amelyből kiderül, hogy az 1599. esztendőben nyert céhprivilégium artikulusai szerint akkor a váltó-, vásári és szűrszabók a szűrcsapókkal együtt közös társaságban és céhben voltak (Györffy I. 1930: 112). Tehát ezen időpont előtt az összes szabó szakmabeliek még egyetlen céhen belül dolgoztak.

A szűrposztót a mesterséget tanult és céhbe szerveződött szűrcsapók mellett háziszőttesként parasztasszonyok, de juhászok is készítették. Az utóbbiak posztója volt a legolcsóbb. 1721-ben Gálszécsen a szűrszabók és csapók limitációjában „Juhász Szűtte Szűrnek öli…” is szerepel, „a’ melyben 3 réf vagyon” (Limitationes 419). Ugyanakkor a Szepességben kifejezetten „Juhász Posztó Csinálók”-ról van szó (Limitationes 314).

A szűrszabók és magyar szabók elődjeinek bízvást tekinthetjük a parasztság számára dolgozó olyan szabókat, akik a középkori paraszti és szegényes szürke posztókból (panni grisei) szürke ruhákat (vestes griseas) készítettek. A szürke posztóruhák viselete ugyanis a középkori Európában parasztok számára hétköznapokon kötelező volt (Schulz 1903: 291; Bartels é. n.: 44, Geramb-Mautner 1932: 278, 289). Ilyen paraszti szürke ruhák a későbbi időkben is kimutathatók magyar földön is. Durva fajtájú és olcsó szürke posztók voltak elsősorban a szűrnek és darócnak nevezett posztók, de szürkék voltak még a gubának, zsáknak és condrának nevezett, közönségesebb posztók is. A közöttük lévő, egykori különbségeket – feltehetően avatott vagy avatatlan, egyszer vagy kétszer ványolt vagy éppen ványolatlan voltukat, továbbá 2-3-4 nyüstösen való megszövésüket – ma már nem ismerjük (Gáborján 1985: 218).

{398.} 1521-ben a kolozsvári szabócéh szabályaiban feltüntetik, hogy céhen kívüli szabó még a szegényeknek való szürke posztóból se merészeljen művelni. Majd arról is szól a szabályzat, hogy a céhes mesterek közül senki sem merészeljen avatatlan szürke posztóból dolgozni (Szádeczky 1913: II. 35–38). Ez az avatatlan szürke posztó nyilván sokkal puhább volt, mint a 19–20. századi cifraszűrök keményre ványolt, szinte nemeznek tűnő szűrposztója. Hiszen, mint arról a fentiekben már volt szó, női szoknya is készülhetett belőle.

Hogy a 17. században a szűrök anyaga is puhább volt, azt a Gyulafehérvárt 1627. október 24-én kelt általános árszabás „Eövedző” szűr adata is mutatja (Györffy I. 1930: 50). Övezni csak puhább anyagot lehetett, s a 17. századból vannak is öves és felöltött ujjú szűrábrázolások (pl. Birkenstein 1686: 1. kép: Marhahajtók, Túróc m. és 3. kép: Dudás, Veszprém m.).

1592-ben kelt Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem nyílt rendelete, amelyben a kolozsvári, marosvásárhelyi és tordai, szűrruhákat készítő szabók kérésére megtiltja a szürke szűrposztók kötésben való összevásárlását és az országból való kivitelét. 1593-ban a gyulafehérvári káptalan oklevelet ad ki, amely a kecskeméti szabóknak ez egyszer megengedi, hogy az összevásárolt 1227 vég szűrposztót az országból kivihessék, de a jövőben Erdélybe soha többé nem jönnek, az árunak és pénzüknek elkobzása terhe alatt, és ugyanerre fogják inteni a magyarországi, szomszédos szabókat is. – 1609-ből kelteződik Báthori Gábor fejedelem nyílt rendelete, amelyben megújítja az erdélyi szűrszabók ama kiváltságát, hogy ;,készületlen szűrt” – tehát szűrposztó anyagot – elkobzás terhe alatt senki se vihessen ki az országból. A rendeletet a fejedelem „az egész szűrszabóknak, mi híveinknek” adta. Itt is már kifejezetten szűrszabókról van szó. A következő évben – 1610-ben – Báthori Gábor fejedelem Tölcséres Andrásnak megengedi, hogy Váradra 110 vég szűrposztót kivihessen. Kolozsvár város tanácsa 1615-ben úgy határoz enyedi Szabó Pál letartóztatása ügyében – aki 13 vég szűrposztót akart kivinni –, hogy „Alioquin vigye haza Enyedre, csináljon szűrt belőle és úgy adja el…” (Szádeczky 1913: II. 98, 101).

{399.} Mint arról fentebb már szó volt, a paraszt és vásári jelzők mellett a limitációk néha azt is feltüntették az olcsóbb posztókból való ruhadaraboknál, hogy azok cselédek: juhász, béres vagy szolgáló számára készültek. Így 1626-ban Kassán még a szabóknál vannak felsorolva a különböző színű és fajtájú szűrök és darócok. Például juhásznak való csapószűr és posztózott ujjú és gallérú daróc, valamint egy béresnek való dolmány.

A parasztok és juhászok szűrei és darócai között árban is és nyilván minőségben is különbség volt. Egy öreg (nagy) embernek való csapószűr ára ekkor 1 forint és 50 dénár volt, míg a juhásznak való szűr csak 75 dénárba került. Éppen így öreg ember számára való daróc ára a szűréhez hasonlóan 1 forint és 50 dénár volt, de a juhásznak való daróc itt is fele árba, 75 dénárba került (Limitationes 54). Az egykori kabátféle szűr és az ugyancsak kabátféle daróc közötti különbséget ma már nem ismerjük. A fentiek szerint a juhász kabátféléje lehetett a csapószűr és a daróc, amelyek egy árba kerültek, és a béresnek daróc nevű anyagból dolmányt is lehetett adni.

A csapás a gyapjúanyagnak fonás előtti finomítási módja. Ez egy íjfa nevű eszközzel történt – ma már csak a kalaposok használják –, mégpedig úgy, hogy az íjfa íját a gyapjúcsomó fölött megfeszítik, majd hirtelen elengedik. A csapódó íj a gyapjút szétzilálja, s ezáltal a finom és könnyű gyapjú felülre, a nehezebb szennyeződés alulra kerül (Szűcs J. 1955: 80).

1639-ben a tordai szabómesterek a kolozsvári szabócéhet tudósítják, hogy a váradi és debreceni szabók az országgyűlés és a fejedelem előtt kérdőre akarják őket vonni, amiért a szűrposztó végekben való kivitelében őket meggátolják. A szövegben itt is kifejezetten szűrszabókról van szó (Szádeczky 1913: II. 135).

I. Rákóczi György 1643-ban kiadott, a kolozsvári tanácsnak szóló rendeletében arról van szó, hogy a kolozsvári szűrszabókat idézzék meg a fejedelmi udvarba a disznódi és szebeni szűrtakácsokkal függőben lévő perlekedésük tárgyalására Gyulafehérvárra. {400.} Itt az egyik disznódi szűrtakács neve: Szűrcsapó Tamás, ami arra utal, hogy a gyapjú fonás előtti csapása – finomítása – itt és ekkor a takácsok dolga volt (Szádeczky 1913: II. 149).

Ami a csapókat illeti, Losoncon a szűrcsapók is készíthettek II. Józseftől kapott szabadalmuk alapján a maguk által szövött szűrposztóból paraszti ruhákat, szűrt, kankót, és a vásárokon is árulhatták. A Judit-napi vásárok az első világháborúig a legjelentősebb gyapjúvásárok voltak, amelyeket idővel szűrvásárral kapcsoltak össze (Flórián 1970: 90).

Egy 1666-os eperjesi és egy 1696-os abaújvári limitáció közötti árszabástöredék a legdrágább debreceni szűrök után az olcsóbb rozsnyai és kaposi szűröket sorolja fel, mégpedig három méretben: nagyokat, középszerűeket és gyermekeknek valókat (Limitationes 142). Az egykori szűr – ványolt, lódenszerű anyaga miatt – kabát-esőkabát volt, és gyermekek is hordták. A cifraszűr kivirágzásának korában – a múlt század derekán-végén – gyermekek számára drága és ezért ritka volt a cifraszűr, hiszen a gyermekek hamar kinőtték ruháikat.

A korai limitációkban a különböző fajtájú szűrök a szabóknál vannak felsorolva. A már említett 1569-es soproni árszabásban három méretben adják meg a köpenyeg „Geppenek” árát és két méretét a „Geppenek Rokh”-nak. 1601-ben pedig, „Szűrmívesek zertartása” címszó alatt, egy öreg embernek való „szűrt – vagy köpönyeget” 2 forint 50 dénáért, „Dolman Szűrt” öreg embernek 2 forintért, tizenkét esztendősnek valót pedig 1 forintért árultak (Domonkos O. 1980a: 27–28).

Az 1721-es gálszécsi limitációban a szűrösöknél csak a különböző fajtájú szűrök vannak felsorolva, de a szűr- és darócdolmányok, -nadrágok és a szűrruhák – szűranyagból készült kabátfélék – továbbra is a szabók készítményei között szerepelnek. Ez utóbbiak szabásaiban ferde vonalak is találhatók – a derékszögű darabokból szabott és alul-felül nagyobbrészt egyforma széles szűrökkel ellentétben. Míg a szűröknek úri megfelelői nem voltak, addig néhány szűrruhán – kabáton – hódoltság kori dolmányok és menték kiugró csípőrészei megtalálhatók. A perzsa felsőruháknál általános, kiugróan szabott csípő, nyugat felé haladva, oszmán-török közvetítéssel került a kelet-európai, ezen belül a magyar öltözetbe.

Erdélyben a 18. század végén a szűrkészítés lehanyatlik (Györffy I. 1930: 50, 53, 60). 1796-ban Kolozsvár szolgabírája az ottani szabócéh minden egyes tagját megkérdezi afelől, hogy mesterségét folytatja-e. Mind a 47 kihallgatott mester panaszkodik a {401.} munka pangása felől. „Zilahy Szabó János vallja, hogy szűrszabó lévén, legént nem kaphat magának, ezért mesterségit nem folytathatja” (Szádeczky 1913: II. 196). Itt ekkor a szűrszabó ugyancsak a szabócéhen belül működik.

A szűrszabó néha kapcsolódott a magyar szabóhoz. 1812-ből a Hont megyei Ipolyságból a szűrszabók „Magyar mesterségből” kérelmét említi Eperjessy (1967: 232).

A kolozsvári Ferenczi László magyar és szűrszabóságra 1940-ben váltott ipart. Akkor készáruval kereskedett, de „népviseletet” is csinált öregeknek. Nagyszebeni és nagydisznódi fényes tükörposztóból dolgozott. A paraszt singre rendelte a szűrt, egy sing 68 centi volt. Három méretet vettek: háthossz, hátszélesség és ujja hossza. Sohasem próbálták a szűrt. Az a tény, hogy megvették az ujja hosszának a méretét – az egykor felöltött ujjú szűrre utal. Györffy István (1930: 60) írta a bihari szűr készítéséről, hogy annak kiszabásánál a szűrszabónak „Arra is ügyelnie kellett, hogy az ujj vége és a szűr alja szabott posztóból ne legyen, mert különben kirojtosodik. A szűr ujját úgy lehet szabni, hogy a posztó gyártott széle legyen a kéz felől, mely nem rojtosodik ki …”

{402.} A nádasi románok és a bánffyhunyadiak fekete szűrben jártak. Ez a hunyadiaknál fekete posztóval volt díszítve és szegve. A géppel varrott dísz lehetett tulipán, szimpla és dupla nyolcas, az ujján levél. Géppel, előrajzolás nélkül, fejből varrták a díszeket. „Tudjuk ezt fejből… Itt minden szabad szemre ment. Nem volt minden inasnak olyan felfogása, hogy ezt megtanulja” – mondotta Ferenczi László.

GUBÁSOK

Paraszti gyapjúkabátféléket készítettek – a szűrszabókon kívül – a gubások is.

A guba szó a klasszikus népviseleti anyagban elsősorban gyapjúanyagból, bizonyos fürtös, szőrme hatású, de szövött anyagú és vízszintes jellegű szabással készített kabátfélét jelentett. Úgy készült, hogy két posztószelet vízszintesen összevarrtak – ez lett a gubapokróc, és ebből nagyon szellemesen, három bevágással, hajtogatással alakították ki a gubát (N. Bartha 1939: 67).

A guba szó első előfordulása a magyar nyelvben: „Vnum burum [?] quod wlgo Guba dicitur” (1387), 1440-ben: „Quatuor stamine lane wlgo negvegguba”, majd 1528-ban „Ad vestem gwba”-ról van szó. Tehát gyapjúanyag meg ruha is lehetett a guba (OklSz 309).

Ezekből az adatokból a burrus szó vöröset vagy feketét jelent, és a középkorból, majd későbbről is vannak adataink vörös juhokról. A századforduló körül Lengyelországból „muszka gyapjú” néven „barnaveres” – gubaszövésre alkalmas – gyapjú került Debrecenbe (Béres 1958–1959: 145–146). A kalotaszegi barnajuhok gyapja úgy veresedett, ahogyan idősödött a juh.

Feltűnik a guba a 17. századi felföldi limitációkban is. Készítésének módja mégis visszaszorulhatott, talán el is felejtődött, mert 1745-ből Györffy István olyan adatot idéz, amely szerint „a debreceni szűrszabók ekkor két ruszka asszonyt hozattak, akik nekik a guba készítését megtanították” (Györffy I. 1930: 114). Hogy mi volt az, ami a guba készítéséből elfelejtődött, ma már nemigen tudjuk, talán a fürtösség.

A guba őse az ókori görög kaunakes nevű szőrmeruha, amely a későbbiekben gyapjúból szövött és fürtös volt (Cherblanc 1937). E fürtöket szövés közben – a keleti szőnyegek készítésének technikájára emlékeztetően – akasztották a gubaszőttes láncfonalaira. Így ez a szőrmés bőr hatását keltette, de a valóságban textília, gyapjúszőttes volt.

A kaunakes görög szónak a latin gausape szó felelt meg, amely azonban a magyarországi 17–18. századi írásos anyagban hol gubát, hol szűrt jelölt.

Európában a középkorban Keresztelő Szent János attribútuma lett a puha, ványolatlan vagy csak igen gyengén ványolt gubaruha. Mutatja ezt a 14. század harmincas évei körül keletkezett Anjou-legendárium (III. 6., de különösen 7. számú) képe. A középkorban messzi tájak lakóit, vadembereket ábrázoltak gubaruhában (Jaques 1942: 46a, 46b, 51 a, 51 b ábra).

Lehetett a guba parasztok és szegények ruhája is. Az 1340 körül készült ún. Velisláv-Bibliában az egyik ábrán Ádám ás, Éva pedig fon. Mindkettőn gubaruha van, parasztok (Kybalová–Herbenová–Lamarová 1974: 146. ábra).

Gubaruha látható az 1370-es évek körül készült Képes Krónikának Róbert Károly király vereségét ábrázoló miniatúráján a magyar seregre köveket dobáló román pásztorokon (Képes Krónika fol. 72b). Ezekhez hasonló gubaruhában ábrázol a svájci Jost Amman 1570 körül egy magyar vitézt (Szendrei 1905: 21. kép).

{403.} Mint az idézett ábrázolások mutatják, a fürtös gubaanyagok puhák, hajlékonyak voltak, ványolatlanok vagy gyengén ványoltak, nem olyan merevek, mint a 19–20. századi magyar népviseletek keményre ványolt gubái.

A 19. század végéről–20. század elejéről a guba háromféle készítési módja ismert. Ezek Luby Margit (1927: 150) nyomán a következők:

1. Füsült guba. Kétnyüstös gyapjúszőttesből készült, amelyet egy „takácsmácsonya” nevű növény horgas-tüskés termésével bolyhosítottak (Husa 1967: 65. ábra).

2. Rakott guba. A kétnyüstös alapszőttesbe gyapjúfürtöket akasztottak a keleti szőnyegek készítésére emlékeztető technikával.

3. Bárányfürtös guba. Ebbe az egyévesnél fiatalabb kisbárány selymes fürtjeit szőtték. Ez volt a legdrágább.

A vörös gubák mellett vannak múlt századi adataink kék gubáról is. Bikkessy-Heinbucher (1816) Egy kunsági paraszt, valamint Különbféle magyar bundák c. képein. 17–18. századi limitációk néha említenek kék bárányból bélést (Limitationes: Újhely 1666. 119. l., Abaújvár 1696. 148. l., Abaújvár 1705. 164. l., Sáros 1706. 241. I.). Pethe Ferenc 1814-ben ugyancsak említ kék gyapjas bárányt (Pethe 1814: III. 22–25). Herman Ottó 1914-ben az Udvarhely megyei Firtos-Váraljáról említ kékes kecskét (Herman 1914: 539).

Vannak azonban sokkal korábbi európai adatok kék gubákról. Először is a középkorban voltak kék juhok (Husa 1967: 50) és kék kecskék is (Husa 1967: 40). Ezek természetes vagy festett kék gyapjából különböző gubaruhák vagy palástok készültek. Így kék, öves gubaruha látható egy pásztoron a jugoszláviai sopocani kolostor 13. századi, Jézus születését ábrázoló freskóján. Azután a 15. század első negyedéből egy, Jézus születését ábrázoló ikon egyik pásztorán is kék gubapalást látható (Lazarov 1969: 38. ábra). Keresztelő Szent Jánoson egy 15. század végi ikon mutat gubaruhát (Skrobucha 1975: XIV. tábla). Végül egy, ugyancsak Jézus születését ábrázoló, 16. század végi görög ikon egyik pásztorán van kék gubapalást (Skrobucha 1975: XXI. tábla). Ami a kecskegyapjút illeti, víztaszító tulajdonsága miatt a belőle készült pásztori, paraszti kabátfélék (gubák) igen értékesek voltak. Erre utal Miskolczi Gáspár Egy jeles vadkert c., Lőcsén 1702-ben megjelent munkája, amely szerint „A Keresztelő János köntöse tevének szőriből való volt, mint a minémú gubák mostan-is ketske szőrből készittetnek” (NySz I. 1125).

Szegényebb területen szőttek gubát fehér kendercsepűből is, Tiszapolgáron és a bihari Kis-Sárréten (Györffy I. 1956: 43).

A guba készítéséről keveset tudunk. Györffy István (1930: 111) szerint a 17. század vége felé a szűrcsapók régi virágzó iparága hanyatlásnak indult, mert Ungvár és Munkács felől az olcsóbb guba viselete kezdett terjedni. Ekkor a szűrcsapók lassanként áttértek a gubacsapásra, s a pusztulásnak indult szűrcsapást átengedték a szűrszabóknak, a céhlevélen pedig törvényes bíróság útján megosztoztak, mert addig közös céhben voltak.

Ebből később hosszú, fél évszázados pereskedés támadt, mert a szűrszabók maguknak követelték a guba megvarrását, s a gubacsapókat arra akarták szorítani, hogy csak a gubapokrócot készítsék, szabni azonban ne szabják, mert a szabáshoz akkor sem volt joguk, amikor még szűrposztót csináltak.

A debreceni tanács megbízottai 1801-ben megvizsgálták az ügyet, és az alábbi jelentést terjesztették a tanács elé: „A gubacsapók kérik, hogy a tanács a szűr szabókat a Guba varrástól és árulástól el tiltsák … Előadják, hogy 1738-dik Esztendő tállyán Gubákat kezdettek szőni és ezeknek viselését fel vette ezen Környék… A Guba árulása akkor mindenik Társaságnak meg engedődött” (Györffy I. 1930: 113). {404.} Majd „Innen tsak hamar elterjedvén a Guba viselete, minthogy e miatt a Szűr Szabóságnak alább kellett szállni, az akkori Szűr Szabók Czéh mestere 1745-dik Esztendő tállyán két Guba Szövéshez tudó asszonyt hozatott ide, azokkal szövette a Gubát, és azoktól tanulták meg a Szűr csapók a Guba szövést, s így lettek Szűr Csapókból Guba Csapókká…” A szűrszabók megengedni javasolják, hogy a gubacsapók a maguk szőtte és varrta gubákat árulhassák, „…de hogy a Külföldiektől vegyék a készítetlen Gubát, azt varrllyák (sic) és azután úgy árullyák, az meg nem engedtetik” (Györffy I. 1930: 114). Hogy kik voltak a „külföldiek”, azt a tanácsi megbízottak jelentése pontosítja. 1792-ben „Senki a Guba Csapók közül Falusi nyers, Kallatlan Gubát meg ne vegyen, hanem a maguk Mestereitől szabadlegyen, de a Szűr Szabóknak sem Debreczeni Nyers, Kallatlan, sem Falusi Kontár Kallatlan Gubát meg venni ne legyen szabad…” (Györffy I. 1930: 115). Majd így folytatják: „Több az, hogy még a Guba varráshoz megkívánható fonal is; mellynek ha a varrás jó akar {405.} lenni, Gyapjúból valónak kell lenni...” (Györffy I. 1930: 116). A gubacsapók ezután megvádolják a szűrszabókat, hogy „… kettőből hármat csinálnak, mely miatt a Guba tartatlan, hamar széllyel feslik és el nyövik”. „Produkáltak is előttünk ilyen Gubát, mellyett Hármas Gubának neveznek” (Györffy I. 1930: 119).

Ami a guba jellegzetes, vízszintes szabását illeti, ez Szíria, Mezopotámia és Nyugat-Perzsia felé mutat (Tilke 1922), az ujjalakítás szellemes módja azonban dán bronzkori szőrmés bőrruhákból (84. ábra) ismert (Hald 1950: 223). Magyar anyagban ez az ujjkialakítási mód a gubán (85. ábra) kívül a 17. században hátul nyitott csecsemőingecskéken fordul elő (V. Ember 1957: 223), míg Zágrábban és Erdélyben csecsemőingecskéken még a közelmúltban is ismert. A magyar gubával e keleti (vízszintesség) és nyugati (ujjkialakítás módja) elemekből összeálló szellemes szabás a kelet-európai öltözködésből el is tűnik.

A magyar népviseletben a guba főleg a Felföldön, a magyarlakta területek északkeleti részén és Erdélyben terjedt el. Lehetett fekete. Égerfa héjával és a gyárak köszörűsarával, a sankkal festették feketére. E fekete gyapjút fehérrel keverve, szép szürke gubát kaptak. Fehér főleg az erdélyi részeken volt a guba.

Nők is viseltek gubát, szegényebb családoknál egyetlen guba volt, melyet felváltva viselt a férfi vagy az asszony. Ajakon a 16 évnél fiatalabb lányok és a 30 éven felüli asszonyok viseltek gubát (Nyárády é. n.). Gönyey Sándor (1939: 138) női gubát az Abaúj megyei Pusztafaluról említ.

Napjainkban a gubaposztó – akárcsak a szürke posztó – készítése az ipari posztók meghonosodásával már megszűnőben van.

VARRÓASSZONYOK

Évtizedekre, évszázadokra visszamenve – a parasztasszony a saját készítésű kender- vagy lenvászonból maga varrta családtagjai vászonneműit. Helyenként ügyesebb asszonyok másoknak is készítettek vászon ruhadarabokat, leggyakrabban élelmiszerért (liszt, tojás stb.) vagy munkáért (kapálás stb.), újabban pénzért.

Hasonlóképpen volt ez a juhtartó vidékek gyapjával. Szeder Fábián 1819-ben azt írta a palóc asszonyokról, hogy a gyapjút megfonják és megszövik férfiaik számára (TGy 1819. VI. 42–43. Közli Kresz 1956: 146). Szeder Fábián nem szól arról, hogy e gyapjúszőttesekből kik és milyen ruhákat varrtak.

Több recens adat van Erdélyből. Itt a juhtartó vidékek asszonyai családtagjaik számára maguk varrták meg házi gyapjúszőttesből a harisnyának nevezett nadrágokat, a lajbikat és a zeke nevű ujjasokat.

A harisnyát a székely Csíkszenttamáson régebben a nők, újabban – századunk első harmadában – a férfiak készítették, illetve készítik. Ez a harisnya ellenzős, nincs feneke, s a szár varrása kívül esik. A csángó Gyimesközéplokon is az asszony maga készíti a férfinép harisnyáját, vagy másik, ügyesebb asszony. Szabása eltér a csíkszenttamásiétól. Mindkét oldala teljesen egyforma, tehát nincs külön eleje és hátulja, nincs hasítéka, és feneke van. Éppen úgy, mint az alatta viselt vászonnadrágnak, amelyre télen ráveszik (Palotay 1937a). Hasonló ez utóbbi régies szabásához a lövétei gatya, amely ugyancsak korc és hasíték nélküli, és elöl cigánybogra kötődött (Haáz 1931: 439). Gyimesközéplokon Gönyey (1941: 172) Tankó Anna zekeszabó asszonytól gyűjtötte a zeke szabását.

Ez volt a helyzet a házivászon és házi gyapjúszőttesből készült ruhákkal. Ügyesebb asszonyok lassan ipari anyagokból való női felsőruhákat: szoknyákat, vállnak nevezett {406.} mellényeket és ujjasokat készítettek, és férfiaknak is különböző posztóruhákat. Ezekkel már konkurenseivé váltak a hasonló anyagokból hasonló ruhadarabokat készítő és céhekbe tömörült férfinemű szabóknak. Ez a helyzet viszonylag későn, a múlt század folyamán következett be.

Ekkor a szabók kérésére az elöljáróságok tiltásokat készítettek számukra, s e tiltások csak férfiak számára vagy drága anyagokból készített felsőruhákra vonatkoztak. Valószínűnek látszik, hogy férfi- és női fehérneműeken kívül női felsőruhákat a céhes mesterekkel párhuzamosan ők is varrtak. Talán csak önmaguk és családtagjaik számára. Ennek mértékét nem ismerjük, a 17–18. századi limitációk nőnemű szabókat még nem említenek.

Hivatalosan csak akkor foglalkoznak velük, amikor a céhes mesterek is egyre nehezebben éltek. Így Kiskunlacházán 1820-ban az „Asszony Szabóknak” eltiltották, hogy „férfiszabó munkát … jelesül Nadrágot és Mándlit” varrjanak (Eperjessy 1967: 146). Amikor a kiskunlacházai mesterek 1823-ban önálló céhprivilégiumot szereztek, a „szerfelett elszaporodó kontárkodó szabóasszonyok” ellen is felléptek, akik miatt – mint írták – „a Czehalis Mester emberek nem élhetnek, sőt már annyira vitték vakmerőségeket, hogy másokat is pénzen tanítani felfognak”. A tanács be is idézte az illető asszonyokat, s mindenféle „posztó, flanel, szőr vagy selyem materiálé pénzért való” feldolgozásától eltiltotta őket. Ezentúl csupán „gyolcsból” s más „ollyan nemű materiákból” készíthettek ruhákat (Eperjessy 1967: 147). A posztó, a flanel, a szőr lehetett mind férfiruhák, mind női ruhák anyaga.

Kalocsán 1825 körül gyakori volt a pruszlikot és egyéb ruhaneműt varró aszonyok elleni panasz is (Eperjessy 1967: 149). Itt már valószínűleg nőknek varró asszonyokról volt szó. – 1827-ben Jászberényben a vékonyszabók is hasonló követeléseket támasztottak „a kontárkodó és mesterségeket Chéh nélkül űző férfiak és Asszonyok” ellen (Eperjessy 1967: 149). Feltesszük, hogy ezek az asszonyok férfiak számára is varrtak ruhákat, különben miért lettek volna útjában a vékonyszabóknak.

A Helytartótanács 1845-ben bizottságot állít fel „A czéh ügy újabb elrendezésének céljából, sőt szüksége tekintetéből”. Az Ipari rend tervezete azonban csak 1848. február 8-ára készült el. Ebben többek között már az áll, hogy „Nőszemélyek” viszont minden megszorítás nélkül, szabadon készíthetnek „mindennemű asszonyi munkákat … tanuló vagy segéllő hölgyek alkalmazásával is” (Eperjessy 1967: 190–192).

Az a tény, hogy a rendelet nőnemű szabóknak mindenféle asszonyi munkát megenged, arra enged következtetni, hogy férfinemű szabók korábban, elsősorban jobb, drágább anyagokból nők számára is varrtak – és fordítva: nők ilyen anyagokból, mint kontárok, férfiak számára is dolgoztak. Számuk rövid idő alatt annyira megnövekedett, hogy például Nógrádban a 19–20. század fordulóján „már 860 varrónő is dolgozott a megyében” (Flórián 1970: 93).

Kapuvárott a múlt század végéig a varrónők egyszerűbb, dísztelen férfifelsőruhákat is varrtak. „Szanyban … csak a besorozott katonáknak varrattak dómánt (dolmányt) parasztvarrónővel, mert a katonaság idején úgyis csak hányódott a ruhájuk, nem volt érdemes drágábbat, jobbat csináltatni hivatásos szabóval” (Horváth T. 1966: 100, 110).

Viszont a kapuvári férfiviseletben oly fontos sikselem purucot (mellényt) mindig női varrók készítették, férfiak nem foglalkoztak vele. A purucvarrónő férfinak való ünneplőingeket is varrt (Horváth T. 1966: 106).

{407.} MÉRTÉKVÉTEL

A szabók (férfi- és női) mértékvételi eljárásairól csak a múlt század végéről – századunk elejéről vannak adataink: „… a múlt században még közvetlenül, eredeti nagyságban rögzítették a megrendelő méreteit, flanel- vagy papírcsíkon, vagy spárgán, cérnán. Nem számították át semmilyen hosszegységre (rőf, cm) …” (Horváth T. 1965: 420).

A múlt század végén tehát a szerényebb szabó (férfi- és női) még nem használt formát, azaz papírból kivágott szabásmintát. Közvetlenül a szövetre tette át a méreteket a papírcsíkról. Szabad kézzel, krétával vagy szappannal rajzolta ki fejből az egyes szerkezeti elemek alakját (Horváth T. 1965: 420). Még századunk elején is a Somorja melletti Szemetén mértékvétel céljából a megrendelőt spárgával mérték körül. Kolozsváron minden mértéket egy papírszalagra vettek és úgy szabtak.

Egy Lengyel Mári nevű gartai varró, akinek édesanyja is varró volt, „Körülbelül fél cm széles és két m hosszú flanelcsíkra (kötő) egyszerű csomókat (gombokat) köt.” A csomók bizonyos sorrendben következnek egymás után. „A kész mértéket összecsavarva teszi el a hozott anyaggal együtt. Szabáskor ő is közvetlenül a szövetre viszi át a méreteket” – szabadkézzel vagy krétával, vagy szappannal (Horváth T. 1965: 421–422).

Hasonló volt a helyzet a közeli Kapuváron, ahol a századfordulón a konkrét méreteket rögzítették zsinegre kötött csomókkal vagy papírcsíkon. A méreteket a zsinegről közvetlenül a szövetre vitték át, és úgy szabtak. Csak a férfiruhához használtak szabásmintát. Valószínűleg az ilyen, zsinegre csomókat kötő mértékvételre utal a zsinórmérték kifejezés (Horváth T. 1965: 423). Ez a primitív eljárás is megkülönböztette az iparengedély nélküli varrónőket a hivatásos iparűző szabóktól (Horváth T. 1965: 420–421).

Fonalon kötött bogokkal mérték meg a csíkszenttamási harisnyaszabók a megrendelőiket. Palotay Gertrúd így ír erről: „Egy öregasszony elmondása szerint, akinek az apja harisnyaszabó volt, a harisnyát régebben úgy szabták, hogy a megrendelőnek megvette a mértékét úgy, hogy a cérnával (jó vastag gyapjúfonallal, amivel a harisnyát varrjuk), megmérte a farcsukát (derekát), a combját és a térgyit, a cérnán ilyen sorrendben bogot vetett. (Jellemző, hogy csupán a bőséget mérték le, a hosszúságot nem.) A cérnamértéket rátette a kétrét fekvő posztóra s a bogok helyét krétával megjelölte. Ehhez igazodva vágta ki minden előrajzolás nélkül a formát. Minden asszony … a kiszabott részeket pedig a maradékkal együtt hazavitte. A szabásnál leeső apróbb darabokból készítik a zsebeket” (Palotay 1937a: 338). Tehát itt a szabás és a megvarrás különválik, a szabás már specialista férfi dolga, de megvarrni a parasztasszony varrja meg.

A szűrszabóknál már a 18. században általában három, ritkábban négy méretet különböztettek meg. Így 1721-ben Gálszécsen a szűrösök limitációjában a legdrágább, matolcsi szűr lehetett „öregh” (nagy), középszerű, harmadik mértékű és inasnak való. Ugyanakkor a rozsnyai és kaposi szűrök csak háromféle nagyságban készültek: öreg, középszerű és kisebb (Limitationes 210).

A múlt század elejéről már olyan adataink vannak, amelyek singre és punctumra mérik a szűröket. 1812-ben, a Bács-Bodrog megyei Zomborban így mértek a szűrszabók: szebeni posztóból öreg szűr 5 pontomos és másfél singes kankó. Ezeknél olcsóbbak voltak a „Magyar Országi Posztóból” készített 4. és 5. pontomos öreg szűr és másfél singes szűrkankó (Solymos 1957: 341–342).

{408.} Györffy István írta a bihari szűr kiszabásáról: „A szűrposztót ősi soron singgel mérik ma is. Egy sing 63 cm. Az ősi mértékegység azért maradt meg napjainkig, mert a csapók szövőbordája egy sing széles és a szűrposztó mindig singes szélességben készül. A sing 16 fúrásra, a fúrás két vonalra oszlik. Egy vég szűrposztó 28 sing, esetleg 1-1 singgel több vagy kevesebb, aszerint, hogy ványolás közben mennyit megy össze. Egy végből három rendes szűr telik ki … A szűr bősége rendesen állandó. Méretét a hossza után mondják. A legnagyobb szűr 2 sing 2 furás hosszú,” a legrövidebb pedig „Egy húzású = 10 furással kurtább, mint két sing …” (Györffy I. 1930: 59–60).

A kolozsvári szűrszabók századunk elején a szűrhöz három méretet vettek: háthossz, hátszélesség, ujja hossza.

A 20. század eleje óta Kapuváron a majkó nevű, szabott hátú, fodros aljú ujjast és a purucot, azaz pruszlikot szabásminta után szabják már, a mérethez igazítva a papírmintát (Horváth T. 1966: 101).

Mint az a férfi- (magyar, paraszt) és nőnemű szabóknál is látható volt, a megvett méretek után – amelyeket szappannal vagy krétával jelöltek meg a kelmén – szabad szemmel szabtak, sőt a szűrszabók is ilyén módon varrták a gépi tűzéseket, majd gépi rátétdíszeket. Így a szabad szemmel dolgozás vonatkozhatott a szabásra is, a díszítésre is.

A papírból kivágott szabásminta a parasztoknak dolgozó szabóknál kései, általában csak századunkban terjedt el, különböző vidékeken különböző időpontokban.

VARRÁSMÓDOK

Az elmúlt századokban természetesen mindent kézzel varrtak. A varrógép 1870 körül jött divatba. Érdekes módon először a vásári szabóknál lett általános, míg ugyanekkor a drága szabók ún. szalonmunkái (frakk, zsakett, szmoking) még az 1960-as évek végén is kézzel készültek Budapesten. A kézi varrást több okból finomabbnak tartották. Úgy mondták, a kézi varrás nyúlik, nem olyan merev, mint a gépi varrás, amely könnyebben megpattan. Ha felfejtették a ruhát, például kifordítás céljából, a kézi varrás nyoma nem látszott annyira, mint a gépi varrásé. Az 1940–1960-as években csak az volt a finom munka, ha a zakónak kézzel varrták az ujját és a vállvarrását, a kabátfélék háta közepét és oldalt a kabátot deréktól felfelé. Akkor ez szebben áll, nem húz.

A rendelt (rendelésre dolgozó) szabók jelzőférccel vagy szálhúzással szabtak. A szabásvonal mentén úgy öltöttek e jelzőférccel, hogy kis hullámokat hagytak, majd széthúzták az így egymáshoz fércelt két darabot, és a jelzőfércet középen elvágták. Rendelt szabóságban mindig férceltek.

A kézi varráshoz tartozik még az ún. színezés, rantalírozás vagy passzítás. Ezt akkor alkalmazták, ha a szabó ott toldotta meg az anyagot, ahol a szabás szerint nem szabadna. Ezt úgy varrja, hogy nem ölt át, csak a szövet vastagságának kétharmadán. Rantalíroznak akkor is, ha kabátot kifordítanak és a szivarzsebet eltüntetik. Érdekes, hogy ez az öltésfajta színelés néven a csizmadiamesterségben is ismert bőrök összevarrásánál, hasonló céllal. Az úri szabó mondvacsinált váltómunkához fércelt és kétszer próbált.

A 19–20. századi parasztszabók nem ismerték a kézi varrást. Nem is férceltek, csak szabad szemmel, géppel dolgoztak.

Alkalmazták az ún. francia varrást. Ennél egyszer összevarrták a darabokat a színükön, aztán kifordították és a visszájukon is összevarrták őket. Inkább női {409.} ruhákon alkalmazták ezt a varrásmódot, de a férfiaknak való vászonzakókat is gyakran így varrták.

Az úri szabóknál a vállvarrás a szövetzakókon régen hátraesett, mint a népi dolmányokon. A vállon felül futó vállvarrást az első világháború után kezdték alkalmazni, a válltömést is. Bódis Ferenc, 1873-ban született kapuvári magyar szabóval Domonkos Ottó papírból kiszabatta a dolmányt. A szabásmintán jól látszik, hogy a vállvarrás erősen hátraesik (Domonkos O. 1957: 124).

Kolozsvárt a magyar szabók kézi hímzéses ruhákat is csináltak. Asszonyokkal is csináltatták a kézi hímzést, de régen maga a szabó is megcsinálta. Végül a sujtásos ruhát géppel is virágozták.

Színes selyemmel kitűzött varrásról Kapuvárról is van adatunk, ami géppel készült (Domonkos O. 1957: 131). Ezeket a ruhákat sujtással is díszítették. A zsinórozáshoz a dolmányra és a nadrágra 11-11 rőf kellett. A nadrágon lapos, a dolmányon sarkos zsinór. A nagyon cifra nadrágra 13 rőföt is varrtak, s voltak olyanok is, akik a kék dolmányra cifra szerszámot tetettek, kék, sárga, piros színösszetételben (Domonkos O. 1957: 126). A zsinórozás mellett selyemcérnás gépeléssel is díszítették a dolmányt: „selemmel kitűzött varrás kellett az ódalára, körös-körül az allára és a nyakára”. Az ehhez szükséges piros, zöld és sárga selymet motringban vették, varráskor alsó szálnak fekete cérnát használtak (Domonkos O. 1957: 131).

MUNKAIDŐ

A céhes, a földesúri udvarokban dolgozó és a kontár kézművesek termelékenysége rendkívül alacsony volt. A termelékenységet a hosszú munkaidővel igyekeztek növelni.

Györffy István a váci szűrszabó céh 18. századi artikulusait közli, ebben „Az mester Leginnek lészen föl kelése éjfél után két órakor, le fekvése kilencz órakor” (Györffy I. 1930: 156). Ez napi 19 óra munkaidő volt.

Kőszegen a 18. században „a szigorú szabályok szerint élő céhbeliek gyakran napi 16-18 órát dolgoztak, hajnali 4-től este 10-ig; harcoltak a kontárok ellen, mégsem tudtak meggazdagodni” (Bakay 1985: 660).

Erdélyben a főkormányzószék által 1807-ben állapították meg a szabad királyi városokban lévő céhek részére a szabályokat, amelyeket a kolozsvári magyar szabók számára 1825-ben másolatban kiadtak. Ebben a munkaidő „téli időben reggeli hat órától fogva estvéli 10 óráig, nyári időben pedig 5 órától egész nap mindaddig, míg a nap világa tart, még pedig minden kedvetlenség nélkül” (Szádeczky 1913: II. 221).

Ezért volt vívmány, hogy az 1848-as polgári forradalom a munkaidőt a legényeknek 11 órában, a 14 évnél fiatalabbaknak pedig 9 órában állapította meg.

Az 1903-ban született Ferenczi László magyar és szűrszabó fiatal korában a munkaidő reggel 7-től este 7-8 óráig tartott (Horváth T. gy.).

A SZABÓK ÖLTÖZETE

Maradt fenn néhány írásos említés a szabók, legényeik és inasaik öltözetéről. A szabók és szabólegények ruházatukban elkülöníteni igyekeztek magukat az alattuk lévő parasztoktól, míg az inasok öltözete inkább parasztos volt.

A kolozsvári szabólegények és inasok szabályzata 1502-ben úgy rendelkezik, hogy minden legény és inas nadrágot és ujjast viseljen: „Item ein yetlicher gesel und knab zol yn hose und Yopen geen” (Szádeczky 1913: II. 31).

{410.} A magyarságnál az inasok öltözete szerényebb volt a mesterekénél, míg a legények, de különösen a mesterek ruházata a parasztokétól kötelezően eltérően jobb anyagból is készült.

A váradi szűrszabók 1614-ben megerősített céhlevele szerint a mester a következő ruhadarabokat volt köteles inasának adni: „A mester apródjának az első esztendőben egy szűr csuhát, két inget, két gatyát, süveget, elegendő sarut, a második esztendőben egy baraszlai dolmánt, egy baraszlai nadrágot ad, hozzátéve a többi szükséges dolgot. Mikor pedig idejét kitölti, egy dolmánt és nadrágot kap. A dolmán övig bélelve legyen” (Györffy I. 1930: 48).

E rendelkezésből az inasoknak adandó szőrcsuha egykori formáját ma nem ismerjük. Annyit lehet tudni róla, hogy szűrposztóféléből készült kabátféle volt.

A csuha szó oszmán-török eredetű, első előfordulása 1494/5 (TESz I. 508). A múlt század végén-századunk elején a Felföldön Heves, Nógrád és Gömör megyékben, délen pedig Szerém, Baranya és Somogy megyékben szinonimája volt a szűr szónak (Györffy I. 1930: 21).

Egy 17. század elején megerősített váradi céhlevélben is sarut kapott az inas. A saru ekkor már divatjamúlt lábbeli volt az új divatú csizmával szemben, annak ellenére, hogy Apor Péter is még azt írja (1736) a 17. század végi erdélyi női viseletről, hogy „Azonban még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ránczos veres sarut szász módon” (Apor 1978: 56).

Az inasnak a második esztendőben adandó baraszlai dolmány és nadrág már a középfinom, Breslauban készült posztóra utal.

Mint az idézett, 1666-os újhelyi ruhatilalomból látható volt, a felsőbb társadalmi osztályok egybevették ruházkodás szempontjából a különböző anyagi helyzet szerint rétegződött parasztságot az iparosmesterekkel, legényeikkel és inasaikkal. Ezzel szemben a mesterek öltözetükkel mindenképpen különbözni akartak a parasztoktól.

A kolozsvári szabók céhe „ifjú mesteri társasága” rendszabályaiban 1678. augusztus 12-én kötelezően előírja, hogy „XV. Temetéskor dolmány nélkül, egy ingben senki ne légyen a sírnak kapálásán, egyébiránt a ki úgy lészen: büntetése den. 24…” (Szádeczky 1913: II. 166. Ugyanez a szöveg megismételve a 179. lapon is).

A csornai szabók 1679-ben váltak el Szil mezőváros mestereitől és ezek céhlevelét vették át. Ezt 1712-ben a Moson megyei Lébény falunak kiadták mintául, de már kibővítve a székesfehérvári szabók egyes céhpontjaival. Ezek egyike a szabóinasok ruhajárandóságairól szól: „Vásármíves szabó az első évben szürcsuhát, a másodikban borostás dolmányt és nadrágot, a harmadikban kentuladolmányt, nadrágot és süveget ad inasának, a váltómíves egy fejér ruhát, lábbelit, posztóruhát, a szűrmíves fehér ruhát és szűrcsuhát esztendőnként” (Csatkai 1946: 72).

A borosta egyik jelentése ’takácskefe’ (ÚMTsz I. 558). A „borostás dolmány és nadrág” ezek szerint valamilyen bolyhozott posztóból készült. Olcsó posztófajta volt a kentula is.

A parasztöltözettől való különbözőséget illetően a debreceni szabólegények 1759-ben alkotott artikulusai kimondták, hogy ünnepeken, céhösszejöveteleken a mesterlegények a parasztöltözettől eltérő „tisztességes” ruhában jelenhettek meg. Nekik általában tiltották a paraszti öltözetet: a gatya viselését, a rövid inget, amelyből a hasuk kilátszott, a „harang módjára csengő nagy sarkantyút, valamint a hosszú, zsíros hajat” (Varga 1981 a: 322). A parasztoknál, pásztoroknál a hajzsírozás még a múlt század végén is gyakori volt, úgyszintén az igen rövid, hasat sem takaró ing. A mesterlegényeknél mindezeket már a 18. század közepén tiltották.

{411.} 1798-ban ugyancsak Debrecenben a szűrszabóinas bére 3 esztendőre 5 pár fejér ruha, egy viselő szűr, egy kankó, egy nadrág, egy kalap, egy nyakravaló, csizma, amennyit elnyűhet 3 esztendő alatt (Györffy I. 1930: 135).

A váci szűrszabó céh 18. századi artikulusai szerint: „23. Az mely leginnek mentéje nem volna, Pálcza nélkül jár, két pinz lészen a büntetésse, hasonlo képen aki a Mentéjt fél válon viseli, annak is két pinz lészen büntetése…”

„26. Ha valamel legény Dolmánya kapcsolatlan, vagy gombolatlan az Templomban vagy a bejárásban ha menne, minden kapcsostúl, és gombtúl két két pinzre büntettessék …

27. Az mely leginnek az inge kötője ki lészen, vagy nadrág kötője vagy zsebbül keszkenője kifügne, két-két pinz lészen büntetése…

35. Amely Legény a templomban vagy bejárásban az Üstöke kötve, és görbe füsővel mégyen, két pinz lészen büntetése” (Györffy I. 1930: 157, 159).

1790-ből a debreceni gubacsapó céh artikulusait idézhetjük, amelyek szerint „.. . úgy szinte az asszonyoknak egy ingvállban, puszli nélkül, tsizma nélkül, kötetlen fővel árulni és tánczolni” nem volt szabad (Varga 1981a: 322). Itt a mesteremberek határozottan meg akarták magukat különböztetni a parasztoktól, és az ingvállat illetlennek, fehérneműnek tartották.

1815-ben Debrecenben az „egy és két Esztendős (szűrszabó) legénynek” csizmát és egy feldolgozható vég szűrt, „három és négy Esztendős Legénynek” szintén csizmát és két vég feldolgozható szűrt kellett adni (Györffy I. 1930: 131).

A 20. században az egyes társadalmi osztályokat, rétegeket megkülönböztető öltözetszabályozások és szokások a különböző rétegeknek az egységes társadalomba való beolvadásával és a konfekcióruhák egyre nagyobb térhódításával természetesen megszűntek.