| MAGYAR BŐR- ÉS LÁBBELIKÉSZÍTÉS | TARTALOM | SZŰCSMUNKA |
{309.} SZÍJGYÁRTÓK, NYERGESMESTEREK
FEJEZETEK
A szíjgyártók és nyergesmesterek a csiszárokkal, fegyverkovácsokkal, tímárokkal, szűcsökkel, kerékgyártókkal, fazekasokkal együtt a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. Honfoglalás kori sírleleteink olyan jellegzetesek, hogy azok csak hazai, magyar mesterek művei lehettek.
A szíjgyártók, nyergesek már korán céhekbe tömörültek. Kezdetben csak várvédelmi és vallásos társulásaik alakultak céhekké a 14. században. Ebből a korból ismerjük legrégibb céhszabályaikat, melyek 1376-ban Nagy Lajos királytól jóváhagyott erdélyi regulákon alapultak. Zsigmond király alatt, a 15. században nyugati mintára felvirágzott ez az iparág is. A debreceni mesterek 1484. és 1489. évi céhlevele szerint a kovácsokkal, lakatosokkal alkottak közös céhszervezetet, és csak 1599-ben váltak szét. Mátyás király idejében tovább fejlődött a mesterség, és sűrűn alakultak új céhek az országban. Legtöbbször közös céhbe tömörültek a szíjgyártók, nyergesek a csiszárokkal, tímárokkal, irhakészítőkkel. A török idők visszavetették a fejlődést, de utána új virágzásnak indult a mesterség önálló céhekben. Egy 1774-ben készült kamarai felmérés szerint Debrecenben 23 szíjgyártómestert találtak. Ezután Pozsony következik 14, majd Pest 13, Győr és Szatmárnémeti 12, Besztercebánya 11 mesterrel. A többi városban tíznél kevesebb mester dolgozott (Varga 1986: 5). A fejlődést nyomon követhetjük az egyes évszázadokból megmaradt árszabásokból, limitácíókból. Sopron városa már 1524-ben szabályozta a mestereket és a vásári árakat, s nyomában hasonló árjegyzékek keletkeztek az ország más városaiban is (Timaffy 1965: 365).
A legrégibb, 16. századi limitációk megmutatják, hogy mai lószerszámainkat nagy részben már ekkor is használták, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A nyergesek készítményeire ugyanez áll. Az úri és paraszti nyereg egyformán az ősi magyar nyereg lehetett, s csupán a kivitelezésben volt köztük különbség. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes bagaria tarsolyszíjak).
A 17–18. századi árszabások szinte pontról pontra megegyeznek az előzővel. Ugyanazok a „mívek” szerepelnek bennük. Új csupán az, hogy a 18. században már nálunk is megjelennek az úri „frantzia hámok”, a hintótartó szíjak, francia gyeplők, szíjistrángok, a nyugatról jött zablák, valamint az idegen német nyereg.
A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. A „frantzia hám, alábbvaló szerszám, sráglás farhám, s közönséges kantzahám” voltak a legfontosabb termékek. Hiányoztak már a magyar katonai {310.} felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a „füles kantár”, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon. A parasztkantárok továbbra is szemző nélkül készültek.
Századunk elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, patavédő papucsok, lábszár- és bokavédők, térdvédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, takarók, hevederek, izzasztók, pokrócszíjak, vadásztáskák, tölténytáskák, pisztolytáskák, bőrkamásnik. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások, foltozások jelentették, ami a fokozatos drágulás jele.
Végül az egyes évszázadok szíjgyártó munkáinak összehasonlítását zárjuk le a közelmúlt és a jelen árjegyzékeivel. Ma már esetleg két-három évenként adódik egy-egy új szerszám varrása, az is csak egyszerű igás szerszám. Az új készítmények – a kornak megfelelően – leginkább kerékpár- és motornyergek, futball- és egyéb labdák, különböző szíjak, tokok, táskák, de a mesterek munkájának 90%-át a különböző javítások teszik ki. Szinte ezermesterekké váltak, minden bőrmunkához kell érteniük (Timaffy 1965: 365).
Műhelyük együtt volt az üzlettel. Az utcára nyíló szobában volt az üzlet, mögötte a műhely. Ha vevő jött be, a mester fogadta. A műhelyben a legények, vagyis segédek legfőbb munkája a varrás volt. A szabást, összeállítást a mester végezte. Nagyobb műhelyekben külön szabász dolgozott, ő felügyelt a munkára és parancsolt a segédeknek, inasoknak. A mester csak az üzlettel foglalkozott. A segéd reggel ráült a csikóra, varrószékre, és estig azon nyargalt, vagyis varrt szakadatlanul. Az inasoknak „lótifuti” feladataik voltak, s csak apróbb munkákat bíztak rájuk. A javításokon kezdték, majd a varrást, a szerszámkészítés fogásait tanulták meg. A kész szerszámokat nyakukba akasztva vitték haza a megrendelőhöz.
Vásárokra is eljártak. A megrendelések mellett mindig készítettek elegendő menynyiségű új szerszámot a vásárokra is. Ezeket ládákba rakták, előkészítették a sátorponyvát és a rudakat. Még az éjjel rápakoltak egy nagy fuvaros kocsira, s hajnalban indultak, hogy idejében odaérjenek. Megérkezés után a kijelölt helyükre mentek, lepakoltak és felverték a sátrat. A szép szerszámokat kirakták, hogy jól lehessen őket látni. A vevők válogathattak kedvükre és alkudhattak. Az inas mindent a mester „kezére adott”. Ha megegyeztek, egymás markába csaptak, az inas pedig csomagolt, a ráadásként adott ostorszíjjal összekötötte a megvásárolt szerszámot. Ostor mindig járt hozzá, ára ugyanis bele volt már számítva a szerszám árába. A jól sikerült vásárt áldomással fejezték be.
A SZÍJGYÁRTÓK MUNKÁJA
Legfontosabb nyersanyaguk a bőr. Jó fogatosszerszámokat kizárólag marhabőrből, szaknyelven blankbőrből készítenek ma is, éppúgy, mint régen. Felhasználnak azért lóbőrt, borjú- és sertésbőrt is, de ezeket csak pótlásokhoz, bélésekhez, párnázáshoz, díszítésekhez. A céhbeli mesterek még úgy vették nyersen a bőrt, s maguk készítették ki felhasználhatóvá. Jól bizonyítja ezt a debreceni szíjgyártók 1599. évi szabadalomleveléből a remekre vonatkozó utalás: „… négy lóra való szerszám és egy {311.} katonaszerszám, melynek a bőrit is maga csávállya meg” (Varga 1986: 8). A céhek megszűnése utáni ipartörvények a bőrkikészítést megtiltották a szíjgyártók számára, s ezt csak tímárok csinálhatták. A századfordulón még tőlük vették meg a kikészített bőröket. A gyáripar kialakulásával azonban mestereink is áttértek a gyári bőrökre. A szíjgyártók másik fontos nyersanyaga a fonál. Varráshoz csak varróspárgát használtak. Különböző vastagságban sodortattak a kötélverőkkel kenderspárgát és lenspárgát. Maguk festették és szurkolták. Cérnával csak úri parádés szerszámokat varrtak. Ez speciális szíjgyártó cérna volt, a szegedi lengyár készítette. Ma már különböző vastagságú gyári varrócérnákkal dolgoznak.
A különböző csatok, veretek szintén a felhasználandó anyagokhoz tartoznak. Réz- és ezüstművesek, lánckovácsok készítették, és tőlük szerezték be. Ma ezek is gyári áruk. Fekete-, sárgaréz, nikkelezett, alpakka- és ezüstvereteket használtak, a nagyúri szerszámokhoz esetleg aranyozottat is. A díszítésekhez, bélelésekhez felhasznált anyagok a posztó, karton, viasz, festék, különböző vásznak, a párnázatok töméséhez pedig a birkagyapjú, lószőr, illetve sertésszőr.
Szerszámaik ma is régi kéziszerszámok. Legfontosabb a kösü, küsü, csikó vagy varrószék. Négy lábon álló pad, elöl a csikófejjel, más néven szorítóval. Ennek két pofája közé szorítják a munkadarabot és úgy varrják. A kalapálótuskó is igen régi, fontos szerszám, ezen kalapálják a bőrt domború fejű bőrkalapáccsal. Használnak még szegecselőkalapácsot, kisebb-nagyobb méretben, végül nagy fejű vaskalapácsot. A bőrt a szabászasztalra tett szabódeszkán szabják ki. Közelében áll a festékesasztal, alul – polcon – a festékekkel. A megfestett darabot falba vert szegekre vagy fogasra akasztják száradni. A kényes parádés szerszámokat fogasos szekrényben tárolják, az igás szerszámok a fafogason lógnak. Apróbb kéziszerszámaik: bőrvágó tolókés, az egyenletes szélességű bőrök szabására, körvágó kés, görbe bőrvágókés, félholdfaragókés, negyedholdkés, állítható hegyes szabászkés, cérnavágó kés, kézi bőrgyalu a bőrök vékonyítására, jelölőkörző a lyukasztások helyének kijelölésére, szakítókörző a varráshelyek jelölésére, varrásjelző kerék vagy rádli, élszedő vagy szélszedő, bőrvéggömbölyítő vagy spitzvágó, pöcökvágó, csipkéző, bőrlukasztó szélező a díszítőmélyedések nyomására, dörzsölőcsont, lyuktágító, tágítóvas, bújtatótágító, 18 darab ár különböző méretekben és hegyekkel: vékony varróár, szögletes ár, vékony tőrár, lándzsaár, vastag tőrár, 11 fajta tű a különböző varrásokhoz, mind tompahegyűek. 5 darab fogó: lapos-, harapó-, csípő-, gömbölyű- és végcsavarfogó. Kisebb-nagyobb méretű csavarhúzó, számozó, vasszeg dobozban, bőrgömbölyítő vagy domborítófa, fenőkő, mérőléc, vagyis colstok, vas alátét fémek kalapálására, ólomlap lyukasztásokhoz, faütő vagy sulyok és méterrúd.
A szíjgyártó munka két legjelentősebb része a szabás és a varrás. A szabóasztal deszkáján a kiterített bőrből a kimért vagy sablon után kijelölt darabot görbekéssel vágják le, a keskenyebbeket tolókéssel. A végeket legömbölyítik, széleit a festőasztalon befestik. Idevágó munka még a szélszedés, a széledzés széledzőfával, valamint a varráshelyek bejelölése rádlival, szükség esetén a bőrfaragás, elvékonyítás félholdkéssel.
A varráshoz először a fonalat készítik elő. Csak bekent, impregnált fonállal lehet a bőrt tartósan megvarrni. Egyformán használnak szurkozott és méhviasszal bevont fonalat. Az előkészített fonalat különös ügyességgel fűzik a tűbe. Először mindkét végét kisodorják, kihegyezik, majd hurkot csinálnak a fonál végén, ezen átdugják a tű hegyét, majd a kihegyezett részt a hurkon átfűzik, és a hurkot szorosra húzzák a tű fokánál. A fonál másik, kihegyezett végét a másik tűbe ugyanígy fűzik be. Mindezt a küsün ülve végzik, miként az egész varrást is, s a varrnivaló bőrt a csikófejbe {312.} szorítják be. A kijelölt öltéshelyeket árral szúrják elő, a tűt az átszúrt lyukra helyezik, majd az árt kihúzva a tűt a lyukon átdugják. Két tűvel varrnak. A másik tűt is átdugják a lyukon, végül a varrószálat a két tűvel egyszerre húzzák ki jó erősen, hogy az öltés a bőrön feszesen legyen. A két tűvel végzett varrás mindkét oldalról jól összefogja a két bőrfelületet. Ugyanígy két tűvel varrnak szíjat is, csak ekkor a szíj vastagságának megfelelő szíjvarró árt használnak, és tűt is ennek megfelelőt. Speciális esetekben egy tűvel varrnak, ilyenkor mindkét oldalról egész öltés fogja össze a két bőrfelületet. Harmadik varrónem a farkasfogas öltés. Két tűvel végzik, úgy, hogy a szálak a két öltés között átlós irányban kerülnek a bőrre.
Az igás lószerszám elkészítését a méretek felvételével kezdik: a ló első lábánál a földtől a marjáig, vagy ha az állat nincs kéznél, a fajtájából, korából következtetnek méreteire. Idős mesterek ma is marokkal mérik a lovat, például a magyar lovak mérete 16–18 marok (egy marok 10,4 cm). A szerszámrészeket collal számolták, a fiatalabbak viszont már méterrel dolgoznak.
MAGYAR SZERSZÁM – HÁMKÉSZÍTÉS
Először a húzót, más néven szügyellőt készítik el. Ez a szerszám legfontosabb, legnagyobb megterhelésű része, ezért több kisebb-nagyobb darabból gondosan összevarrt szerszámrész. A legapróbb alkatrésznek is külön neve van, ezért a mesterek szókincse igen gazdag. A húzó részei: húzólap, húzópártázat, húzóvéglap, húzóvégkarika alátéttel, húzóvégbújtató, hátszíj csattal, bújtatóval, nyakszíjkarika, szügykarika, szügykarikalap, alsó és felső szügykarika-alátét, valamint a puha hátszíjas szerszámok húzójánál van még rövid és hosszú hasló csattal, bújtatóval.
A húzó után a kápa kiszabásához és megvarrásához fognak. Ennek a szerszámnak a terhelése ugyanolyan, mint a szügyellőé, ezért elkészítése hasonló gondosságot {313.} igényel, s ugyancsak több darab pontos összedolgozásából áll. A kápa részei: alapbőr, kápatető, rövid hasló, haslócsatlék, hosszúhasló a másik oldalon, hasló csatosdarab, hozzávaló két bújtató, kápacsatlék, lemezes félkarika, végcsavarok, kápakulcsok, más néven kápakarikák vagy szárkarikák, középcsavar, kápavánkos vagy párna, vánkostető, vánkosszegő, izzasztó és felcsatolószíjak.
Nem mindig kápát csináltatnak a gazdák az igás lószerszámokhoz, hanem sokan szeretik a puha hátszíjat vagy más néven puhakápát, laposkápát. Ennek részei: hátszíjlap, pártázat, szárkarika, szárkarika-betétbőr vagy alátét, nemez izzasztó, felcsatolószíj és bújtató. Ilyenkor készítik el a hámtáskákat is puha bőrből. A küsün szélvarrással összevarrják, lekalapálják, késsel körülvágják, majd befestik. A végét kilukasztják s az idedugott felcsatolószíjjal a húzóvégkarikához erősítik, hogy az istrángkötél a ló oldalát ki ne dörzsölje.
A nyakszíj vagy marszíj az igás lószerszám következő, elkészítésre kerülő alkatrésze. A húzó nyakszíjkarikájába csatolódik, a húzót fenntartja, s a kocsi visszatartásában is segít. Részei: nyakszíjlap, pártázat, két csatlék vagy visszacsatolószíj, szárkarika, csatok, bújtatók. Sok gazda még külön nyaklót is rendel a szerszámhoz. Ez széles szíj, a ló nyakán, karikájába a rúd végének láncát csatolják, s rendeltetése, hogy vele tartsa a kocsit. Két részből áll: nyaklószíjból és nyaklókarikából. Ezzel elkészült a szerszám legfőbb része: a hám. Az egyes részeket összecsatolják, és hozzáfoghatnak a szerszám többi részének elkészítéséhez.
A ló szügye, háta, nyaka után a fejének felszerszámozása következik: a kantár elkészítése. A kantár feladata a ló irányításának elősegítése. Megterhelés nem esik rá, mégis erős szíjakból, jól kell megvarrni, hogy pontosan álljon, s a ló könnyen le ne rázhassa. Részei: két darab szemző, két darab pofaszíj vagy pofadarab, fejszíj, állszíj vagy állzó, orrszíj vagy orrzó, homlokszíj vagy homlokzó, s két darab szemzőtartó.
Végül már csak a gyeplő, gyöplü vagy hajtószár elkészítése van hátra, amivel a lovak irányítását végzi a bakon ülő kocsis. Részei: csatos hajtószár vagy kéziszár, csatlékos {314.} hajtószár, rövid keresztág vagy belsőág, hosszú keresztág vagy külsőág és a zablacsatlék (Timaffy 1965).
Századunk első felében is még sok díszes parádés szerszámot készítettek. Ma már csak elvétve akad ilyen megrendelés. Három csoportba sorolják őket: a félparádés szerszámok kápái, nyakszíjkarikái nikkelezettek, a többi csat fekete, vasból készült, és kötélistránggal fogják a kocsihoz. A parádés szerszámok méretei, darabjai megegyeznek az igás szerszámokéval, csak kidolgozásuk finomabb, csatjai, karikái fehérek vagy sárgák, s rózsák, pillangók, sallangok teszik díszesebbé. A díszszerszámok darabjai extra szabásminták szerint készülnek, és dús rajtuk az ezüst, ritkán az aranyozott díszítés. Szíjistráng, rúdtartó szíj és az ún. Eszterházy-gyeplő tartozik hozzájuk. Francia gyeplőnek is hívják, mert Franciaországból terjedt el hazánkban. Fekete vagy sárga bőrből szabják ki, s nyolc darabból áll, szemben az igás gyeplő hat darabjával. Előnye, hogy mindegyik ága „kézbe jön”, s így mindegyik lovat külön is meg tudja fogni a kocsis úgy, hogy a másik ló nem veszi észre.
A parádés szerszámok legszebb díszei a rózsák, pillangók, sallangok. A rózsát, pillangót posztóból vagy bőrből készítik különböző színekben, különböző szabásminták szerint gömbölyű, félgömbölyű vagy szögletes formájúvá. Csipkézővassal körülcsipkézik, kilyukasztják, s a különböző színű és nagyságú darabokat egymásra ragasztják. A rézművesektől beszerzett parádés veretekkel együtt erősítik a szerszámra. A sallangok, más szóval cafrangok készítését különösen a debreceni, szegedi, pécsi és győri mesterek fejlesztették művészi színvonalra. Gyakorlati hasznuk is van a díszítés mellett: a legyektől, bogaraktól védik a lovat.
Bőrből készülnek a szebbnél szebb oldalsallangok, vese-, homlok-, pofasallangok. Cifrázóvasakkal kicsipkézik, bőrlukasztókkal mintákat, motívumokat lukasztanak bele, a lukak alá színes alátéteket is helyeznek. Debrecenben az egészen apró, 1-5 cm nagyságú sallangokat nevezik pillangónak. A sallangkötés nem nagyon régi, a múlt század elején alakulhatott ki egy másik ősi technika, a szironykötés felhasználásával.
{315.} A szirony vékony, hasított bőrszalag, vele varrták, összekötötték a különböző bőröket. A szironyszálakat ügyesen összefonják. A sallang vagy laposfonással készül, amikor a bőrcsíkok vízszintesen kerülnek egymásra, vagy élfonással, amikor az ágak egymásba öltésével éle domborodik ki. A bőrcsíkok különböző egymásba illesztéséből, öltéséből, forgatásából, sodrásából alakulnak ki a különböző motívumok. A küsün fonják, a szálakat kétélű ár segítségével öltik egymásba. A sallangokkal díszített díszszerszámok, díszkantárok, csikóbőrös kulacsok ma már népi iparművészetté fejlesztették ezt a régi híres mesterséget (Varga 1986: 21).
NÉMET SZERSZÁM – KUMETKÉSZÍTÉS
Különleges szíjgyártó munka volt a kumet készítése. Nyugatról származott hozzánk, valószínűleg a hidegvérű lovakkal. Német szerszámnak is hívják. Főképp a nyugati országrészek gazdái használják, de megtaláljuk fuvarosoknál és „sörös lovakon” az ország egész területén. Parádés díszszerszámokról is tudunk angol kumettel, s elvétve tehenek, ökrök egyes igázására is felhasználják a lovakról lekopott darabokat.
Híres kumetkészítő mesterek dolgoztak az ország nyugati részén Győrött, Mosonmagyaróváron, Sopronban, valamint Pozsonyban, Szombathelyen, Kőszegen is. Ma már a kumetkészítés is lehanyatlott, s csupán egy-két idős mester őrzi az emlékét (Timaffy 1967).
Kumetet csak megrendelésre, mindig méret után készítettek. Megmérték a ló nyakátmérőjét, a szügyétől a marjáig, s mindent collban számítottak. A kumetbőrt vixos tehénbőrből, ritkábban disznóbőrből szabták ki a szabóasztalon, szabásminta után görbekéssel. Két darabot vágtak ki belőle és ezt küsün összevarrták, majd kifordították, hogy a varrás befelé legyen. Ezután következett a tömés. Külön erre a célra gondosan kiválasztott, erős szálú zsúpszalmát használtak fel, jól megnedvesítették, hogy csússzon, majd tömővassal húzták bele a bőrbe olyan keményre, hogy be se lehessen nyomni. Közben a bőrt ütögették a verővel, hogy lapos maradjon. Tömés után rámára, stokfára verték. Zsineggel összekötötték a két végét és addig verték a rámán, amíg a kívánt kumet formáját fel nem vette. Ezután szárították néhány napig, hogy a nedves szalma bent meg ne rothadjon. Száradás után újra felverték a rámára, majd szíjjal átheftelték, átvarrták, hogy a szalmatömés el ne mozdulhasson. Az így elkészült kumetbőrt szíjjal rákötötték a kumetfára. Ezt bognárokkal csináltatták szilvagy kőrisfából, mert ezek szívósak és nem repednek. Görbületét gőzöléssel érték el. A bőr felkötése után a kumetfa aljára akasztókapcsot, más néven kumetlakatot csavaroztak és rászerelték a csúcsot vagy kumetspitzet. Ezt blankbőrből csinálták minta után, hegyét összevarrták és szalmával keményre tömték. Még feldíszítették Bécsből hozott rézgombokkal, veretekkel. A lakat felső részénél csavarozták be a tartóláncot, másik oldalába a stucnitartó kampót, erre tették rá a stucnit, egy négysorosan összevarrt szíjat, amihez az istrángot kötötték. A spitz, vagyis csúcs alatt a kumetbőrhöz varrták a keresztszíjtartó karikákat, ebbe fűzték a keresztszíjat, oldalt pedig egy-egy gyeplőkarikát csavaroztak a kumetfába két-két vasgombbal, s ezekre akasztották a vánkost kis fülek segítségével. A vánkos vagy párna elkészítése volt még hátra. Sűrű szövésű lenvászonból csinálták bőrdíszítéssel. Volt alul egybeszabott és kétrészes vánkos, ki milyet rendelt. Minta után szabták ki, széleit körülvarrták, hogy zsákszerű legyen, és megkártolt disznószőrrel kitömték. Végeit erős fonállal bevarrták, majd átheftelték, hogy a tömés el ne csúszhasson. Hátsó vastagabb szélét, az ún. {316.} wurstot még szőrrel utánatömték, hogy keményebb legyen. A vánkost is ráhúzták a formafára és addig verték gyengéden, amíg a kumetformát ez is megkapta. A megformálás után szépen kivágott bőrfoltokat varrtak rá és még két-két fület, ezekkel gombolták fel a kumetfa gombjaira. A kumethez tartozott még a hátszíj és a hámtáska vagy tasni. Hozzá csatlakozott a hosszú és rövid hasló, s a kumetkarikába fűzött keresztszíj is. A kumethez a gazdák egyszerű, szemző nélküli kötőfék-kantárt használtak. Gyeplője viszont megegyezett a magyar szerszáméval. Legszebb dísz a kumeton a rézveretes sallang volt, hosszan lógott le a ló külső odalán.
A NYERGESMESTEREK MUNKÁJA
A szíjgyártók egyúttal nyergesmesterek is voltak, bár külön is foglalkoztak – főképp az Alföldön – ezzel a régi szép mesterséggel. Hagyományaik honfoglaló őseinkig nyúlnak vissza. László Gyula tanulmányában kimutatja a koroncói (61. ábra) és a soltszentimrei leletek, valamint a régi ábrázolások közvetlen kapcsolatait a századunk első felében készült tiszafüredi nyereggel (László Gy. 1943: 95). Ennek felépítése utóda a honfoglaló magyarok fanyergének. Négy fő részből áll: a ló hátára felfekvő két nyeregdeszkából s az ezekre ráenyvezett és szíjazott két kápából. A két kápa közé kifeszített farbőr adta az ülést. A nyeregdeszkákat nyárfából, a kápákat eperfából készítették, pontokkal, vonalakkal, virágmintákkal, festéssel és faragással díszítették. Elkészítésének módja sok hasonlóságot mutat a mai nyergesek munkájával. Először a nyárfából fejszével kinagyolt nyeregdeszkákat készítették el pontos, méretes rajz alapján, majd a kifaragott kápákat illesztették pontosan a nyeregdeszkák lesimított részéhez, és az összeenyvezett táblákat összeszíjazták. Végül a farszíjat a két kápa közé kifeszítve szegezték fel, s betűzték a szükséges bőrszíjakat.
Századunk közepéig még többféle nyerget készítettek: parasztnyerget, boknyerget, priccsnyerget, verseny- és női nyerget. Parasztságunk századunkban tért át a magas {317.} első és hátsó kápával készült boknyeregre. Ennek elkészítésében még sok régi hagyományt őriztek meg a mesterek a régi magyar nyergek megmunkálásából, felszíjazásából.
Első feladat a faváz elkészítése volt. A nyeregfa részeit „főzőtt bükkfából” készítették. A száraz bükkfát jól meggőzölték, és ezután szabták ki az egyes darabokat: az első és hátsó nyeregkápát és a két oldallapot, más néven párnafákat. A két oldallap belső részét laposan hagyták, külső részét pedig gőzöléssel megdomborították. A faváz darabjait ezután ritka szövésű vászonnal bevonták, majd enyvvel az egészet összeragasztották. Ma már készen hozatják a gyári nyeregvázat.
A favázat megvasalják: az első és hátsó kápavasat nittszeggel szegecselik rá, majd hevederezik. A heveder erős lenanyagból szőtt gurtni. Először a hosszúhevedert, aztán a kereszthevedert szegelik fel, s mögéje kerül a három hátsó- vagy rövidheveder. Végeiket a bevégzővászon takarja be. A hevederezés után következik az ülés feltömése birkagyapjúval. A megtépett gyapjút a nyeregvázra terítik egyenletesen, s erős lenvászon huzattal leborítják, majd átvarrják keresztvarrással, hogy a szőr el ne csúszhasson.
Az így elkészített nyeregvázat bőrrel borítják be. A bőrborítás aprólékos, sokoldalú munka. Az ülésbőr kiszabásával kezdődik, majd felerősítik a kipárnázott nyeregfára. Elkészítik a négy darab felrántószijat, a csatvédő bőrt, felrántóhevedert, majd a nagy nyeregszárnyakat. Fülrészüket merevítőbőrrel erősítik meg. Hozzátartozik a birkagyapjúval kitömött és átvarrt (heftelt) térdpárna is. A nyeregpárna kiszabása, varrása, tömése van még hátra. Mindkét oldalára egy-egy bőrtokcsatlakozót, más néven papucsot varrnak fel. A kész párnát a nyeregváz alá helyezik, és a hátsó kápa alatt hozzávarrják az ülésbőr behajtott széléhez. Az elejét pedig az első kápánál a kisszárny végéhez erősített bőrhöz varrják fel. Az így elkészült nyerget a felcsatoló- vagy felrántóhevederrel erősítik a lóra.
A nyereghez tartozik a kengyel, a kantár és a gyeplő. A kengyelszíjat kiszabják, széleit leszedik, megszéledzik, befestik és a nyeregvázon lévő kengyelszíjtartó lakatba fűzik, átbújtatják a kengyelvason, s így összecsatolva a kengyelvas benne lóg a szíjban. Duplakantárt vagy nagykantárt használnak két zablával: egy csikózablával és egy feszítőzablával. A nagykantár részei: fejtető és a veleszabott csatlékos állszíj, az orrszíj, a homlokszíj, a pofaszíjak a vezetőzablával és a pofaszíjak a feszítőzablával. A lovagló kantárszár vagy gyeplő négyágú. A csikószár a vezetőzablába csatolódik, a feszítőszár pedig két egyforma méretű szíjból áll, és csatlékaival a feszítőzablába csatolják.
A lószerszámok használatát az egyszerű kocsi, szekér, társzekér, illetve az úri hintók, csézák fogatolási változataiból ismerhetjük meg. A magyar kocsizás c. munka történeti áttekintést és a további kutatásokhoz indítást adott (Pettkó-Szandtner 1931). A táji jellegzetességek szép példáit ismerjük a 18–19. századi Deberecenből (Balogh I. 1966). Új rendszerezésben olvashatunk A kocsi történetéről (Tarr 1968). A székelyföldi Atyha és az alföldi Sárrétudvari szekérkészítését és -használatát a közelmúlt vizsgálatai alapján hasonlította össze a közlekedéstörténet egyik kiváló kutatója (P. Madar 1973).
| MAGYAR BŐR- ÉS LÁBBELIKÉSZÍTÉS | TARTALOM | SZŰCSMUNKA |