EMELKEDETTSÉG – STILIZÁLÁS

E kiérlelt stílus szigorúan megszabja, mi kerülhet bele az elbeszélésbe. Minden műfajnak megvan a maga sajátos látószöge, az a jellemző magasság, ahonnan visszatekint az életre, ami megszabja, milyen részleteket láthat belőle, s milyeneket már nem. A naturalista regény és novella közelebbről nézi az életet, több részletet láttat; a ballada magasabbról néz, ahonnan a részletek már nem látszanak, csak a nagy körvonalak. A lány szerelmének elnyerését csak annyi jelzi a Csudahalottban, hogy a tetszhalott felugrik és megöleli kedvesét; a többi már magától értetődik. A Visszavitt menyasszony lebabázását is csak jelzik – finoman, mégis pontosan – a nyoszolyólányok szavai: „Adsz ide, adsz ide patyolat ingedet… apróka ruhának, Selyem keszkenődet burkozó kendőnek…” A szerelem megtörténtét is a magyar és francia balladák mindig csak jelzik, néha virág-, gyümölcsszimbólummal, néha utólag néhány szóval, de sosem jelenítik meg. Szabó Vilma kimegy a „kiskertbe”, vagyis a virágoskertbe, minden szerelem szimbolikus helyére, vagy lefekszik a „diófa tövébe” – szintén szerelmi-erotikus szimbólum; a hajdúlegények is leülnek Biró szép Annával a „csitnyebokor” (= csipkebokor) alá, amikor meg akarják ölni, s előbb erőszakot követni el rajta; mindössze annyit hallunk: „Pénzed is a miénk, magad is a miénk.” Az európai ballada legjobb darabjaiban mindig abban a magasban lebegnek a történetek, ahonnan már eltűnnek az apró részletek, és az esemény néhány jellemző vonással felvillantva száguld a tragikus kibonyolódás vagy a komikus csattanó felé.

Abban a magasban csak a körvonalak látszanak, ahogy a rajzoló adja vissza a dolgokat. Az ilyen rajzoló arra is hajlamos, hogy amit lát, a jellemző körvonalakat kiemelje, kissé eltúlozza, a nem fontosakat pedig akár el is változtassa. A ballada is így stilizál: csak a jellemző vonás és az élet döntő kérdéseinek visszaadása fontos a számára, {5-303.} azokat kiemeli, azokban „reális”, a többi nem érdekli, vagy akár túl is teszi magát rajta, abban sokszor „irreális”. Lássuk például a Szeretet próbája (69.) strófaismétlő balladáját (Vargyas 1976: II. 146. sz.):

1. Elaludtam vala Sárpatakja mellett.
Elaludtam vala Sárpatakja mellett.
2. Bébútt kebelembe Sárighasú kégyó,
Bébútt kebelembe Sárighasú kégyó.
3. Vegye ki kegyelmes, (= kegyelmed) Lelkem édesapám!
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesapám!
4. Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül.
Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül.
5. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesanyám!
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édesanyám!
6. Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül.
Mintsább kezem nélkül, Inkább lányom nélkül.
7. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes bácsám,
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes bácsám.
8. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
9. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes húgom!
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes húgom!
10. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
11. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes ecsém!
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes ecsém!
12. Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
Mintsább kezem nélkül, Inkább néném nélkül.
13. Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes mátkám!
Vegye ki kegyelmes, Lelkem édes mátkám!
14. Mintsább mátkám nélkül, Inkább kezem nélkül.
Mintsább mátkám nélkül, Inkább kezem nélkül.

{5-304.} Az énekes még hozzáteszi: „Pénz vót a kebelibe sok. Mátkája aranyat kapott. Ő megcserkálta (= próbára tette) mindegyiket.”

(Gajdár, Moldva; Faragó-Jagamas 1954: 6/b)

Ebben a példázatban csak az áldozatvállalás vagy megtagadása a fontos, s ebben a tekintetben kegyetlenül, túlzottan reális. Az viszont már nem érdekli, hogy elképzelhető-e a mindennapi életben, hogy egy mérges kígyóval a keblünkben járuljunk szép sorjában egyik rokontól a másikig szépen megfogalmazott, ismétlődő kérésekkel, és hihetik-e ezt az illetők. Láttuk a Csudahalottban, hogy ha a szerető el akarja csábítani elérhetetlen kedvesét, a fokozást, hogy csak tettetett halállal tudja végül magához csalogatni, csudamalom és csudatorony „csináltatásával” jelzi; ezekkel a csudálatos, csábító dolgokkal már nem is irreális, hanem egyszerűen szürreális lett a ballada. Hiszen itt már teljesen el kell rugaszkodnunk a valóság talajáról, s egykettőre a semmiből feltámadó csudálatos építményekkel kell a cselekményt továbbfejleszteni. Ez még a mese szürreális világánál is képtelenebb – éppen, mert nem is kell hinnünk: ezek csak szimbolikus kellékek. Realitás egyedül a sikertelenség és a végső siker. Ugyanilyen képtelen valóság a két leánytestvér férjhezmenetelében a szegény és a gazdag sorsának szembeállítása. Ezen a példázaton nem változtat, hogy nemigen etetnek semmilyen szegényt disznóvályúból. Ez itt az ellentét és a stilizálás törvénye szerint történik, aminek lélektani hatása alól egy hallgató sem vonhatja ki magát; mert az ellentét valóságos, és az ellentétpár gondolkozásunknak is megfelel.

A stilizálás törvényei szerint fogadjuk el az állatszereplőket is olyan történetekben, amelyek csak emberekre jellemzőek. A Párjavesztett gerlice (44.) is úgy viselkedik, úgy beszél, mintha ember volna, holott madár voltát is érzékeltetik azzal, hogy repül, hogy búzaföldre száll, faágat kopogtat. (Alábbi példánk Vargyas 1976: II. 105. sz.)

          Búsan búgó bús gerlice
     Kedves társát elvesztette.
     Elrepűle zöld erdőbe,
     De nem szálla a zöld ágra,
5      Hanem szálla asszú ágra;
     Asszú ágát kopogtatja,
     Kedves társát siratgatja:
     – Társam, társam, édes társam!
     Soha sem lesz olyan társam,
10      Mint te voltál, édes társam!
     Búsan búgó bús gerlice
     Elrepűle messze földre,
     Messze földre, zöld buzába.
     De nem szálla zöld buzába,
15      Hanem szálla konkoly ágra;
     Konkoly ágát kopogtatja,
     S kedves társát siratgatja:
     – Társam, társam, édes társam!
20      Soha sem lesz olyan társam,
     {5-305.} Mint te voltál, édes társam!
     Búsan búgó bús gerlice
     Elrepűle messze földre,
     Messze földre, folyóvizre.
     De nem iszik tiszta vizet,
25      Ha iszik is, felzavarja,
     S kedves társát siratgatja:
     – Társam, társam, édes társam!
     Soha sem lesz olyan társam,
     Mint te voltál, édes társam!
               (Kolozsvár, 1872. Gyulai Pál; MNGy I. 179)

Ilyen ál-madárszereplő van még a Bagoly asszonyka (45.) és a Hol háltál az éjjel cinegemadár? (77.) balladákban. (Az utóbbiban talán már nem is madár szereplővel van dolgunk, csak madárnévvel nevezett szeretővel.)

A ballada magasában az egyes emberek megkülönböztető vonásai sem látszanak, csak az, ami az emberre általában jellemző, ami közös, ami tipikus. Ha egy Móricz-novellát olvasunk, azonnal egy élő embert látunk a maga egyéni vonásaival. Ha egy balladát hallgatunk, tipikus emberi magatartásokat látunk, s az ember jelenik meg minden egyénítő részletezés nélkül. A realista író ereje abban áll, hogy mindig új és új, életszerű részletekkel tudja felidézni az embert. A balladáé abban, hogy egész sorát találja ki olyan fordulatoknak, amelyek az ember tipikus magatartását, tipikus lelkiállapotait és megnyilatkozásait ábrázolják. „Mitől véres a kardod? – Galambot öltem meg”, védekezik a gyilkos; „Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta” – mentegetőzik a teherbe esett lány, elöl rövidedő, hátul hosszabbodó szoknyája miatt. „Nem sirtam, nem sirtam … Cserfa füstje fogta kökény-kék szememet” – védekezik az asszony, akinek panaszát ura kihallgatta. Hasonló kétségbeesett kifogások idézik fel a megzavarodott ember képét, amikor – mint a vízbefúló – a szalmaszálba is kapaszkodnék a bajból való szabadulásért. A kétségbeesett bánat mondatja a férjhez kényszerített lánnyal: „Nem hallottam hirit, édes testvérbátyám!! Adjon Isten nekem inkább vig vacsorát, Vig vacsora után könnyü betegséget, Szép piros hajnalba világból kimúlást!”, vagy más változatban: „Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere, Egy pohárnyi bora, Hogy ne adjon engem törökök kezébe?”, ismét másként fogalmazva: „Virágim, virágim, földre boruljatok, engem sirassatok!”

E magasból láttatott kép összefoglaló látványába csak általános érvényű képek valók; ezért akar a ballada az élet nagy általánosságaival hatni. Ha bajt, életveszélyt, fenyegetést idéz, tüzet, vért emleget: „Mosdóvized vérré váljon, Törlőkendőd lángot hánnyon.” Fehér Anna, a Halálraítélt húga átkában mindig jelen van ez a kettő, néha semmi más, csak ennyi. A többi kitalálás közül még leginkább az áll meg mellettük: „A kenyered kővé váljon!”, mert a kenyér és a bor is az élet nagy, ősi jelképe. Azért kínálja a Gazdag asszony anyjának engesztelésül „első pohár borát”, amire annak átka Fehér Annáéhoz hasonlóan ősi jelképekkel válaszol: „Vesse fel pokolszél a belső szobádat, Dűtse fel pokolszél első pohár borod!”, s hogy a tűz se hiányozzék, más variánsban „A tüz égesse meg Vasas szekeredet!” Ugyanaz az anya a börtönben megint csak a legősibb jelképekkel fejezi ki az anyaságot és leánya hálátlanságát: „Tartsd fel, anya, tartsd fel, Tartsd fel {5-306.} leányodat, Ontasd ki magadból a piros véredet, Szípasd ki magadból az édes tejedet, Méges azt érdemled, hogy tömlöcbe tegyen!”

Tulajdonképpen a párbeszédben lepergetett történet sem csak drámai forma, legalább annyira stilizált, magasból láttatott formája a cselekmény előadásának. A következő ballada egyetlen elbeszélő mondatot sem sző a versbe, minden sora a szereplők szájából hangzik el. (20. Zsivány felesége. Vargyas 1976: II. 55. sz.):

          – Minden édesanya meggondolja magát,
     Hogy kinek adja el szép hajadon lányát!
     Engem is eladott az én édesanyám
     Egy utonállónak, egy embergyilkosnak,
5      Aki minden éjjel elszökik mellőlem
     Utakat állani, embereket ölni;
     Minden éjfél-tájban odahozza mellém,
     Odahozza mellém a véres ruháját.
     „Társam, édes társam, vidd el ezt a ruhát
10      A sötét barlangba, a vizes patakba!
     Ott is úgy ereszd le, senki meg ne lássa,
     Még a madarak se szóljanak reája!
     Ugy mosd ki, ugy mosd ki, zuhanja se halljon,
     Zuhanja se halljon, csöpp vize se lásson!”
15      – Társam, édes társam, sirtál te valahol?
     – Nem sírtam, nem sírtam, én uram, én uram.
     Cserfa füstje fogta kökény-kék szememet,
     Annak lángja csapta piros két orcámat.
     – Társam, édes társam, mért sírtál, mért sírtál?
20      – Apámtul izentek, menyegzőbe menjek,
     Öcsém házasítják, húgom férjhöz adják.
     – Társam, édes társam, mit vissz ajándékot?
     – Uram, édes uram, egy pár viasz-gyertyát.
     Ugy van ott a szokás: ha lányt férjhöz adnak,
25      Legényt házasítnak – viaszgyertyát adnak.
     – Társam, édes társam, mitől van, mitől van:
     Atyád erdejében madarak sem szólnak?
     – Uram, édes uram, ugy vagyon a szokás:
     Mikor lányt eladnak, madarak sem szólnak.
30      – Társam, édes társam, mitől van, mitől van:
     Atyád mezejében ekén nem szántanak?
     – Uram, édes uram, ugy vagyon a szokás:
     Mikor lányt eladnak, se vetnek, se szántnak.
     – Társam, édes társam, mitől van, mitől van:
35      Atyád városában nagyon harangoznak.
     – Uram, édes uram, ugy vagyon a szokás:
     Mikor lányt eladnak, hirharangot huznak.
     – Társam, édes társam, mitől van, mitől van:
     Atyád udvarában én sok népet látok.
{5-307.} 40      – Uram, édes uram, ugy vagyon a szokás:
     Mikor lányt eladnak, szép sereggel járnak.
     – Társam, édes társam, mitől van, mitől van:
     Atyád udvarában nagy jajgatást hallok.
     – Uram, édes uram, ugy vagyon a szokás:
45      Mikor lányt eladnak, jajszóval siratnak.
     Fogjátok, vigyétek tömlöc fenekére:
     Atyámat megölte, anyámat megölte!
     Vigyétek, tegyétek tömlöc fenekére:
     Öcsémet megölte, hugomat megölte!
               (Kánya, Tolna m.; MNGy VIII. 184)

Mindent felülmúl drámaiságban ez a történet. Mindig csak a szereplők lélektanilag indokolt szavait halljuk, mégis tudtunkra adja az előzményeket az asszony panaszkodásában, majd a férfi kérdéseire adott kibúvókkal már előrevetül a dráma, a feszültség egyre fokozódik az utazás alatti párbeszédben, amely míg érezteti a közeledést az asszony szülőházához, a férj aggodalmaskodó kérdéseivel és az asszony alig hihető kimagyarázkodásával lélektani állapotot stilizál. S a végén robban ki a dráma, amit eddig csak szorongva sejtettünk. A jelenetek alig hogy felvillannak ezekben a párbeszédekben és monológokban, s az eseményeknek csak szaggatott körvonalaiból sejlik elő a drámai tartalom. Mi ez, ha nem stilizálás: megragadni azt a legkevesebbet, amivel még ábrázolható valami, amihez a többit a hallgató képzeletének kell hozzáadnia. És maga az a „legkevesebb” is minden, csak nem reális: a rendkívüli, szorongató előjelek közt a madarak hallgatása az erdőben már szinte szürreális módon akarja érzékeltetni a baljós előjeleket látó férfit és a mindenáron megnyugtatni akaró asszonyt. Valószerűtlen részletekkel tesz elhihetővé lélektani helyzeteket. Annyira magasból láttat, hogy szinte már nem is látjuk, csak halljuk az eseményeket. Valami elmosódó távolságban látunk mindent, ahonnan a hangok tisztábban jutnak el hozzánk.