A HISTÓRIA TOVÁBBÉLÉSE


FEJEZETEK

SZÓBELISÉG

A história a históriázás után új életre kelt. Átmeneti jellegének megfelelően kétféleképpen is folytathatta életét: olvasni tudó és szerető emberek kezében a nyomtatvány olvasmány lett, melyet a kíváncsi érdeklődők ismételten elolvashattak.

Olvasni alig tudó vagy nem is tudó emberek között, a szóbeli hagyományokat még elevenen fenntartó közösségben viszont mint ének, énekes szöveg terjedt és gyökeresedett meg. Az ének elterjedése vagy közvetlen, vagy közvetett módon történt. Közvetve az olyan félig-meddig „hivatásos” énekesek révén, mint az énekes koldusok, kántorok vagy búcsúi előénekesek, akik alkalomadtán maguk is készíthettek históriát, de még inkább a kész és főleg sikeres históriát – mely céljuknak megfelelt – iktatták énekeik közé, és azt több helyen ismételten elénekelték. Főleg a szent csodatörténetekkel történt meg, hogy a koldusok éppúgy, mint az énekvezetők – pl. búcsúkban – énekeik közé vették. A koldusok szívesen megtették ezt a köszöntőkkel, melyekkel házról házra járhattak. Az árvákról vagy a csodás megtérésekről, esetleg a gonoszok büntetéséről szóló történetekkel is a legtöbb helyen sikerre számíthattak.

E históriai eredetű énekeket aztán a koldusok, de az előénekesek is mint énekeket adták elő, és ha pl. egy-egy búcsúi menetben csak egyszer-kétszer került is rájuk a sor, az énekre fogékony személyek a közkeletű dallammal előadott szövegekből a lényeges strófákat meg is tanulhatták. A koldusénekeket pedig egy-egy búcsújáró helyen vagy faluban annyiszor hallhatták, hogy az is könnyen a „fülükben maradt”.

A históriatanulás másik módja a közvetlen elsajátítás volt, amikor a históriástól hallották énekelni, majd a szöveget megvették, és esetleg ott a helyszínen maguk is {5-394.} próbálgatták, legalábbis a dallamot. Persze a históriát azért nem mindenki tanulta meg egyformán. Az énekfenntartó közösség tagjai között igen nagy különbség lehetett, és köztük a históriatanulásban vagy -terjesztésben elsősorban azok jöhettek számításba, akik kiemelkedő énektudással rendelkeztek, akik szűkebb környezetükben az éneket vezették, kezdeményezték, és akik révén az új dalok elterjedtek. Ezek az előénekesek szokták hozni a legújabb dalokat, és ezek révén bővült legeredményesebben a közösség énekrepertoárja.

Ha aztán ezeknek valamely história megtetszett, azt is megtanulták és énekeik közé iktatták. A tapasztalat szerint ennek nem volt különösebb akadálya, ha az stílusában megfelelt, és tartalma is érdekes volt, azaz ha némileg hasonlított az újabb típusú balladákhoz. Kisebb változtatásra minden énekesnél sor kerülhetett.

Az átvett históriák egyébként jól megfértek a már hagyományosnak tekinthető balladák között, még ha stílusuk rikítóbb volt is és a történetük borzalmasabb. Újabb típusú balladáink között egyébként sok hasonló található. Az énekes közösség általában nem tett különbséget köztük. A história szót is leginkább azok ismerték és használták, akik a történetet közvetlenül a históriástól hallották. A többiek számára, akiknél ez a közvetlen élmény hiányzott, a história éppúgy „nóta”, „hosszú nóta”, „szomorú nóta” vagy éppen „történetes nóta” volt, mint ahogy a balladát is annak nevezték. A ballada elnevezés mint műszó csak újabban, nemegyszer a gyűjtők révén terjedt el a szokásos „hosszi nóta” kifejezés helyett.

Így aztán egyes históriák is helyet kaptak abban az epikus dalanyagban, melyet egy-egy énekfenntartó közösség énekelt, és amelynek jellemző darabjait a balladák alkották. Éppen ezért újabb balladagyűjtőink ismételten találkozhattak velük, némelykor még közvetlen históriai emlékükkel is. Vargyas Lajos kiskunhalasi gyűjtésében nem egy énekes hozzáfűzte énekéhez azt a megjegyzést, hogy „históriástól hallottam” (Vargyas 1954). De ugyanúgy több újabb keletű ballada históriai eredete közvetlenül nyomon követhető a legutóbbi erdélyi gyűjteményekben is.

Mire mutat mindez? Ha most, a história felbomlásának időszakában, a históriázás gyakorlatának megszűnése után ilyen erős nyomai észlelhetők a história és ballada kölcsönhatásának, milyen mértékű lehetett ez akkor, amikor a história még virágjában állt, és a balladafenntartó közösség is eleven hagyománnyal rendelkezett, olyan erős hagyománnyal, mely képes volt szüntelen megújulni, témáját bővíteni, és az énekhagyományba került esetleg érdesebb felületeket igen gyorsan eltüntetni, azaz az „idegen”, új dalt, a históriát beolvasztani.

E folyamat nyilván igen összetett módon zajlott, és volt eset, amikor az idegenszerű éneknek semmi esélye sem volt a meggyökeresedésre. Máskor pedig ugyanez hihetetlen gyorsan és széles területen ment végbe.

S ha ez így volt, úgy a népi énekanyag bővítésének egyik módját mutathatjuk fel a históriás tevékenységében, azt a módot, amely évszázadok óta közvetítette, „felkínálta” az egyéni leleményű énekeket az énekes közösségnek, amely azokból válogathatott és átvett. S minthogy a szóbeliség és az énekek fenntartói is igen rétegezettek lehettek, és e rétegek ízlése idővel sokat változott, az átvett dalok igen széles skálán helyezkedhettek el.

A históriák szüntelen áramlása, felkínálkozása és esetleges elfogadása pedig nemcsak az énekanyag felfrissítéséhez járulhatott hozzá, hanem azon túl annak a közízlésnek, stílusnak a megváltozásához is, amit a szóbeliségben élők képviseltek.

{5-395.} Mindennek alapja valójában az az életformaváltás volt, amely a parasztság polgári fejlődésében bekövetkezett, és amelynek eredményeképpen minimálisra csökkent kultúrájában a szóbeliség, és helyébe az írásos művelődés különböző formái léptek.

A MŰFAJ TOVÁBBI ALAKULÁSA, A HÍRVERS

A história nemcsak a nyomtatott szöveglaptól szakadhatott el, és mint ének került a szóbeliségbe, hanem előfordult az is, hogy az ének kopott el mellőle, a verses szöveg pedig önálló életre kelt és mint hírközlő olvasmány élt tovább. Ezzel lényegében a história elérte utolsó fejlődési fokát. Ezt a verses újságot a Dunántúl egyes vidékein (Somogy, Tolna megye) külön kifejezéssel is illették, ez volt a hírvers.

Bizonyos mértékben a tartalma is módosult, hiszen általában nem egy-egy nagyobb eseményt dolgozott fel, mint a história, hanem több apró hírt, a köznapi élet kisebb-nagyobb eseményeit. Ezzel tematikailag tovább szűkült, azaz mindinkább alkalmazkodott a falusi, mezővárosi, polgárosodó parasztság igen szűk körre terjedő érdeklődéséhez.

Érdekes viszont, hogy a verses hírközlésnek ebben az utolsó stádiumában, amikor talán leginkább megközelítette a hivatalos és kötetlen formában megjelent társukat, a napilapokat, még mindig mennyi nyomát őrizte a hajdani énekhagyományoknak, melyekből végül is teljesen kinőtt. Úgy látszik, a verses forma önmagában is olyan konzerválóerő, ami az ének eltűnése, lekopása után is képes felidézni a hajdani előadás teljesebb képét: az énekes előadást. S ezzel nem pusztán az olyan énekesi versközlő formulákra kívánunk utalni, amelyeket fent már idéztünk – amelyek pl. a vers meghallgatására hívnak fel –, hanem az olyan kerek történetekre, amelyek nyilvánvalóan a szóbeliségben, éneklés közben csiszolódtak ki, és amelyeket a hírversíró is kevés változtatással szövegébe iktatott. Csak pár strófát idézünk ennek bemutatására Tóth Pál József szakcsi hírversíró szövegéből:

Hallottad hogy mi az újság Koppányban?
Hogy egy embert megöltek az utcában,
A korcsmában összevesztek az éjjel,
A sógora agyonszúrta egy késsel.
Még húsvétban megették a szenteltet,
A korcsmában rá itták a vöröset
A vörös bor a sonkára jól csúszott,
Akkor éjjel még halált is okozott.
Az édesanyja csalta haza a fiát,
Két sógora nagykéssel az utcán állt,
Édesanya ráborult a fiára,
Agyonszúrták saját szeme láttra.
{5-396.} Jaj Istenem, jaj de nagyot vétettem,
Sógoromat egy nagy késsel megöltem
Vasas lábam szomorúan zörgettem
Jaj Istenem, hogy a szabad életem.

Hasonló strófákat még bőven idézhetnénk. Némely esetben közismert balladai szöveget, pl. Farkas Julcsa balladáját alakították át úgy, hogy a megrázó esetből vérforraló, szinte lázadó hangú bemutatás lett. Ilyen pl. az a hírvers, amit Nagy Kovács István őrzött meg Tóth Pál József nyomtatásban meg nem jelent versei közül:

Hármat füttyent a fekete masina,
Jaj, Juliska beleesett a dobba,
Álljon meg hát a masina egy szóra,
Mert Juliska beleesett a dobba.
Piros vére csorog le a polyvára,
Cafatokba hull a piros szoknyája,
Megállhat már a fekete masina,
Lábak nélkül maradt ott a Juliska.
Gyémánt ragyog az uraságné nyakába,
A masinadobnak nincsen deszkája.
Szépen verte nagysága a zongorát,
Ablaka alatt hogy vitték a Juliskát.
Jertek lányok öltözzünk föl fehérbe,
Kísérjük ki a szakcsi temetőbe.
Eresszük le a sötét sírgödörbe,
Isten veled jó pajtásunk örökre.

A hírvers tehát egy-egy nagy esemény leírása helyett sok apró történetet foglal egybe, a falusi emberek és főleg a szegénység ügyes-bajos dolgait. Mindez azzal járt, hogy a szenzációs esetek helyett inkább a köznapi életet és a falusi szokásokat mutatták be. S bár e versek olykor igen gyenge kivitelűek, és megfogalmazásuk nemegyszer torz, hiszen többnyire a különöset, nevettetőt kereste írójuk, mégis igen érdekes és eredeti dokumentumok, hiszen az igényesebb írásban járatlan parasztemberek írták sorstársaik számára. Olyan szokásokat, hiedelmeket vagy éppen speciális, esetleg torz helyzeteket rögzítettek, melyek megfelelően értelmezve segíthetnek közelebb hozni és megérteni egy ma távol álló világ eltűnt figuráit, szemléletét és belső, zárt életét.

A história tehát jellegzetesen átmeneti műfaj, melynek jelentősége éppen abban áll, hogy más műfajokat kapcsol össze, anyagot közvetít, és közben maga is igen érzékenyen idomul a lehetőségekhez.

Létrejötte összefügg az írás-olvasás terjedésével, és akkor, amikor az első nyomtatványok megjelentek, a hajdani epikus énekköltészet hagyományából bizonyos jellegzetes formai elemeket átvéve, ezt az énekhagyományt továbbéltette. Ez az átmeneti műfaj az írással elsőként megismerkedő felső körökben jelent meg, hűen tükrözve azok műveltségét, {5-397.} életszemléletét és stílusát. A többi réteg ekkor lényegében mint énekkel ismerkedhetett meg vele, ha előadásán jelen volt.

Ahogy viszont az írás-olvasás terjedt, a műfaj társadalmi bázisa is bővült, illetve azokra a rétegekre terjedt ki, amelyek éppen ismerkedtek a művelődési formával. A 19. század elején kezdett végül is parasztivá válni, a parasztság között legnagyobb fellendülését kb. a múlt század végén érte el.

Fejlődése során a műfaj rendkívüli módon tudott alkalmazkodni az őt fenntartó rétegek műveltségéhez és szellemi szintjéhez. Állandó, szoros kapcsolatban állt a szóbeliséggel, amelyből gyakran töltődött fel anyaga, hogy ezáltal az új eseményeket is sikeresebben közvetítse.

S végül, ahogy a szóbeliség visszaszorult, a műfaj is átalakult és pusztán mint verses krónika maradt fenn. Olyan krónikaként, amely a korabeli paraszti élet, szemlélet több jellemző vonását is képes volt megörökíteni.

A história mint közbülső műfaj főleg közvetítése révén vált jelentőssé, s azonkívül mint átmeneti műfaj gyorsan átalakult, átvezető kapcsot jelentett a hajdani epikus énekköltészettől napjaink modern hírközlő eszközéig.