RÍTUSÉNEKEK

A szentiváni ének

Rítusénekeink közül igen nagy irodalma van a szentiváni éneknek. A szentiváni ének első feljegyzése 1854-ből Kolonból származik (Kelecsény 1854). Ennek az éneknek a változatait körülbelül az 1960-as évekig énekelték a szentiváni tűzgyújtással kapcsolatosan, tehát a rítusénekek életét mintegy száz éven át kísérhetjük nyomon. Ugyanakkor hazánk más tájain egy másik, rövidebb éneket énekeltek a tűzgyújtáskor, miután azonban a tűzgyújtás szokása is nagyjában-egészében eltűnik, a magyar nyelvterületen ez az ének is lassan feledésbe megy.

A szentiváni éneksorozat több, egymástól valójában független részből áll. Az ének hosszúságát az indokolja, hogy elég hosszú ideig tartott, amíg a falvak leányai átugrották a tüzet, és ezt a szertartást végig énekkel szokták kísérni. Egyes részei párosító énekek, ahol leányokat és legényeket teljes nevükön említenek, varázsolnak össze.

A szentiváni ének tudományos irodalma jelentős, különösen Marót Károly volt az, aki részletesen elemezte a tűzugrás szokását és a vele kapcsolatos éneket (Marót 1939; 1940). A Nyitra megyei változatok feljegyzői között elsősorban Kodály Zoltán és Manga János nevét kell kiemelnünk (MNT II.).

A szentiváni énekeket éppúgy, mint a tűzgyújtás szokását elsősorban a nyári napfordulóval szokás kapcsolatba hozni. Európa mérsékelt égövi zónájában azonban a napfordulók közvetlenül nem észlelhetők, s az európai vagy a magyar parasztság gondolatvilágában a nyári napforduló különösebb jelentőséggel nem bír. Ahol tehát a paraszti költészetben és rítusban a nyári napfordulóra való utalás van, az általában vallásos-tudományos eredetű, az egyházon s a művelt rétegeken keresztül került a parasztsághoz. (Más a helyzet az északabbra lakó népeknél, ahol a nap „fordulása” közvetlenül észlelhető, s nagy szerepe van a népi gondolkodásban is.)

A Nyitra megyei szentiváni ének tehát nagyjából a következő összetevőkből áll:

1. Leíró szakaszok, amelyekben a tűzgyújtásra és a tűz körüli elhelyezkedésre történik utalás:

Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk,

Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok,

A másikon űnek szíp öreg emberek,

Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok,

Negyediken űnek szíp ifju leginyek.

(Kolon, Nyitra m. Kodály Z. gy.; Ethn. 1909: 16)

2. Olyan szakaszok, amelyek egyszerre utalnak a nap egyházi jellegére, továbbá a rövid éjszaka és hosszú nappal tényére. Ugyanakkor ezek a szakaszok erotikus célzásokat is tartalmazhatnak:

Tyüzit megrakatya velágos Szent János,

Velágolj, velágolj, csak aggyig velágolj,

Mig én nálad leszek. Ha én tőled elmék, te is

elalugyál.

(Ghymes, Nyitra m. Kodály Z. gy.; Ethn. 1909: 34)

{5-572.} 3. A Nyitra megyei szentiváni énekekben szereplő egyik motívum valamilyen kapcsolatban együtt szerepelteti Szent Jánost – akit az egyház ezen a napon ünnepel – és Szűz Máriát. Ez a kapcsolat nem túlságosan világos, talán valamely elfelejtett egyházi ének hatása is továbbcseng benne.

Mëgrakata a Szent János a Szënt Iván tüzét,

Hëj világi, világi, világi Szënt János!

Elmëk anyám, elmëk Máriját szolgálni,

Máriját szolgálni, Szënt Fiját dajkálni.

(Tésa, Hont m.; MNT II. 270)

Költőiségében, mitikus összefüggéseiben különösen jelentős a Kelecsény József által 1854-ben közölt változat Kotonból:

Lassan csendéjétek én apró deákjaim,

Hogy aludjék Mária napfelköltig.

Arany hajo Mária renditsd alább a napot,

Hozd estére a holdat, a hol az nap elnyugszik,

Máriában elnyugszik.

Roppanj gyivó, mogyoró levél alá.

(MNT II. 255)

4. Olyan versszakaszok, amelyeknek nincs kapcsolata sem a napfordulóval, sem az egyházi jelleggel. Ezek a következők:

a) Párosító énekek („Ki lovai vannak a nagy hegyek alatt…” kezdetű szakasz és a „Magas a rutafa…” kezdetü szakasz, amelyekben leány- és legényneveket párosítanak össze).

b) A virágok vetélkedése néven ismert ének, amelynek betétjellege azonnal feltűnik, hiszen ezt az éneket a szentiváni énektől elválasztva is ismeri népünk, különben Európaszerte népszerű, a középkorra visszamenő certamen.

c) Néhány olyan motívum, amely ma már teljesen érthetetlen, mint a „Ha én volnék a budai nemes asszony…” kezdetű szakasz. Néha egy olyan szakasz is szerepelhet, amely a szentiváni tűzben megfüstölt növényekre vonatkozik.

Mindezek az énekrészek különböző összetételben, illetőleg változatokban szerepelnek a Nyitra megyei szentiváni énekekben.

Már említettük, hogy a magyar nyelvterület más részén ez az éneksorozat nem volt ismeretes. Helyette leginkább a Kálmány Lajos által Sziltéren feljegyzett ének változatait énekelték:

Virágos, szent János!

É’czakád világos.

Még előtted löszök,

Tüsztöletöt töszök,

Csak addég világos

Lösz, osz’tán homájos.

(Kálmány 1881–1882: I. 107)

{5-573.} A magyar folkloristák a századforduló körül azt a hipotézist állították fel, hogy a szentiváni ének a környező szláv népek hasonló énekeivel állott valamilyen kölcsönhatásban. Ez azonban csak a motívumok általános jellegére vonatkozik, amennyiben a szlovák és a horvát énekek szintén utalnak rövid éjszakára, szerelemre és júniusban nyíló virágokra, de sem szövegük, sem dallamuk nem tekinthető a magyar énekek pontos megfelelőjének. Így a szláv kölcsönhatás hipotézisét nyugodtan elvethetjük, s megállapíthatjuk, hogy a hosszú szentiváni ének a magyar népköltészet sajátos alkotása. Régiségét éppen a ma már érthetetlen szövegrészek is bizonyítják. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy szövegében, dallamában egyaránt esztétikailag magasrendű alkotás, amely azonban a tűzgyújtás és tűzugrás szokásának elhalása után feledésbe ment volna, ha Kodály Zoltán és mások feldolgozásai nem tartották volna fenn emléküket.

A regösének

Az előbbiekben tárgyalt szentiváni ének a nyári napfordulóhoz fűződik, anélkül azonban, hogy a szentiváni ének világosan utalna erre a tényre; mint láttuk, csak burkolt és félreértett célzások vannak a napforduló tényére, éppúgy, mint az ünnep egyházi jellegére, vagyis Keresztelő Szent János ünnepére. Nagyjából hasonló a helyzet a téli napforduló körüli időszak legarchaikusabb rítusénekével, a regöléssel.

Mint már említettük, az első regösének-szövegeket is csak a 19. században jegyezték fel. Az érdeklődés viszont a századforduló körül egyre fokozódott iránta. Sebestyén Gyula 1902-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény IV. és V. kötetében adta közre gyűjtése eredményét, és külön monográfiát, szentelt a regösének történelmi eredetének.

A regölés a télközépi szerencsekívánó köszöntés Kelet-Európában mindenütt ismert szokásának magyar változata. A kelet-európai népek általában a szokást a Calendae Januariae valamely származékszavával jelölik (román colinda, görög kalanda, ukrán kolyadka stb.). A magyar regölés azonban feltehetőleg finnugor eredetű szó, amely nyelvészeink szerint etimológiailag összefügghet a sámánok révülésével, extázisba esésével (Pais 1975: 109–116).

Amikor a 19. században a figyelem a regölés szokására irányult, az a Nyugat- és Délnyugat-Dunántúlon virágzott, továbbá regöltek még Udvarhely megye néhány községében is.

A történelmi-nyelvészeti vizsgálat arra az eredményre vezetett, hogy a regüs szó ’királyi szórakoztató’ (együttivó, combibator) értelemben a középkori oklevelekben is előfordul. A 16–18. századig a kalendáriumokban a vízkereszt utáni első hétfőt regelő hétfőnek nevezik. Heltai Gáspár a „regelő het”-et említi (1552), amikor az emberek isznak, tobzódnak, lakoznak, ez szerinte az ördög nagy ünnepe. A regölés szokásának történelmi előzményeiről tehát van némi ismeretünk, regösének-szövegeket azonban nem sikerült a 19. század előtti nyelvemlékekben fölfedezni.

Az utolsó két évszázadban a Dunántúlon elsősorban a legények jártak regölni (bár néhol a felnőtt férfiak regölésére is vannak adatok), mégpedig elsősorban olyan házakhoz, ahol eladó lány volt. A regölés fő időpontja István vértanú ünnepe volt, de eltarthatott egészen újévig vagy vízkeresztig. A regösök a múlt században még néha állatneveket is viseltek, amiből esetleg korábbi állatalakoskodásra lehet következtetni. Láncosbotjukkal {5-574.} és más, zajt keltő eszközökkel (pl. a „biká”-nak, „szötyök”-nek nevezett, hólyaggal bevont köcsöggel) jelentek meg a házaknál, és elénekelték a varázséneket.

A regösének egyik állandó összetevője a termékenységvarázsló rész, amelyben a regösök a gazdának, feleségének és háznépének termékenységet és bőséget kívánnak a következő esztendőre, továbbá egy párosító rész, amelyben legényt regölnek össze a leánnyal. Mindezeket megelőzheti egy epikus bevezetés. Itt az énekesek első személyben beszélnek, elmondják, hogy hosszú, fáradságos útról jöttek. Néha megemlítik, hogy nem rablók, hanem Isten követei, és szó esik természetfölötti látogatókról is:

Kelj fël gazda, kelj fël,

Szállott Isten házadra,

Sorjával, seregével,

Szárnyas angyalával,

Terítëtt asztalával,

Tele poharával.

(MNT II. 823)

Az epikus bevezetőhöz tartozhat a csodaszarvasról szóló énekrészlet is. Tiszta folyóvíz keletkezik, melyet pázsit fog körül, azon csodafiúszarvasok legelésznek. A csodaszarvas ezer ága-bogán misegyertyák gyulladván gyulladnak, oltatván alusznak. A versszakokat refrén zárja le („Hej, regö-rejtem”, „Réjtököm régi törvény” stb.).

A regösénekben szereplő csodaszarvas régi mitikus képzet élő népköltészeti változata. A szarvas évezredek óta sok európai-ázsiai népnél (sőt az amerikai indiánoknál is) a csillagos ég jelképe. A szarva hegyén tündöklő gyertyák a csillagokat jelképezik; néhány énekváltozatban a szarvas a Nap és a Hold képét is ott viseli magán.

A bucsui (Vas m.) regösének e motívumokhoz még továbbiakat is fűz. (A bucsui regöséneket Sebestyén Gyula gyűjtötte 1899-ben, de akkor már a regölést nem gyakorolták, csak néhány idősebb ember emlékezett rá.) Ez az ének részben vallásos, részben mitikus mozzanatokat tartalmaz. Utalás történik három rejtélyes madárra, melyek közül az egyik Szent Péter, a másik az úr Isten, a harmadik Szent Mihály arkangyal. Az ének refrénje ismét az asztrálmitológia területére utal:

Kelj föl huld, në mënj be;

Világositsad magas mënyországot,

Ugy mënj Jëruzsálëmben!

(MNT II. 951)

Egy tölgyfa alatt kemény pázsiton, széken ül Mária, és bölcsőben ringatja fiát, a fényes Jézust. A következő részben a csodaszarvas első személyben szólal meg, elmondja, hogy ő az úr Isten követe, és Szent István királyt szólítja meg. (A regösénekekben láthatólag egybeolvad István vértanú és I. István magyar király emléke.)

A regösének keletkezési idejéről eltérőek a vélemények; elképzelhető, hogy a magyarság már mai hazájába való érkezésekor megünnepelte a téli napforduló ünnepét, s a csodaszarvasról szóló ének egy változatát már akkor is ismerte, s ez később keresztény elemekkel bővült, de az sincs kizárva, hogy itt, az új hazában alakult ki a mitikus-mágikus ének. Az asztrális szarvas motívuma román és bolgár kolindákban is előfordul, ezek {5-575.} mégsem tekinthetők a magyar regösének közvetlen párhuzamainak. A szarvain csillagokat hordozó szarvas motívuma előfordul a középkori latin krónikákba illesztett legendákban is (a váci székesegyház alapítása).

Hasonló módon István protomartir és István nevű királyok kontaminációja nemcsak hazánk területén fordult elő, hanem a rajnai németeknél, sőt a svédeknél is (Vargyas 1979; Szendrei J. 1974: 65–123).

A regösének dallamára vonatkozó vizsgálatokat Vargyas Lajos foglalta utoljára össze (Vargyas 1979).

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a regösének nagyon archaikus rítusének, és a magyar folklór egyik kiemelkedő értéke. Motívumai sem a keresztény vallásból, sem a 19. század néphitéből nem magyarázhatók. 19–20. századi továbbélésük hírt hoz régebbi századok mindörökre elnémult szóbeli költészetéről, hiszen feltehetőleg a magyarságnak más varázsénekei is voltak a regöséneken kívül, de ezek nem maradtak ránk, míg Délkelet-Európa más népeinél – az eltérő történeti-társadalmi fejlődés következtében – a téli napforduló varázsénekei közül igen sok megérte a századfordulót (lásd pl. Bartók 1966).