PRÓZAI SZÖVEGEK


FEJEZETEK

A népszokások költészetének egy kis csoportja prózában elmondott szövegekből áll. Ezek többsége szokást, rítust magyarázó szöveg.

A cselekményt magyarázó szöveg része lehet a rítusszövegnek is, elmondása kötelező lehet, s maga is feltétele lehet a cselekmény hatékonyságának. Más esetekben azonban ez a magyarázó történet elmondásra nem került, csak a cselekményt végzők tudatában élt, vagy pedig teljesen feledésbe ment.

Példaképpen említsük a Nyugat-Magyarországon ma is gyakorolt tuskóhúzást a hozzá kapcsolódó tréfás lakodalmi szertartással (rönkhúzás, faházasság, mókaházasság stb.). Ennél a különben dramatikus jellegű szokásnál a cselekményt megindokoló eredetmagyarázó történet szintén része a rítusszövegnek, és kötelezően előadásra is kerül. (Miért kell tuskót húzni?) Más dramatikus vagy nem dramatikus jellegű szokásoknál is a szokásmagyarázó történet kötelező érvényűen előadásra kerülhet.

Más szertartásos szokásoknak is van prózai monológszerű szövege, mely ilyen módon része a szertartásos költészetnek. Prózában hangozhat el pl. lakodalom alkalmából a vendégek meghívása, néha prózai a menyasszony-búcsúztató, a vőfélyek mondókájában is egymást válthatják a prózai és verses részek.

NÉPI SZÍNJÁTÉKOK

Az előbbiekben már említettem, hogy magyar nyelvterületen a népi színjátszás elsősorban a népszokásokhoz kötődve jelentkezett. Szokásoktól független, párbeszédes formájú népköltészeti alkotásokat a magyar nép alig ismert.

Az európai népi színjáték ritkán elhatárolható, és nemcsak a művészet körébe tartozó jelenség. A falu általában nem képes létrehozni és fenntartani azt a speciális intézményt, amit színháznak nevezünk. A színjátékszerű jelenségek keretét többnyire a népszokások szolgáltatják. Ezekben megtaláljuk ugyan a színjátszás alapvető kritériumát, a szerepjátszást, de a művészi önkifejezésre való törekvéshez többnyire másféle cél is csatlakozik: {5-578.} a mágikus ráhatás, társadalombírálat és ítélkezés, vallásos megemlékezés, oktatás stb. Ezen túl pedig az élet ünnepi alkalmait általában szertartásos szerepjátszással teszik ünnepélyessé, a „rites de passage”-ban mindenki előre megszabott szerepet játszik, mely alkalmat ad egyéni érzelmeinek hagyományos kifejezésére vagy esetleg azok elpalástolására. A menyasszony boldog és szemérmes, mert szerepe ezt kívánja, a rokonát sirató családtag tragikus szerepet játszik, akár egyezik ez az érzelmeivel, akár ellentétben áll. A népszokásokban a viselkedésmód, a „szerep” készen áll a közösség számára, csak alkalmazni kell az adott szituációhoz. Mindez már egymagában is nehézzé teszi a terület elhatárolását és definiálását.

Másrészt, míg a népköltészet más csoportjainál lehetséges a szövegeknek az előadástól független elemzése is, a színjátéknál a „darab” és a színészi tevékenység együttesen alkotja azt a művészi jelenséget, amit vizsgálni kell. Ez természetesen nemcsak a népi színjátékra vonatkozik. A színjátékelmélet, a színházesztétika általában a színjátéknak mint komplex művészetnek a törvényeit keresi, a drámai szöveg és a színészi tevékenység egységében, továbbá a nézőkhöz való relációjában – s még más összetevőivel együtt.

Kérdés továbbá, hogy egyáltalán indokolt-e a dráma szó használata a népköltészet esetében. Amíg a színjátszás a legősibb művészetek közé tartozik, a dráma a szó irodalomelméleti használatában már a specializálódás igen magas fokát jelenti.

A népi színjátszáshoz fűződő szöveg szerkezetében már csak ritkán felel meg az irodalmi dráma szerkezetének, úgy, ahogy az Európában a reneszánsztól a századfordulóig érvényben volt, s amelynek egyik fő elve a tiszta dialógus, tehát a szereplők – szerepüknek megfelelően – első személyben beszélnek és ágálnak; a színpad a tökéletes illúzió keltésére törekszik, s a szerző álláspontja is a szerepeken keresztül, indirekt módon jut kifejezésre. E tisztán párbeszédes kompozíciós forma viszont a népi színjátékra nem általánosan jellemző. A sor elején áll az olyan mimikus játék, tánc, amelyhez szöveg egyáltalán nem járul. Máskor varázsmondóka kíséri a szerepjátszást. Kísérheti továbbá lírai dal, illetőleg epikus jellegű ének vagy próza. A magyar népköltészetben például elég ritka az olyan tisztán párbeszédes, több szereplő szájába adott drámai szöveg, amely teljesen megfelelne az irodalmi dráma szokott formájának, s az ilyen szövegek is gyakran irodalmi előképekre – misztériumokra, iskoladrámákra – mennek vissza.

Más szempontból sem felel meg a népi színjáték az irodalmi drámaelmélet minden követelményének. Abban csaknem minden drámaelmélet megegyezik, hogy a dráma konfliktust, küzdelmet fejez ki. Cselekménye szemben álló erőket tételez fel, lényege – mint Brunetière meghatározta – a meghatározott célra törekvő, az eszközök között tudatosan választó akarat stb. Nézzük azonban konkrétan, hogyan történik a „konfliktusos cselekmény megjelenítése” a népköltészetben, ahol a tradíció kötőereje sokkal nagyobb, az alkotó szándéka, újító javaslata egész másként érvényesül, mint az irodalomban.

Ha az európai népi színjátékról beszélünk, a megjelenített konfliktus legegyszerűbb, de már művészi szándékú formáját az ún., vetélkedőjátékokban találjuk. A vetélkedés lehet komoly vagy tréfás, a vetélkedő felek lehetnek emberek, de allegorikus szereplők is: vetélkedhet a részeges asszony és férje, a vőfélyek, de vetélkedhet a tél és a nyár, a böjti étel és a zsíros étel, a jó és a rossz. A dialektikus ellenpár, melynek összeütközése előttünk lejátszódik, kapcsolatban állhat az idő fogalmával, a keletkezés és elmúlás tényével (óév és újév küzdelme, a hónapok vetélkedése).

A szemben álló erőket egyének vagy csoportok képviselik, a küzdelmet mimikusan {5-579.} eljátsszák vagy versenyjátékokkal teszik szemléletessé. A megjátszott küzdelem egyik leggyakoribb formája a kardtánc. Az ellentétes erők perszonifikált megjelenése történeti köntösben is gyakori. Az európai népi színjátszás egyik tipikus alcsoportja a moreszka, melyben a megütköző fehérek és mórok (illetőleg törökök) és kísérőik különböző történelmi neveket is viselhetnek. A játék és a párbeszéd hasonló, mint a fenti típusoknál. Ilyen pszeudo-történeti játékok szüntelenül keletkezhetnek régi, mágikus játékok átértelmezése során is, hiszen szinte csak napjainkban alakult ki a mohácsi busójárásban a „sokacok és törökök” megütközése. Hasonló elv nyilvánul meg a vallásos játékok, a misztériumok és moralitások jó részében is, mikor az ellentétes erőket közérthető perszonifikációk, angyalok és ördögök, erények és bűnök képviselik. A középkor végén és az újkor kezdetén különösen népszerűek voltak az allegorikus játékok, amelyek könnyen átvezettek a reneszánsz dráma kezdeti jellemábrázolásához. A korai reneszánsz dráma színpadi hősei valójában sokszor történeti nevet viselő, de jól felismerhető allegóriák; a Hiúság, Hatalomvágy vagy a Kapzsiság perszonifikációi. A népi színjátszás az allegorikus játékok irodalmi divatjának eltűnése után is megtartotta ezt a konstrukciót. Jellemző, hogy a 17. századi allegorikus Comico-Tragoedia egyik jelenetét századunk negyvenes éveiben is előadták még Erdélyben mint farsangi játékot (Dúsgazdagolás vagy Ördögfarsang). A játék nyilván az irodalomból került a népköltészetbe, de a folklorizáció módja is igen tanulságos, éppúgy, mint a tárgyválasztás és a vetélkedő forma. A vetélkedőjáték egyszerű típusára igen jellemző az a felépítés, amit „behívóformának” nevezhetünk. Az egyik szereplő a színre lép, megnevezi magát, s behívja a következő szereplőt, aki szintén megnevezi magát. Miután így a játék szereplői mind színpadra kerültek, a főhősök harcra hívják ki egymást, és megtörténik a tényleges párviadal, mely az egyik fél győzelmével és néha a másik halálával, majd feltámadásával végződik. Mint láttuk, a vetélkedőjáték vonatkozhat az időfogalomra, természeti jelenségekre, morális kategóriákra, társadalmi ellentétekre. Egyik népszerű alcsoportja a bírósági tárgyalás forma. Ez a játék lehet komoly színezetű és tréfás is. A passiójátékok terjedelmének jó részét a bírósági tárgyalás, a tanúkihallgatások, az ítélet végrehajtása és a hős apoteózisa tölti ki. Ilyen felépítésű népi játék pl. a magyar Zsuzsánna játék. A vetélkedőjátéktól eltérnek felépítésükben azok a népi bohózatok, ahol nem egymással szemben álló erők és eszmék küzdelmét elevenítik meg, hanem az egyénnek vagy egy bizonyos csoportnak az általánostól eltérő és többnyire nevetségesnek tartott vonásait gúnyolják. E csoportba tartoznak a bohózatok, melyek a mindennapi élet visszásságait mutatják be. E csoportot egyszerre jellemzi egyfelől a rögtönzés, az aktualizálás, másrészről a sztereotípia. (A hivatásos népi mulattatók műsora is elsősorban e színjátéktípusra épül, amely kétségkívül fontos társadalmi szükségletet elégít ki.)

E játékok életkorok, emberi alaphelyzetek fonákságaira, sajátosságaira mutatnak. A felszarvazott férj, házsártos asszony, a süket, a falánk utánzó bemutatása mindig sikerre számíthat a népi (s a nem népi) színpadon. A helyes és helytelen viszonylatában komikusnak tűnik a szokatlan, az idegen is. Ezért ez a színjátéktípus szívesen mutatja be más népcsoportok vagy társadalmi osztályok, foglalkozások eltérő viselkedését, beszédét. E színjátéktípus elsősorban a sikeres utánzáson alapul, és többet épít a színészi teljesítményre, mint a vetélkedőjáték.

Ha most tematikusan vizsgáljuk a népi színjátékokat, akkor találunk misztériumokat és moralitásokat, amelyeket élő emberek vagy bábok segítségével adtak elő, bohózatokat, amelyek többnyire társadalombíráló jellegűek, és amelyeknek fő előadási alkalma {5-580.} farsang vagy lakodalom, továbbá olyan dramatizált játékokat, amelyek tárgyukat többnyire valamely népkönyvből, ponyvanyomtatványból merítik.

A szerepjátszást megtaláljuk néha a falusi iskolások játékos alakoskodásában is (Gergely-járás, Balázs-járás és más iskolai, egyházi vagy népi ünnepekhez fűződő dramatikus jellegű alakoskodó szokások), de ezek szövegét sem drámának, sem színjátéknak nem nevezhetjük.

A vallásos tárgyú színjátszás a katolikus országokban a középkorban érte el virágkorát, amikor a városi polgárság sorából szervezett laikus társulatok, céhek több napig tartó ciklusokban előadták az egész bibliai történetet a világ teremtésétől az utolsó ítéletig, és ezen túl a szentek, mártírok élettörténetéből is készültek hasonló játékszövegek. E műfajt misztériuminak szokás nevezni, az allegorikus szereplőket, Erényeket és Bűnöket felvonultató alfaját pedig moralitásnak.

A 16. századtól kezdve a városi polgárság misztériumjátékai fokozatosan eltűnnek, de a vallásos játékok fennmaradnak a felekezeti iskolák színpadán és a falu életében. Míg a középkori városi misztériumok legfőbb tárgya a passió előadása volt, a magyar falusi játékok a karácsonyi, vízkereszti történeteket részesítették előnyben. Hazánkban a karácsonyi, vízkereszti játékokat betlehemes játéknak, illetőleg csillagozásnak, háromkirályjárásnak nevezik.

A karácsonyi-vízkereszti játék legrégibb emlékeit Magyarországon a latin nyelvű liturgikus játékok képviselik, amelyek a 11. századtól kezdve az istentisztelet részét képezték. A középkorból magyar nyelvű karácsonyi játékszöveg nem maradt ránk, a német ajkú felvidéki városok számadáskönyveiben azonban többször utalnak karácsonyi-vízkereszti misztérium előadására. Ismeretes volt hazánkban is a karácsonyi jászolállítás szokása, amely a karácsonyi játékok létrejöttének egyik fontos alkotóeleme volt.

Karácsonyi-vízkereszti játékaink életében a második, jobban ismert időszak a 17–18. század. A vízkereszti csillagéneket már a 16. században is említik. A 17–18. században főleg az iskolások és a laikus vallásos céhek előadásairól szólnak a tudósítások. A legrégibb ránk maradt 17. századi karácsonyi-vízkereszti játékszövegek már igen sok hasonlóságot mutatnak a későbbi falusi betlehemes játékokkal, az ecsegi betlehemes játéknak egyes részeit még a 20. században is fenntartotta a szájhagyomány.

A 19–20. században a betlehemezés két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel s a bábokkal előadott karácsonyi játékot, az utóbbit bábtáncoltató betlehemezésnek nevezik. Ennek két táji központja volt: a Dunántúl (főleg Somogy) és a Felső-Tisza vidéke, bár szórványosan másutt is előfordult a karácsonyi bábozás.

Az élő szereplőkkel előadott betlehemezés hazánk egész területén ismeretes. A játékok előadói főként gyermekek, de pl. a székely betlehemes játékokat szinte napjainkig felnőtt férfiak adták elő; ritkábban lányok is lehettek a játékok előadói (pl. Mezőkövesden).

A karácsonyi játékok nagy népszerűségének több oka is van. A téli napforduló ideje már jóval a keresztény vallás kibontakozása előtt a dramatikus alakoskodások egyik jelentős alkalma volt az eurázsiai népeknél. Amikor a Római Birodalom január l-jét tette meg évkezdő napnak, az alakoskodások sora még bővült. A keresztény ünnep magába olvasztotta a régebbi elemeket, s a téli napfordulóhoz fűződő és évkezdő teátrális szokások összekapcsolódtak a betlehemezéssel. A lengyeleknél pl. a téli napforduló körüli hagyományos állatalakoskodás együtt jelentkezik a kis betlehem körülhordozásával és a köszöntők éneklésének szokásával.

A karácsonyi játékokban a bibliai történet emberileg is leghitelesebb mozzanatai {5-581.} kerülnek előtérbe. A játékok hangsúlyozzák a kis Jézus szegénységét, születésének nyomorúságos körülményeit. Ellenfele, Heródes király a földi zsarnokság megtestesítőjévé lesz, aki hatalmát féltve ártatlan kisdedeket gyilkoltat le. Jézust azonban nem tudja legyőzni, mert a karácsonyi újszülött nemcsak társadalmi jelkép, hanem egyúttal a karácsony táján újjászülető nap jelképe is. A karácsonyi mitikus dráma így egyszerre több síkon játszódik, és az ünnepi játék egyszerre példázza a társadalmi ellentéteket és a természet megújhodását.

A betlehemes játékok tárgya a bibliai történet, középpontjában magyar nyelvterületen a pásztorjáték áll. A mezőn alvó pásztorokat az angyal keltegeti, és az újszülött Jézushoz küldi. A pásztorok közt a főszereplő a süket öreg pásztor, akinek tréfás félreértései a humor fő forrását képezik.

A magyar játékok további mozzanatai a következők: a Szent család szállást keres. (Itt a játék bemutatja a szállást megtagadó gazda vagy kovács keményszívűségét és a keményszívűség büntetését is.) A pásztorok és a napkeleti királyok ajándékot hoznak a kisdednek. A játék részét képezheti Heródes találkozása a napkeleti királyokkal, tanácskozása vezéreivel stb., de ez külön vízkereszti játék tárgya is lehet.

Betlehemes játékszövegeinkben táji csoportokat is megkülönböztethetünk. A legarchaikusabbak az erdélyi játékszövegek, egyes jelenetek a 17–18. századig vezethetők vissza. A székely játékok érdekes jellegzetessége volt, hogy a pásztorok állatálarcokat is viseltek. Az alföldi betlehemes játékokban gyakori a beleszőtt betyárjelenet. A dunántúli játékok középpontjában a tréfás pásztorjáték áll. Az antikizáló pásztornevek – Titirusz, Maksus, Koridon – a barokk irodalmi divatot tartották fenn. Külön csoportot képeznek az északi megyék betlehemes szövegei is; hagyományos tréfákat, szójátékokat azonban az egész országban találunk, s ezek néha szó szerint egyeznek.

A betlehemes játékszövegek általában iskolai, félnépi, karácsonyi játékokra mennek vissza; a folklorizálódás során azonban mindinkább a népi szemlélethez igazodtak. A jó–rossz, szegény–gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozik meg a játékokban. A betlehemezés elengedhetetlen részét képezik a karácsonyi népénekek, továbbá gyakori a pásztorok tánca is. A humort főként a pásztorok szolgáltatják, akik félreértik az angyal latin szavát. A betlehemezést éppúgy, mint másféle színjátékos szokásokat, adománykérő formulák zárják le.

A betlehemes játékok mellett ismerünk más, inkább helyi elterjedésű paraszti misztériumokat és moralitásokat is. Ilyen pl. a paradicsomjáték, mely Ádám–Éva napján a bűnbeesés történetét adta elő. Ótestamentumi tárgyú a Zsuzsánna-játék, a szentek életéből veszi tárgyát a Dorottya-játék. A moralitások közé tartozik a Dúsgazdagolás, mely egy 17. századi allegorikus színmű, a Névtelen Comico-Tragoedia egy jelenetét, a gazdag ember halálát és pokolba hurcolását adja elő. A játék feltehetőleg ponyvanyomtatványról került a népi színpadra, és Gyergyóban a második világháborúig népszerű farsangi játék volt. A falusi iskolások adománykérő játékos alakoskodása volt a Gergely-járás és Balázs-járás. Más egyházi ünnepekhez is fűződhettek kisebb dramatizált jelenetek.

{5-582.} BOHÓZAT

A vallásos játékok mellett még más játéktípusokat is találunk, melyekben több szereplő lép fel, és szöveg kíséri az alakoskodást. Ezek többnyire tréfás jellegűek, előadásuk farsangi felvonuláshoz fűződik, vagy a lakodalomban, a fonóban egybegyűltek szórakoztatását szolgálja.

Idetartoznak pl. a betyárjátékok. A különböző európai népek hasonló társadalmi viszonyok között, de más és más évszázadban hozták létre a maguk betyárjátékát. Angliában a késő középkorban jelent meg a népköltészetben a nemzeti függetlenségért küzdő, a feudális urakkal és a papokkal szembeszálló Robin Hood alakja, s ebben az időben májusi Robin Hood játékokról szólnak a feljegyzések. Közép- és Kelet-Európában néhány évszázaddal később jelenik meg a betyár a népi színjátszásban. A 18. századtól a német és olasz színpad repertoárjába vonul be a népies rablóromantika, és a falusi színpad is átveszi és továbbszövi a tárgyat. Kelet-Európában is kialakul a betyárdráma, melyet orosz, román, szlovák és magyar nyelvterületen egyaránt megtalálunk. Akár a balladákban, a színjátékokban sem egyértelmű a betyárok szerepe; minthogy szemben állnak a nép elnyomóival, ezért szerepük pozitív, ugyanakkor a játékok jellemük gyengéire is fényt vetnek. A betyár – mint már említettük – felléphet a magyar betlehemes játékokban. Ugyanakkor külön Betyárfarsangos játékokat is találunk Szabolcs-Szatmárban. E játék tulajdonképpen énekes-táncos életkép, amelyben a betyár szerepe ismét nem egyértelmű, és a nézők igazságosnak találják megérdemelt bukását is.

Tréfás vagy társadalombíráló jelenet fűződhet a farsangi alakoskodások legkülönbözőbb formáihoz (faházasság, rabozás, farsangtemetés stb.). A farsang és a lakodalom kedvelt jelenetei a halottas játékok, melyek feltehetőleg mágikus rítusból alakultak ki, de ma már csak nevettető bohózatok. Többszereplős dramatizált jelenet fűződhet az állatalakoskodásokhoz is. Hazánkban legkedveltebb a lóalakoskodás, de előfordul a medve-, a kecske-, a gólyamaszk is. Az állatalakoskodás a népi színjátszás egyik legősibb rétegét képezi, magyar nyelvterületen azonban rítusháttere ma már alig észlelhető. A maszkos állatot vásárra viszik, alkudoznak rá, az állatalakoskodó összeesik és meghal, majd ismét feltámad. Ebből az Európa-szerte ismert, mágikus-mitikus rítusból ma már csak kacagtató bohózat maradt fenn.

Színjátékos formában zajlik le Hajdú-Biharban a zángózás, melyben macskazenével köszöntik az összekülönböző házasfeleket. A Dunántúlon december 6-án tréfás gyónás parodizálja a gyónás egyházi szertartását.

E bohózatok közül a legelterjedtebbek és ismertebbek a tréfás temetéses és lakodalmi játékok; Ujváry Zoltán az utóbbi években külön kötetet szentelt az első kategóriának (1978b). A halottas játékokat főleg farsangkor vagy lakodalom alkalmából adják elő. Katolikus vidékeken, ahol latinul folytak régebben az egyházi szertartások, a játékok fő humorát a latin szertartást kifigurázó értelmetlen szövegrészek jelentették. Protestáns falvakban, ahol a temetés és esketés egyaránt magyarul játszódott, elő szokták adni az állítólagos halott végrendeletét. E játékok hazánk egész területén ismertek, régebben azonban csak kevés került publikálásra – éppen szabadszájúságuk miatt. E játékok szereplői mindig férfiak voltak.

Valamivel kevésbé szabadszájúak a mai magyar nyelvterületen, főleg Vas megyében előadott, rönkhúzással összekötött „mókaházasságok”, „faházasságok”. A játékot csak olyan faluban adják elő, ahol az évben farsangkor nem volt igazi lakodalom. E játékban {5-583.} többnyire a falu egész fiatalsága részt vesz, középpontjában itt is tréfás és szabad szájú „esketési szertartás” áll. Szövege leginkább improvizált. E lakodalomparódia egyik változatának tekinthetjük a Dunántúlon sok helyütt megtalálható „Bene Vendel” játékot.

Hadd jegyezzük meg itt, hogy a népi színjátékok egyre gyorsabb ütemben tűnnek el; helyükre mindinkább balladákból dramatizált műkedvelő színjátékok lépnek, vagy a falusi ifjúság nyomtatott szövegkönyvből veszi az előadás tárgyát.

Ha a magyar népi színjátékokat európai összefüggéseiben vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy egész Európában hasonló színjátéktípusok élnek, bár pl. Itáliában, német nyelvterületen stb. gyakrabban találunk olyan játékokat, amelyek tárgyukat valamely népkönyvből, ponyvanyomtatványból merítik, tehát irodalmi és epikus szövegből alakították színjátékká. (Jelentősek voltak pl. a bányásztársulatok, a folyami hajósok társulatai, az itáliai „maggio”-társulatok, amelyek Itália néhány tartományában vallásos és történelmi tárgyú tavaszi játékok előadására szövetkeztek stb.)

Nagyobb szabású falusi passióelőadásokról sem tudunk, ez a műfaj is elsősorban az iskolai színjátszáshoz tartozott (ellentétben pl. a szomszédos Ausztriával, a szlovén nyelvterülettel stb.).

Érdekes módon hazánkban elég ritkaságnak számított a népi bábjáték is, csak a bábtáncoltató betlehemezésnek volt nálunk komoly hagyománya, szemben más európai népekkel.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a népszokások költészetének esztétikailag magasrendű alkotásait hazánkban főleg a rítusénekek képviselték, a magyar népi színjáték az utolsó két évszázadban stilisztikailag és poétikailag kevésbé jelentős alkotásokat hozott létre. A színjátszásnál azonban maga a szöveg nehezen értékelhető egymagában: csak az előadással, mimikus megjelenítéssel együtt kaphatunk igazi képet. Valószínűleg ez okozza a kutatásban mutatkozó bizonytalanságot, félreértéseket. Ennek ellenére mégis a magyar kutatás mostohagyermekének nevezhetjük a népi színjátékot, mert még olyan összefoglaló kiadvány sincs, amely az utolsó évszázad fő népi színjátéktípusait tartalmazná.