HALÁL ÉS VILÁGKÉP

A haláleset kiváltotta igények, kihívások megválaszolási módját – tehát a temetkezési szokások egészét – alapvetően meghatározza a paraszti közösség jellegzetes ökotípusa, a tagjai túlnyomó többsége által gyakorolt gazdasági tevékenység s annak fejlettségi foka. Az elsősorban földművelő, állattartó, halász, kézműves, illetve ezeket valamiképp ötvöző életforma, s az abból következő vagyoni és társadalmi helyzet, valamint a létfenntartó tevékenység hagyományőrző foka feltétlenül befolyásolja, alakítja a halotti szokások megvalósulási formáját.

Meghatározónak kell tekintenünk továbbá adott közösség társadalmi szervezettségi formáját, strukturáltságát. Az egyén, a kis csoport által birtokolt társadalmi státus éppen az ilyen kimondottan közösségi szokások során kerül kifejezésre, megerősítésre vagy megkérdőjelezésre, s hatnak kifejezettebben, szembetűnőbben a paraszti közösségben állandóan jelenlévő kohéziós erők.

A temetkezési szokások valamennyi változatának középpontjában tehát az az igény áll, hogy az elhunytat eltávolítsák az élők közösségéből. Ez az archetipikus meggondolás a halált nem úgy fogja fel mint megszűnést és megsemmisülést, hanem mint átalakulást, melynek révén az élő átlép egy – az élettől különböző – más világba, s ott folytatja létezését. A temetkezési szokások tehát egyrészt azon tevékenységekből építkeznek, amelyek során a holtat az élőktől megkülönböztetik, elkülönítik, s visszavonhatatlanul eltávolítják, másrészt pedig azon eljárásokból, amelyek a halottnak az átalakult, továbbélőnek tekintett minőségéről hivatottak gondoskodni (halottkultusz, lélekhit).

A halottakhoz való viszony egyúttal az elődökhöz, az ősökhöz való viszony is, s ez a tény messzemenően alakítja a halotti szokásokat. Az ősök tisztelete tulajdonképpen nem más, mint az élő közösség létét lehetővé tevő, azt eredményező és megszabó saját múlt emlékének ápolása, az élő közösség identitástudatának egyik alapforrása. Az őskultusznak a halottak tiszteletében megnyilatkozó vonatkozásai a halotti szokásokban is kifejezést nyernek, tartalmát elmélyítik, s ugyanakkor a közösség helyzetének erkölcsi mércéjévé is válnak. Hiszen minden egyes haláleset alkalmával megítéli a közösség, {7-71.} mennyire tudta, illetve tudja biztosítani tagjai számára a hagyományosan sikeresnek tekintett létstratégia kivitelezését.

A temetkezési szokások tartalmaznak az adott társadalomra jellemző közösségi morális, etikai értékelő vonatkozásokat; az elhunyt élete halálával válik lezárt egésszé, s tulajdonképpen a szűkebb, illetve tágabb közösség, melynek tagja volt, a temetésének kivitelezési módja s a közösségi részvétel révén közvetve, de alkalmasint közvetlen formában is kifejezi erkölcsi, etikai ítéletét, azaz értékeli az elhunyt által leélt életet.

Nehezen vizsgálható, de feltétlenül szerepe van a halál körüli szokások alakításában az adott közösségben elfogadott mentalitásnak, s annak egyéni és csoportos megnyilatkozási lehetőségeinek.

A haláleset alkalmával feltörő egyéni és közösségi érzelmek kinyilvánítási lehetőségei szükségszerűen beleépültek a halott körüli szokásokba éppúgy, mint az ezeket fegyelmező, a szélsőséges lelkiállapotban az egyént segítő elvárások.

Az a társadalom, amely a parasztságot integrálja, szintén hatással van ennek szokásaira. E hatások elsősorban a politikai eszmék és intézmények, valamint a vallási eszmék, egyházi szervezetek szükségszerű befolyása révén érvényesülnek, s fonódnak egybe a parasztság hagyományos világképével.

A temetkezési szokások hagyományos társas munkája szerves kapcsolatot mutat a paraszti gazdálkodás önellátó jellegével. Ez utóbbi fölbomlásával párhuzamosan a temetések alkalmával a századelőig érvényesülő egységes önellátás is átalakult. Az 1920-as, 1930-as évektől már nem házilag készítik, hanem a közelebbi városokban vásárolják a koporsót, az 1940–1950-es évek óta pedig egyre több vásárolt kelléket használnak. A társadalmi-gazdasági egymásrautaltság fokozatos megszűnésével mindinkább megnyílik az út a városi példák követésére, ahol a temetéseket fizetett specialisták, illetve intézmények végzik, hivatali szervezésben, napi munkában.