A PARASZTI SZOKÁSJOG HOZZÁIGAZODÁSA
AZ ÁLTALÁNOS MAGÁNJOGI ELVEKHEZ

A HÁZASSÁG MINT SZERZŐDÉS

A férfi és a nő egy életre szóló kölcsönös kötelezettségvállalása egyetlen szerződésként is meghatározható. Az egyházi és világi jog ugyanis évszázadok óta pontosan körülírt szerződési feltételek teljesüléséhez, hivatalos szertartáson elhangzó s tanúk által hitelesített ígérethez kötötte – s köti – a házasság érvényességét.

Azok a törvényi és szokásjogi előírások, melyeket a házasulandóknak be kellett – s be kell ma is – tartaniuk, persze sohasem voltak a felek szabad alkujának tárgyai. A házasság társadalmi elismerése érdekében az egyház, utóbb az állam kötelező érvényű rendszerbe foglalta e szerződés szabályait, formai kellékeit, s szankciókat is rendelt a védelmükre. Az ilyen magánjogi megállapodás legalizálásának előfeltétele tehát a hivatalosan megkövetelt tartalmi és formai előírások feltétlen tudomásulvétele.

Ha ezekből a jogi kötöttségekből kiindulva mutatjuk be a lakodalom szokáskörét, azt hangsúlyozzuk, hogy a faluközösség közreműködésével zajló ceremóniában az egyes szokáselemek bizonyosan összefüggenek – közvetlenül vagy közvetve – a törvényi szabályozással. Azaz: a szokáselemek egy része magát a jogi aktust, az „egy életre szóló” magánjogi szerződést teszi nyomatékosabbá, kiegészítvén a formalizált esküt további, a szokásjog megkövetelte szertartásos fogadalmakkal és kötelezettségvállalásokkal. Más részük a leánynak és a legénynek a házassággal létrejövő új közösségi viszonylatokba való bevezetését szolgálja: a közösség ritualizált szimbólumokkal is kinyilvánítja, hogy ezt a „szerződést” egyetértően vette tudomásul, s az új családot felruházza mindazokkal a jogokkal és kötelességekkel, melyek az adott közösség házasságban élő tagjaira érvényesek.

Ebben a fejezetben nem a lakodalmi szokáskör egészének szokásjogi vonatkozásait foglaljuk össze (vö. Tárkány Szücs E. 1980c: 119–154; 1981: 245–402), csak a vagyoni kérdések elintézési módjait elemezzük. A lakodalmi ceremónia költségvállalását, illetve a házassággal létrejövő új család anyagi megalapozását előzetes szerződésekben rendezte a két érintett család. A törvényes házasságnak nem lévén alaki feltétele ez az előzetes vagyoni egyezség, az egyházi és a világi jog nem követelte {8-721.} meg, így formailag nem is szabályozta e szerződéskötéseket. Különösen alkalmasnak látszanak tehát arra, hogy velük szemléltessük a hivatalos jogtól lényegileg független jogszokások kétarcúságát: a közösségi kényszert, s ennek ellenére a hivatalos joghoz igazodást, az alkalmazkodást.

Bár a vagyoni egyezség – a mondottak szerint – leválasztható a lakodalom szokásköréről, az olvasónak számon kell tartania, hogy ez is beletartozik a „házasság mint szerződés” tágasabb összefüggésrendjébe. A lakodalmi ceremónia vagy az egész életre kiható, az új család létét s társadalmi presztízsét meghatározó vagyoni egyezséget tette nyomatékosabbá, vagy takargatni, leplezni törekedett a fékevesztett vidámsággal, hogy az idillien tiszta érzésekre – azaz a szerelemre – is rávetül az anyagi megfontolás árnyéka. A paraszti kultúra teljesítményeiből alighanem a legtöbbet magába sűrítő szokáskomplexum ugyanis nemcsak a szórakozás alkalma – születendő gyermekekkel s a majdani halottakkal számot vető alkudozás is egyszersmind. A házasság előtti vagyoni egyezség – kimondva vagy kimondatlanul – az öröklés rendjét: a szülők, illetve valamelyik házasfél halála esetén a gyermekekkel megszaporodott (avagy magtalan) új családban lehetséges és kívánatos eseti öröklést volt hivatott tisztázni. Ebben az értelemben tehát a lakodalom a paraszti közösségek vagyonról, a vagyon védelméről és átruházásáról kialakított felfogásának afféle gyújtópontja: ekkor mindenkinek kötelessége az egyértelmű véleménynyilvánítás – legalább a közösség által elfogadott szokásjogra hivatkozás.

A LAKODALOM KÖLTSÉGMEGOSZTÁSA

Már a 19. században keletkezett lakodalomleírások is emlegetik, a 20. századi, mind részletezőbb ismertetések pedig különösen hangsúlyozzák, hogy a két család előkészítő megbeszélésén gondosan tisztázták – tisztázzák ma is – az esküvői lakoma költségmegosztását. Abból az alapelvből kiindulva, hogy a megvendégelés közös kötelezettség, a költségek megosztásának kétféle felfogása ütköztethető. Vagy fele-fele arányban vállalnak minden ráfordítást, tételesen arányosítva a saját gazdaságból származó naturáliákat és a készpénzkiadásokat; vagy a meghívott vendégek eltérő számát alapul véve ehhez arányosított hozzájárulást kalkulálnak ki. Hogy hol és mikor melyik felfogást részesítették előnyben, a helyi hagyomány volt az iránymutató: szokásjogi norma kötelezte az alkudozókat a „választásra”. Ez a norma azonban eléggé megengedő szokott lenni ahhoz, hogy feltűnő aránytalanság esetén érdemes legyen méltányosságra hivatkozni. Bár nincs rá adatunk, hogy ezt a költségmegosztást bárhol is írásos szerződésben rögzítették volna, az érintettek szerződés érvényűnek fogadták el – ugyanúgy, mint bármely más, az „adott szó” erejével szentesített, a becsületre apelláló vagyoni egyezséget. Ha utólag mégis jogvita keletkezett az elszámolás körül – erre egyébként ritkán, s a közelmúlt évtizedekben is inkább csak a gyors válás felforrósodott légkörében szokott sor kerülni –, az ítélkezésre felkért bíróság is a „helyi szokásra” – a jogszokásra – hivatkozva döntötte el: melyik megosztási elv az „igazságos”. A mezőberényi (Békés m.) tanács például 1841-ben a vőlegény apjának javára döntött, elfogadván érvelését, hogy tudniillik e kis mezővárosban lakó „németek közt fenn álló szokás szerént” a lakodalom fele költségét nászasszonyának {8-722.} kellett volna viselnie, tartozását mégsem akarja rendezni. Hiába hivatkozott az asszony arra, hogy az „általa vendégnek hívott kilenc ház beliekből csupán három család ment el a lakodalomra” (Szilágyi Miklós 1995b: 291).

A 18–19. században – a leírások szerint eléggé általánosan – három napig, olykor még tovább tartó s igen népes vendégsereg etetésével-itatásával járó lakodalmak voltak szokásosak. Ez – erre következtethetünk – bizonyára alaposan megterhelte a parasztokat, az aprólékos elszámolás tehát önérdekű kényszer volt. Indulatos túlzással, de nyilván nem egészen alaptalanul emlegette Tessedik Sámuel a szarvasiak (Békés m.) 3–4–5 napos lakodalmi tobzódásai, pazarlásai ellen kifakadva a legdöntőbb érvként a megterhelően magas költségeket. Példája szerint egy szerényebb vagyonú gazda akár három marháját is elemésztheti, ezzel gazdaságát végső romlásba döntheti a helytelen szokáshoz igazodás kényszerében (Tessedik S.–Berzeviczy G. 1979: 168–170). Hasonlóan érvelt az állami, a vármegyei közigazgatás is a 18–19. században, amikor a több napos lakodalmakat – eléggé hatástalanul, csak hosszabb távon némi eredménnyel – rendeletileg igyekezett korlátozni (lásd például Györffy 1. 1936: 323; Örsi J. 1990: 158. – Jászkunság; Implom J. 1971: 75–77. – Békés m. ).

Ha valóban annyira megterhelőek voltak a lakodalmi költségek, mint a „rossz szokásokat” kárhoztató kortársi vélekedések sejtetik, okkal-joggal pazarlónak tekintette volna a környezete azt az örömapát, aki nagyvonalúan magára vállalja a kiadásokat ahelyett, hogy alkudoznék. Csakhogy a szövegpanelekből felépülő eseti megállapodásokat nem a „végső anyagi romlástól” való félelem kényszerítette ki a paraszti közösségekben, így fel sem merülhetett a nagyvonalú gavalléria lehetősége, bármennyire módos volt is valaki. A lakodalomrendezés ugyanis csak látszólag a két érintett család egyszeri ügye. A kölcsönös megsegítés, de a viszonzás elvárása, azaz a faluközösségi szolidaritás a legszélesebb értelemben vett rokoni körre, gyakorlatilag a falubeliek összességére, sőt az eljövendő generációkra is kiterjesztette a kötelezettségek finom hálóját. Végül is ez határozta meg: milyennek is kell lennie az adott család presztízsét pontosan kifejező, de a közösség hathatós segítségével megvalósított lakodalmi vendéglátásnak.

A segítségnyújtásnak és a viszontszolgálat elvárásának egyik oldala, hogy minden meghívott étellel és itallal hozzájárult a maga megvendégeléséhez. Csak a 20. században vált szokásossá, hogy használati tárgyakkal – a háztartási eszközkészlet megalapozását jelentő nászajándékkal – is kiegészítették a vendégek az egy-két pár baromfiból, a levestészta közös elkészítéséhez szükséges tucatnyi tojásból, süteményből, néhány liternyi borból összetevődő ajándékukat. A naturáliákkal való hozzájárulás egyébként azokon a vidékeken is jellemző maradt, ahol – a paraszti polgárosulás jeleként – inkább már a boltból vásárolt tárgykészletben fejeződött ki a megajándékozás gesztusa. A peremterületeken pedig a közelmúltig az ételt-italt tekintették a kizárólagos, legalábbis a fő ajándéknak (lásd pl. Kalotaszeg – Jankó J. 1993: 147; Gombos, Bács-Bodrog m. – Jung K. 1978: 102; Mezőkövesd, Borsod m. – Dala J. 1976: 690; Hegyköz – Petercsák T. 1978: 83; Berettyóújfalu, Bihar m. – Szalay E. 1972: 372; Kecel, Bács-Bodrog m. – Nagy Varga V. 1984: 914).

A meghívottak hozzájárulása is, tárgyi ajándéka is kölcsönszerződések sorozataként határozható meg. A kölcsön meg nem adását a közösség legáltalánosabb büntető szankciója, a megszólás – illetve az ettől való félelem: a szégyen lehető elkerülése – {8-723.} eleve lehetetlenné tette. Mindenkinek számon kellett tehát tartania: kik várják el a viszontajándékot. Az ajándékok mennyiségét és minőségét is számon tartotta, ez azonban nem volt bonyolult feladat, hiszen csak a rokonsági fok és a személyes vonzalom is befolyásolta helyi normának kellett újra meg újra megfelelnie. A számontartás eleve megkövetelte az előzetes kalkulálást a bevételek és kiadások minden apró tételével. Ebben az összefüggésben pedig a legtermészetesebb gesztus volt a lakodalmi költségek megosztásáról folytatott, a külső szemlélő számára talán kicsinyesnek tetsző alkudozás. Ez ugyanis a „tartozások”, az „elvárások” finom szövevényének felfejtésével járt együtt: valaminek a viszonzása volt a meghívás, egyszersmind majdani viszonzások elvárása. Korántsem az egyszeri költségmegosztás, hanem a lakodalmazó két család hosszú távú presztízse volt tehát az alku igazi tétje.

A HÁZASSÁG ÉS AZ ÖRÖKÖSÖDÉS

Ennél is hangsúlyosabb témája volt a lakodalmat előkészítő szertartásos tanácskozássorozatnak annak tisztázása, hogy a szülők milyen vagyonnal tudják és akarják megalapozni az ifjú pár jövőjét. Az ilyenkor szóba hozott vagyonnak kisebb részét tették ki az önálló élethez szükséges, azonnal átadott felszerelési tárgyak. Érthetően, hisz a házasság általában nem jelentett tényleges önállósodást. Jellemzően a vőlegény családjához költözött az új asszony, illetve – kivételesen – a férj vőnek ment: apósa családja fogadta be. Kötelező erejű, bizonyos feltételek teljesülése esetén beváltandó ígéretek hangoztak el tehát arról, hogy milyen ingatlan vagyonra számíthatnak a fiatalok szüleik halála után, esetleg már életükben, ha öregedvén kiadják az örökrészt.

Az alkunak ez a része a helyi közösség által iránymutatónak tekintett öröklési rend hatása alatt zajlott: mindkét család eleve tudta, hogy megközelítően milyen ígéretek hangozhatnak el. Tudniuk kellett, hiszen a párválasztásban – minél módosabb volt a család, annál inkább – a vagyoni állapot előzetes felmérése, nem az ifjú pár vonzalma volt a döntő. Sztereotípiaként ismétlik a hajdani párválasztást ismertető néprajzi leírások azt az anekdotikus hangulatú élményelbeszélést, mely szerint a legénynek csak bejelentették a szülei az elhatározott házasságot, aki az „és kit vettem el?” formulával vita nélkül elfogadta a tőle független szándék teljesítését (vö. Bakó F. 1987: 72).

Az örökösödési rend befolyása alatt zajló alku azt jelentette, hogy a leány csak olyan mértékben számíthatott ingatlan örökségre, amilyen mértékben elismerték a leányágnak a fiággal azonos öröklését. A lakodalomleírások arról szólnak – és sokkal hangsúlyosabban, mint az elveket, nem a tényleges gyakorlatot tükröző jogszokás-ismertetések –, hogy a magyar parasztság öröklési szokásai jelentősen eltértek a törvényes öröklés szabályaitól: nem az 1840-es évek óta bírói úton már érvényesíthető egyenlő öröklést fogadták el alapelvként.

Az egyenlő öröklés – az „ősi” és a „szerzeményi” vagyon megkülönböztetésével – csak a nemesség öröklési szabályaként létezett a feudalizmus századaiban. A jobbágyparasztok – a földesuruknak az úrbéres állománnyal való rendelkezési jogát persze nem csorbíthatván – a fiúk előnyösítését tekintették szokásjogi alapelvüknek. {8-724.} Vagy minden fiú azonos mértékben örökölt, esetleg a szülőkkel maradó s tartásukat vállaló fiú élvezett némi előnyt – ez volt a magyarságnál majdnem kizárólagos fiági öröklés. Vagy valamelyik fiút jelölte ki az apa teljes jogú örökösének, a többi fiút pedig pénzzel vagy mesterségre taníttatással kielégítették – ez az úgynevezett törzsöröklés, mely azonban csak a nemzetiségi, főleg a német lakosságú falvakra volt jellemző. (Az örökösödési rendszerekről összefoglalóan: Tárkány Szücs E. 1981: 757–774.)

Már századunk első évtizedében azt panaszolták a szociális érzékenységű társadalomtudósok, hogy az egyenlő osztály elvének érvényesülése miatt elaprózódnak a parasztbirtokok. Ezért kezdeményeztek kérdőíves adatgyűjtéseket az örökléssel kapcsolatos jogszokások felderítésére, azt remélvén, hogy a törzsöröklés, mely jogelméletileg s a németországi tapasztalatok szerint a birtokosztódás hatékony ellenszerének látszott, beiktatható lesz a készülő magánjogi törvénybe. (A kérdőíves felmérések: Mattyasovszky M. 1904; Baross J. 1905.) E felmérések azt igazolták, hogy ekkorra már sokkalta nagyobb arányú volt a törvényhez igazodás: az egyenlő osztály elvi elfogadása, bár a fiúk valamelyes előnyösítése mint a fiági öröklés vagy a törzsöröklés.

A fiág előnyösítésével együtt járt, hogy a leányok csak a „tisztességes kiházasításra” – a lakodalmi költségek szülői vállalásán túl a kelengyére – formálhattak igényt. A 20. századi lakodalomismertetések szerint a menyasszony kelengyéjére való tréfás alkudozás és az ágyvitel majd mindenütt központi eseménye volt a ceremóniának. Ez a szokáselem szimbolikus kifejezője a szokásjogi felfogásnak: bár a törvényi lehetősége megvolt az egyenlő öröklésnek, a leányok megelégedtek néhány bútordarabbal (mely hovatovább az éppen divatos teljes szobaberendezéssé bővült), a saját ruházatukkal (mely nem a használhatóság, hanem a család presztízse szempontjából „fontosnak” ítélt, egy életre szóló ruhatárat is jelenthetett), s olyan textilneműekkel, melyeknek elkészítésében való közreműködésüket az asszonyi létre való felkészültségükként értékelte a közösség. Ezeken túl pedig csak az „asszony keze alá való holmikra” (például a kendermunkához szükséges munkaeszközökre), néhány állatra (például egy üszőre, melynek szaporulata is az asszonyi különvagyonhoz számítódott), kisebb szőlőterületre (különösen ha az eredetileg anyai örökség volt) számíthatott a leány. Ez utóbbiakat ugyanis szintén beleértette a szokásjog a „tisztességes kiházasításba”, hangsúlyozván, hogy mindez a személyes érdem jutalma és az asszonyi különvagyon része (a kelengyéről és ünnepélyes elszállításáról lásd pl. Bónis Gy. 1941: 296. Garam-völgyi; Bakó F. 1987: 93–107. palócföldi; Csizmadia A. 1979b: 40. ivádi [Heves m.]; Fél E.–Hofer T. 1966: 15–36. és Vasas S.–Salamon A. 1986: 200–204. kalotaszegi; Madar I. 1993: 244–245. sárrétudvari [Bihar m.] adatait).

Bár a család presztízsét kifejező, nemcsak a tényleges szükségletet szolgáló kelengye (stafírung) megőrizte szimbolikus jelentőségét, az egyenlő öröklés törvényi lehetősége a 20. századra – vidékenként más-más ütemben ugyan – mégis jelentősen átalakította a leányok öröklésével kapcsolatos szokásjogi felfogást. Az átalakulás a törvény és a szokásjog tudatos egyeztetésére törekvést jelenti: az elvi egyenlőséget elismerték a birtokos parasztok, de a hivatalosságot mellőző gyakorlatban – az „igazságosságra” hivatkozva – kisebb-nagyobb mértékben mégiscsak többet juttattak a fiúknak. Ez a törekvés fedezhető fel a 20. századi lakodalomleírások belső ellentmondásának {8-725.} hátterében. A hozományhoz tartozó bútorok, ruhaneműek, textilek tételes felsorolása, valamint a menyasszonyi ágy szertartásos kiadásának és elszállításának a szokáskörben betöltött hangsúlyos volta szimbolikusan azt sugalmazza, mintha a leány kiházasítása, változzanak bár a törvényes előírások, ezzel le is zárult volna. Ugyanakkor minden leírás hivatkozik a „vagyon a vagyonnal házasodik” szólásba sűrűsödő birtokos paraszti felfogásra, s ezzel a majdani ingatlan örökségért alkudozás meghatározó voltára kerül a leírás hangsúlya.

Az ellentmondás persze nem feloldhatatlan: valóban az ingatlan örökség körül zajlott az érdemi alku – a 20. században mindenképpen. Ahol az egyén számára áttekinthetetlen településnagyság miatt a leánykérés előtti puhatolózás házasságközvetítő öregaszonyok (gügyü, gyalogsátán) tiszte volt, elsősorban nem a személyes vonzalmat, hanem azt kellett kifürkészniük: vajon hány hold földet adnának a leánnyal (pl. Gyomán, Békés m. – Virágh F. 1960: 290–294; a szegedi tanyavilágban – Tömörkény I. 1963: 146–151; Gémes E. 1979: 76; Lele J. 1992: 491). Ezt a vagyoni egyezséget azután vagy írásba foglalták, vagy nem – vidékenként más és más volt a hagyomány szentesítette gyakorlat.

AZ ÍRÁSBA FOGLALT HÁZASSÁGI SZERZŐDÉSEK

Eddig is szerződésként emlegettük a vagyoni egyezségeket, s teljes joggal, hiszen a paraszti gyakorlatban nem volt alaki feltétele a szerződéskötésnek az írásbeliség. Bármilyen nagy horderejű adásvételt is kézfogással és áldomásivással pecsételtek meg, mégis: aki az adott szó kötelező erejét utólag vitatta volna, erkölcsi hitelét kockáztatta. Ennek ismeretében különösen feltűnő, hogy a házasság előtti vagyoni megállapodásoknak viszont igen sok írásos dokumentuma maradt. És nemcsak az írni-olvasni tudás általánossá válása óta, azaz századunkban szaporodtak meg az írott szerződések! A viszonylag nagy mennyiségben publikált 19. századi (és kisebb mennyiségű 18. századi) házassági szerződések azt bizonyítják, hogy a bíróság előtt is bizonyítékként felhasználhatónak remélt magánokiratot az örökösödési rend kívánatos érvényesülésének igénye: a szokásjog többféle értelmezési lehetősége tette szükségessé – ahogy az írásos végrendelkezést is. Megelőlegezett végrendeletként fogták fel a házassági szerződést, ha egyezségüket írásban rögzítették. Arról biztosították egymást a házasulandók, hogy közös vagyonuk majdani felosztásakor csak a közösen elhatározott szándékuk érvényesülhet. Ez a funkció nem tette szükségessé a „hozományként” kapott vagyontárgyak és a szülői ígéretek részletezését. Arról kellett rendelkezni, hogy milyen pénzbeli kielégítés, milyen vagyontárgyak és milyen özvegyi jogok illetik meg a hátramaradottat. Figyelemmel arra is, ha a házastársak egyikének halála közös gyermekük születése előtt avagy utána történik; ha az özvegy újraházasodik avagy gyermekekről kell gondoskodnia, esetleg felnőtt gyermekeitől ellátásra tart igényt.

Különösen a vőlegény vagy a menyasszony (illetve mindkettőjük) második házassága és nagy korkülönbség esetén tartották kívánatosnak az öröklés rendezését már a házasságkötéskor. Nemcsak az előző házasságban született s a születendő közös gyermekek azonos jogának garantálása indokolta ezt az elővigyázatosságot. Az is, {8-726.} hogy az egyik házasulandó – a fiatalabb, s aki társának a házasságba hozott gyermekei felnevelését is vállalta – csak megfelelő vagyoni kompenzáció ellenében állt rá a számára előnytelen házasságra. Mint Börcsök Vince a tápaiak (Csongrád m.) vélekedését közvetítve megfogalmazta: „A második házasság ritkán történik szerelemből”, az asszony tehát biztosítékot vár el „férje gyermekeivel szemben, hogy annak elhalta után munkájáért kárpótlást kapjon” (Börcsök V. 1971: 251). Ugyanennek a vidéknek a „kisrealistája”, Cserzy Mihály egy szegény legény–szegény leány hajdan volt nagy szerelmének érdekházasság okozta elmúlását megindokolva úgy idézte fel a szokásjogi felfogást, hogy egyszersmind kinyilvánította: a biztosíték nagysága a korkülönbséggel és az özvegyember neveletlen gyermekeinek számával egyenes arányban szokott volt növekedni (Cserzy M. 1943: 213).

A végrendeletet megelőlegező házassági szerződésbe azt foglalták bele, hogy – egyrészt – a férfi előző házasságából származó közös gyermekek miként osztozzanak az apai hagyatékon. Másrészt azt, hogy az özvegyasszonyt milyen nagyságú, a hagyatékot terhelő örökrész illesse. Harmadrészt pedig azt, hogy az özvegyasszonynak az ellátásával és a lakásával kapcsolatos igényeit milyen minőségben kötelesek kielégíteni az örökösök – feltéve, hogy nem megy ismét férjhez.

A HITBÉR VAGY MÓRING

Az ilyen szerződéseken belül önálló típust képviseltek az úgynevezett hitbér- vagy móringmegállapodások. Bár országszerte a legkülönbözőbb házassági szerződéseket – akár szóbeli szerződés volt, akár írásba foglalták – eléggé általánosan móringadásként, móringolásként emlegették, e szerződéstípus eredetileg nem a végrendeletet megelőlegező, hanem speciális funkciójú magánokiratot jelentett. Az özvegyen maradó házasfél számára fogalmazott meg vagyoni garanciákat, jellemzően a magtalan házasság esetére. Maga a hitbér – mely a bajor-osztrák eredetű Morgengabe ’reggeli ajándék’ > móring középkori jogszokással azonos jelentésű – a középkori magyar szokásjogban gyökerezik, s a városi jogból és a nemesség szokásjogából is kimutatható. Eredetileg a nő vételárát jelentette, a 18–19. századra azonban már jelentősen átalakult formájában létezett: a férj vagyonát terhelő afféle zálogjogként tartották számon, mely – feltételhez kötve vagy anélkül – a férj halála után vált esedékessé az özvegy javára. A falusi és mezővárosi móringmegállapodásokban, a nagyszámú publikált szövegből kitetszően, ez a szokásjogi felfogás fejeződik ki.

Tárkány Szücs Ernő azonban a dunántúli és az alföldi móringolás lényeges tartalmi különbségére is rámutatott. A Dunántúlon az első házasság előtt volt igazán jellemző a móring kikötése, s inkább a jegyajándék, a foglaló szerepét szánták neki. Gyakran kölcsönös ígéretet jelentett: a menyasszony általában fele összeget (illetve hozományának egy részét) kötötte le katra- vagy kontramóringként, mint amennyit vőlegénye móringként ígért. Arra nyújtott biztosítékot a megözvegyülő asszony számára a móring, hogy a házastárs örökségéből kiadott pénzzel vagy vagyontárgyakkal újabb házasságát megalapozhassa, megközelítően olyan értékben, amennyit hozományként a házasságba vitt, mivel szüleitől nem várhatta el újabb kiházasítását. Arra következtetett Tárkány Szücs, hogy a jobbágyvagyon egy részének hitbérként való {8-727.} lekötése, mely végrendelkezés érvényű volt, összefügghet a magvaszakadt jobbágycsalád hagyatékának a földesúrra háramlásával. Mivel Dunántúl-szerte eléggé következetesen érvényesítették ezt a földesúri jogot, az ellene való paraszti védekezés eszközének valószínűsíthető e jogszokás. Amiről ugyanis végrendelkezett a jobbágy, nem volt kisajátítható. Az Alföldön viszont a jobbágynépesség 18. századi újratelepedése, regenerációja közben – s utána sem – az úgynevezett deficiens jobbágyok hagyatékához való jogukat általában nem akarták – vagy nem tudták – érvényesíteni a földbirtokosok. Nem volt tehát szükség a kisajátítás elleni védekezésnek olyan jogi intézményére, mint a Dunántúlon. Ennek tudható be, hogy az első házasságkötéskor felettébb ritkán, inkább csak idősebb férfiak s özvegyen újra házasságra lépők ígértek menyasszonyuknak móringot – tulajdonképpen házassági ajándékot –, hogy fiatal és jó munkaerő jövendőbelijüket a vonzóbb konkurencia elől megszerezhessék maguknak. (A házassági, s ezen belül a móringszerződésekről összefoglalóan: Tárkány Szücs E. 1981: 349–368.)

Az özvegyi öröklést lehetővé tevő móringmegállapodások a feudalizmus korának jogrendszeréhez kapcsolódtak, s a 20. századra tényleges jelentőségüket elvesztették, hiszen a törvényes öröklés úgyis biztosította az özvegy haszonvételi jogait. Ennek ellenére: ahol eredetileg is része volt a lakodalmi szokáskörnek a móringolás, a dunántúli és az alföldi szerződéstípusok tartalmi különbsége is – némileg módosulva ugyan – évtizedekig tovább hagyományozódott.

A Dunántúlról származó, igen nagyszámú, nagy többségében 19. századi szerződésszöveg tanúsága szerint a keletkezés idejétől lényegileg függetlenül a magtalan házasság esetén esedékessé váló özvegyi örökrészben a „házassági ajándék” jelleg és a kölcsönösség a hangsúlyos és folyamatosan jellemző. (Szerződésszövegek: Siklós, Baranya m. – Mándoki L. 1961: 125–237; Mándoki L. 1987: 317–324; Mohács, Baranya m. – Mándoki L. 1965: 187–191; Kölked, Baranya m. – Mándoki L. 1972: 279285; Sopron környéke – Domonkos O. 1957: 319–324; Külsővat, Veszprém m. – Hofer T. 1957: 325–328; Győrújbarát, Győr m. – Timaffy L. 1984: 46–47.) Hasonló szokásjogi felfogást fogalmaznak meg a lakodalomismertetések is. Egy kölesdi (Tolna m.) leírás a 19. század végi szerződéskötési gyakorlat lakodalmi ceremóniába illeszkedését így mutatja be: a kézfogó napjának reggelén a két násznagy 10–10 forint ajánlásával-engedésével folytatta a „móring fölött való kocolódást” olykor délutánig, mert „nem volna illendő dolog, ha a leányt mindjárt az első szóra odaadnák”. A móring végül is a legény részéről 200–700 forint, a lány részéről pedig vagy egyszerű, vagy dupla „katonaágy” (egy dunyha, egy vánkos, egy felső és két alsó lepedő, két törülköző, egy abrosz és két szakajtóruha) szokott lenni. Ezt a móringot akkor kapja meg az özvegy, ha nem születik gyermekük, mert egyébként az összes vagyont ők öröklik. Nagy ritkán abban is megegyezhetnek – ez a katramóring vagy kontramóring –, hogy „kölcsönösen egyik a másiknak összes vagyonát örökli” (Koritsánszky O. 1901: 273). Szentgálon (Veszprém m.) szintén a kérők beszélték meg az ifjú pár hozományával és a jegyajándék jellegű móringgal kapcsolatos kérdéseket. Móringot azonban a 20. század elején már csak „gazdahelyeken” írtak, amit azután – így emlékeztek rá az 1940-es években – az első világháború utáni bizonytalan pénzérték tüntetett el véglegesen (Vajkai A. 1987: 68). Gelencsér József az 1970–1980-as években még részletesen fel tudta deríteni a Móri-völgy és a Zámolyi-medence (Fejér m.) {8-728.} falvaiban a móringolás szokását, mely azonban, ha a házasságok néhány százalékában a 20. század közepéig elő is fordult, az írásos források tanúsága szerint a 19. században volt igazán jellemző. E vidéken az emlékezettel elérhető időben csak az iparosok móringoltak pénzt; a parasztok körében „egy-két hold szántóföld vagy valamely szőlőterület (netán présház, pincével), esetleg házrész, máskor egy-egy tehén vagy borjú volt leginkább a hitbér”. Számon tartották az emlékezők a viszontajándékot, a katramóringot is, mely fogalomba itt is beletartozott a „katonaágy”. Abban sem történt módosulás, hogy csak az esetben vált esedékessé a lánykéréskor ígért s a házasságkötéskor írásba is foglalt móring, ha a férj közös gyermek születése előtt meghalt (Gelencsér J.–Lukács L. 1991: 401–403).

Az Alföldön – ahogy a fentebb idézett Szeged környéki példáink is mutatták – a 20. században éppen úgy, mint a korábbi századból publikált szerződések tanúsága szerint ennek előtte is, idős férfi–hajadon, özvegyember-özvegyasszony házasságkötésekor tartották kívánatosnak, hogy a vőlegény móringot ígérjen. Mivel az ilyen házasságokat jelentősen befolyásolta az anyagi érdek, természetesnek tekinthetjük, hogy a móring szó hovatovább a „vételár” hangulati-érzelmi többletjelentést is magába sűrítette, bár teljesen itt sem tűnt el az eredeti „vőlegényi ajándék” jelentéstartalom. Az Alföldön egyébként a szó jelentése is, az írásos szerződések tartalma is összetettebb (így bizonytalanabbul definiálható), mint a Dunántúlon. És nemcsak a hitbér eredeti funkciójának: az özvegyi öröklés biztosításának szükségtelenné válása óta, hanem korábban is. Sok helyütt általában az „örökséget” jelentette a móring, következésképpen az előzetes vagyoni egyezség írásba foglalása volt a móringírás. A jegyzői, lelkészi közreműködéssel írásba foglalt 19. századi házassági szerződések egy részében is vagy nem említik, vagy mellékes kérdésként kezelik a tulajdonképpeni hitbért – mintha fontosabbnak tekintették volna az eseti öröklés és az özvegyi jogok egyértelmű rendezését. Akadnak olyan házassági szerződések is, melyekben a vőnek ment legény magánjogi helyzetének s elvárható örökségének garantálása, máskor a leány házasságon kívül született gyermekének adoptálása volt az igazi téma.

Az Alföldön a 20. században még szokásos móringolás tényleges gyakoriságáról egyébként eléggé nehéz véleményt formálni. Ha pontos és viszonylag részletes is az újabb publikációkban a móring ismertetése, nem mindig dönthető el, hogy ehhez vajon az archívumokban talált 19. századi szövegek, a századelőre vonatkozó emlékek vagy a közelmúltig szokásos gyakorlat jelentette-e az elsődleges forrást. (18–19. századi házassági szerződések: Bács-Bodrog m. – Jung K. 1992: 26–36; Kopács, Baranya m. – Lábadi K. 1994: 190–210; Szentes, Csongrád m. – Papp Imre 1982: 229–260; Nagykőrös, Pest m. – Novák L. 1983: 81–88; Mezőberény, Békés m. – Szilágyi Miklós 1995b: 299–315. – Példák a móringolás 20. századi emlékére és/vagy gyakorlatára: Kiskunhalas, Pest m. – Papp L. 1941: 14–15; Mártély, Csongrád m. – Tárkány Szücs E. 1944b: 59; Orosháza, Békés m. – Hajdú M.–Kovács F. 1965: 462–463; Berettyóújfalu, Bihar m. – Szalay E. 1972: 367.)

{8-729.} PARAFERNUMLEVÉL

Az eddigi egyezségek – amint említettük – a végrendelkezés teljes vagy részleges „megelőlegezését” jelentik. Azokban a közösségekben viszont, ahol a praktikus szükségletnél lényegesen nagyobb mennyiségű és fényűzőbb minőségű tárgykészlet fejezett ki presztízsértéket, s a leányt teljes mértékben ki is elégítették a lakodalomkor átadott stafírunggal, ennek szerződés érvényű „leltárba foglalása” alakult jogszokássá. Bár van adatunk máshonnan is a vőlegényes házhoz átszállított tárgyak jegyzékbe foglalására (például Hódmezővásárhely – Kiss L. 1981: II. 159), csak a Székelyföldről publikált parafernum- (perefernum-) levelek bizonyítják a hozományleltár önálló típusú magánokirattá formálódását mint jogszokást. A parafernum – a menyasszony kiházasításakor adott tárgykészlet és naturáliák teljessége – szertartásos összeírásának, értékbecslésének szokása már a 18. században jellemző volt (amennyire ezt a fennmaradt szövegek sejteni engedik), s a Székelyföld jelentős részén a 20. században is megmaradt a lakodalom hangsúlyos szokáselemének. Aprólékosan és tételesen belefoglalták a parafernumlevélbe a menyasszonnyal adott holmikat, s összegezték azok értékét, ügyelvén arra, hogy „a leánytestvérek lehetőleg megközelítően egyenlő értékű holmit kapjanak, s a parafernummal ezt bizonyítani is tudják” (Csíkménaság – Kerékgyártó A. 1989: 79). Bár a 20. századi parafernumlevelekbe olykor-olykor (igaz, inkább csak utólag) a leánynak a földörökséghez való jussát is belefoglalták, így igazodván a törvényi örökléshez, a kiházasítást igazoló leltár jelleg két évszázad alatt alig változott (lásd pl. Hasszmán P.–Kósa-Szántó V. 1976–1977: 343–351; Kós K. 1981: 471–478; Kerékgyártó A. 1989: 71–163; Balázs L. 1994: 7480).

AZ ÍRÁSBELISÉG SZEREPE A SZOKÁSJOGBAN

A két érintett család vagyoni megállapodása, mely szertartásos alkuban ugyan, de a helyi szokásjogi normák szerint formálódott, akkor is szerződés érvényű volt, ha élőszóban köttetett. Feltűnően nagy mennyiségű „házassági szerződés”-nek nevezett, paraszti közösségekben a 18–19. században keletkezett magánokirat is ránk maradt viszont, s ráadásul e szokásjogi részletkérdésnek igen gazdag a néprajzi irodalma. Kérdés tehát, hogy milyen szokásjogi megfontolások tartották életben – s miért éppen a lakodalmi szokáskörben – a szóbelinél nagyobb hitelű, a bíróság előtt is bizonyítékként használható szerződési forma iránti folyamatos igényt.

A végrendelet – legalább részleges – „megelőlegezése” miatt tekintették fontos magánokiratnak e szerződéseket. Ebből következően viszont a „gyakorisággal” kapcsolatban indokoltnak látszik az eddiginél nagyobb óvatosság. Ahogy az írásos végrendelkezést, a házasság előtti egyezség írásban rögzítését is csak akkor érezték a parasztok kényszerítő szükségletnek, ha az örökösödési rend többféleképpen volt értelmezhető. Elejét akarták tehát venni a valóságos vagy vélt örökösök bíróság előtt kezdeményezhető pereskedésének. Így közeledvén az írott szerződésekhez, a viszonylag nagy mennyiségben publikált szöveg tényleges társadalmi érvényességére: korántsem általános voltára is rámutathatunk. Ebből pedig további tanulság adódik. {8-730.} A parasztok természetesen számon tartották, hogy az ítélkezésre felkért bírói fórumon jogvitájuk kedvező eldöntéséhez általában nem elegendő a szóbeli megállapodásra hivatkozniuk. Már a 18. században ilyen meggondolásból készítettek tehát „írást”, esetleg a községi jegyző vagy a lelkész közreműködésével, akiknek személye, nemkülönben a hivatal levelestára mintegy garantálta számukra a hitelességet. Alkalmazkodtak, igazodtak a jogrendszerhez: célszerűen felkészültek egy kiszámíthatóan aligha elkerülhető perre. Azt is felmérték ugyanis, hogy milyen élethelyzetekben nem kínál megnyugtató megoldást a „helyi jogszokás” – mikor kell bírósághoz fordulniuk.