{8-129.} PÁSZTORNEMZETSÉGEK, HÁZASODÁSI KAPCSOLATOK

A pásztori foglalkozás apáról fiúra szállt, ennélfogva egyes családok minden felmenője, amíg csak az emlékezet elért, pásztor volt. Ezeket a nevezetes pásztordinasztiákat – családi, rokoni kapcsolataik révén is – fél megyényi területen ismerték. Köztük az összetartás szokatlanul erős volt. Példa rá egy 20. század elején publikált megállapítás: „A gömöri törzsökös juhászcsaládok olyan összetartozó nemzetséget alkotnak, hogy maguk közé más megyebelit még bojtárnak sem fogadnak fel” (vö. Paládi-Kovács A. 1965: 152). Valójában nem egy, hanem számos olyan gömöri juhásznemzetségről van szó, melynek ősei a 16–17. században vlach jogon éltek, dézsmát nem adtak, csupán juhötveneddel tartoztak földesuraiknak. A Gömör megyei vlachok között olyan pásztorcsaládok nevét örökítették meg a 16–17. századi összeírások, mint a Farkas, Sándor, Varga, Gencsy, Gyenes, Imre, Lőrinc stb. (Kniezsa I. 1934: 65; Paládi-Kovács A. 1977a: 392).

A pásztorok sokat emlegetett összetartása a társadalmi élet számos területén megmutatkozott. Mindenekelőtt a családi, rokoni kapcsolatokban. Egymás között házasodtak, másfajta pásztor- vagy parasztleány nem vagy csak igen elvétve került be a felföldi juhászcsaládba. A falusi leány, legyen akár a csordás vagy a kondás leánya, nem érezte magát jól a juhásztanyán, félt, s visszavágyott a faluba. Nem értett a juhtej feldolgozásához, a sajtkészítéshez, „nem volt olyan életrevaló”, mint a juhász leánya. „A pásztoréletre születni kell” – tartották a régiek.

Foglalkozási endogámia erősítette a pásztorok társadalmi különállását országszerte, így a Bodrogközben is. Terebélyes pásztornemzetségek sok generáción át folytatták apáik „mesterségét”. Nevezetes bodrogközi pásztordinasztiát képviseltek a Szegediek, Kácsándiak, Balabások, Zutiak, Csorbák, Stefánok (Bodó S. 1992: 171, 176). A bodrogközi gulyások 6–8 éves fiai már apáik rívó bojtárjai voltak, s a mesterségbe kicsi koruktól fogva „belenevelődtek”. Nagyobb korukban más gulyás keze alá kerültek, apjuk pedig kisebb testvérüket vette maga mellé. A pásztorcsaládból származó bojtárban a gazdák és a pásztorok is jobban megbíztak, mint a „jöttment”-ben vagy a parasztgyerekben. Hamarább befogadták őket maguk közé.

A pásztoroknak országszerte nagy családjuk, sok gyermekük volt. Nem féltek a föld, a vagyon elaprózódásától, hiszen legtöbbjük vagyontalan volt, a bojtárgyerek pedig 10–12 éves korától dolgozó, kereső tagja lett a családnak. Szaporaságukat egykéző tájakon is megtartották (Baranya, Tolna).

Magyarország jellegzetes állattartó tájain a törzsökös pásztorcsaládok leszármazása, szétágazása több évszázadon át követhető. Kunmadaras (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) régi pásztornemzetségei közé tartozik a Jenei család. Egyik ősüket már 1781-ben is a helyi nyájjuhászok között említik. Máig élő pásztornemzetség Kunmadarason az Eszenyi család is. 1795-ben már három felnőtt férfi képviselte őket. Régi, a 18–19. század fordulóján is a nagykun városban élő pásztornemzetség még a Bodzás, Karádi, Tarjányi, Tóth, Kerekes, Pap, Csatári, Medgyasszai, Kalmár, Tolvaj, Kun, Szarka, hogy csak a legnépesebbek közül említsünk néhányat (Fazekas M. 1979: 30–31). Hasonlóan régi, a matriculákban (születési anyakönyvekben) a 18. század eleje, dereka óta szereplő magyar pásztornemzetségek élnek Tiszacsegén (Papp J. 1971: 215–216), s a Hortobágy, a Közép-Tisza vidékének sok más községében is.

{8-130.} Tiszacsegén a pásztor többnyire pásztorcsaládba házasodott, sőt még arra is vigyáztak, hogy a gulyás a gulyáshoz, a juhász a juhászhoz adja a leányát. Egymás között házasodtak a bakonyi pásztorok, meg a somogyi kanászok is. Parasztlányt a kanász nem vett feleségül, legfeljebb másféle pásztornak vagy béresnek a lányát. Ha kivételesen mégis előfordult, hogy a kanász pógárlányt vett el, földet akkor sem fogadott el hozományba. Hiába unszolta az apósa, neki csak pénz kellett, meg a pásztorélet. Lenézték a földtúrást és a vagyongyűjtést (Vajkai A. 1959: 47; Takáts Gy. 1986: 34, 58).

Másrészről a parasztok, a földművelő gazdák is ellenezték a pásztorokkal való rokonosodást. Szatmár megyében, Kisar, Nagyar környékén az 1930-as években a gazdák már nem tettek különbséget a pásztor és az uradalmi cselédek között. Lenézték a pásztort, holott egy feles juhász a maga 200–300 juhával földet, vagyont is könnyen szerezhetett magának. Parasztok és pásztorok kölcsönösen lenézték egymást, s időben útját állták gyermekeik esetleges közeledésének (Luby M. 1942: 62–63). Észak-Heves tájain izgága, „betyáros” embereknek tartották a juhászokat, ezért a szegényparaszt sem szívesen engedte a lányát juhászhoz, mint azt a Hevesaranyoson lejegyzett népdal tanúsítja (Paládi-Kovács A. 1965: 155):

Lányom, lányom, lányomnak sem mondalak,

Ha én téged a juhásznak od’adlak,

Mit bánom én édesanyám, tagadj meg,

De a szívem a juhászért hasad meg.

A pásztorok foglalkozási endogámiája egyben azzal járt, hogy tágabb földrajzi körzetből történt a párválasztásuk. Nem a faluhoz, hanem a tájhoz kötődtek, amelyben éltek, s amelyet munkavállalói, rokoni kapcsolataik révén a parasztoknál sokkal jobban ismertek.