Revízió és külpolitika (1938–1939)

Imrédy külpolitikáját miniszterelnöksége első hónapjaiban az egyensúlyra törekvés határozta meg. Ennek alapján továbbra is igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani Németországgal és Olaszországgal, amelyektől a revíziós igények kielégítését leginkább lehetett {I-109.} várni. Ugyanakkor hangsúlyt helyezett a nyugati, pontosabban az angol kapcsolat erősítésére. London éppen 1938 májusában lépett fel határozottan a németek terjeszkedő terveivel szemben, így joggal lehetett feltételezni, hogy Anglia támogatása is elengedhetetlen lesz mindig, a Duna-medencében várható sorra kerülő határváltoztatáshoz. Ráadásul Berlin többször kinyilvánította: a magyar revíziós igényeket nem hajlandó teljes mértékben támogatni. Az angol kapcsolat mellett szólt még, hogy idehaza sokan az ország függetlenségére nézve kifejezetten veszélyesnek tartották a harmadik Birodalom növekvő erejét. A hazai külpolitika mozgásterének bővítését szolgálták azok az 1937 eleje óta folyó tárgyalások, amelyek Budapest és a kisantant államok közötti viszony javítását segítették elő.

Imrédynek igen hamar rá kellett döbbennie elképzelései ingatag voltára. Anglia magatartását döntően az a szempont határozta meg, hogy a német igények kielégítésével mérsékelje annak agresszivitását. A megbékéltetési politika jegyében nem kívánt komolyabban belefolyni Kelet-Közép-Európa ügyeibe sem. Hitler viszont elérkezettnek látta az időt arra, hogy válaszút elé állítsa magyarokat: hajlandók-e együttműködni vele a versailles-i békemű szétrombolásában. Ennek jegyében augusztusban hivatalos látogatásra hívta Németországba Horthyt és Imrédyt. Hitler az augusztus 20–26-a között lezajlott tárgyalásokon közölte magyar delegációval, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni német támadás. Budapesttől azt várta, hogy rövid időn belül támadja meg északi szomszédját, ami alapot teremthetne Hitler számára egész Csehország bekebelezéséhez. A közreműködés áraként egész Szlovákiát ajánlotta fel. A magyar vezetők – Horthy, Imrédy és Kánya – egységesen kedvezőtlennek ítélték meg a nemzetközi viszonyokat egy ilyen akcióra. Féltek attól, hogy egy ilyen akció európai méretű háborút robbanthat ki, amelyben Magyarországnak kellene az agresszor szerepét vállalnia. Ehhez sem a magyar katonai potenciált, sem Németországot nem tartották elég erősnek, így kénytelenek voltak kitérni Hitler ajánlata elől. Tovább rontotta a német–magyar viszonyt, hogy ezzel egy időben állapodtak meg Bledben a kisantant államok és Magyarország. Eszerint Prága, Bukarest és Belgrád elismeri Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, ugyanakkor a felek kölcsönösen lemondanak arról, hogy vitás konfliktusaikat háború útján rendezzék. A náci vezetést mind a bledi megállapodás, mind Horthyék magatartása rendkívül felbőszítette. Ribbentrop válaszul kijelentette: „aki nem vesz részt valamiben, az nem is kaphat belőle semmit”. A náci vezetés szeptemberben megismételte ajánlatát, amit Imrédy kényszerűségből megint csak visszautasított. Pontosabban csak annyit tett, hogy szeptember 22-én, majd 28-án kemény hangú jegyzékben követelte a prágai vezetéstől a magyarlakta területek átadását és autonómia biztosítását Szlovákiában és Kárpátaljának. A történtekből azonban Imrédy levonta a konklúziót és legalább belpolitikai téren igyekezett megfelelni a német elvárásoknak. Hitler viszont a magyar katonai akció elmaradása miatt arra kényszerült, hogy megelégedjen az etnikai alapon hozott nagyhatalmi döntéssel. Az 1938. szeptember végi müncheni konferencián az olasz, a francia és a brit kormányfő hozzájárult ahhoz, hogy Németország saját területéhez csatolja az addig Csehszlovákiához tartozó, de túlnyomórészt németek által lakott Szudéta-vidéket. A konferencia a hazai közvélemény nagy megdöbbenésére közvetlenül nem foglalkozott Magyarország {I-110.} igényeivel. Ezzel kapcsolatban közvetlen tárgyalásokat javasolt Prága és Budapest között. München teljesen elbizonytalanította az angol támogatásban reménykedő hazai konzervatív köröket, Imrédyt pedig megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy London lényegében lemondott Magyarországról. Az előírt tárgyalások október 9-én kezdődtek meg Komáromban a Kánya vezette magyar delegáció és az immár autonómiát kapott Szlovákia képviselői között. Kánya eredetileg az összes magyarlakta terület átadását és szlovák és ruszinok lakta vidéken népszavazás megtartását követelte. A szlovák küldöttek ennek csak töredékét voltak hajlandók felajánlani. Ezért Budapest ellenakciókat indított. Kozma Miklós és Homlok Sándor irányításával „Rongyos Gárda” néven szabadcsapatokat állítottak fel, majd dobtak át a határon diverziós cselekmények végrehajtására, csekély sikerrel. Emellett a magyar vezetés – Szlovákiát elszigetelendő – határozottabb kiállást ígért Németországnak a határkérdésben remélhető támogatásért cserébe. A tárgyalások főleg egyes városok – Munkács, Kassa – hovatartozása miatt kudarcba fulladtak. Ezután eredetileg nagyhatalmi konferenciának kellett volna következnie, ám miután Anglia és Franciaország érdektelenségét nyilvánította az ügyben, német–olasz döntőbíráskodásra került sor. A november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban meghozott nagyhatalmi döntés formailag a magyar diplomácia sikerét jelezte, hiszen Nyitra és környéke kivételével minden ott előterjesztett magyar követelést elfogadtak. Pozsony német kérésre ekkor már nem szerepelt a magyar igények között. Az I. bécsi döntés hazai fogadtatása mégsem volt egyértelmű. Egyfelől tagadhatatlan, hogy a hazai közvélemény lelkesen ünnepelte a terület-visszacsatolás tényét, azt, hogy végre sikerült megtörni a trianoni diktátumot, és 11 927 négyzetkilométernyi terület 86,5%-os magyar többségű lakosságával visszakerült az anyaországhoz. Másfelől viszont az örömmámorba némi keserűség is vegyült. A hivatalos körök mindig is a történeti Magyarország visszaállítását szorgalmazták és egész Szlovákiát, de legalábbis Kárpátalját mindenképpen szerették volna megszerezni. Hitler azonban némi elégtételként ragaszkodott ahhoz, hogyha neki meg kellett elégednie az etnikai revízióval, akkor Budapest sem igényelhet többet. Berlin egyelőre azokat az előkészületeket is határozottan leállította, s ezzel éppen saját emberét, Imrédyt hozta nehéz helyzetbe, amelyek Kárpátalját önálló, magyar akcióval próbálták birtokba venni. A magyarok „túl sokat akarnak” és „túl olcsón” – jegyezte meg Hitler.

A bécsi döntés révén 11 927 négyzetkilométernyi határ menti terület került vissza Magyarországhoz, benne a fontosabb városok: Érsekújvár, Komárom, Losonc, Kassa, Ungvár és Munkács. Az ott élő 1,1 millió lakosnak túlnyomó része, 86,5%-a magyarnak vallotta magát. A korábbi csehszlovák statisztikákhoz képest – az 1930-as népszámlálás egész Szlovákiában 585 ezer magyart regisztrált – ezután ugrásszerűen megnőtt a magukat magyarnak vallók száma. Az arányok megváltozásában jelentős szerepet játszott a magyarsághoz orientálódó helye zsidóság, valamint az a tény, hogy a korábbi cseh és szlovák közigazgatási apparátust, a katonaságot magyar váltotta fel. Az első hetek jobbára a visszatérést ünneplő eufórikus hangulatban teltek, még az elvakult nacionalizmussal nem vádolható Babits Mihály is versben üdvözölte az északi területek visszatérését. A közvélemény nagy része a döntést a hivatal politika sikereként értékelte. A komáromi és kassai bevonuláskor {I-111.} Horthy népszerűsége a csúcspontjára jutott. Politikai téren Imrédy is profitált a terület-visszacsatolásból. A szlovákiai magyar pártok még 1936. június 21-én közös szervezetbe tömörültek Egyesült Magyar Párt néven. A párt irányítása 1938 végén szinte teljesen a mind szélsőségesebb, imrédystává váló Jaross Andor kezébe került. A másik nagy tekintélyű vezető, Esterházy János a Szlovákiában maradt mintegy 70 ezer magyar politikai képviseletét irányította. Jaross miniszteri tárcához is jutott. A magyar parlamentbe bekerült 26 képviselő pedig az Imrédyt támogatók táborát gyarapította. Hamar kiderült azonban, hogy a frissen szerzett területek beillesztése az anyaország vérkeringésébe gonddal jár. Az új országrészt először katonai, majd 1938. december 21-étől polgári közigazgatás alá helyezték. Nemzethűségi igazoló eljárásokat indítottak, melynek során megvizsgálták, hogy ki hogyan viselkedett az idegen megszállás alatt. Rendelet született az 1920-as évek elején végrehajtott, erősen magyarellenes csehszlovákiai földreform revíziójáról. Fokozta a nehézségeket, hogy túlnyomórészt magas életszínvonalú élelmiszertermelő területek kerültek vissza, amelynek a biztos felvevőpiaca – a cseh iparvidék – odaát maradt. Ráadásul a felvidéki magyar lakosság a társadalmi érintkezésben jóval demokratikusabb értékrendet képviselt, mint az „úri” mentalitástól erősen áthatott anyaország. A gondokat eleinte különböző hazafias akciókkal – pl. „Magyar a magyarért” mozgalom – próbálták áthidalni, érdembeli változás azonban csak 1939 februárja, Teleki miniszterelnöki posztra kerülése után következett be. Teleki szinte minden téren óvatosabb, a helyi sajátosságokra jobban figyelő politikát igyekezett megvalósítani.

A bécsi döntés, majd Kárpátalja elfoglalásának német vétója megerősítette a vezető körök azon meggyőződését, hogy Magyarország Hitler támogatása, de legalábbis jóváhagyása nélkül nem szerezhet újabb területeket. Az Imrédy-kormány számos lépéssel igyekezett demonstrálni németbarátságát. Kánya helyét a külügyminiszteri székben november végén a berlini követelések iránt lényegesen megértőbb Csáky István foglalta el. A hazai német kisebbség követeléseinek részleges kielégítésén túl 1939 januárjában nyilvánosan bejelentették, hogy Budapest – a régió államai közül elsőként – csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz.- A lépés azonban messze nem váltott ki olyan német rokonszenvet, mint azt idehaza remélték, a Szovjetunió pedig válaszul megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal.

A februárban kormányra kerülő Teleki fokozta erőfeszítéseit Kárpátalja visszaszerzésére. A szempont a történeti határok helyreállításán túl az volt, hogy a közös lengyel–magyar határ megteremtésével növelni lehessen az ország külső mozgásterét és nemzetközi súlyát – elsősorban a németekkel szemben. Az áttörésre 1939 márciusában került sor. A német csapatok katonai erővel megszállták Csehországot. Ezt kihasználva a magyar csapatok szintén támadásba lendültek és néhány napos harc után március 18-ra elfoglalták Ruszinszkót. Bár Teleki önálló lépésre is el volt szánva, a magyar kormányzat szabad kezet kapott a németektől az akcióra. Ez utóbbi tény egyébként pontosan jelezte, hogy Hitler tisztában volt azzal, hogy Magyarország Kárpátaljával együtt is alapvetően függő helyzetben marad Berlintől. A második revíziós siker területben 12 061 négyzetkilométerrel, népességben közel 600 ezer fővel gyarapította az országot. Kárpátalja korábban is gyengén fejlett területnek számított. Az országrész {I-112.} természeti adottságai – gazdag erdői – révén jól illeszkedett a magyar gazdaság egészébe. Ezért itt valamivel kevesebb szociális konfliktussal kellett számolni, mint a Felvidék esetében. Gondot inkább az etnikai problémák jelentettek. Kárpátalja magyar többségű területeit már korábban sikerült megszerezni. Így a most elfoglalt részeken csak mintegy 40 ezer fős magyar lakosság élt. Első ízben került magyar fennhatóság alá egy jelentős létszámú, zárt tömbben élő idegen népcsoport, a ruszin. Ez a tény jó lehetőséget kínált Telekinek arra, hogy korábban hirdetett nemzetiségpolitikai elveit a gyakorlatba is átültesse. Teleki elítélte az asszimiláció minden erőszakos és nyílt formáját. Komolyan vette azt a kortársai által többször is hangoztatott nézetet, hogy a Szent István-i Magyarország helyreállítása jelentős részben azon múlik, hogy a hivatalos magyar politika milyen mértékű autonómiát nyújt a határokon belülre kerülő nemzetiségek számára. Ennek jegyében Kárpátalján bevezette a kétnyelvűséget a helyi közigazgatásban és területi autonómiát ígért a ruszin népesség számára. A kormányfő 1940. július 23-án ugyan beterjesztette a parlamentben az autonómiáról szól törvényjavaslatot, ám a terv biztonsági szempontok, a hazai szélsőségesen nacionalista körök és a Kárpátalján élő magyarok ellenállása miatt lényegében megbukott.

Csehszlovákia megszűnésének nagy horderejű nemzetközi következményei voltak. A brit kormányfő Prága német megszállása miatt becsapva érezte magát és szakított az addigi megbékélési politikával. Párizs és London áprilisban hagyományos szövetségeseikkel – Lengyelországgal és Romániával – illetve a stratégiailag fontos Görögországgal garanciális egyezményt kötött. Teleki számára ez a folyamat rendkívül kellemetlen volt: a magyar kormány jóllehet Kárpátalját nem döntőbíráskodás eredményeképp szerezte meg, a németek iránti újabb gesztusként és korábbi ígéretének megfelelően éppen áprilisban kilépett a Népszövetségből. 1939 tavaszától egyre erősebbé vált a szembenállás Európa két nagyhatalmi csoportosulása, a status quót védő nyugatiak és a Németország vezette tengely között.