A világháború árnyékában (1939–1940)

Hitler 1939. augusztus 23-án megnemtámadási egyezményt kötött a Szovjetunióval. Miután ezzel elhárította egy kétfrontos háború veszélyét, elérkezettnek látta az időt, hogy a Harmadik Birodalom teljes európai uralmát akár háborús eszközökkel is megvalósítsa. Szeptember 1-jén a németek megtámadták Lengyelországot, majd a Varsót támogató francia és angol hadüzenet után a háború európai méretűvé szélesedett. Ebben a helyzetben a kormány külpolitikáját Teleki az ún. „fegyveres semlegesség” jegyében kívánta kialakítani. A magyar miniszterelnök abból indult ki, hogy Magyarországnak több okból is ki kell maradnia ebből a háborúból. Távolról sem biztos Németország győzelme – vélte –, és a „szent önérdek” alapján meg kell várni a háború végét és akkor már a biztos győzteshez lehet csatlakozni. Az I. világháború végén létrejött szituáció megismétlődésétől tartott. Akkor a magyar haderő kezdettől fogva részt vett a háborúban, a vesztes oldalon állt és nem tudott olyan, a győztesek által elismert és támogatott kormányt felmutatni, amely hatékonyan képviselhette volna az ország érdekeit. Mindössze egyetlen kérdés volt, amelynek megoldására a kormányfő fegyveres eszközök {I-113.} igénybevételétől sem zárkózott el: Erdély visszaszerzése Romániától.

A náci vezetés nem számolt Magyarország katonai közreműködésével, viszont alapvető érdeke volt, hogy tényleges hadműveleteit semmilyen közép-európai incidens ne zavarja meg. A magyar kormány ugyanakkor azt várta, hogy Berlin támogassa vagy legalábbis ne akadályozza céljai megvalósításában. Német részről egyetlen konkrét igény merült fel: 1939 szeptemberében kérték, hogy a lengyelek elleni hadműveletekhez Budapest engedje meg nekik észak-magyarországi vasútvonalak használatát. Teleki azonban az évszázados lengyel–magyar barátságra hivatkozva és persze a lehetséges diplomáciai következményektől tartva elutasította a kérés teljesítését. Sőt, 1939 őszén mintegy 120–140 ezer lengyel menekült érkezett Magyarországra, akik itt-tartózkodásuk alatt a kormány messzemenő támogatást élvezték. A belügyminisztérium Antall József vezetésével külön irodát nyitott részükre. A német kormány háborús lekötöttségei következtében nem kívánt az esettel komolyabban foglalkozni. Megelégedett azzal, hogy – retorzióként – átmenetileg leállította a Magyarországra irányuló hadianyag-szállításokat. Kényes kérdésnek bizonyult a továbbiakban Erdély ügye Hitlernek fontos volt a román olajtermelés és szállítás zavartalansága, ezért határozottan megtiltott minden Erdély elleni magyar akciót. Másik oldalról viszont a magyar kormány határozottan ellenezte a náci vezetésnek azt a tervét, hogy a fenti okokból német csapatokat küldjenek Romániába, méghozzá Magyarországon keresztül. Ezzel szemben enyhültek valamelyest a feszültségek a gazdasági kapcsolatok terén. A náci vezetés a magyaroknak és persze a Duna-medence többi államának, azt a szerepet szánta, hogy a Harmadik Birodalom nyersanyag- és élelmiszerellátói, illetve iparcikkfelvevői legyenek. Németország azonban nem volt képes ellátni a magyar igényeket, a kétoldalú áruforgalomban jelentős adósságot halmozott fel. Különösen keveset szállított fegyverekből és hadianyagokból, amelyekre pedig a legnagyobb igény lett volna. A magyar kormány válaszul a fokozottabb iparfejlesztés mellett döntött, ami kiváltotta a németek rosszallását. Jelentős erőfeszítések történtek a hazai páncélos-, gépjármű- és repülőgépgyártás kiépítésére. A háború kitörése után beszűkültek a német ipar exportlehetőségei, így jelentős mértékben növelni tudták magyarországi szállításaikat, aminek következtében átmenetileg csökkent klíringtartozásaik összege. A hadianyag-szállításoknál viszont a politikai szempontok továbbra is érvényesültek, amint az a vasútvonal használatának megtagadása kapcsán jól látszott.

1940 tavasza a villámháborús német győzelmek jegyében telt el. A németek elfoglalták Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot és ami idehaza a legnagyobb megdöbbenést okozta, Franciaországot. Az elért sikerek következtében Hitler lényegében a kontinens ura lett. Magyarország külpolitikai mozgástere még tovább szűkült és Teleki le is állította azokat az előkészületeket, amelyek egy esetleges nyugati magyar emigráns kormány működésének anyagi feltételeit biztosították volna. Az óriási német erőfölény nyilvánvalóvá vált. A Szovjetunió elfoglalta Lengyelország németek által meg nem szállt területeit. Mindezek azt sugallták Teleki számára, hogy a két nagyhatalom 1939 augusztusában a közép-európai országok „bőrére” egyezett meg egymással. Ilyen körülmények között még inkább fontos volt számára az, hogy az angol–magyar kapcsolatok ne romoljanak, Magyarország pedig semmiképpen {I-114.} se kerüljön szembe nyíltan Nagy-Britanniával. Annál kevésbé, mivel London korábban jelezte, hogy nem vett ugyan részt a bécsi döntés meghozatalában, de nem is ellenzi azt. Még 1940-ben kis hangsúlyozták, hogy az emigráns Benes-kormány elismerésével nem foglaltak állást automatikusan a korábbi csehszlovák határok visszaállítása mellett. A viszonylag csekély német nyomás és a lengyelekkel szemben tanúsított lojális magyar magatartás következményeként egyelőre úgy látszott, sikerül megvalósítani Teleki elképzeléseit. A kérdés inkább az volt, meddig sikerül ezt a kényes egyensúlyhelyzetet fenntartani.

A miniszterelnöknek politikája alakításakor bizonyos fokig tekintettel kellett lennie az ellenzék állásfoglalásaira is. Ebből a szempontból a legkevesebb gond a baloldallal volt. Az 1939. májusi választások következményeképp csekély parlamenti erőt képviseltek. Ráadásul számos külpolitikai kérdésben vallott felfogásuk sem állt távol a miniszterelnökétől. Komolyabb veszély inkább a másik oldalról fenyegetett. A német győzelmek a szélsőjobboldal előzetes várakozásait igazolták és sokan vélték úgy, hogy a nemzetközi fejlemények a már eddig is komoly pozíciókkal rendelkező szélsőjobboldalnak kedveznek. Teleki tisztában volt a társadalmi erőviszonyok kedvezőtlen alakulásával, ezért megpróbálta kihasználni, hogy a konzervatív tábor politikai befolyása Horthy révén és különböző informális csatornákon keresztül lényegesen nagyobb volt annál, mint ami például a parlament összetételéből következett. Arra épített, hogy az adott intézményszerkezet eredendően a kormány és a miniszterelnöki poszt túlsúlyára épül, ami a körülmények alakulásától függően fokozható. Szeptember 2-án a kormány az európai háborús helyzetre hivatkozva a honvédelmi törvény alapján életbe léptette a kivételes hatalommal összefüggő intézkedéseket. Bevezették az előzetes sajtócenzúrát. Megtiltották új egyesületek alakítását, a meglévőket fokozottan ellenőrizték. A közrend és közbiztonság védelmére hivatkozva megnövelték a rendőrség hatalmát. A kormánynak lehetősége nyílt arra, hogy egyes, számára különösen fontos törvényjavaslatokat a parlamentben – az érdemi munka kikapcsolásával – sürgősségi eljárással tárgyaltasson. Ilyen körülmények között az ellenzéki pártok működése még szűkebb keretek közé szorult. Új párt létrehozására, kiépítésére pedig úgyszólván semmi esély sem volt. Gyakorlatilag illegális szerepre és vegetálásra kényszerült a Nemzeti Parasztpárt is. ugyanakkor Teleki szívós taktikával több, a szélsőjobbhoz tartozó kormánytagtól is megszabadult: Kunder Antal ipar- és kereskedelemügyi, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter helyét Varga József és Radocsay László foglalta el. Jaross Andor felvidéki ügyek tárcanélküli miniszteri posztját is megszüntették.

A kormányfő pozícióját erősítette, hogy a nyilas mozgalom fellendülése 1940 első felében megtorpant és ennek okát nemcsak a korlátozó intézkedésekben lehet megtalálni. Az augusztusi német–szovjet paktum megzavarta az antibolsevizmust és „feltétlen” németbarátságot egyszerre hirdető hazai szélsőjobboldali erőket. Teleki az 1939 novemberében kitört szovjet–finn háborúban angol közreműködéssel és a magyar politikai vezetőréteg túlnyomó többségének támogatásával álhatott ki a finnek mellett. Miközben Európa majd minden országa hadban állt, Magyarországon folytatódott a gazdasági konjunktúra, a lakossága valamelyest még mindig növekvő életszínvonala jelentős mértékben korlátozta a szociális demagógia vonzerejét. A nyilasok ráadásul {I-115.} taktikai hibát is elkövettek. A németek kegyeinek elnyeréséért két képviselőjük törvényjavaslatot terjesztett be, amely a nemzetiségi kérdés általános rendezését sürgette, méghozzá a Volksbund követelései alapján. A kísérlet azonban fordítva sült el. A törvényjavaslatot a hazai közvélemény elítélte, Hitler pedig jelezte, hogy ő csak a német kisebbség számára kíván kivételes jogokat.

Az erejükből valamelyest vesztett nyilas támogatásokon túl Telekinek másféle veszélyekkel is szembe kellett néznie: a katonatisztek fokozódó politikai aktivitásával. A szélsőjobboldal propagandája nem maradt hatástalan az időnként egzisztenciális gondokkal küzdő tisztikarra, különösen a Gömbös alatt előtérbe került fiatalabb generációra. Egyre több tábornok pedig „tisztán” katonapolitikai megfontolásokra hivatkozva bírálta a kormányt. Részben a német hadsereg képességeitől eltelve, részben a retorzióra hivatkozva erőteljesebb német orientációt vártak. Kizártnak tartották, hogy Magyarország revíziós szándékai fenntartása mellett kimaradhat egy európai méretű háborúból, ezért állandóan sürgették, hogy az ország erőforrásait teljesen állítsák a hadsereg szolgálatába. Érvelésüknek volt valóságtartalma. Hiába sikerült a győri program katonai részét 1940 közepére megvalósítani, a hadsereg technikai felszereltsége továbbra is rendkívül alacsony szinten állt. Egy ország politikai súlyát pedig hadseregének értéke is befolyásolja. Darányitól kezdődően állandó gond volt a politikai szempontból megbízható és erélyes hadseregvezetők biztosítása. Eredetileg a konzervatív körök bizalmából került 1938 őszén a vezérkari főnöki posztra Werth Henrik. Vezérkari főnöksége alatt azonban még jobban felgyorsult a jobbratolódás folyamata. Mivel a német győzelmek 1940 tavaszán őt látszottak igazolni, élvezte Horthy támogatását. Horthy kizárta Werth leváltását, a tisztikar hangulatát pedig végképp nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. Így a miniszterelnöknek mindig számolnia kellett a katonai vezetés felől érkező politikai nyomással.

A kormányzat helyzetét tovább nehezítette, hogy mind kevésbé számíthatott a nagypolgárságra és az arisztokráciára. Előbbi számos képviselőjének zsidó származása miatt állt éles támadások kereszttüzében. Az arisztokráciára pedig több oldalról is mint az agrármodernizáció legfőbb akadályára, csak vagyoni-politikai kiváltságai védelmét szem előtt tartó osztályra tekintettek. Valamivel nagyobb segítséget jelentettek a harmadik hagyományos erőként számon tartott egyházak. Különösen a katolicizmuson belül elindult belső megújulás eredményeképpen az 1940-es évek elején már számos befolyásos társadalmi szervezet működött, amelyek fékezni tudták a szélsőjobb térnyerését. Közülük a legnagyobb hírnévre a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete – ismertebb nevén a KALOT – tett szert. Továbbra is megosztott volt a középosztály. Egyesek a 6 és 12%-os kvótával megoldottnak vélték a zsidókérdést és számos szervezet, mint a Törzsökös Magyarok Egyesülete már az asszimiláns németség felől fenyegető veszélyt látta nagyobbnak. Az egzisztenciális gondokat mégsem elsősorban a zsidótörvények, hanem a terület-visszacsatolások szüntették meg, amelyek együtt jártak az álláslehetőségek megnövekedésével. A jobboldali eszmékre fogékony középosztályi csoportok azonban gondot okoztak a miniszterelnöknek azzal, hogy a tradicionális vezető erők végérvényes kiszorítását követelték a közéletből és a külpolitikát kizárólag a revízió szemüvegén keresztül tudták csak nézni.

{I-116.} A kormányzat és a társadalom viszonyát több más tényező is befolyásolta. A háború kitörése után a honvédelmi törvény alapján korlátozták a munkaerő-mozgást, számos gyárat hadiüzemmé nyilvánítottak, élükre üzemi katonai parancsnokot állítva és felfüggesztették a korábbi szociálpolitikai intézkedések egy részét. A lakosság hangulatát, magatartását azonban döntően az 1938-tól érezhető nagyarányú gazdasági fellendülés határozta meg. A német piac szinte korlátlanul vette fel a főbb magyar mezőgazdasági termékeket. A katonai megrendelésekkel összefüggésben háborús ipari konjunktúra bontakozott ki. A termelés folyamatosságát egyelőre számottevő nyersanyaghiány sem zavarta. Magyarország semleges ország lévén elvileg bárkivel kereskedhetett. Teljesen megszűnt a mezőgazdasági és az ipari munkanélküliség, a munkásság reálbérei még 1940-ben is emelkedtek, az inflációt pedig sikerült alacsony szinten tartani. Mindezek jelentős mértékben tompították a feszültséget a parasztság és a munkásság soraiban. Teleki a szociális reformok folytatásával tudatosan törekedett erre. 1940-ben létrehozták az Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA). A korszak talán legsikeresebb lakásépítési akciója révén 1940–44 között 12 ezer lakást építettek, elsősorban sokgyermekes családok számára. A miniszterelnök rászánta magát a földkérdés rendezésére is. Elfogadtatta az országgyűléssel a kishaszonbérleti törvényt (1940. évi IV. tc.) Ez 10 év alatt 1,5 millió hold föld felosztását tervezte kishaszonbérletek és házhelyek formájában. A tervezet jelentősen elmaradt ugyan attól, amit számos neves agrárszakember kívánatosnak tartott, ám több volt annál, mint amit a sokat emlegetett Nagyatádi-reform során igénybe vettek. Az 1930-as évektől az iskolázottság emelése a politika egyik fontos kérdésévé vált. A továbbtanulási lehetőségek bővülésének hatásaként a népi származású egyetemi és főiskolai hallgatók aránya 1939-ben megközelítette a 20%-ot. A Teleki-kormány a nyolcosztályos népiskola kötelezővé tételével tovább demonstrálta reformszándékát. A Turul Szövetség kezdeményezésére 1940. február 1-jén megnyílt a Bólyai Kollégium, amely a szegényebb, parasztszármazású diákok támogatását tűzte ki célul.

A háború a mindennapokban egyelőre alig éreztette hatását. Igaz a kormány bevezette bizonyos árufélékre a jegyrendszert, sőt, megjelent az üzletekben a csökkentett liszttartalmú népkenyér, mégis sikerült biztosítani a közellátás zavartalanságát. A terület-visszacsatolások nem igényeltek nagyobb katonai erőfeszítéseket, az ország nem állt hadban senkivel. Így a lakosság a háború pusztításait sem érzékelte közelről. Sokan nem gondolták végig azt a lehetőséget, hogy a németbarátságnak később súlyos ára lesz, ennélfogva a közvélemény csak bizonyos mértékig támogatta Teleki törekvését a háborúból való kimaradásra.