Szőlőtermelés

A Kárpát-medence rómaiakig visszanyúló szőlőkultúrája a múlt század végére súlyos válságba került. Az Amerikából származó filoxéra (szőlőgyökértetű) pusztítása Magyarországot sem kerülte el. Az először Pancsova környékén 1877-ben észlelt kártevő gyorsan terjedt, és a századfordulóra az ország szőlőterületének mintegy 55 százalékát kipusztította, de a megmaradt szőlőkben is jelentős károkat okozott. Az ország bortermelése a korábbi egynyolcadára esett vissza.

Mathiász János nagydíja 1900-ból, a brüsszeli nemzetközi borversenyen

Tokajhegyaljai Állami Pincegazdaság kiállítási pavilonja

Hathatós kormányzati támogatással indult meg a szőlőterületek rekonstrukciója. 1898-ban Istvánffy Gyula vezetésével megalakult az Ampelológiai Intézet, a Szőlészeti Kutató Intézet elődje. Megindult a századforduló elején a szakszerű vincellérképzés. (Buda, Tarcal, Pécs, Eger, Kecskemét, Balatonfüred stb.)

A kipusztult szőlők helyébe egyrészt a filoxérának ellenálló gyökerű, amerikai fajtákra oltott szőlőfajtákat, illetve a filoxérának szintén ellenálló, úgynevezett direkttermő szőlőket ültettek. Megváltozott a szőlők fekvése is, a hegyi szőlőket nem mindenütt állították vissza, sokszor sík területre kerültek az új ültetvények. A Duna–Tisza közén mind nagyobb méreteket öltött a filoxérától mentes homokterületek megkötése szőlők telepítésével. A jelentős anyagi erőt igénylő rekonstrukció során a korábbi szőlőkultúra megújult, átalakult, a régi silányabb bort adó fajtákat jobb minőségű szőlőfajták váltották fel.

A századforduló éveiben folyó szőlőrekonstrukció az 1960-as évek elejéig meghatározta a hazai szőlőkultúrát, a termelt szőlők és borok fajta szerinti összetételét, a szőlők művelésének módját, a szőlőbirtokok megoszlását.

Magyarországon a szőlőtermés túlnyomó részét mindig borkészítésre használták fel. Az éghajlati adottságok sok borszőlőfajta termelését tették lehetővé, a csemegeszőlő-fajták közül azonban csak egyes, kevésbé értékes fajták termelhetők eredménnyel. Az utóbbi időben a gyümölcsként értékesített szőlő mennyisége valamivel nőtt, rendszerint azonban így sem érte el a termés 10%-át.

A Barcsi Vörös Csillag Tsz szőlőtelepe, 1955

Szüret Badacsonyban, 1950-es évek

Füvesített rendszerű szőlőművelés Badacsonyban

Borkóstoló a Tarcali Á. G. pincéjében

Magasművelésű szőlőtőkék

Az I. világháború után a szőlők nagyobb része a megkisebbedett országrészre jutott. A Monarchia szétesése azonban nehezítette a magyar borok forgalmazását.

A szőlőterület az 1920-as években valamivel több mint 220 ezer hektár volt. Az 1930-as években a gazdasági válság következtében mintegy 10 ezer hektárral (5 százalékkal) visszaesett, de az évtized {II-497.} végén a háborús konjunktúra hatására a szőlőterület ismét nőtt, és elérte a 239 ezer hektárt.

A rekonstrukció következtében a két világháború között a szőlőterületnek már csak alig több mint az egyharmada volt az úgynevezett történelmi borvidékek kiemelkedő minőségű borok termelésére alkalmas hegyvidéki szőlője. Az ültetvényeknek több mint a 10%-át pedig a borforgalmazásból minőségük miatt kizárt direkttermő szőlőfajták tették ki. A szőlő- és bortermés mennyisége az időjárási viszonyok függvényében szélsőségesen alakult. (1940-ben például az 1939. évinek egyötöde termett.) A borok minősége is szélsőségesen alakult, a jó termésű 1937. évben pl. csak 12%-uk érte el az igényes piacokon is keresett pecsenyebor minőséget, mintegy 30%-ukat pedig csak „gyenge asztali borként” minősítették.

A szőlőművelést ez időben a szőlőterületek rendkívüli elaprózódása jellemezte. Több mint félmillió szőlőtulajdonos 1935-ben 0,56 hektárnál kisebb szőlőterülettel rendelkezett, ők művelték az ország szőlőterületének 55%-át. A szőlőtulajdonosok közel 40%-ának szőlőterülete nem érte el a 400 négyszögölet. Nyilvánvaló, hogy ilyen nagyságú területeken a bortermelés szinte kizárólag csak a házi szükségletet fedezte. A termelők zöme nem rendelkezett megfelelő tárolótérrel, pincével sem. A nagybirtokok szőlőterületeinek átlaga mintegy 12 kat. hold volt. Termésátlagaik jelentősen meghaladták a paraszti gazdaságok átlagtermését. Boraik minősége, pincetechnológiájuk messze felülmúlta a kisparaszti gazdaságokét.

Az 1920-as években a kormányzat igyekezett segíteni a bortermelés fejlesztését és az exportot. A borkivitel zöme – az 1930-as évekig – Ausztriába és Csehszlovákiába irányult, utána egyre jelentősebb lett a Svájcba, de különösen a Német Birodalomba kiszállított bor mennyisége.

A két világháború között az átlagos évi bortermés megközelítette a 3 millió hektolitert, ami nagyon szélsőségesen szóródott. (1922, 1933, 1935, 1936-ban meghaladta az évi 4 millió hektolitert, 1924, 1926, 1927, 1941-ben 2 millió hektoliter alatt maradt, 1940-ben alig 800 ezer hektoliter bor termett.)

A második világháború az ültetvényekben nem okozott súlyos károkat, inkább a pincék és hordók sínylették meg a hadműveleteket. A földreform a szőlőterületeket tovább aprózta, a fő problémát azonban az jelentette, hogy a meglévő szőlők zöme ekkor már mintegy 50 éves volt és felújításra szorult volna. Állaguk rohamosan romlott, a tulajdonosok azonban nem rendelkeztek az újratelepítéshez szükséges anyagi erővel. Így az ország szőlőterülete 1945–1960 között 13%-kal csökkent. A bortermelés az 1950-es évek első felére 2,5 millió hektoliterre esett vissza. A begyűjtési rendszer ötször akkora beadási kötelezettséget állapított meg a szőlőterületre, mint a szántóra, és a bortermés jelentős részét önköltség alatti áron kellett az államnak beszolgáltatni.

1960 után az agrárkormányzat támogatásával megindult a szőlőterületek rekonstrukciója, 1961 és 1965 között több mint 43 ezer hektár szőlőt ültettek, zömükben a nagyüzemekben. (Ez mintegy három és félszerese volt a két világháború közötti átlagos éves szőlőtelepítéseknek.) A szőlőterület 1966-ra 25%-kal, 245 ezer hektárra nőtt.

A II. rekonstrukcióként aposztrofált szőlőtelepítés nagyobb része a szükséges szaporítóanyag hiányában a hagyományos szőlőfajtákkal történt, a keresett, korszerű fajták csak kisebb arányt képviseltek. A szőlőtelepítések legnagyobb hibája azonban az volt, hogy nem hajtották végre a történelmi borvidékek már akkor is szükségessé vált rekonstrukcióját. Az új ültetvényeket ugyanis, a könnyebb gépi művelhetőség miatt a szőlődombok aljára (a szoknyákra) telepítették. A történelmi borvidékek legjobb minőséget termő {II-498.} domboldalai rohamosan lepusztultak, erodálódtak, elerdősödtek. Rekonstrukciójuk aligha lehetséges, mert a telepítési költségek a későbbi években az 1960-as évekhez képest megtöbbszöröződtek.

A szőlőtelepítési kampány az 1970-es évekre fokozatosan kifulladt, a szőlőkivágások egyre inkább meghaladták a telepítéseket. Az ország szőlőterülete folyamatosan csökkent és az 1986–1990-es évek átlagában már csak 143 ezer hektár volt, a 20 évvel korábbinál mintegy 100 ezer hektárral, 42%-kal kevesebb. Nem elhanyagolható, hogy a lakó- és a hétvégi házakat körülvevő kertekben sok kordonművelésű csemegeszőlőt ültettek.

Az 1970–1980-as években végzett évi 1500–2000 hektáros szőlőtelepítésekre az igényes piacokon keresett fajták ültetése volt a jellemző. Emellett elterjedtek az új termelési módok és a korszerű borászati technológiák. Különösen a géppel művelhető, magas kordonos művelési mód jelentett előrelépést. A termésátlagok jelentős növekedése eredményeként – az átlagos évi bortermés – a területcsökkenés ellenére az 1976–1985 közötti években meghaladta az 5 millió hektolitert, amelynek mintegy a fele külföldön, döntő részben a kelet-európai piacokon értékesült. A tőkés országok igényesebb piacai a jobb borokat átvették, de ez a termésnek csak kis hányadát jelentette.

A kelet-európai piacok igénytelensége is közrejátszott abban, hogy a minőségi bortermelés ezekben az időkben alig fejlődött és olyan szőlő- és borfelvásárlási árak alakultak ki, amelyek évtizedeken át nem fedezték a jó minőségű bor magasabb előállítási költségeit. Az 1986 utáni években a termés 4,5 millió hektoliter volt.

A rendszerváltást követően a szőlőterület tovább csökkent. Sok nagytáblás ültetvényt soronként felosztottak. A keleti piacok kiesése tovább csökkentette a szőlő és a bor felvásárlási árait. 1990–1993 között egyik évben sem érte el a termelői ár az 1989. évit, ennek ellenére a termelés alig változott. Az alacsony borárak hatására a fogyasztás az 1990-es években 30%-kal nőtt, azonban még így is kevesebb az 1980. évinél. A hazai fogyasztási többlet nem ellensúlyozta a kivitelben mutatkozó kiesést. 1991 és 1995 között a bortermés átlaga a 4 millió hektolitert nem érte el.

Az 1990-es évek közepének piaci helyzete mellett a szőlőterületek további csökkenése várható. A hegyközségek visszaállítása és a hegyközségi törvény segítheti a szőlőtermelés korszerűsítését és a bor minőségének javítását. Jó és állandó igényű piac nélkül a szőlőtermelés megújhodására nem lehet számítani.