Agrotechnika

A növénytermelés hozamainak növelésére különféle agrotechnikai eljárások szolgálnak. Ezek közül a gépesítést külön fejezetben tárgyaljuk. A talajjavítással már korábban foglalkoztunk.

Szerves- és műtrágyázás – A rendszeres trágyakezelés és trágyázás a 19. század második felében kezdődött Magyarországon. A századfordulóra a nagy- és középbirtokok jó része már megfelelő trágyateleppel bírt. A rendelkezésre álló istállótrágya mennyisége azonban, – főként a kis szarvasmarha-állomány következtében – az átlagos szükségletet figyelembe véve, csak kilencévenkénti trágyázást tett lehetővé, a szükségesnek ítélt négyévenkénti helyett.

A műtrágyagyártás az 1890-es években indult meg (Hungária Vegyiművek Rt., Klotild Rt.), és a műtrágyázás kezdetben inkább csak a szuperfoszfát használatát jelentette. A Nyugat-Európában felhasznált mennyiségtől elmaradva ugyan, de a fejlettebb gazdaságokban a századforduló idején már rendszeres volt a műtrágyahasználat. Az egy hektár szántóra jutó műtrágya 1898-ban 4–5 kg volt, ami 1913-ig 21 kg-ra emelkedett.

{II-499.} Az I. világháború kitörését követően az állatállomány csökkenése akadályozta a szerves trágyázást. Később javult a helyzet, és 1935-ben a szántóterület egyötöde kapott évente istállótrágyát. A talajerőpótlás 96%-át ebben az időben az istállótrágya jelentette.

A műtrágya-felhasználás az I. világháború idején visszaesett, majd az 1920-as években újra emelkedett, és végül már meghaladta a háború előttit. A gazdasági válság hatására a felhasználás a századforduló körüli szintre esett vissza. A két világháború között a felhasznált műtrágya továbbra is döntően foszforműtrágya volt. Az első nitrogénműtrágya-gyár 1932-ben épült meg Péten, addig csak gázgyári melléktermékként állítottak elő nitrogénműtrágyát. Az újabb háborús készülődés idején fokozatosan csökkent, majd megszűnt a nyersfoszfát import, emellett egyre kevesebb nitrogénműtrágyát (és egyre több robbanóanyagot) gyártottak.

A II. világháború utáni években az állatállomány háborús vesztesége folytán az istállótrágya-szükséglet fele sem állt rendelkezésre. A felhasznált szerves trágya mennyisége még az 1960-as évek közepén is elmaradt a háború előtti mennyiségtől. Időközben fordulat következett be a talajerőpótlás szerkezetében és az összes tápanyagból a szerves trágya aránya 1960-ra 45%-ra csökkent. Később a szervestrágyázás egyre inkább csak kiegészítő szerepet játszott a talajerőpótlásban.

A háború alatt a műtrágyagyárak jó részét a bombázások megsemmisítették. Ezek helyreállítása után műtrágya-felhasználásunk az 1950-es évek közepéig lassan, majd egyre gyorsuló ütemben növekedett. Sor került a péti gyár bővítésére, majd újabb műtrágyatermelő üzemek is létesültek (Borsodi Vegyi Kombinát, Tiszai Vegyi Kombinát, Tiszamenti Vegyiművek). Az 1970-es évek második és az 1980-as évek első felében az egy hektár mezőgazdasági területre jutó felhasználás – hatóanyagban számítva – 220 kg körül állandósulni látszott. Ez a mennyiség már megfelelt az európai normáknak. Az 1980-as évek végétől a műtrágyahasználat erőteljes visszafogása tapasztalható, ami a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességének romlását tükrözte. 1992-ben 31, 1995-ben 50 kg jutott egy hektár mezőgazdasági területre.

Öntözés – Az 1879-ben megszervezett kultúrmérnöki hivatalok 10 ezer hektár öntözött területet tartottak nyilván az országban, ami a századfordulóra a kétszeresére emelkedett.

A két világháború között (az új államhatárokon belül) évente 10–15 ezer hektáron öntöztek és az öntözés mindvégig függvénye volt a gazdasági helyzet alakulásának. Az öntözés jelentősebb fejlődéséről az 1935. évi aszály után beszélhetünk. Az öntözés fejlesztéséről törvény (1937) rendelkezett, és gyakorlati végrehajtására megszervezték az Országos Öntözésügyi Hivatalt. Megépült a tiszafüredi öntözőrendszer (1940) és üzembe helyezték a békésszentandrási duzzasztóművet (1941).

A II. világháború pusztításai következtében az öntözés egy ideig szünetelt. 1949-ben viszont már nagyobb területet öntöztek, mint a háború előtti években. Az öntözővizet főként a rizstermelésben hasznosították. Az 1950-es évek végén üzembe lépett a tiszalöki öntözőrendszer. Az öntözött terület nagysága az 1970-es évek közepéig nőtt, amikor tartósan meghaladta a 250 ezer hektárt. Az öntözött terület az aszályos években lényegesen nagyobb volt, mint csapadékos években. Az 1970-es évek közepétől az öntözött terület egy évtizeden át csökkent, majd az 1980-as évek második felétől több év átlagában 160–170 ezer hektár között állandósult. Mindennek pénzügyi okai voltak: az ártámogatás megszüntetése, majd a gépbeszerzési árak, illetve a vízdíj gyakori emelése.

{II-500.} Az arányokat tekintve az 1950-től az 1970-es évek közepéig tartó időszak tekinthető hazánkban az öntözéses gazdálkodás szélesebb körű elterjedésének, amikor a mezőgazdasági terület 5%-át öntözték. Ezt követően ez az arány 3% körül állandósult. Az öntözés döntően szántóföldi kultúrák öntözését jelentette: 1992-ben ezek tették ki az öntözött terület 90%-át. A gyümölcsös és a szőlőterületeket a szántóhoz hasonló mértékben öntözték. A gyep öntözése arányát tekintve elmaradt a többi művelési ágakétól.

Az 1960-as évektől az esőztető öntözés vált a leginkább elterjedtté, és 1992-ben az öntözött területnek több mint felét ilyen módon öntözték. A felületi öntözés egyéb módjai mellett az altalajöntözés is meghonosodott.

Növényvédelem – A növényvédelem fontosságát indokolja, hogy a bőven termő növényfajták a kártevőkkel és betegségekkel szemben érzékenyebbek. A védőszerek rendszeres és kiterjedt használata a II. világháború után vált általánossá, bár néhány szer (rézgálic, szénkéneg, ásványolaj) alkalmazására főként a kertészeti kultúrákban már jóval korábban is sor került. Az 1950-es évek gép- és vegyipari fejlődése lehetővé tette a vegyi anyagok használatára épülő növényvédelmet. A nagyüzemek létrejöttével párhuzamosan kialakultak a növényvédelem szervezeti feltételei.

A növényvédő szerek felhasználása az 1960-as évek közepére a háború előttinek több mint nyolcszorosára nőtt, ekkor a szántóterületnek kb. egyharmadára terjedt ki a kémiai védekezés. A gyomirtó szerek használatára a búza területének kétharmadán, a kukorica területének felén került sor. 1960-hoz viszonyítva az 1980-as években már közel kétszer akkora volt a felhasznált növényvédő szerek mennyisége. Elterjedésükhöz hozzájárult a szerek tökéletesedése, szelektivitásuk fokozódása és választékuk bővülése, ami a hazai vegyipar, és ezen belül a növényvédőszer-gyártás gyors növekedésének is köszönhető. Az 1970-es években megkezdte működését a Repülőgépes Növényvédelmi Szolgálat.

A vegyszeres védekezés terjedésével észrevehetően csökkentek a károk, ami mind a termés mennyiségére, mind annak minőségére jótékonyan hatott. A mezőgazdaság egészére vonatkozóan a kártétel még mindig 25–30%-ra becsülhető, és ezen belül a gyomnövények okozta kár a legjelentősebb. A növényvédelem esetenként káros mellékhatásait is figyelembe véve a hangsúly egyre inkább az integrált növényvédelemre helyeződött. Ez – a vegyszerhasználattal egy időben – tekintettel van a természet biológiai egyensúlyára, támaszkodik a növénynemesítésre, alkalmazza a biológiai növényvédelmet és nagyobb szerepet ad a hagyományos agronómiai gyakorlat azon elemeinek, amelyek korlátozzák a kártevők elszaporodását. A vegyszeres növényvédelem elvitathatatlan eredményei mellett egyre több környezeti kárt is okozott. Az újabb tapasztalatok a biológiai védekezés (biogazdálkodás) lehetőségét igazolják, de ez csak kevéssé terjedt el.