Privatizáció az 1994. évi kormányváltástól 1997 közepéig

Az 1994 közepén létrejött MSZP–SZDSZ koalíció kormánya szeptemberre új privatizációs eljárást és törvényt ígért, de erre 1995 közepéig várni kellett. A koalíció pártjai az Antall- és a Boross-kormány privatizációját erősen bírálták, kifogásolták a kellő nyilvánosság, a parlamenti ellenőrzés hiányát, a gyorsaságot, az intézményrendszert és a szabályozottságot. Az 1993-ban megindult gazdasági növekedést megalapozatlannak tartották – ezt a megállapítást a kétségtelenül megnövekedett költségvetési és fizetési mérleghiány ellenére sok közgazdász nem fogadta el – és erősen restriktív politikát vezettek be. Az ÁVÜ igazgatótanácsának vezetését Bartha Ferenc vette át, az ÁV Rt. vezérigazgatója Lascsik Attila lett. A privatizáció élére nem neveztek ki minisztert, hanem a pénzügyminiszter alá rendelték. A privatizáció lényegileg stagnált, kevés új pályázatot írtak ki, lényegében a korábban megkezdett 165 tranzakciót fejezték be. Erős káderpolitika kezdődött; 1994 {II-701.} végéig már közel száz ügyvezetőt és ezer körüli igazgatósági és felügyelőbizottsági tagot cseréltek le az állami tulajdonú gazdasági társaságoknál. 1994 végén a kormányfő személyesen avatkozott be a HungarHotels szállodalánc privatizációjába: hibásnak minősítette az ÁVÜ igazgatótanácsi döntését, s visszavonatta azt. Az eljárás jogszerűsége erősen vitatható volt, nemzetközileg nagy port vert fel, s ez egy időre visszavetette a külföldi tőke érdeklődését a privatizáció iránt. A botrány következtében Bartha lemondott, s hamarosan követte őt Békesi László pénzügyminiszter is. A privatizáció irányítását Suchmann Tamás tárca nélküli miniszterre bízták.

1994–1995-ben a Horn-kabinet szigorú vizsgálat alá vetette az előző kormány privatizációs tevékenységét. A vizsgálat során politikai visszaélésre az ÁVÜ igazgatótanácsának tevékenységében, törvényellenes vagy kliens típusú privatizációra utaló tényeket nem találtak. Az ügyvezetésnél 5-6, esetleg törvénybe ütköző, technikai jellegű hibára derült fény, ami az ezres nagyságrendű tranzakciót alapul véve nem rossz arány. A vizsgálóbizottság és a koalíciós politikusok ezt az iratok eltűnésével magyarázták, de 1997 nyarán az ÁPV Rt. új elnöke, Kovács Árpád – korábban évekig az Állami Számvevőség privatizációs vizsgálatait vezető igazgatója – úgy nyilatkozott, hogy az akták és iratok 100%-ban fellelhetők a volt ÁVÜ irattárában.

1995 májusában elfogadták az új privatizációs törvényt (1995. évi XXXIX. tv.). A törvény összevonta az ÁVÜ-t az ÁV Rt.-vel, létrehozva a társasági szervezetben működő, egyszemélyes állami tulajdonlású Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t (ÁPV Rt.). Az rt. feladata volt az állami vagyon privatizációjának folytatása, illetve a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon kezelése. Az ÁPV Rt. átlagos állományi létszáma 1995-ben 460 fő volt. A törvény lehetővé tette a társaságok vezető tisztségviselői útján történő egyszerűsített privatizációt olyan esetekben, amikor a társaság saját tőkéje nem haladja meg a 600 millió forintot, illetve, ha a dolgozói létszám 500 fő alatt van. A privatizáció előkészítése itt a társaságok feladata volt, a döntést az ÁPV Rt. hozta. Az eljárás célja a privatizációnak ebben a körben való gyorsítása, egyszerűsítése, 1996 végéig történő befejezése volt. Az egyszerűsített privatizáció jó lehetőségeket biztosított a vezetésnek a vagyon megszerzésére. Az ÁPV Rt. két ütemben 121 társaságot kínált fel ebben a konstrukcióban, amiből csak 72 került eladásra, átlagosan 51%-os árfolyamon, 99%-ban készpénz ellenében. Az eljárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a folyamat lassú, bürokratikus maradt, s még 1997 tavaszán is folytatódtak a kiírások.

Az új törvény a készpénzes és a tőkeemeléses privatizációt tartotta céljának – az utóbbi célkitűzés a gyakorlatban nem jutott érvényre –, a kedvezményes konstrukciókat visszafogta, az igénybe vehető E-hitel felső határát 50 millió forintban, de legfeljebb a vételi ár 50%-ában határozta meg, a kárpótlási jegyek elfogadását korlátozta. A vagyonpolitikai irányelvek parlamenti előterjesztésének előírását törölték. A hazai befektetők tulajdonszerzési lehetőségeit erősen korlátozták. 1996 végéig a Horn-kormány 720 milliárd forint értékű vagyont privatizált, közel két és félszer annyit, mint az Antall- és a Boross-kormány. A hét év alatt befolyt privatizációs bevételeknek már 86%-a származott külföldi befektetőktől, a hazai részesedés 14%-ra zsugorodott, ami nagyon rossz arány. 1995-ben a privatizációs bevételek rekordmagasságot, 481 milliárd forintot értek el, ennek 83%-a készpénz, jórészt külföldi befektetés volt. Ebben az időszakban adták el a nagy szolgáltató vállalatok többségi tulajdonát, illetve – 50% alatti eladás esetében – a menedzsment-jogokat. Rossz kibocsátási {II-702.} áron kelt el a Magyar Olaj- és Gázipari Rt. (Mol), az olajipar 30%-ának részese (1997-re a részvények 3,5-szeres árfolyamon álltak). Külföldi kézbe került az öt regionális gázszolgáltató társaság, eladták a hat áramszolgáltató társaságot, a Mátrai és a Dunai Erőmű Rt. részvényeinek átlag 47%-át a menedzsmentjogokkal együtt. A mélyművelésű bányákra épülő szén-erőművekre érvényes ajánlat nem érkezett. Értékesítésre került a Matáv részvényeinek további 37%-a. Jelentős értékesítésekre került sor a vegy- és a gyógyszeriparban. Nagy botrányt és parlamenti vizsgálatot váltott ki a Budapest Bank Rt. privatizációja, egyrészt a titkos, szabálytalan és túlzott állami tőketámogatás (konszolidálás) miatt, másrészt azért, mert a bank az 1992–1993. évi konszolidáció ellenére gyakorlatilag ingyen, rossz garanciális feltételekkel került külföldi kézbe. 1997-ben a botrány tovább fokozódott, mivel az új tulajdonosok többmilliárdos garancia beváltását kérték, ami egyértelművé tette, hogy sok milliárd forintnyi veszteséget okozó presztízsprivatizáció történt.

Az ellenzék, a szakmák és az Állami Számvevőszéknek az 1995. évre vonatkozó privatizációs vizsgálati jelentése a privatizációs sikert kétségbe vonta. Az energiaprivatizáció szakmailag nem volt előkészítve (nem volt erőműfejlesztési koncepció, tisztázatlanok voltak az energiaárak költségösszetevői, mégis 8% eszközarányos nyereséget garantáltak a vevőknek; nem voltak kikötve fejlesztési beruházások, az aranyrészvény tartalmatlan volt, szakmai szempontokat a privatizációnál nem vettek figyelembe; a pályázatok elbírálására négy nap állt rendelkezésre, ami érdemi döntéshez teljesen formális stb.). Az ellenzék és a közvélemény egy része a nemzetgazdaság alapjait érintő hibának tartotta a menedzsmentjogok eladását, a gazdaság stratégiailag fontos parancsnoki pozícióinak külföldi kézbe juttatását. Általános kifogás volt, hogy a bevételekből 250 milliárd forint a költségvetési hiány fedezését szolgálta, amit állami szintű vagyonfelélésnek minősítettek.

Különös volt, hogy a hatalmas bevételből csak 210 milliárd szerepelt a tervekben. A 2,3-szeres túlteljesítés csak decemberben, a költségvetés vitájának lezárása előtt néhány nappal derült ki. Az Országgyűlés óriási tanácskozásba kezdett a bevételek felhasználásáról, s végül – mivel érdemi befektetési alternatívákat a kormány nem készített elő – a többletet majdnem teljes egészében a külföldi államadósság törlesztésére fordította.

1996-ban 180 milliárd forint bevételt ért el a privatizáció, elkelt a HungarHotels, a Magyar Hitel Bank Rt., néhány kisebb pénzintézet stb. A privatizációt újabb botrány rázta meg, aminek következtében az akkor már az ipari és kereskedelmi miniszterré is kinevezett Suchmann Tamás privatizációs miniszternek távoznia kellett posztjáról. A miniszterelnök felmentette az egész igazgatótanácsot, a nemrégiben kinevezett Kocsis István vezérigazgatót is, és javasolta a felügyelőbizottság felmentését. A parlamenti pártok, amelyeknek joguk volt egy-egy személyt a felügyelőbizottságba delegálni, ezt nem fogadták el. A privatizáció élére Csiha Judit tárca nélküli miniszter került, a teljesen új tagokból álló igazgatóság elnöke Kovács Árpád lett. Vezérigazgatónak Szabó Istvánt nevezték ki.

1996-ban került nyilvánosságra az ún. Tocsik-botrány, amelynek lényege a belterületi földek után az önkormányzatoknak kiadandó vagyonrész jogvitájából ered. Az 1989. évi XIII. tv. 21. (2) bekezdése szerint az állami vállalatok gazdasági társasággá való átalakulásánál az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő társasági részesedés nem a központi vagyonkezelő szervezetet, hanem az ingatlan {II-703.} fekvése szerinti települési önkormányzatot illeti meg. A törvény tehát az állam két része, a központi és a helyi államhatalom közötti osztozkodásról döntött. A törvényt a privatizációs szervezetek 1989-től 1996-ig – az egymást követő négy kormány alatt – úgy értelmezték, hogy nem a vagyonmérlegben szereplő belterületi föld teljes értékét, hanem ennek, a vállalati vagyon egészét terhelő kötelezettségekkel arányosan csökkentett részét adják át az önkormányzatoknak. A döntést néhány önkormányzat a bíróságon megtámadta, s végül az ÁPV Rt. – a Dunaferr Rt. ügyében hozott legfelsőbb bírósági döntést precedens értékűnek fogadva el – úgy döntött, hogy kifizeti az ebből eredő tartozásait minden önkormányzatnak. Mivel ez a tartozás kamatokkal együtt akár 80 milliárd forint is lehetett, megbízta Tocsik Márta ügyvédet, hogy két kft. bevonásával kíséreljen meg megalkudni az egyes önkormányzatokkal az őket megilletőnél alacsonyabb összegben.

Az ügyből parlamenti botrány kerekedett, aminek fent említett tanulságait a kormányfő rövid hezitálás után levonta. A vitában felmerült, hogy az államnak az önkormányzatok jogos követeléseit illetően nem volt joga az erő pozíciójából alkudozni, a bevont szakértők (cégek) kiválasztása nem volt szabályos, a megállapodásért az önkormányzatoknak feleslegesen és sokat kellett fizetniük a kliensnek tartott kft.-knek (a sikerdíj a kapott vagyonrész 3–15%-át tette ki), és Tocsik Márta az ÁPV Rt.-től aránytalanul magas, 800 millió forintos sikerdíjat kapott. Az ügyben büntetőeljárás kezdődött Tocsik Márta, az ÁPV Rt. vezető tisztségviselői és munkatársai, valamint az ügyben érintett közreműködők ellen.

A privatizáció néhány hónapra természetesen megbénult, majd 1997 elején folytatódott. Az 1997. évi terv 240 milliárd forint bevételt ír elő, amiben egyebek mellett bankok, nagyvállalatok (például Rába Magyar Vagon- és Gépgyár Rt., Hungarocamion Nemzetközi Autóközlekedési Rt., BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt.) és az energiaszektor további részvényeinek eladása szerepel. Az energiaszektor további privatizálása ellen az ellenzék a korábban említett okokból élesen tiltakozott, ami megegyezett a szakma képviselőinek jelentős része által hangoztatott véleménnyel.

A kormány a privatizációt 1997 végére érdemben be kívánja fejezni, s a tartósan állami kézben maradó vagyon kezelésére 1997 tavaszán új szervezet létrehozását mérlegelte. A Horn-kormány addig eltelt két és fél évét a privatizáció gyorsulása, a külföldi tőke erőteljes beáramlása jellemezte, ugyanakkor a szakmai szempontok, a hazai tulajdonszerzés háttérbe szorultak, a privatizáció fő célja a költségvetés hiányának enyhítése lett. A privatizáció szakmai irányítása, nyilvánossága romlott, a parlamenti ellenőrzés nem jött létre. Az ügyeket titkosság és – a közvélemény szerint – a kapcsolati tőke erősödése jellemezte.

Összességében megállapítható, hogy a privatizáció magyarországi folyamatát a hazai közvélemény túlnyomó része negatívan ítélte meg. A privatizációt számos vélt és tényleges botrány kísérte, de így történt ez a világ többi, mintegy 50 országában is, ahol az elmúlt évtizedben jelentős privatizáció folyt. Valóban sok hiba történt, amiben jelentős szerepet játszott, hogy a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenet kérdéseivel az 1980-as évek végéig a világon sehol sem foglalkoztak, hiányoztak e nehéz probléma megoldásának elméleti alapjai, s ezek az országok mentálisan sem voltak felkészülve a gyors változásra. Az is nyilvánvaló, hogy különböző hazai és külföldi érdekcsoportok, jogi és magánszemélyek, politikai erők között éles harc folyt és folyik a válság következtében {II-704.} olcsón megszerezhető vagyonért. Nyilvánvaló az is, hogy privatizálni közmegelégedésre nem lehet, és annak ellenére, hogy minden jelentős politikai erő fontosnak tartja a privatizálást, az aktuálpolitikai érdekek az elkövetett hibákat felnagyították. Ugyanakkor a világ a magyarországi privatizációt 1989–1997 között általában igen sikeresnek tartotta, és ebben sok hazai szakember is egyetért. A GDP közel 80%-át 1997-ben már a magángazdaság termelte, a gazdaság szerkezete pozitív értelemben jelentősen átalakult, az országban ma már több mint egymillió vállalkozás működik, s a külföldi tőke 16 milliárd USA dollárt fektetett be részben a privatizáción, másrészt a megszerzett társaságok fejlesztésén, valamint zöldmezős beruházásokon keresztül; a forint stabil maradt és közel került a teljes konvertibilitáshoz. A végső mérleg megvonására azonban csak történelmi távlatból kerülhet sor.