A Délvidék visszafoglalása

A magyar és jugoszláv kormány között ugyan sor került az örökbarátsági szerződés megkötésére, azonban a magyar katonai vezetés a délszlávokhoz való közeledés ellenére sem tartotta kizártnak a balkáni konfliktust, amiből Magyarország nem maradhat ki. Habár nem volt tudomásuk a Barbarossa-terv előkészületeinek megkezdéséről, lehetségesnek tartottak egy német–szovjet fegyveres összecsapást, igaz, elsősorban a Balkán feletti uralomért. A meg nem szűnő csapatszállítások, melyek most már Bulgáriára is kiterjedtek, Werthben erősítették a hitet, hogy egy olyan hadjárat felvonulásának szemlélője, melyben nem tartanak igényt a magyar csapatok részvételére. A honvédelmi miniszter 1941. januári németországi látogatása során Hitler közölte vele, hogy a honvédség jelen feladata csak a Kárpátok védelme.

Március elején a figyelem újra Jugoszlávia felé összpontosult. A belgrádi magyar követ március 8-án jelentette, hogy a németek bulgáriai bevonulása miatt feszült hangulat uralkodik Belgrádban, a hadsereget mozgósították. Hitler úgy tudta feloldani az ellenségessé váló helyzetet, hogy a német diplomáciai nyomásnak engedve a jugoszláv kormány március 24-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A viszonylagos nyugalom mindössze három napig tartott, mert március 27-én Dusan Simovic tábornok vezetésével megdöntötték a németbarát kormányt. A jugoszláv fordulat új helyzetet teremtett a térségben. A szovjet elleni előkészületeket megzavaró délszláv állam lerohanása elkerülhetetlenné vált.

Március 27-én Hitler magához kérette Sztójay Döme berlini magyar követet. Közölte vele, hogy Németország számára nem kívánatos a Jugoszláviában kialakult helyzet, ezért megsemmisíti az országot. A területi követelések, melyekről a magyar politika a balkáni béke érdekében korábban lemondott, most aktuálissá válhatnak. Kérte, hogy tolmácsolja Horthynak: „Magyarország revíziós igényeit teljes mérvben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet ő Főméltósága maga szab meg”. Támogatását ígérte a fiumei szabadkikötő megszerzése ügyében is, pedig arra az olaszok is igényt tartottak. Hitler Horthyra bízta, hogy tesz-e katonai lépéseket.

Sztójay március 28-án Budapestre repült s Teleki és Bárdossy jelenlétében tolmácsolta a kormányzónak Hitler üzenetét. A Werth Henrik bevonásával megtartott tanácskozáson Teleki a nemrég megkötött örökbarátsági szerződés megszegésének és ennek nyomán a háborúba sodródás veszélyének lehetőségével, valamint a magyar haderők a szovjet és román fenyegetettség indokolta megőrzésének fontosságával igyekezett mérsékelni és visszatartani Horthyt a maradéktalan felajánlkozástól. A tanácskozás úgy döntött, hogy a háromhatalmi egyezmény alapján engedélyezik a német csapatok magyarországi átvonulását és a magyar légibázisok használatát. A jugoszláviai hadműveletekhez történő magyar csatlakozás eldöntését pedig a Legfelső Honvédelmi Tanácsra bízták. A még aznap összehívott minisztertanács ugyancsak engedélyét adta a német átvonuláshoz, de a magyar fegyveres jelenlétet csak a Duna–Tisza közötti térségben tartotta elképzelhetőnek abban az esetben, ha a Jugoszláv államalakulat felbomlik, a horvátok kikiáltják állami függetlenségüket és a délvidéki magyarság veszélyhelyzetbe kerül. {I-340.} Sztójay visszatérve Berlinbe Horthy nevében biztosította a Führert, hogy Magyarország „ugyanazt a politikai vonalat követi, és változtathatatlan hűséggel áll, erejéhez képest a Német Birodalom mellett.”

Hitler március 28-án kiadta 25. számú utasítását a Jugoszlávia és Görögország elleni hadműveletekre és elrendelte annak azonnali végrehajtását. Az utasítás tartalmazta a Luftwaffe és a német szárazföldi erők Magyarországon történő felvonulásának s az innen indítható hadműveleteknek terveit és időpontját. Számított a szükséges magyar csapatok mozgósítására, hogy azok a Horvátországban és a Bánátban támadó német csapatokkal együttműködve az általuk közrefogott Duna–Tisza közötti területet elfoglalhassák.

Paulus altábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) főszállásmestere március 30-án Budapestre érkezett, hogy Werthtel és László Dezső tábornokkal, a vezérkar hadműveleti osztályának vezetőjével, az együttműködés részleteit megbeszélje. Megállapodtak, az alá- és fölérendeltségi viszonyokban, valamint, hogy a honvédség időben mozgósít és április 12-től részt vesz a hadműveletekben. Pontosították a német csapatok átvonulásának részleteit. Paulus végül közölte Werthtel, hogy Kurt Himer vezérőrnagy vezetésével német összekötő törzs érkezik Budapestre.

Werth ezt követően saját hatáskörében megtette az előzetes mozgósítási intézkedések. Ez annál is inkább sürgős volt, mert az amúgy is lassú műveletet a vasúton és közúton folyó német csapatmozgások is zavarni fogják. A kormány azonban nem adta hozzájárulását a mozgósítás elrendeléséhez, mire Werth a Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását kérte, mely április 1-jén össze is ült. A testület megerősítette a március 28-án született döntést, miszerint a magyar alakulatok csak Jugoszlávia szétesése után indulhatnak meg, s a katonai akció csak Duna–Tisza közti területre korlátozódhat. Horthy utasította a vezérkar főnökét a magyar–német katonai tárgyalások lebonyolítására, s öt hadtest mozgósítási előkészületeinek megtételére. A mozgósítás elrendelését magának tartotta fenn, s a csapatok feletti parancsnoklást is hatáskörébe vonta. Teleki pesszimista véleményét igazolta Barcza április 2-i újabb jelentése, mely szerint a brit kormány úgy döntött, hogy Nagy-Britannia a német átvonulás engedélyezése esetén megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat, magyar fegyveres beavatkozás esetére hadiállapotot helyezett kilátásba. A német csapatok átvonulása ekkor már folyamatos volt. A hír hallatán, átlátva a politikájának kudarcát, Teleki összeomlott és április 3-án hajnalban öngyilkosságot követett el.

A miniszterelnök halála napján Horthy jóváhagyásával megkezdődött a IV. és V., valamint a gyorshadtest, továbbá a légi- és légvédelmi erők s a folyamőrség mozgósítása. Ezt a németek sürgetésére április 5-én kiterjesztették az I. hadtestre, s más egyéb alakulatokra is. Ugyanaznap Himer és törzse is megérkezett Budapestre. Első intézkedései közé tartozott közvetíteni azt a kérést, hogy a Tiszától keletre felvonuló 19. gyalogdandárt vonják vissza a nyugati partra. A Tisza legyen a sávhatár a magyar csapatok és a Bánát ellen felvonult XXXI. német hadtest között. Az intézkedést a feszült magyar–román viszonnyal indokolták.

Április 6-án a Bulgáriában állomásozó német csapatok megkezdték offenzívájukat Jugoszlávia ellen. Közel 1000 repülőgép támadta Belgrádot és más célpontokat. A német támadás már első nap jelentős tért nyert.

{I-341.} A magyar vezérkar a támadás hírére igyekezett meggyorsítani a mozgósítást és a csapatok felvonulását, nem akarták „lekésni” a németek Bánát irányába tervezett offenzíváját.

A magyarországi német felvonulás, valamint a magyar légi bázisok használata kiváltotta a jugoszláv légierő aktivitását is, amely április 7-én támadást hajtott végre Szeged, Pécs és Siklós ellen.

Április 8-án támadásba lendült a Dél-Dunántúlon összpontosított XXXXVI. Német páncéloshadtest. Barcsnál átkeltek a Dráván és hídfőt alkottak. A nyugat felől érkező német csapatok április 10-én már elfoglalták Zágrábot. Április 9-én Himer személyesen adta át a kormányzónak Hitler kérését: a magyar csapatok törjenek előre és vegyék birtokba a Dunától és Drávától északra lévő területeket. A XXXXI. hadtest támadását a Duna–Tisza közén magyar csapatoknak kell támogatni. Még április 9-én Erdmannsdorff követ megjelent Bárdossynál és kérte, hogy Magyarország szakítsa meg kapcsolatait Jugoszláviával és Görögországgal. Ugyanezt kérte Berlinben Ribbentrop Sztójaytól. Hangsúlyozta „a gyors, erélyes és elszánt cselekvés szükségét, mely Jugoszlávia összeomlását fogja eredményezni”.

Április 10-én Sladko Kvaternik nyugalmazott vezérkari ezredes bejelentette az önálló Horvátország megszületését, így a magyar csapatok a kormány előzetes döntésének megfelelően megkezdhették hadműveleteiket.

Április 11-én a kormányzó kiáltvánnyal fordult az ország népéhez és a hadsereghez. Bejelentette a délvidéki katonai akciót, melyet a jugoszlávok szerződésszegésével és fenyegető katonai magatartásával indokolt. Ugyanezen a napon a 3. hadsereg (Gorondy-Novák Elemér altábornagy) alárendeltségébe tartozó seregtestek megkezdték előrenyomulásukat. Feladatuk az volt, hogy a Belgrád irányába törő XXXXI. német hadtestet biztosítsák úgy, hogy verjék szét a Bánátban állomásozó 1. jugoszláv hadsereg 3 gyalogos- és 1 lovashadosztályát. Április 14-én már elérték a kitűzött célokat, befejezték a Duna–Tisza közének és a Muraköz megszállását. A gyors sikerben a dezorganizálódó és bekerítéstől félő jugoszláv csapatok visszavonulása is közrejátszott.

Honvéd gyalogság Zomborban, 1941

A magyar kormány, eredeti szándéka ellenére, német kérésre mégis beleegyezett a magyar csapatok Duna vonalán túli jelenlétébe. Április 12-én ugyanis Jodl vezérezredes, az OKW hadműveleti osztályának vezetője utasította Himert: érdeklődje meg, hogy a magyar kormány hajlandó-e egy rövid időre a gyorshadtestet az 1. német páncéloscsoport alárendeltségében Szarajevó irányában alkalmazni. Werkmeister német követségi tanácsos 13-án tolmácsolta Horthynak Hitler kérését. Bárdossy közölte a kormányzóval aggályait, hogy Horthy 11-én kiadott kiáltványa hangsúlyozta, hogy „katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul”. Horthy a német kérést nem utasította el. Werth ugyanaznap memorandumot nyújtott át az aggodalmaskodó kormánynak. Úgy vélte, hogy szükséges a magyar csapatok további bevetése, mert annak megtagadása esetén kockáztatjuk az eddig elért sikert is. A Legfelső Honvédelmi Tanács döntését idejétmúltnak minősítette, s kifejtette, hogy Magyarország a katonai szövetség keretében elfogadta a német legfelső katonai vezetést, amit feltétlenül tartani kell.

A magyar vezérkar Horthytól és a kormánytól végül megkapva a hozzájárulást, megkezdte az 1. és 2. gépkocsizódandárok összevonását, s április 16-án Eszéknél átkeltek a Dráván. Feladatuk a német 8. páncélos hadosztály leváltása. {I-342.} A dandárok április 18-ig Karlovácig, egyes részeik Valjevóig jutotta el. Itt érte a német 1. páncéloscsoport-parancsnokság távirata, mely leállította a további előrenyomulást. Megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások, majd a gyorshadtestet április 23-án kivonták Szerbiából.