{749.} NAGY LÁSZLÓ (1925–1978)


FEJEZETEK

Miközben a költészet sokfelé a lélek belső köreire szorul, s kísérti a veszély, hogy elszakad az olvasótól, az új magyar lírában a régi szívóssággal él az igény, hogy ember és világ teljes szembesülését véghezvihesse. Nagy László költészete e küzdelem kivételes sikerének példája. A hívő és kiábrándult, az ösztönös és a tudatos szemléletformák szembenállása közepette a bartóki eszmény egy poétikai változata valósult meg benne: elemi indulat, korszerű eszme és gazdag hagyomány összefogása. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a kisparaszti világképpel átörökített természeti kultúra értékeinek válságát a szocializmus egyetemes ügyének összefüggéseiben éli át és fejezi ki. Osztályhozománya kihat folyton gazdagodó kapcsolataira, készségeire, szándékaira is, de mindig a termő, forradalmas emberség érdekei szerint. Így gazdálkodik a népköltészettel is: családias spontaneitással éli fel belőle, ami nekivaló. Eleinte mindazt, amivel a falu és az irodalom kínálja, s aztán tudatosabban fordul a maga költői törekvéseit igazoló példákhoz. "Sok-sok arcát ismerni kellene végre ... – írja 1959-ben. – Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szertelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget" (A bolgár népköltészetről).