GALAMBOSI LÁSZLÓ (1928)

Galambosi László (1928) életét súlyos megpróbáltatások kísérték, irodalmi pályája is későn és nehezen indult, lírai ihlete mégis szokatlanul közvetlen és problémátlan. Ő az a ritka költő, aki mintha még fenntartás nélkül hinne bárminő {921.} élmény vagy hangulat, tárgy, emlék vagy fantázia spontán és poétikus erejű megszólaltatásának lehetőségében; kivétel nélkül minden egyes verse mintha egyszerűen kinyilatkoztatná, amit a megírás pillanatában érez, lát, illetve vizionál. Viszonylag sűrűn egymást követő kötetei (Lengő fényhidak, 1964; Sárkányok és tűzfalak, 1967; A kőliliom vára, 1970; A láng örömei, 1972; Az irgalom ágai, 1974; Bárány és holló, 1975) ily módon mintegy tematikai és stilisztikai változatai egymásnak, tárgykörüknek is inkább csak hangsúlyviszonyai módosulnak, az elsőkben inkább a tájról és a városról írt versek, a későbbiekben a mitikus színezetű életképek és a halálérzet vallomásai kapnak nagyobb teret, az életmű egésze azonban meghatározóan statikus karakterű.

Alapjában kétféle verstípus ismétlődik és variálódik benne: a pillanatot rögzítő vagy kifejező dalé, s a természete szerint kevésbé hangulati ihletésű elmélkedő-leíró ciklusoké, esetleg szerepverseké. Annál jellegzetesebb, hogy e két, elvileg meglehetősen eltérő verstípus az ő költészetében teljesen azonos hangzást és színezetet kap, sőt végső soron szerkezeti modelljük is meglepően közel áll egymáshoz. Még Zrínyiről és Janus Pannoniusról írt terjedelmesebb poémáinak sem lényegesen más a kompozíciója, az előbbi hosszabb-rövidebb helyzetdalok és hangulati leírások sorából áll össze, az utóbbi pedig (Janus Pannonius monológja) egyetlen, lazán asszociált és elnyújtott kitörés.

Hangulaton, kitöréseken, az ihlet spontaneitásán azonban Galambosi László lírájában nem az én és a külvilág állandó egymásravonatkozását, a megszólalás tényével is nyomatékosított harmóniáját kell érteni, mint például Simon István életművében. Kiinduló magatartása ugyan rokon vele, költészetét valóban bizonyos naiv közelítésmód, naiv alaptónus határozza meg. Nyelve, látás- és kifejezésmódja azonban a népi líra másik, újabb eredetű hagyományát próbálja követni: alkotásai egyfonalú hangulatképek ugyan, de messzemenőkig stilizáltak. Gyakran már külső formájuk is az: Galambosi László kedvvel utal vissza ismert ritmus- és szólamképletekre, a Kalevalára, a niebelungizált sorra, a Zrínyi-eposzra, regélő vagy ráolvasó szövegekre, sőt nem éppen ritkán kortárs vagy félig kortárs költők egy-egy versére is; de legegyszerűbb építésű, hangsúlyos-rímes dalait is tökéletesen stilizálttá teszi a képvilágnak, magának a szinte agresszív nyelvnek a természete.

Galambosi László mintha nem is ismerné a megnevezést, csak a képes beszédet: verseiben szünet nélkül sorjáztatja egymás után a hasonlatokat, metaforákat, képzetösszevonásokat, megszemélyesítéseket, szinesztéziákat. Legfőbb törekvése, hogy a világot s annak bármely jelenségét minden erővel költőivé tegye. Egyes kombinációi többnyire esetlegesek és mesterkéltek, alkotásaiban pedig olyannyira uralkodik a költőiesítés, a szépet mondás vágya, hogy naivan egyfonalú kompozíciójuk is legfőként ezt szolgálja – nem sors, csak hangulat, írta második kötetéről Ágh István. Hangulatot kétségkívül tud teremteni, nyilván azért is, mert a képek lineáris sorozatának nemcsak a versforma zártsága, hanem a képzelet nagy vonalakban mégis felsejlő koherenciája is bizonyos egységet biztosít.

{922.} Egészében véve képeinek, dikciójának, sőt életművének is inkább csak szándékát, irányát tudja erőteljesen érzékeltetni. Szerencsésen sikerült versei azonban (Lakodalmas, Ha meghal, Vének, Esküvő) nem nélkülöznek bizonyos hangulatteremtő szuggesztivitást.