{1161.} AZ ÉLETFORMAVÁLTÁS MŰFAJI KÖVETKEZMÉNYEI:
AZ IRODALMI SZOCIOGRÁFIA MEGÚJULÁSA


FEJEZETEK

A szociográfia mint irodalmi műfaj, a harmincas években élte első virágkorát. Fejlődése akkor is kétpólusú volt, voltak jeles művelői, akik a parasztság hétköznapi létének tényeit csoportosították, tárták fel adatszerű pontossággal. Ezek a tényleírások döbbentették rá az értelmiséget, hogy a nemzet gyökerének hitt parasztság milyen iszonyú körülmények között él, s hogy Magyarország valóban "hárommillió koldus telke". Felháborodott újságcikkek, bírósági eljárások, pénzbüntetések és elzárások jelzik ezt az első korszakot, amelyben kifejezetten szépirodalmi igénnyel írt szociográfikus művek bizonyították a műfaj kimeríthetetlen tartalékait. Illyés Gyula korszakalkotó Puszták népe című írása mutatta legteljesebben az ábrázolás kitágításának lehetőségeit, s jelölte ki az általánosítás egyik lehetséges módját, de más élményköröket mozgósítva, más indítások nyomán Márai Sándor ugyancsak "felfedező" könyvet jelentetett meg az Egy polgár vallomásaival. A tényfeltáró szociográfia irodalmi értékelése megosztotta a 30-as évek kritikáját, nem kevesen vitatták, van-e létjogosultsága a műfajnak a szorosan értelmezett szépirodalomban. Azt azonban nem lehetett vita tárgyává tenni, hogy mindkét indíttatású szociográfia a hazai politikai élet legsúlyosabb, megoldatlan problémáját, a földkérdést feszegette, annak megoldását kereste a maga eszközeivel.

A felszabadulás után a Válasz hirdetett szociográfiai pályázatot a földosztás megörökítésére. Ez nem volt sikeres. Tény azonban, hogy a megújult könyvkiadás jóvoltából először szociografikus igénnyel írt munkák is megjelentek, Nagy Lajos Pincenaplója, Kovács Imre könyve, az Elsüllyedt ország, Örkény István beszámolója, a Lágerek népe, vagy Bibó István esszéi a Válaszban. 1947-ben Erdei Ferenc a Futóhomok új kiadásának előszavában már arra figyelmeztetett, hogy a szociográfiának csak akkor van létjogosultsága az új körülmények között, ha írói "a megismerés minél megbízhatóbb tudományos módszereivel" elemzik a társadalom problémáit. 1948-ban a túlságosan is tágan értelmezett realizmus nevében szorították vissza a szociográfiát, amely mintegy hat évi időtartamra jobblétre szenderült, s fogalma csak 1954-ben merült fel újra, amikor Déry Tibor "az ország pontos szociografikus feltérképezésére" buzdította az írókat. Felhívását korántsem kísérte egyhangú lelkesedés. Vértes György vitába szállt Déry elképzeléseivel, mert – mint mondta – "a szociográfia, mihelyt nem a szociológia segédtudománya, hanem önálló kifejezési forma – demonstráció, leleplezés". A riportok, beszámolók azonban mind fontosabb szerephez jutottak, s jónéhány később elismert prózaíró is ebben a műfajban tette első, sikeres és vitatott kísérleteit.

A műfaj az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kelt új életre, amikor a mezőgazdaság szocialista átalakításának nagy emberi megrázkódtatásai ismét a parasztság életére és gondolkodására irányították az írók figyelmét. A kérdés drámai mélységeit ismerő és átélő írók indultak "riportokat" írni – Sánta Ferenc {1162.} nagysikerű műve, a Húsz óra eredetileg Húsz órás riport címmel jelent meg a Kortársban –, s ezek a beszámolók nem egyszer hatalmas szenvedélyeket keltettek. Így lett támadások célpontja Csák Gyula Mélytengeri áramlása, mely a tények mögé hatolva azt igyekezett felderíteni, mi rejlik a lelkek mélyében, hogyan reagált a paraszti tudat az eseményekre. Csák Gyulát azzal is megvádolták, hogy "megrágalmazta" a parasztságot, mivel "kétlelkűnek" ábrázolta őket. Csoóri Sándor a Tudósítás a toronyból előszavában, 1964-ben így fogalmazta meg író és anyaga viszonyát: "Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam ... Talán jó, hogy megírtam, de többé nem vállalkoznék hasonló feladatokra. Miért? Azért nem, mert ha a könyvemben lappangó három-négy drámát bontom ki, akkor írom meg az igazat, történelmi, drámai értelemben egyaránt." A megújuló szociográfia írói a "repedést" ábrázolták, mely a történelmi folyamat és az egyes ember között nyílt, s tágult mind szélesebbre. A lapok szerkesztői nem szívesen vállalkoztak a tényeket ilyen fénytörésben megjelenítő írások közlésére, nem véletlen, hogy Galgóczi Erzsébet, aki maga is megszenvedte ezt az ellenállást, így fakadt ki egyik írásában: "Közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá hazudni nem lehet. Jobbá tenni viszont csakis a társadalmi önismeret alapján lehetséges." Az igazabb, hitelesebb önismeret kialakításában játszott mind nagyobb szerepet a megújuló szociográfia, melynek fejlődését az is nagyban elősegítette, hogy az életformaváltás új és új foglalkozási ágakat szült, miközben hagyományosak szűntek meg, szorultak vissza, s az író vonzó, fontos feladatának érezhette, hogy a társadalom képének, mozgásformájának megváltozását a maga eszközeivel is kifejezze.

A hatvanas évek végén a polgárjogot nyert szociográfia intézményes kereteket is kapott az új Magyarország felfedezése sorozatban, amelyről joggal mondhatta el Domokos Mátyás, hogy össztársadalmi visszhangot keltett. A szociográfiában ugyanis a jelenre ismerhetett az olvasó, maga a műfaj a mindenkori egyidejűséget képviseli, szemben például a regénnyel, mely inkább visszatekintő pozícióból ábrázolja az eseményeket. A sorozat nyitó darabjában, az Égő olajban egy jelentékeny foglalkozási ág, az olajbányászat életformaváltoztató, tudat-átalakító hatását ábrázolta Mocsár Gábor, azt is felvillantva, hogy az úgynevezett paraszti életforma fokról fokra olvad bele majd ezekbe a modern ipari tevékenységekbe, anélkül azonban, hogy a paraszti tudat is rögtön követné e sok esetben kényszerű változást.

A hetvenes évek kezdetétől világszerte megfigyelhető tendencia az irodalomban, hogy az olvasóközönség fokozottan érdeklődik a tények iránt. Ahol az írók a gyakran ismeretlen valóságelemeket összekapcsolták a regényműfaj egyik leglényegesebb jellemzőjével, a mítosszal, ott hirtelen fejlődésnek indult az epika. A magyar irodalom jellemző műfaja lett ezekben az esztendőkben a tényfeltáró, mindenfajta fikciótól idegenkedő szociográfia. A gazdaság szerkezetének átalakulása, a mindinkább érzékelhető belső feszültségek a felfedezés különféle lehetőségeit kínálták, s a műfaj legjobb művelőinek igen gyakran kellett kemény ellenállással megküzdeniük, hiszen a valóság elfogulatlan feltárása közben gyakran ütköztek réteg- és csoportérdekek hálójába. A 60-as 70-es évek Magyarországának {1163.} legégetőbb nyitott kérdéseiről a szociográfia tájékoztatott, de nemcsak a paraszti életforma átalakulását ábrázolták művelői, hanem a legkülönfélébb foglalkozási ágak, rétegek problémáit is, sőt, egyre inkább az érdeklődés előterébe kerültek össztársadalmi jelenségek, az urbanizáció, a demográfia, az egészségügy megoldatlan kérdéskörei. Amikor a régi Magyarország felfedezése sorozat megindult, életre hívója, Sárközi György úgy képzelte, hogy Magyarország tájegységeit térképezhetik fel a vállalkozók. Az új sorozatban is akadtak olyan művek, melyek egy megye vagy járás átalakulását a mélységekig hatolva követték nyomon (Erdei Ferenc, Zám Tibor, Kunszabó Ferenc munkái).

A megújuló szociográfia két kérdéssel is szemközt találta magát. Egyrészt az események felgyorsulásával, aminek az volt a következménye, hogy sebesebben változott az ábrázolt tájegység vagy foglalkozási ág, mint ahogy megjelent a könyv, amely időszerűségét vesztette a hosszú átfutási idő alatt; másrészt a műfaj hamarosan nemcsak az irodalomnak, hanem a politikának is ügye lett. Írók, irodalomtörténészek, kritikusok és politikusok szenvedélyes vitái közepette rendezték meg például 1970-ben és 1974-ben Kecskeméten a szociográfiai konferenciákat. Bár a politikusok arra buzdították az írókat, hogy tabukat döntve törekedjenek a valóság hiteles ábrázolására, a fejlődést gátló tényezők feltárására, a rész- és csoportérdekek igen gyakran gátolták e folyamat megvalósítását, a műfaj komoly, elismert művelői kényszerültek arra, hogy visszavonuljanak, s más műfajokban fejezzék ki mondandójukat. Hiába a folyóiratok, a Forrás, a Mozgó Világ és a Valóság támogatása, a szociográfiának a szó valóságos értelmében véve áldozatai is voltak, kivált, amikor a jelenség ábrázolása, úgymond, állami érdekeket is veszélyeztetett (Zám Tibor riportjai a borhamisításról).

A felgyülemlett tényanyag, a hatalmas mennyiségű ismeret az írók egy részét arra ösztönözte, hogy elszakadva a szociográfiától, immár az általánosítás magasabb szintjén, a fikció lehetőségeit mozgósítva adjanak képet korunk valóságáról. Ez a folyamat figyelhető meg például Galgóczi Erzsébetnél, aki így fogalmazza meg e váltás szükségszerűségét egyik előadásában: "A fikcióban megjelenő világ a mindennapi jelenségvilághoz képest már lényeg." A szociográfiának mindenesetre alapvető szerepe volt s van abban, hogy az író és az olvasó is a "lényeg" közelségébe juthasson.

Valósághoz kötöttség és általánosítás, tény és fikció – ezek az alternatívák egyre határozottabban merültek föl a szociografikus műfaj művelői előtt. A valóság változásával párhuzamosan az írók egy része válaszút elé került, hiszen a hagyományok átalakulása, eltűnése, az emberi kapcsolatok minőségének átformálódása szükségszerűen járt ábrázolásbeli következményekkel. Akár jelképesnek is értelmezhetjük Mocsár Gábor Fekete csónak című írását. A paraszt pátriárka temetésére még egyszer és utoljára összejön a család, tagjai mintha sárguló csoportképről tekintenének ránk, abban a biztos tudatban, hogy így együtt utoljára láthatjuk őket.

A választás kényszere abban is kifejeződik, hogy jónéhány írónk, aki szociográfiával kezdte pályáját, tudatosan távolodott el a műfajtól. Vannak példák váratlan megrekedésekre és nem várt kiugrásokra, ám szinte mindenkire, akit megérintett a {1164.} szociografikus ábrázolásmód, egyaránt jellemző maradt – bármily műfajt műveljen is – az erős szubjektivitás, a nem palástolt önéletrajziság, a társadalmi indulat, a jobbító szándék s a történeti érdeklődés. Ez utóbbinak köszönhető, hogy a műfaj legjobb, igazán maradandó darabjai a paraszti életforma olyan elemeit is megőrizték az utókor számára, melyek jóvátehetetlenül elmerülnek a múló időben. Ebben a vonatkozásban a magyar szociográfia híven követi az európait, mely ugyancsak felismerte, hogy a hagyományos értelemben vett parasztság eltűnőben van, s vele együtt múlik el a paraszti életforma romantikája. Ám még hosszú ideig megmarad az a nosztalgia, melyet számunkra a "nép" fogalma jelképez megtartó gyökereivel, évszázados hagyományaival. Ez a két, gyakran egymással is feleselő érzéskör hatja át az új magyar szociográfia egy részét, s ez teszi a műfaj szerencsés alkotásait történelmi dokumentumokká.