A szociográfia helyzete 1945-től a sorozat megindításáig

A harmincas évek végén a szociográfia "nagy hulláma" megtört, a megjelent művek szerzőit perbefogták, sajtókampányt, bírósági eljárást indítottak ellenük. A Márciusi Front 1938 tavaszán elerőtlenedett és nemsokára felbomlott, a falukutató mozgalom "széttisztult", elterebélyesedett részben a baloldal, részben az erősödő jobboldal irányába. Az 1939–1944 között keletkezett, szociográfiai szempontból szóbajöhető művek átlépték a műfaj határait vagy a szépirodalom, vagy a szociológia felé.

Közvetlenül 1945 után fellendülni látszott mind a szociológia, mind a szociográfia. A háborúból felocsúdó ország első megjelent könyvei között találjuk Darvas József Város az ingoványon (1945), Kovács Imre Elsüllyedt ország (1945), Nagy Lajos Pincenapló (1945), Örkény István Lágerek népe (1946) és Amíg ide jutottunk (1946) című műveit, amelyektől nehéz volna elvitatni a szociográfiai ihletettséget. Megalakult az első magyar szociológiai tanszék, a születő népi kollégiumok meghirdették a honismereti mozgalmat, a fiatalok szociográfiai táborozásokon vettek részt, a Szabad Nép tízezer új falukutatóról cikkezett. A Valóságban megjelent az első elméleti jellegű írás is, amely a megváltozott társadalmi körülmények között sem tartotta fölöslegesnek a szociografizálást. A tanulmány szerzője, Márkus István "új szociográfiai módszer kidolgozását" sürgette; úgy vélte, elsősorban "módszeres falu-monográfiákra (és persze mezőváros-szociográfiákra) volna szükség", azokat követheti "az egyes problémák nagyobb tájegységen, vagy az ország több vidékén párhuzamosan folyó, összeha{1173.} sonlító vizsgálata". (Márkus István: Az új falukutatás problémái. Valóság, 1946. 6–9. szám, 51–60.) Ugyancsak a tudományos alapozású szociográfia műveléséhez látta elérkezettnek az időt Erdei Ferenc: "Ma elsősorban nem arra van szükségünk – írta a Futóhomok új, 1947-es előszavában –, hogy többé vagy kevésbé irodalmi eszközökkel általában feltárjuk a valóságot, hanem sokkal inkább arra, hogy a megismerés minél megbízhatóbb tudományos módszereivel elemezzük a társadalmi, gazdasági, kulturális problémákat." (Futóhomok. 2. kiadás, Előszó. Bp. 1947.)

Elkezdődtek hát a szociológiai kutatások; a frissen alapított (1945) Valóságban és a Forumban (1946), valamint az újra indult (1946) Válaszban olyan riportok, riportázsok, a társadalmi változásokat nyomon követő, publicisztikus hangvételű beszámolók láttak napvilágot, amelyek a szociográfia megújhodását sejtették. Azonban a kezdeti fellendülés csak rövid ideig tartott; a kibontakozás elmaradt s a fordulat évével lezáródó időszakasz (1945–1948) jelentős szociográfiai művek létrejöttéhez kevésnek bizonyult. Könyvvé kerekített társadalomrajzot mindössze egyetlenegyet tarthatunk számon, Sándor András Övék a föld című kötetét (1948), amely a Fejér megyei földreformról, illetve az azt követő változásokról számol be. A folyóiratpublikációk közül következetes szociográfiai nézőpontról tanúskodnak az Erdei-tanítvány Márkus István írásai. Urak futása (1945), Földosztás Gebén (1945), Martonvásári vázlat (1946), Egyszerű feljegyzések (1947) című tanulmányai, valamint Bibó István politológiai jellegű, a szociográfiától korántsem idegenkedő esszétanulmányai jelzik a műfaj értekező prózába hajló lehetőségeit.

A koalíció ígéretes esztendeit azonban olyan évtized követte, amely nem kedvezett sem a szociológiai kutatásoknak, sem a szűkebben vett irodalmi szociográfiának. A szociológia a szocializmus viszonyai közé nem illő áltudománynak minősült, tanszékét megszüntették, a NÉKOSz-t feloszlatták, a Valóság 1948-ban, a Válasz 1949-ben szűnt meg. A Forumból 1949 nyarától kiszorult a szociográfiai rovat, majd 1950-től már a folyóirat sem jelenhetett meg. Az irodalmi szociográfia az ún. "realista művészet" nevében feleslegesnek minősíttetett; újjjáélesztése elé a művelődéspolitika emelt sorompókat. Hiába buzdította Déry Tibor írótársait 1954-ben "az ország pontos szociografikus feltérképezésére", a szociográfiával szembeni elutasító hivatalos magatartás csak 1956 után, a konszolidáció éveiben változott meg. A hivatalos álláspont megváltozásában vitathatatlan az írók kezdeményező szerepe, de az új, realista pártpolitika is lehetővé tette a szociográfia s a szociológia, egyáltalán a valóságkutatás, az empirikus társadalomvizsgálat rehabilitálását.

Az induló Kortárs már 1957 őszén közölte Darvas József Orosházáról szóló társadalomrajzának új kiadásához szánt bevezetését (Előszó A legnagyobb magyar falu és az Egy parasztcsalád új kiadásához. Kortárs, 1957. október, 271–291. 1957. december, 593–618.), 1958-ban újraindult a Valóság, 1959 nyarától az Élet és Irodalom is teret adott szociográfiai riportoknak. Azonban a műfaj tényleges újbóli szárbaszökkenéséről – az irodalom általános fellendülésének részeként – a hatvanas évek első felében beszélhetünk. Az antológiák és az önálló kötetek gyors egymás utáni megjelenése persze természetes visszahatás volt az ötvenes évek hamis {1174.} realizmus-követelményére. Néhány év alatt számos könyv terjedelmű szociográfiai munka látott napvilágot, bizonyítva a műfaj életrevalóságát, jelezve lehetőségeit: Hazai kistükör (1961), A valóság vonzásában (1963), Tájak, gondok, emberek (1965), Szemmértékkel (1967), Kodolányi János – ifj. Kodolányi János: Második baranyai utazás (1963), Csák Gyula: Mélytengeri áramlás (1963), Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból (1963), Gergely Mihály: Ez a mi korunk (1963), Féja Géza: Sarjadás (1963) stb.

E munkák nyomán egészséges pezsgés indult meg a szellemi életben, és újfent napirendre került a szociográfia műfaji mibenlétének tisztázása. A valóság vonzásában című antológia bevezető tanulmányában Gondos Ernő a műfaj történetének az áttekintésére vállalkozott, Hegedűs András cikkei (Valóság, Kortárs) pedig arra ösztönözték az eszmecsere résztvevőit, hogy megkíséreljék tisztázni a szépirodalmi igényű szociográfia és a tudományos szociológia azonosságait és különbözőségeit.

Szociológusok és írók, más-más indítékból ugyan, de egyaránt szükségesnek vélték szociográfia és szociológia pontos elhatárolását. Előbbiek azt hangsúlyozták, hogy a szociográfia nem léphet fel önálló tudományként, tudományos megbízhatóságot számonkérni tőle nem lehet; egyetlen kritériuma az írói hitelesség, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy egyértelműen irodalmi műfajnak tekinthető, s mint ilyennek jogában áll saját "koordináta-rendszerben" vizsgálni a társadalmi jelenségeket (Varga Károly, Kritika, 1964. 4. sz.). Az írók természetszerűleg a személyes alkotói szempontokat helyezték előtérbe, mondván, hogy "az író észreveszi azt is, ami a sematikus kérdőívekből kimarad" (Féja Géza, Valóság, 1963. 6. sz.), vagy ahogy a parázsabb nézetkonfrontációkat kiváltó Mélytengeri áramlás szerzője, Csák Gyula fogalmazott: az írónak s az irodalomnak "saját belső szempontjaira kell ügyelnie" (Kortárs, 1964. 3. sz.).

A hatvanas évek második felében a szociográfia "kiátkozott" műfajból nemcsak megtűrt és művelhető, hanem kívánatos és támogatott, sőt, nélkülözhetetlen műfajjá emelkedett. Vele párhuzamosan a szociológia is visszanyerte tudomány-státuszát, s bár korántsem konfliktusmentesen, az évtized végén, a hetvenes évek elején – intézményesült. Az MTA Szociológiai Kutató Intézetének létrejöttét egyetemi tanszékek megszervezése követte, a különféle irányú szociológiai kutatások pedig kifejlesztették a maguk bázisintézményeit.

A szociológiai kutatás és a szociográfia művelői számára – újraindulásától kezdve (1958) – a Valóság biztosított állandó fórumot. Aztán a hatvanas évek közepétől már szinte valamennyi irodalmi folyóirat szívesen közölt szociográfiát. A társadalmi állapotok kendőzetlen bemutatását célzó írásokat – mint Zám Tibor Hortobágyi jegyzetek című munkáját (1966), amely a Hortobágyi Állami Gazdaság vezetése körüli visszásságokat leplezte le, vagy Végh Antal Állóvíz című tudósítását (1968), amely a Szabolcs megyei Penészlek megdöbbentő elmaradottságának okait feszegette – továbbra is viharos viták kísérték. E meg-megújuló vitáknál azonban fontosabb talán az, hogy a műfaj a tematikai és módszerbeli gazdagodás időszakába érkezett. A hagyományos falu-témájú szociográfiák mellett megjelentek az első város- és munkástárgyúak, illetve az értelmiség helyzetével foglalkozók {1175.} is (Vasszínű égbolt alatt, szerk. Meggyesi János, 1961; Gondos Ernő: Jónás és a cet Óbudán, 1968; Sükösd Mihály: Értelmiségi terepszemle, 1969). Tematikai sokszínűség és módszerbeli változatosság jelentős eredményeiről azt követően beszélhetünk, hogy a szociográfia – hasonlóan a szociológiához – megkapta a maga sajátos intézménykeretét: a Magyarország felfedezése című sorozatot s a hozzá kapcsolódó ösztöndíjrendszert.

A sorozat újraindítását, az MSZMP egyetértésével és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával, a Magyar Írók Szövetsége kezdeményezte. A kezdeményezésben, az ismét fölmerülő aggályoskodások megszüntetésében, a félreértések tisztázásában, egyszóval a könyvsorozat útjának egyengetésében elévülhetetlenek Darvas József érdemei. Ő, mint az Írószövetség akkori elnöke, elszánt következetességgel, eléggé nem méltányolható bölcs diplomáciával védelmezte az irodalmi szociográfia önálló műfajstátuszát. Országos nyilvánosság előtt védte meg Végh Antal penészleki tudósítását, s kijelölte az indítandó könyvsorozat célkitűzését, feladatait. "A cím – írta 1968-as, apologetikus hangvételű cikkében – jelzi, hogy mi e sorozat célja: írói eszközökkel feltárni, milyen a mai magyar valóság. Szigorúan reális számvetést tenni arról, hogy mit értünk el; mik az eredmények, a hiányok, mulasztások, hol tartunk a szocializmus építésében s mik a feloldandó ellentmondások. Tehát: segíteni a jövő megtervezését." Úgy vélte, a szociográfia a szocializmus viszonyai között nem "ellenzéki fogantatású", hanem igenis "kormánypárti", s a hajdani sorozathoz "az igazmondás szenvedélyessége" kötheti, mégpedig oly módon, hogy "kevesebb legyen az impresszionista riportlátás és érvényesüljön a marxista tudatosság, a sokoldalú, ha tetszik, tudományos igényű elemzés ... A szemléletben persze – tette hozzá –, hiszen írók írják ezeket a köteteket, nem tudósok" (Kortárs, 1968). Egyértelmű és egyúttal hivatalosnak mondható állásfoglalását később árnyaltabban fogalmazta meg annak érdekében, hogy a sorozat megindítása elől mielőbb elháruljanak az utolsó ideológiai-irodalompolitikai akadályok is. Kérdéseket tett fel úgy, hogy azok magukba foglalták a lehetséges választ: a szocialista szemléletű szociográfia igenlését. "Ez a szociografizáló indulat – írta – nem annak a felfogásnak a maradványa-e, amely túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít az irodalomnak? Voltak olyan korszakok, mikor az irodalom arra kényszerült, hogy a politika helyett is politizáljon, de vajon ez ma már nem a múlté?" (Valóság, 1970).

Nos ilyen, részben a nyilvánosság előtt, részben a szűkebb irodalmi vezetésben lezajlott viták után 1970-ben, az ország felszabadulásának negyedszázados évfordulója tiszteletére, könyvesboltokba került az új Magyarország felfedezése sorozat első darabja, az Égő arany. Szerzője, Mocsár Gábor, már korábban bizonyította, hogy a szociográfiának kidolgozott módszerű, egyéni szemléletű elkötelezettje. Tanyavilágbomló világ (Taar Ferenccel együtt, 1964) és Nálunk vidéken (1967) című munkáiban a tanyavilágról, szövetkezetekről és mezővárosokról, az elvándorlásról, az életformaváltásról és ezeknek kulturális, tudati hatásairól közölt tanulmányokat, társadalomrajzot. Módszerét a tények megismerésére és kiválogatására alapozta azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a vidéki életforma átalakulási folyamatába beavatkozzék, publicisztikus hevülettel kimon{1176.} dott javaslatai meghallgatásra találjanak. Az Égő arany a szocialista magyar nehézipar egyik legfiatalabb ágát, az alföldi kőolaj- és gázkitermelés történetét hivatott bemutatni. Megjelenésekor valóban a felfedezés erejével hatott: egy új iparág országrészt átalakító, táj- és emberformáló hatásáról nyújtott hiteles, átfogó képet. Szerzőjének alapmagatartásáról olyan mondat árulkodik, amely akár az egész sorozat mottója lehetne: "Az író, aki a társadalom mozgásának és állapotának leírására vállalkozik, az emberre figyeljen elsősorban." Természetesen, ez a kívánalom a sorozat egyes köteteire más-más mértékig helytálló, és más-más aspektusból érvényes. Bizonyos azonban, hogy szinte valamennyit épp ez az "emberre figyelés" emeli írói-irodalmi rangra. Az Égő aranyat mindenképpen. Mocsár Gábor ugyan ezúttal sem mond le a tény- és adatszerűségről, de a tényeketadatokat úgy válogatja meg és úgy csoportosítja, hogy általuk az olajbányászok sorsába nyerjünk bepillantást. Szépírói tehetségét mintha szándékosan visszaszorítaná, hogy ne a nyelvi megformálás hasson, hanem a feltárt tények puritánsága. Módszerének még egy figyelemreméltó vonását célszerű kiemelni. Azt, hogy a társadalmi átalakulást érintő kritikai megfigyeléseit, bíráló észrevételeit tompítottan, nem ritkán helyeslő gesztusokkal körülvéve szövegezi meg, s mérsékli korábbi publicisztikus hevületét is. Mintha a konkrétumok mögötti teljesebb, hitelesebb igazságot fürkészné, s ez perspektivikus társadalomszemléletre enged következtetni. Tárgykezelését mindenesetre a felelős gazda szemlélete, körültekintő gondossága hatja át. Fontos ezt hangsúlyozni, mert e jellegzetességet tekintve, az Égő arany fordulópontot jelent a műfaj alakulástörténetében. Míg a harmincas évek szociográfiái a fennálló rendszerrel szemben egyértelmű vádiratként jelentek meg, és a hatvanas évek első felének szociográfiáiban is ott érezhetők a felmutatás-leleplezés gesztusai, a kimondás szenvedélye és szenvedélyessége, az Égő aranyban mindennek nyomát sem lelni. Itt a műfaj már teljességgel elveszítette vádirat-jellegét, és egy tárgyilagosan nyugodt, mondhatni otthonos vizsgálódás jegyeit mutatja.

Még inkább így van ez a sorozat következő darabjai esetében, különösen Varga Domokos és Erdei Ferenc munkáiban. Míg Mocsár Gábor úgyszólván "kívülről'" közelíthette meg témáját s csak könyve anyagának gyűjtése során szerezhetett jártasságot az olajbányászatban, addig Varga Domokos "belülről", a szakmabeli otthonos tájékozottságával írja le választott tárgykörét. Erdőkerülőben című könyvében (1970) az otthonos vizsgálódást fölényes tárgyismeret könnyíti; az olvasót egy szakképzett erdőmérnök kalauzolja el az ország erdőségeibe Békéstől Szigetközig, a Mátrától az Őrségig. Varga Domokost is, akárcsak Mocsárt, egyformán érdekli az erdőkitermelés és a benne dolgozók sorsa. Figyelmeztet arra, hogy erdő- és vadgazdálkodásunkban mulasztások vannak, sürgetőek a tennivalók. Az "emberre figyelés" szervesen hozzátartozik szemléletéhez, a kétkezi dolgozók életkörülményeinek alakulását megkülönböztetett figyelemmel követi nyomon. Alkalomadtán nem mulasztja el tudtunkra adni, hogy az erdei munkások keresetének növekedése nem tartott lépést a népgazdaság "szerencsésebb szektoraiban bekövetkezett fejlődéssel". Szelíden szókimondó a Vizek könyve című munkája is (1976), amely az ország vízgazdálkodásának vonja meg mérlegét.

{1177.} Ugyancsak felelősségteljes közgazdászi szemléletről tanúskodik Erdei Ferenc vaskos kötete. A Város és vidéke (1970) egy erősen gyakorlati érzékű tudós s egyben higgadt politikus munkája. Erdei szűkebb szülőföldjének, Szeged és környékének, a makói tájegységnek urbanizációs folyamatát elemzi tudós felkészültséggel. Szeged, Hódmezővásárhely, Makó, Szentes és Csongrád múltját jelenét és távlatait taglalja azzal a szándékkal, hogy kimutassa: az urbanizáció a jövő kikerülhetetlen útja, de csak úgy, ha a városiasodás nem elpusztítja, hanem integrálja a "vidék" értékeit, a falusi hagyományvilágot. Módszerét a változatosság jellemzi, mert a legkülönfélébb szaktudományok eredményeit hasznosítja. Nyelve célratörő fogalmi gondolkodást tükröz, szándékosan nem irodalmias, de nem is túlzottan elvont vagy elméletieskedő. Az igényes köznyelvet szerencsésen ötvözi a tárgy megkívánta értekezői nyelvvel, néha – például családja történetének rajzában – az oldottabb, líraibb hanghordozás sem idegen tőle.

Arra, hogy a szűkebb szülőföldet, a választott tájegységet nem csupán a társadalomkutató tudós módszerességével lehet hitelt érdemlően bemutatni, hanem másfajta szociográfusi eljárásokkal is, számos példával szolgál ez a könyvsorozat. A Város és vidékéhez képest mondhatni szépírói megközelítéssel készült a Nagyváros születik (1975). Szerzője Tüskés Tibor, voltaképpen Erdeiével azonos témát dolgozott fel, midőn Pécs modern nagyvárossá fejlődését követte nyomon. Erdei Szeged és vidéke iparosodását, urbanizálódását szociológusi felkészültséggel, az agrárpolitikus országos látkörével írta meg; Tüskés Tibor a modern Pécs születését a művelődéstörténet európai keretei közé helyezve rajzolja, és pillanatra sem feledkezik meg az "emberre figyelés" szociográfusi kívánalmáról. Különböző korosztályú és különféle rétegekhez tartozó pécsiek véleményét veti össze saját tapasztalataival, megfigyeléseivel, s e sokféle látás ötvözetéből kerekíti ki a teljes, hiteles városképet. A dunántúli kultúrvárost okos, fegyelmezett szenvedéllyel vallja magáénak.

Megint más módszer, s főként másfajta írói attitűd rejlik Végh Antal Erdőháton, Nyíren című könyvében (1972). Már a penészleki tudósítás bizonyította, hogy írójának szemlélete sokat őriz a hajdani falukutatók rámutató-mozgósító szenvedélyességéből, a valóságfeltárás "aszketikus dacosságából". Az Erdőháton, Nyíren szintén szenvedéllyel, itt-ott tüzes indulattal megírt könyv. Végh Antal szűkebb pátriáját, Szabolcs-Szatmár megyét járja be, tapasztalatait az éles szemű riporter élmény-melegével veti papírra. Penészlekről, Újfehértóról, a két Paládról, Mátészalkáról és Nyíregyházáról, az országrész hatvanas évekbeli közállapotainak elmaradottságáról közöl mellbe vágó adatokat, megdöbbentő tényeket. Értelmezésüket, körültekintő analízisüket, országos összefüggésrendszerbe helyezésüket azonban nem tekinti feladatának. Pillanatfelvételein élesek a kontúrok, véleménynyilvánításaiban szókimondó, nem ritkán a nyerseségig őszinte. Az olvasó számára pillanatig sem válik kétségessé, hogy azokért pöröl, akiknek mostoha életviszonyait országos nyilvánosság elé vitte.

Hasonló plebejus elkötelezettség nyilvánul meg Moldova György szociográfiáiban. Egyik könyvének már a címe jelzi alapviszonyát választott témájához: Tisztelet Komlónak (1971). Ez a mecseki szénbányászok világáról, élet- és {1178.} munkakörülményeiről tudósító társadalomrajz tragikus emberi sorsokba enged bepillantást. Írójának a bányászélet minden lényeges összetevőjére, mozzanatára kiterjed a figyelme, megszólaltatott bányászhőseinek portréit talán épp ennek köszönhetően érezzük oly hiteleseknek. Apró részletekig menő gondossággal rajzolja elénk Moldova az őrségi falvak életét is. Az Őrség panaszában (1974) – amely egyébként nem a Magyarország felfedezése sorozatban, hanem a Magvető Kiadónál jelent meg –, múlt és jelen szembesítődik körültekintő alapossággal; megidéztetnek az egykori kulákkitelepítés epizódjai; a falvak elnéptelenedésének, elöregedésének tényei – az elhagyott házak, bezárt boltok, a gyerekek nélküli utcák – nemcsak a máról, a holnapról is sötét képet festenek.

Egy-egy sajátos arculatú tájegység monografikus rajzát kapjuk Bertha Bulcsu, Kunszabó Ferenc, Lázár István és Zám Tibor köteteiben. Kunszabó a Sárköz (1972) hagyománygazdag világát fedezi fel, Bertha Bulcsu a Balatonért érzett gondjairól vall a Balatoni évtizedekben (1973), Zám Tibor Bács-Kiskun szövetkezeti demokráciájának működésére kíváncsi s a magnóval rögzített beszélgetések nyersanyagát dolgozza át olvasmányos könyvvé (Bács-Kiskunból jövök, 1973). Lázár István Kiált Patak vára című monográfiája (1974) a Bodrogpartra kalauzol. Talán ezen a könyvön érezhetni leginkább a szociográfia totalitásigényét. Lázár István négy évi szüntelen dokumentálódása során, úgy tetszik, mindent számbavett, amit erről a zempléni tájról a statisztika, a földrajz, a történelem, a néprajz, a régészet, a demográfia, a közgazdaságtan, a közigazgatás és a szociológia segítségével megtudhatott. Anyagát a fölmerülő kérdések tisztázásának szándékával rendszerezte és oknyomozó szemlélettel, az esszé hajlékony nyelvén fogalmazta szerves egésszé.

Az éveken át tartó, hol tárgyilagos-higgadtabb, hol szenvedélyesebb hangvételű eszmecsere nyomán ismét világossá vált a szociográfia kétirányú műfaji kötöttsége. Egyfelől az, hogy noha a szociográfiaszerző rendszerint nem törekszik tüzetes és egzakt tudományosságra, mégsem mondhat le a tudomány eszközeiről, hisz felhasználja különféle dokumentumok, történeti és néprajzi források, aprólékos statisztikák, kérdőívek s a helyszíni megfigyelés adatait. Másfelől viszont a szépirodalomhoz fűzik szoros szálak, tekintve, hogy anyagkezelésében a Gaál Gábor emlegette "írói divinálás" jut központi szerephez. Másképpen szólva a jó szociográfia nem ragad meg a tények és adatok feltárásánál, illetve azok puszta közlésénél, hanem tudatosan alkalmazza az irodalmi megjelenítés eszközeit: a leírást, az epikus jellegű történetelmondást, a dialógust, a lélekrajzot, sőt olykor a lírai hangütés sem idegen tőle. Éppenséggel eme kétirányú műfaji kötöttséget, a benne rejlő lehetőségeket megfontolva a hatvanas évek derekán nem kevesen vélték úgy, hogy a szociográfiától várható a prózai műfajok, elsősorban a novella és a regény megújulása. Ezt a reménykedő vélekedést mindenekelőtt a gyors egymásutánban megjelenő művek táplálták. Némelyikükről – mint a Sarjadás, a Mélytengeri áramlás vagy a Tudósítás a toronyból– okkal állította a kritika, hogy a regény határterületein helyezkedik el. Ugyanis e művek, túl azon, hogy magukon viselik a vitában tisztázott kétirányú kötöttségeket, vagyis a műfajkeverék sajátos jegyeit, nyelvi-stiláris egységgé szerveződnek, mi több: szigorú tárgyiasságukat az {1179.} írói szemlélet egységesítő ereje hatja át, s egymástól elütő valóságelemeik között központi rendezőelv teremt kohéziót. A hagyományos műfajok oldaláról megintcsak ezt a vélekedést látszott igazolni az a tény, hogy számos, akkor eseményszámba menő regény és novella, megőrizve a fikciót, egyszersmind a nem fiktív szociográfiai riport valóságfeltáró módszereit is alkalmazta, illetve hasznosította (Húsz óra, Sötét angyal, valamint Galgóczi Erzsébet és Moldova György jónéhány hatvanas évekbeli novellája). Nem volt tehát alaptalan a kritikusi jóslás: a megújuló szociográfia meg fogja újítani a próza válságba jutott műfajait.

Másfél-két évtized távolából azonban jól látható, hogy a várt műfaji vérátömlesztés nem következett be. Az epikai ábrázolásmód nem maradt ugyan érintetlen a hatvanas évek szociográfiai hullámcsapásaitól, de igazán jelentős műveket hozó felfrissülését nem a szociográfiának köszönheti. A létrejött epikai műformákon, elsősorban a jelképes megjelenítés nagyepikai alakzatain: a parabola-regényen, az áltörténeti regényen, az esszéregényen, illetve ezeknek különféle egyedi színezetű változatain – Déry Tibor A kiközösítőjétől Mészöly Miklós Saulusáig, Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjétől Örkény István Tótékjáig – nem mutatható ki a szociográfia megtermékenyítő hatása. De a realista hagyományt továbbvivő epikai alakzatok – Fejes Endre Rozsdatemetőjétől Gáll István A ménesgazdájáig – sem azokat a lehetőségeket teljesítették ki, amelyeket a szociográfia műfaji képlékenysége felkínált. Tévedés volt hát azt hinni, hogy a szociográfia valamiféle "felkészülés" az igazi szépprózára. A hatvanas-hetvenes évek szociográfiái, kiváltképpen az új Magyarország felfedezése-sorozat kötetei azokat igazolták, akik egy önálló prózai műfaj széles és nagy perspektívájában bizakodtak.