Számvetés az értelmiség szerepével a szocializmusban: A városalapító

A szociológusi munka lehetővé tette Konrád számára, hogy ne csupán Budapest egyik kerületének társadalmát ismerje meg közelről, hanem az egész országét. Szelényi Ivánnal együtt járták a vidéket, hogy képet kapjanak "a cigánytelepektől a tanácselnökökig" az emberek életkörülményeiről, gondolkodásmódjáról, lehetőségeiről. Tapasztalataik új egyenlőtlenségek létrejöttéről s a magyar társadalom dichotóm szerkezetéről győzték meg őket.

Így alakult ki az a felfogásuk, hogy a nálunk is megvalósuló "államszocializmus" gazdasági és uralmi viszonyait "racionális redisztribúció" jellemzi: a társadalom által megtermelt többletterméknek – ésszerűségre, szakmai illetékességre hivatkozó – központi elvonása és újraelosztása. Ez pedig új osztálystruktúrát feltételez, melynek "egyik pólusát a redisztributori pozíció körül szerveződő értelmiségi osztály, másik pólusát a redisztribúció jogától megfosztott, de a többlettermék közvetlen előállítását végző munkásosztály alkotja".

A "létező szocializmus" hagyományos baloldali kritikájához, az "új osztály"-elméletek korábbi változataihoz képest az az eredeti – és leginkább vitatható – Konrádék felfogásában, hogy nem a bürokráciát, hanem az önálló osztállyá nyilvánított értelmiséget, az értelmiség egészét jelöli meg a rendszer igazi haszonélvezőjeként, s állítja szembe az ugyancsak differenciálatlanul értelmezett munkássággal.

Föltehetően a hetvenes évek elején fagyossá váló politikai légkör, a gazdasági reform leállítása, és a magyar értelmiségnek napirendre térése efölött is szerepet játszott abban, hogy Konrád iróniával, sőt indulattal közelítsen "saját társadalmi kategóriájához", amely szerinte "viszonylag legkevésbé jár rosszul a társadalmi újraelosztásban, és akármilyen ideológiai fenntartásai vannak a kommunizmussal szemben, annak gazdasági hatalmi apparátusában készségesen közreműködik, sőt osztozik a tervszerű irányítás egész szellemiségében, vagy éppen maga alakította ki ezt a szellemiséget".

{1232.} Újabb műveiben Konrád azt tűzte célul maga elé, hogy az értelmiségnek a szocializmusban betöltött szerepét tisztázza. Elsőként A városalapító című, 1971 és 1973 között írt, 1977-ben publikált regényében, majd Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a témát monografikus igénnyel feldolgozó, könyvterjedelmű esszében, melyet Szelényi Ivánnal közösen vetettek papírra 1973–74-ben, s amely magyarul először Párizsban jelent meg 1978-ban.

A regény és az esszé szellemi rokonsága nyilvánvaló. A városalapító címszereplő hőse egy építész, aki hivatásánál fogva részt vesz az új rend tervezésében és – ez egyúttal azt is jelenti – irányításában. Helyzetét így jellemzi: "Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata és egy nyitott jövő ügynöke ... egy személyben. Apám magántervező volt, én állami tervező, ahhoz, hogy másokról döntsön, neki pénze volt, nekem hivatalom." A szembeállítás igen hangsúlyos; az értelmiség társadalmi státusa gyökeresen más az új világban, mint a régiben.

"Tervezek: tehát vagyok", jelenti ki öntudatosan az elbeszélő, s ez – a descartes-i "cogitó"-ra való ironikus utalást nem számítva is – életprogram, sőt világkép. Önmagát helyezi az univerzum középpontjába, saját tevékenységét tudja meghatározónak a társadalomban. Ebből a nézőpontból a munkások csupán "központi látszattudat árnyai ... mesterségük homlokukra írva", s mérhetetlen távolságra vannak a tervező értelmiségitől: "én akkor is dolgozom, ha sétálok, ők csak, ha a gép forog, az én feladatom bonyolultabb nálam, az övék egyszerűbb, mint ők, nem bizonygatom, hogy ők vezetnek engem, nem is igénylem".

Ugyanezt a jelenséget az esszé úgy írja le, hogy a kelet-európai szocialista társadalmakban, ahol a teljesítmény mérésének profitelve nem érvényesül, a munkatevékenység során felhasznált ismeretek bonyolultsága lesz a jutalmazás kritériuma, közvetlenül mérhetően a kvalifikációs szint s a vele járó pozíció, "az értelmiség tudásával legitimálja jogát a hatalomra". Természetesen mások a két műfaj lehetőségei; a regény belülről, a hivatalnok értelmiség nézőpontja felől képes láttatni – és elidegeníteni – az új uralkodó osztály gondolkodásmódját, értékrendjét.

A városalapító építész hőse kellő öntudattal rendelkezik ahhoz, hogy – József Attila ismert sorait parafrazeálva – saját osztályának tulajdonítsa a munkásosztály világtörténelmi küldetését: "Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük családfa és vagyon jogát a hatalomra: döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson." Mindkét mondat patetikusan indul és ironikusan végződik; különösen a másodikban figyelhető meg jól az elidegenítő szándék, brutálisan kimondva a küldetéstudat valóságos fedezetét. Mintha csak a "korai szocializmus" elméletének és gyakorlatának viszonyát akarná Konrád modellálni vele.

A városalapító a szó szoros értelmében tudatregény. Az elbeszélő, akinek nevét már monogram sem jelöli, egy társadalmi típus gondolkodásmódját képviseli elsősorban. Beszédhelyzete merőben más, mint A látogatóé: elmélkedik inkább, mint elbeszél. Álláspontját részletesen kifejti, jelleméről viszont kevés információt kapunk.

{1233.} Életrajza vázlatosan áll előttünk. Építészdinasztia sarja, aki elhatárolta magát családja múltjától, s testestül-lelkestül az új világ elkötelezettje lett. A hőskorban, a "korai szocializmus", az ő ifjúsága idején, az elhivatottak önbizalmával vett részt az új társadalom építésében, élvezte a korlátlan hatalmat, amit mások fölött kapott, elszenvedte a korlátlan hatalmat, amely őt is börtönbe juttatta.

Később, a szocializmus nyugalmasabb szakaszában, lehiggadt ő is, egy vidéki város főépítészeként teszi dolgát, aggódó figyelemmel, hogy rangja, kényelme meglegyen, s elnéző türelemmel fia iránt, aki technokratának nevezi őt és lázad ellene. Nemcsak a családi kötelék teszi megértővé, hanem annak belátása is, hogy "az uralkodó értelmiség önmaga ellen nem csinálhat forradalmat, önmagában kell tehát csinálnia".

Az idő múlásával változott vélekedése önmagáról és a világról, ahogy változott a helyzete is; a szöveg ironikus hangnemét részben ez magyarázza. A városalapító elbeszélője azonban sokkal többet tud és főként sokkal kritikusabb szemmel lát, mint ami akár a korábbi, akár a későbbi helyzetével összefüggésbe hozható. (Ezért kockáztattuk meg, hogy a regény hősének nevezzük.) Megfigyelhető, hogy nézőpontját ismételten változtatja: némelykor azonosulni látszik az új uralkodó osztály szemléletével, máskor viszont megkülönbözteti magát tőle, s a kapitalizmus baloldali, sőt marxista kritikájának eszközeit alkalmazza az új társadalom abszurd és képmutató vonásainak érzékeltetésére.

Jellemző példa erre, ahogy felhasználja és átformálja Anatole France-nak a polgári demokrácia korlátait célba vevő szellemes mondását, miszerint a törvény egyenlő mértékben engedi meg gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt aludjon. (A negyvenes-ötvenes években sokat idézték nálunk mint a "formális demokrácia" vagy általában a demokrácia elégtelenségének bizonyítékát.) A városalapító hőse már így éli meg az emberi jogok bővülő körét: "Egyenlők lettünk nemcsak a törvény előtt, abban is, hogy nincsen termelőjavunk, a főmérnök és a portás egyaránt államhivatalnok, én százmilliós összegekről döntök, ő köszön a belépőknek, dönthet azonban úgy is, hogy nem köszön."

Az ironikus távolságtartás tehát elsősorban a hivatalnok értelmiség tudatán túllépő nézőpontból következik, amely számára a század nagy kísérlete, a szocialista társadalom megvalósítása inkább a fonákja felől látszik, mint a színe felől, s gondolatainak és gondoskodásának színtere, a hozzá hasonlóan megnevezetten város, valahol Közép-Kelet-Európában, olyan, mint egy elátkozott táj, kisszerű és kiszolgáltatott: "tud kenyérrel és sóval az ostromlók elé vonulni, üdvözlő feliratot és történelmet, vezérszobrot és bűnbakot cserélni, nyári egyetemen tanulja a túlélés baromfierényeit".

Az alapvető, elutasító gesztust szinte szükségszerűen egészíti ki az elbeszélő vágyait összegező utópikus látomás a "baloldali város"-ról, ahol valóban mindenki szabadnak és egyetemesnek tudhatja magát – valahogy úgy, mint azt Marx kommunizmuselmélete jövendölte.

De A városalapító jelentése is több rétegű, nem merül ki szociológiai-történetbölcseleti üzenetében. A regény elbeszélőjét nemcsak osztály-hovatartozásának és politikai mozgásterének tisztázása foglalkoztatja. Megpróbál számot {1234.} vetni életének minden jelentős eseményével, szereplőjével. A szülői ház légkörével, apja temetésével, a háború tanulságaival, főnöke – az egykori forradalmár – életútjával, fia érveivel, halott felesége emlékével s a nőkkel és a velük szemben kialakított, önvédelmét szolgáló, megértő-kívülálló magatartásával. Számára a város fizikai-érzéki valóság is, nem csupán értelmiségi létének keretet és értelmet adó jelkép.

A különböző jelentésrétegek azonban nincsenek egyensúlyban egymással. A szociológiai-történetbölcseleti fejtegetések nemcsak érdekességük miatt sikerültebb részei a könyvnek, hanem nyelvileg is a leginkább kidolgozottak. A városalapító jóval radikálisabb kísérlet a tudattartalmak analitikus megjelenítésére, mint a korábbi regény, művészi megformáltsága viszont meg sem közelíti A látogatóét. Feltűnő kompozíciójának bizonytalansága, az utolsó fejezeteket kevés szál fűzi az előzőekhez.

A városalapító műfaji és stiláris újításait – az egymást kizáró nézőpontok szándékos összezavarását, a metafora megnövekedett szerepét, az esszészerű elmélkedés túlsúlyát az epikus szerkezettel szemben – a kritika túlnyomó része mesterkéltnek találta. Teljes elismerést keltett viszont Konrád nyelvteremtő fantáziája, leleményes aforizmáinak és találó hasonlatainak bámulatos gazdagsága.