{39.} Kérdező regény

Kérdezni vagy vitatni valamit, kételkedésről számot adni vagy pontatlanul körvonalazott tárgyat megközelíteni némelykor több felelősséggel járó munka, mint akár a legfontosabb – de jobbára már földerített – témák újraírására vállalkozni. Ez az új felelősségtudat nem jelent kevesebbet, mint hogy az író ismét kutató egyéniség lehet, az alkotás, a döntés felelősségét vállalja; a mű tanúságtétellé súlyosodik, és önmagáért áll helyt. A hatvanas évek írója úgy érezhette, hogy a Németh László idézte "megnőtt égbolt", ha lassan is, de egyénenként érzékelhető valósággá válik.

A gondolati anyaggal dúsított regény azért is lett a hatvanas években általános jelenséggé, mert az író nem érzi eléggé szilárdnak és megbízhatónak azt a koncepciót, amelyen az objektívnak mondott széppróza egész világa nyugodott. Az eseményregény típusának eleve tételeznie kellett a megismerés és a megismerhetőség abszolút jellegét, ezért világához szükségképpen hozzátartozott a megfellebbezhetetlenség légköre, amelyet a részletező leírások tényszerű hitelessége, a tárgyi környezet rajza, a valószerű elemek bősége hangsúlyosan ki is emelt.

Az intellektuális regény írói evvel a megingathatatlan meggyőződéssel szállnak szembe, midőn a következtetést és a kutatást teszik meg műveik szervező erejévé. Nem a cselekmény és a jellem egységéből bontakozik ki a regényszerkezet, hanem a gondolati kifejlet nyomán; a témák, problémák, helyzetek, emlékek, lehetőségek végigelemzése révén, gyakran úgy, hogy az életszerűen eleven ábrázolás helyett a logikai, racionális vagy elvont gondolatmenet alkotja a mű gerincét. A cselekményes regény írója – egyszerűsítve – széttekintett a világban, és azzal a nyugodt tudattal írta meg művét, hogy élményeiben a világ valódi képe tükröződik. A gondolati jellegű széppróza művelőjét ez a bizonyosság nem elégíti ki, a dolgok egzakt ismeretében kételkedik; célja az, hogy az elmélkedés segítségével eszmék, helyzetek, hősök, viszonylatok újragondolt és elfogulatlan rajzát nyújtsa. Nem ítélni akar tehát, mert nem állítja, hogy megdönthetetlen igazságokat birtokol. Hivatásának azt tekinti, hogy az olvasót visszavezesse bizonyos alapok – gondolatiak és életbeliek – újraértelmezéséhez. Szerepe mégsem az, hogy a kételkedés és a viszonylagosság semmitmondó bölcseletének apostolaként az egzaktnak elfogadott tudásanyag ellen vonultassa fel érveit. Inkább arról van szó, hogy ennek a regénymintának az alkotója mélyebben, esetleg szkeptikusabban éli át azt a dilemmát, amely a mai regény íróját művész létében érinti. A regény lehetőségei megnőttek, kifejezésrendszere új eljárásmódokkal bővült, ugyanakkor a tudomány és a filozófia is tágította, gazdagította a maga kutatási területét, hatalmas új ismeretanyagot halmozott föl, ennek köszönhetően pedig a továbbított ismeretanyag, "hírmennyiség" soha nem látott mértékben megnövekedett. Márpedig a klasszikus regény léte azon állt, hogy új életanyagot tudott bemutatni, széles körű, gazdag saját világot teremtett, a való világ hiteles tükrözését alkotta meg. Balzac írja az Emberi színjáték előszavában: "Művemnek megvan a geográfiája, mint ahogyan megvan a genealógiája és megvannak a családjai, helyei és dolgai, személyei és tényei. Éppúgy megvan a heraldikája is, megvannak a {40.} nemesei és polgárai, kézművesei és parasztjai, politikusai és divathősei és hadserege, szóval megvan a világa." – idézi Lukács György A különösség című könyvében (214). A mai regényíró Balzacéhoz fogható biztonságérzete elenyészett, mert nem élhet azzal a tudattal, hogy önerejéből ugyanolyan teljes világot képes fölépíteni, mint múlt századi elődje. A mai világ geográfiájáról, genealógiájáról és heraldikájáról a tudomány áttekinthetetlenül nagy ismerethegyeket hordott össze, a mai regény mindezt már nem hagyhatja figyelmen kívül. Anyagát nem merítheti csak az életből, empirikus tapasztalásból, megélt élményekből vagy csupán történetekből és anekdotákból. A hírközlő intézmények jóvoltából bárki hozzájuthat a tudomány által fölhalmozott ismeretanyag jól-rosszul tálalt kivonatához. A regényíró, ha továbbra is "saját világot", azaz ismeretlen valóságot akar bemutatni, nem mondhat le az "interdiszciplináris" tudásanyag fölhasználásáról. Műbe kell olvasztania a tudomány föltárta eredmények tárgyához kapcsolódó hányadát, élnie kell a szociológia, lélektan, filozófia eredményeivel, szempontjait hasznosítania szükséges, különben menthetetlenül megragad a csupasz tapasztalat kétes színvonalán. (Példa természetesen nem is egy idézhető annak igazolására, hogy a magyar regény még napjainkban is képes "tapasztalatból" nyert és természethű ábrázolás formájában kiemelkedő alkotást létrehozni. A Rozsdatemető és a Húsz óra mindenekelőtt új valóságanyagának, sűrű, érzékletes emberi világának köszönhetően vált igazi sikerré.) Déry Tibor, Lengyel József, Németh László, Illyés Gyula, Kolozsvári Grandpierre Emil, Örkény István, Szentkuthy Miklós, Mészöly Miklós, Hernádi Gyula, Sánta Ferenc, Konrád György szépprózájába a lélektani, bölcseleti, szociológiai, művelődéstörténeti ismeretanyag is beáramlik; úgy is, hogy az elbeszélés objektív közege "fölveszi" ezt az anyagot és oly módon is, hogy a szereplők viszonylatait, a legszemélyesebbeket is, különféle irányú gondolatiság tölti ki. (A kiközösítő, Elejétől végig, Irgalom, Ebéd a kastélyban, Kháron ladikján, A boldogtalanság művészete, Tóték, Saturnus fiai, Saulus, Folyosók, Az ötödik pecsét, A látogató.) Ez az empíria nélküliség – némelykor ellenesség – másfelől azt is jelenti, hogy ma már egyetlen regényíró sem vállalkozhat a hagyományos értelmű "balzaci teljesség" megalkotására. Elvontan fogalmazva ez a változás úgy is körülírható, hogy a pragmatikus regény helyébe a fenomenológiai-ontologikus regény lépett.