Az újjáértelmezeti önéletírás, a Nehéz szerelem

A gondolatiság, a reflexív jelleg egyik meghatározó vonása költészetének. Alapvetően ez jellemzi prózai műveit is. Nemcsak esszéit, tanulmányait, hanem önéletrajzi regényét is. A Nehéz szerelem regényes memoárkötetei valójában esszéregények: a bennük olvasható gondolatkörök a kor történelméről, irodalomtörténetéről, költői műveiről legalább olyan fontosak és értékesek, mint az önéletírás személyes jellegű fejezetei. A Nyugat harmadik nemzedéke számára, melynek a költő kiemelkedő tagja volt, a szellemi tevékenység, a megismerő gondolat szabadsága minden időben mentsvárat jelentett: lehetőséget ítélőképességük, erkölcsük, költői lelkiismeretük megőrzésére.

A Nehéz szerelem kötetei, az Elvesztett otthonok (1943), A megtalált bizonyosság (újabb címén: A tavalyi hó, 1964), A félbeszakadt nyomozás (1967) újjáértelmezték a hazai önéletírás nagy múltú műfaját. E műveiben az író nemcsak életrajzát vázolja fel, hanem megörökíti az életről, a világról, koráról és kortársairól kialakult tapasztalatait is. E memoárváltozatban az elemző, vitatkozó, lírai vagy ironikus kommentár a regény igazi tárgya; az objektivitás és a szubjektivitás folyvást keveredik. A téma: az író pályájának különböző szakaszai, az egykori élmények és azok évtizedekkel későbbi analízise, az élet és annak felmutatott tanulságai.

1942 őszén határozta el először, hogy számadást készít addigi életéről. Azért ily korán, mivel – mint maga közli – úgy látszott számára, hogy erre már nincs sok ideje. A hitlerista seregek Sztálingrád alatt álltak, a költőnek kevés esélye volt a megmenekülésre. Másrészt ekkor már három esztendeje múlt első felesége halálának, a mély seb hegedni kezdett. S az önéletrajz, az Elvesztett otthonok fejezeteinek készítése egybeesett ekkori legfontosabb költői törekvésével, az egyéni integritás kikovácsolásával és védelmével. Könyve jelentését és irányát ő maga határozza meg a legpontosabban: "egy reménytelenség és egy szerelem története, vagy elvontabb megfogalmazásban, egy determináció és egy megváltás története." Magára hagyottságában legfőbb aziluma a hajdani otthonra való emlékezés volt. De ez az otthon más otthonokkal, a házassági együttélés pedig másfajta életformákkal szemben alakult ki – e harcnak, szembefordulásnak, újjáformálódásnak története ez a regény, egy szuverén személyiség kikristályosodásának lírai-epikai önarcképe.

E megállapításunk voltaképp nem teljes és pontos. Mert miközben az elkülönülés, lázadás, totális elutasítás folyamatát művészileg elénk vetíti, írása erezetén folyvást átüt a nosztalgia, az elégikus-szomorkás visszavágyódás ez unt és utált, de legalább a lét elemi biztonságát jelentő életkeretek után. Mert a hol viszolygást keltő, hol megújulást nyújtó otthonokban egy emberi élet és költői felnövekedés alakult, egyéni alkotópálya, mely 1942–1943 fordulóján végveszélybe került. A toll, az emlékezést megörökítő papírlapok Ariadné fonalául szolgálnak a kor labirintusában, az idealitás védpajzsát jelentik a tehetetlenség zűrzavarában {208.} Ugyanakkor ez a látnoki megérzés elemeivel épített város első rekviem is a szülőföldért, a két évvel később meggyalázott, majdnem teljesen elpusztított Budapestért.

A menekülés témájából, a meghatározó nosztalgikus alaphangból következik a regény leíró tárgyiassága, a hajdani élet részleteinek felsorolása, mely néha már-már krónikás aprólékosságúvá válik. Ám nem egyhangúvá: a bútorok, használati tárgyak, utcarészletek, emberi együttlétek árnyalatosan hű életre keltése magában hordozza a szükségszerűség szervességét. S főleg a lírai-érzelmi átitatottságot, fojtott, de fojtottságában is feltörő keserűséget, amely az írás költőiségének fő áramát adja. Emellett még valamit: a lírai leírás racionalitást sugároz a körülvevő abszurditással, tiszta egyneműséget a torz homállyal, egyéni sajátszerűség- és összhangkeresést a misztikussá hamisított "kollektivitás"-elméletekkel szemben.

Az elemzés válik itt minduntalan elsődlegessé, az egyéni élet, gyermek- és ifjúkor forgácsait ez a szűrő-minősítő töprengés emeli társadalmi érdekűvé. Ez utóbbit leggyakrabban az ironikus, de mindenesetre érzelmileg feldúsított leíró ábrázolás hordozza magában. Éppen ezért a hajszálpontos, megnevező, a dolgokat a maguk egyediségében éles kontúrokkal megrajzoló fogalmazás itt igen fontos művészi hatóelem: az objektivitásban rajzolt környezet megannyi apró vonatkozása – a Gyár utcai fűszeresbolttól a rózsadombi erkélyről élvezett budapesti körpanorámáig – a tagadásnak és a vállalásnak a közvetítője. E legszemélyesebb vallomás főként a jelzők és a patakzó alliterációk segítségével fejeződik ki. A tárgyakból, élettelen eszközökből is zenét hangoztat fel az emberektől üldözött lélek. A tárgyak nemessége a tágasabb emberi viszonylatok ellentétességét juttatja eszünkbe. Annál is inkább, mert Vasnál az alliterációk csengését ellenpontozza az irónia: a betűrímekből fájdalmas gúny és öngúny érződik.

Első felesége, Eti emlékét egy másik prózai alkotásában is megörökíti ekkor: a Mérleg című esszéjében, melyet 1943-ban írt, s a memoár kiegészítő ellendarabját alkotja meg. Az Elvesztett otthonokban a világ meghatározása valósult meg, amelyben az ember élt – itt az embereké, akik hajdan éltek, s a megírás idején szenvedik a világot. Ott leírás mögé rejtezett a líraiság, itt a fogalmi analízis, önelemző meditáció mögül tör fel. Ott az életvágy kapaszkodott tárgyakba, itt az élet metafizikus fogalmai telnek meg a halál konkrét adottságaival és sejtelmével. Elvontabb, gondolatibb mű ez annál – a kor folyamával szemben álló ember kísérli meg vallomásos prózában először kijelölni világnézetét, s megrajzolni az azokhoz vezető utat. Definíciókat nyújt, ám e definíciók csak úgy csikorognak a személyes feszültségektől – fontos előzményeként a húsz évvel később keletkező Nehéz szerelem művészi karakterének.

A folytatás, A líra regénye alcímet viselő további könyvek másféle módszerrel készültek. Vas István nyomozásnak nevezi e regényeket, s nyomozásának célja, hogy két időszakot, két életkort és némileg két életszemléletet szembesítsen egymással. Az egykori élettényeket, álláspontokat az író mai felfogása alapján vizsgálja, ítéli meg. A Nehéz szerelem egyszerre feltáró összefoglalása tehát egy emberré és költővé válásnak, egyszerre önéletrajz, korrajz, esszé és regény. Témáját Béládi Miklós határozta meg legtömörebben: "A téma maga az író ... egykori {209.} élményvilága és mai tapasztalata." S hogy milyen főbb motívumokkal foglalkozik, arra Szabolcsi Miklós megállapításai felelnek: "Az önéletrajz egyik vissza-visszatérő motívuma: lázadás az apa, a családi ház, a környezet ellen – általában a pénz ellen, az egész polgári életmód, a pénzimádat, a kapitalizmus ellen." Második motívuma: "a polgári családból való fiú, aki szocialistává, sőt kommunistává lesz ... illetőleg lenne, de mégsem válik egészen azzá ... A Nehéz szerelem harmadik szólama: a költészeté, voltaképpen ez a főszólam, – hiszen a "líra regénye" a könyv, annak ábrázolása, hogyan alakult ki lírája, ... negyedik főmotívuma ... – mintegy a könyv zárótétele is – a szerelem."

Míg az Elvesztett otthonokban a búcsú és a hangulatteremtés volt az uralkodó tónus, emitt az emlékek már a mérlegelő-ítélő tudat távolságtartó fölénye szerint rendeződnek el: a múltjával számot vető én sokszorosan fölébe került már mindannak, amit megörökít – jóllehet érzelmi kapcsolatát azzal éppen nem vesztette el. Másrészt az Elvesztett otthonok személyessége főképp egy lírikus szubjektivisztikus önfeltárásán alapult, A megtalált bizonyosságé viszont objektív személyesség: a költő azt örökíti meg múltjából, aminek szerinte kora és a következő nemzedék számára is jelentése, jelentősége van.

Az értelem jegyében – ez vezeti a múltját újra átélő író tollát. A rendező, vizsgálódó, értékelő és szintetizáló gondolkodás: a kételyek és bizonyosságok, a logika szűrője, a világot tükröző intellektus belső értékrendszere, a meggyőződések és elvek, az érvek és egyéb szellemi indítékok feltétlen respektusa – vagyis az igazság mindenre elszánt keresése készteti múltjának felidézésére. Ez a rokonszenves racionalitás, e szüntelenül tevékeny, analizáló szellemi mozgás adja könyvének jellegzetesen egyéni vonzerejét. S az, hogy művében híven és pontosan végigkísérhetjük e mindig elfogulatlan, tárgyilagos értelemnek egyéniséggé szerveződését, karakterré szilárdulását: nehéz, kínos harcát a különféle kötöttségekkel és kötelezettségekkel, előítéletekkel és dogmává merevült konvenciókkal szemben.

Egy sajátos, fokozatos, de annál véglegesebb elszakadási folyamatnak, a polgári világképpel, mentalitással való leszámolásnak vagyunk tanúi az önéletírás első kötetében. A szülői háztól, rokonoktól, barátoktól és ismerősöktől, a beleszületett életformától hidegedik el, majd elkülönül mindattól, amibe beleszületett. Az elidegenedés és a szembefordulás különböző állomásain időzünk, amikor gyermek- és ifjúkoráról szóló beszámolóit olvassuk. Nyomon követhetjük élmény és világnézet, életvitel és szemléleti magatartás kölcsönhatását: az utat, mely a szülők lipótvárosi otthonának védettségétől a pénz gyűlöletéig, a szépség és az emberség kereséséig, azaz a költészetig, majd a szocializmusig vezetett. Elsősorban önmaga tudatosodásával vet számot, a háttérben mégis minduntalan felsejlik a hajdan volt polgári világ: a légköre, a miliője, az igényei, a kitaposott ösvényei, a kívánalmai – hazug és torz erkölcse. Az az üzlethez, megélhetéshez, pénzhez kötődő élet, távlattalan és eszménytelen, csupán az individuum érdekeire koncentráló, legfeljebb a család kisvilágát felölelő társadalmi horizont, amit a húszas évek polgári Budapestje egy jobbra vágyó fiatal ember számára jelentett.

A lírai avantgárd ezoterikus-szublimált költői világa, az első szerelem varázsa és a Bécsben megismert munkásmozgalom egyaránt "szelepek", kiugrási-elszakadási {210.} lehetőségek voltak a fejlődő író számára. Lázadó szembenállása osztályával és az értékkeresés érteti meg, mi vitte őt (és nem egy társát) az új, modern költői eszmények és érzelmi minőségek, ihlettípusok és formarendszerek felé. Az utált, álságaiba merevült polgári életvezetés ironikus rajza mutatja meg önéletírásában, hogy mi ösztönözte a fiatalokat a szokatlan, a váratlan, az idegenszerű költői hatások, a közvetettség, az elvonás, a spekulatív-absztrahált általánosítás felé. Valami hamisítatlan, eredeti, álnokságoktól mentes igazi harmóniának, a személyiség művészi önérvényesítésének lehetősége volt a húszas évek fiataljainak az avantgárd: ez tűnik ki A megtalált bizonyosság lapjaiból.

A szellemi önállóságra, az önépítő kényességre, az egyéniség függetlenségére való törekvést kell leginkább méltányolnunk életiratában. Azt az igényességet, mely mindaddig nem fogad el semmiféle szellemi-gondolati jelenséget, míg vele kapcsolatban az értelem kritikai munkáját el nem végezte. A választás szabadságának óvását a szellem dolgaiban. Nem vezet értelmiségi arisztokratizmushoz ez a magatartás. Nem a kollektívum ellen, hanem mellette foglal állást e szellemi különbözés: az ember csak olyan közösségnek tud igazán tagja lenni, amellyel háborítatlan a meggyőződésen alapuló érzelmi konszenzus.

Másik nagy erénye memoárjának: a fejlődéselv, a történetiség állandó érvényesítése és tudatosítása. Önelemzése ugyanis óhatatlanul azt juttatja érvényre művében, hogy az ember a legkevésbé statikus, konstans, változatlan lény: ma már nem vagyunk azonosak tegnapi énünkkel, életünk csupa keletkezés és megszűnés, elhatárolódás és új irányba fordulás. Ám a változások végeláthatatlan tömege közepette a leglényegesebb pontokon azonosak vagyunk – azonosnak kell lennünk! – régebbi önmagunkkal, kínálja A megtalált bizonyosság a fontos tanulságot. Az emberi élet egészsége, a jellem épsége nem kis részt ennek az állandó és változó időben felismert dialektikáján múlik – sugallja a regény.

A szüntelenül kérdező-töprengő intellektus vonz tehát emlékezéseiben; az önmagával és a világgal folytatott állandó vitákban, a leírásokkal folyvást feleselő meditációban van a varázsa. Ugyanakkor a mesélés és az emlékezés, a regényszövés és az oknyomozás, a múltba visszarévedés és a pontos értelmezés, a tárgyias számvetés és az átköltőiesítés összetett, színváltó s minduntalan egymásba játszó egységében. S az olyannyira ismert Vas István-i kontrasztokban, amelyek ezúttal a fabulázó emlékezés ráérős-tempós kényelmessége és a vizsgálódás összpontosító izgalma között feszülnek. S végül az ellentétekben, amelyeket az irónia, a bőven áradó – s oly gyakran megejtően öngúnyos – humor tart egyensúlyban. Nem utolsósorban a margószéli összefoglaló címek iróniája.

A mű kiemelkedő sikerének összetevője a módszer és a szerkesztés is: a múlt és jelen, az egykori és a mai ítélet ütköztetése, a kétféle időréteg és tudatállapot észrevétlen váltásai, a kétféle idősík és szellemi horizont dúsítása, egymásra való "rétegzése", valamint az egykori és a mostani én pólusainak társítása az én és a külvilág eredendő sarkpontjaihoz. De mesterkézre vall az emlékezés kezdő időpontjának kiválasztása: 1929 eleje, a tizennyolc-tizenkilenc esztendős életkor, az elszakadás betetőzéséé, azaz a szellemi-erkölcsi újjászületés kezdetéé, ahonnan távlat nyílik a múltra és a jelenre is.

{211.} A megtalált bizonyosság hangjának, vallomásos magatartásának mesterkéletlen nyíltsága, stilizálatlan természetessége, tévedéseinek könyörtelenül önironikus feltárása pedig igazi remeklés. Ragyogóan alakítja ki memoárjának elfogulatlan, közvetlen és kötetlen elbeszélő tónusát, előadásának "szabálytalan" szabályosságát. Fesztelenségével, könnyedén társalgó közvetlenségével, szerepjátszástól idegenkedő bensőségével ragadja meg olvasóit: hangjának meleg embersége, bizalma egyszerre lehánt minden tartózkodást.

Prózájában is a magyar líra ősi eszközeivel él: a fokozás, a halmozás, az ellentétezés egyszerű (és sikerrel oly nehezen használható) költői eszközei új meg új érzelmi színt szőnek az emlékezés racionális okfejtésébe, az elemzés logikai menetébe. Megőrződik a versdallam ebben a prózában. Általa szólal meg a múltra visszatekintő elégikus szomorúság, az életet igenlő gyors ütemű ódaiság és a cselekvő emberi tevékenység ritmusa.

Külön is érdemes szólni A megtalált bizonyosság utolsó ötven oldaláról – az Eti-fejezetekről. Újabb irodalmunk legszebb szerelmes témájú elbeszélései közé emelkedik ez a rész. A mindig oknyomozó analizálást, múltidéző gunyoros szkepszist egyszeriben érzelmek forrósítják át, amikor az író első szerelméről kezd szólni. Önvizsgáló leírás, tájékoztató emlékezés ez is, de hangsúlyai, mondatfűzése, közléseinek nyomatéka és elsúlytalanodása, egész alakábrázolása csupa sugarasság, gyengédség, ellágyuló forróság – egyszer volt, vissza nem térő májusi édesség.

A líra regényének már az első kötete egyike az elmúlt negyedszázad legművészibb szépprózai alkotásának. Magas rendű esztétikai tükre egy világ belső lerombolódásának s egy költő születésének. Próza volta ellenére is rejtett poétikus áramlás, fluoreszkáló sugárzás vonja be, a lírai ihletettség harmóniája uralkodik benne. Az értelem költőisége.

A megtalált bizonyosság revelációval fejeződik be: a válasszal, amit Eti adott dogma és hit, magyarság és modernség, fegyelem és forradalom kérdéseiben Vas István számára. S azzal, hogy a költő hazatér Bécsből Pestre, kiküzdeni kettejük közös életének alapjait. A Nehéz szerelem újabb kötete, A félbeszakadt nyomozás viszont már a fiatal férfikor időszakát, az 1929-től 1932-ig terjedő évek eseményeit adja elő, a Kassáktól való elszakadás és a Nyugat köréhez csatlakozás fejlődésrajzát. Társadalmi téren pedig Hitler uralomra kerüléséig szövi az események fonalát. Míg tehát az előző kötet arról szólt, hogyan jutott el a költészet azilumához, ez utóbbi bemutatja, hogyan érkezett el saját költészetéig – az utat az érzelmek lázadásától a hagyomány vállalásáig, a személytelenségtől a személyességig, a szabad verstől a kötött formákig. A regény kulcsmondatait idézzük: "Rátalálásom a kötött formákra lázadás volt Kassák ellen, mint ahogy azelőtt modern próbálkozásom is lázadás volt apám ellen."

Az ábrázolás középpontjában itt tehát a magyar avantgárd felbomlási folyamata áll: a kassáki törekvések élmény alapú kritikája, a végérvényes, az előzőt betetőző lázadás. Nem mintha nem esne bőséggel szó ezúttal is a család elleni küzdelemről, a polgári világ talmi eszményeiről és az Eti-szerelem újabb fejleményeiről, de a legfontosabb az egyéni költői hang felleléséért folytatott harc megelevenítése, s ami {212.} ennek megértéséhez elengedhetetlen: a kor hazai lírai tablóképe. József Attila és Illyés, Erdélyi és Kosztolányi, de mindenekelőtt Kassák kristályos plaszticitású portréin s Arany Keveháza című elbeszélő költeményének ragyogó elemzésén át világosodik meg előttünk útja az önálló alkotói egyéniség kiformálódásáig. A félbeszakadt nyomozás a harmincas évek eleji magyar irodalomtörténetnek egyik legjobb körképe.

Az oknyomozás, az önelemző vizsgálódás töprengőbb, latolgatóbb, reflexívebb lett. A tagadás egyértelműsége, a döntés sarkalatossága – híven a megelevenített esztendők egyre nehezedő társadalmi atmoszférájához – már nem oly magabiztos, mint az előző kötetben. Tépelődőbb és még illúziótlanabb regény A félbeszakadt nyomozás amannál – a költő emlékezéseiben a "tagadás tagadásához" érkezett el: kevesebb benne az ifjúság hamva, mélyebb a tanácstalansága, fojtottabb a lázadása, fájdalmasabb a reménytelensége. Önszemlélete sokkal dezilluzionáltabb, helyzetképe szkeptikusabb, színei sötétebbek, hangja keserűbb és fanyarabb, hidegebb és szigorúbb. Nemcsak azért, mert a költőnek immár a saját lábára kellett állnia, hanem mert az ábrázolás hátterében ott sejlenek a gazdasági válságnak, a sóvárgott világforradalom elhalasztódásának és az észrevétlenül megindult fasizálódásnak a tényei is. A humort inkább az irónia és az önirónia váltja fel, s az is inkább szarkasztikus: egyre kesernyésebb, szorongatóbb, rezignáltabb. Megnövekedett az írói távolságtartás, és a műegészben nagyobb szerepet kapott a nyomozói analízis. Itt szinte mindenre magyarázatot keres, ami vele történt, vagy amit elmulasztott.

Mindenekelőtt arra kíván válaszolni, mi idegenítette el őt és nemzedéktársait Kassák törekvéseitől, a Munka-körtől, s mi vonzotta ugyanakkor a Nyugat lírájához, főleg Kosztolányihoz, a magyar költői hagyományhoz, illetve az induló népi lírához, Erdélyi Józsefhez és Illyés Gyulához. Ezzel együtt pedig a lírai realizmus költői magatartásához. Azt vizsgálja, hogy a fasizálódás nyomása hogyan késztette őt józanságra, racionalitásra, klasszicizálódásra, a hagyományok tiszteletére, az elmaradt forradalom miatti elégedetlensége miként idézte elő benne a társadalmi bázisát elveszítő hazai avantgárdtól való, többé-kevésbé kényszerű elfordulását. Feleletet kíván adni arra, hogy a mind kedvezőtlenebb politikai-társadalmi helyzet következtében miként lett nálunk – az élethangulat, a poétai világszemlélet, a létérzékelés, a hangoltság szintjén – egy időben a korszerűtlenből korszerű, illetve hogy a kor fenyegetésével miképpen szegezte szembe és töltötte fel új tartalmakkal a Nyugat majdani harmadik nemzedéke a régmúlt századok lírai tradícióit. Meggyőzően érzékelteti: lehetnek olyan történeti konstellációk, amikor a baljós társadalmi változások ellenében – amilyen például a nácizmus volt a maga őserő-, ösztönösség-, disszonancia- és rendbontás-kultuszával – éppen a szabályosság, a rend, a forma óvása jelenti a haladót és az ésszerűt. Másrészt érzékletesen érvel amellett, hogy a kassáki "mérnöki pontosságú" költészet szükségszerűen felerősítette – ellenhatásként – a fiatalokban az érzelmi forrongás reakcióját, a polifon jelentésre, a "mögöttes zené"-re való törekvést. Legmeggondolkodtatóbb érve mindazonáltal magának a mesternek, Kassáknak a fokozatos klasszicizálódása: ő sem maradt tovább avantgárdista a harmincas években. Ezzel együtt az {213.} emlékező nemegyszer jelzi azt, hogy ítélete e kérdésekben nem kötelező érvényű, s az is kétségtelen, hogy az avantgárd egész világirodalmi minősítése – kiváltképp más történeti korszakokban – az övénél is összetettebb, differenciáltabb vizsgálatokat igényel. Hiszen például az itt olvasható József Attila-portré is bőven kínál oly tanulságokat – Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós egyaránt rámutattak erre –, amelyek a problémák továbbgondolására késztetnek.

Vas István nem irodalomtörténésze, hanem költője a kornak, s módszere ezúttal éppen az, hogy már nemcsak a történelem által feladott kérdéseket, hanem saját válaszait is nyomban mérlegelni kezdi: folyvást javítva, ellensúlyozva, pontosabbá téve állításait. Gondolatra nála ellengondolat következik, kimondott tételre megingató-kiegészítő kétely. Egyszerrre tudja láttatni az ideák, fogalmak, a szellemi matéria színét és fonákját. Jellegzetes példáját idézzük e sajátos gondolatmozgásnak: "És ha Etihez ragaszkodtam, lemondásom a költészetről, a »másik világról« csak látszólagos és ideiglenes lehetett, hiszen Eti elképzelhetetlen volt az elfogadott determináció sivár összefüggéseiben, elképzelhetetlen – nem is: megengedhetetlen a költészet nélkül." Összefügg ezzel az attitűddel az öndevalválás, a szüntelen önérték-redukálás, az önmagán kívülhelyezkedés állandó önkorrekciós gesztusa. Paradox helyzet, de lélektanilag nagyon is indokolt: azért hiszünk neki, mert ő oly kevéssé hisz önmaga csalhatatlan igazában.

Előadása még közvetlenebb lett, mint A megtalált bizonyosság lapjain, alig leheletnyivel lebeg a mindennapi közlésmód fölött – de épp e "leheletnyinek" az eltalálása vall az igazi művészről. Talán csak valamivel válogatottabb, árnyaltabb és elegánsabb a hétköznapok átlagnyelvénél. Szövegmélyi áramlásokkal, szavakon túli sejtetésekkel kelt hangulatot. Jelentése van nála a ki nem mondott szavaknak, s a csendnek is. Egyre több a kitérés, a mellékmondatok kanyargásában megjelenő önemésztő belső viadal. Élményekről érzékletesen beszámoló fejezetek itt is jócskán akadnak, mégis: a jelen gondolatok erőfeszítése és a múltra emlékezés tragikumot előlegező érzelem-sejtelmei súlyossá teszik elbeszélését. Tolla nyomán már-már szétfeszül az írás a belepréselt anyagtól és reflexív erőtől, amelyet azonban logikájával meg is fegyelmez.

Az elégikus élethangulatot éreztetni, még inkább ellensúlyozni hivatottak itt a költői eszközök. A gondolatritmus például egyenletességével, szimmetriájával enyhíti a szövegben végighúzódó szomorúságot, a szekvenciák lépdelő ismétlése ellenpontozza a tragikumot, s a mellérendelések sorából akkor is erő árad, ha a költő épp erőtlenségét árulja el előttünk. A félbeszakadt nyomozás lapjain egy olyan ember és alkotó szólal meg, aki immár minden lényegeset megismert az életből és az irodalomból.