A pálya végén

Negatív utópiájában és áltörténeti regényében mindvégig ott bujkált a szorongató kérdés: hogyan alakul az emberiség sorsa, milyen lesz jövője, lesz-e jövője egyáltalán? Hasonló kérdések húzódnak meg az önéletírás ironikus szkepszise mögött. E művek történelemfilozófiája, antropológiai érdeklődése végső soron ezt a jövőt ostromolja. A kétely és az irónia mélyebb értelme az a sóvárgó kérdés, amely az ember és a történelem esélyeit mérlegeli. Déry csüggedten tekintett {610.} vissza a múltra és előre a jövendőre, kérdéseinek meg-megújuló rohama azonban arról tanúskodik, hogy szkeptikus nyilatkozatai mögött az emberiség sorsáért érzett aggodalom rejlett. Szorongó beszámolóiban ott rejtőzött annak a tudata is, hogy aki felismeri és leírja a veszélyt, már tett valamit elhárítására. Ezért foglalkozott makacs következetességgel mindig újra az emberiségre leselkedő fenyegetésekkel, inkább eltúlozva, mint kisebbítve a veszélyt. Kivált a technikai civilizáció elképzelt veszélyeivel vetett számot. Korunk európai értelmisége rettegő képzelettel figyel azokra a hatalmas eszközökre, amelyeket a természettudomány és a technika adott az ember kezébe, s melyeket nemcsak a világ hasznára, de elpusztítására is alkalmazni lehet. Dürrenmatt és Kipphardt drámái e veszélyeket tárták fel. A technikai civilizáció ellentmondásai foglalkoztatták Déryt is. A napok hordaléka (1972) és Újabb napok hordaléka (1975 és 1978) című köteteiben érezhető szkepszissel figyelte a technikai fejlődés következményeit. Nem kevés pesszimizmussal ítélte meg a kétségtelen demográfiai, ökológiai és politikai veszedelmeket. Töprengései mégsem nélkülözték a felelősségtudatot: figyelmeztetni akart, szkeptikus gondolatmenetét az emberiség és a kultúra jövője iránt táplált aggódó szeretet szőtte át.

A technikai civilizáció értékét kétségbe vonó állásfoglalás vitát kavart – s joggal, hiszen a gépek elítélése valójában romantikus felfogásra utal. Maróti Lajos figyelmeztetett arra, hogy a technikával történt visszaélés nem a gépek bűne, hanem az őket vezérlő emberé. Déry válaszcikkéből kiderül, hogy valójában ő is a társadalmi problémára gondolt: nem a technikai civilizációt tagadta, hanem azokra a veszélyekre figyelmeztetett, amelyek a technika fejlődésének és az emberi tudat és morál elmaradottságának feszültségéből származnak. Szorongva gondolt a technikai fejlődés e következményeire, de csak azért, mert a tudósok és a technikusok eredményeit az emberiség ellen is felhasználhatja valamely felelőtlen hatalom. A bűn labirintusa című írásában az 1965-ös frankfurti Auschwitz-per eseményein töprengve utalt arra, hogy a fasizmus például tudományos módszerességgel és mérnöki szakértelemmel szervezte meg a gyilkolást. "A bűn egy új korszaka kezdődött velük – mutatott a koncentrációs lágerek hóhéraira –: a technika korának intézményesített gyilkossága." Egy másik jegyzetében pedig arról beszélt, hogy nem a tudomány tagadására van szükség, hanem eredményeinek kritikusabb elfogadására s meggondoltabb használatára. "Nem tudok megszabadulni attól a félelmemtől – mondta –, hogy könnyelműek vagyunk, nem ugyan a felfedezésekben, hanem ezek felhasználásában; erőszakot teszünk a természeten, s nem tudjuk, hol és hogyan üt vissza." E morális és történelmi jellegű aggodalommal figyelte a technikai haladást, s nem Butler "antimasinisztáinak" gépellenes furorát érezte, hanem annak az embernek a szorongását, aki Auschwitz és Hirosima után nem tud a 19. század felhőtlen optimizmusával tekinteni a tudósok és feltalálók vívmányaira.

A természettudományos és technikai "forradalom" eredményei gondolkodóba ejtették. De gondolkodóba ejtették a társadalmi lét újabb ellentmondásai is. amelyek elsősorban a nyugati társadalmakban jelentkeztek: a közéleti közömbösség, a társadalomból való kivonulás, az ösztönök kultusza. Az eszmék és eszmények általános fellazulása vagy azok a magatartások, amelyek radikálisan tagadnak mindenféle ideológiát, eszmerendszert és etikát, sőt tagadják az értelembe {611.} vetett hitet, a humanizmus gondolatát. Az emberi közösségek bomlása és az emberi személyiség pusztulása nyomán született Déry színpadi változatban is sikert arató kisregénye: a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (1971). Története egyenes vonalú: József, egy New Yorkban élő magyar disszidens a montanai popfesztiválra utazik, hogy megkeresse feleségét, Esztert. A kutatás epizódjaiból bontakozik ki a történet: a fesztivál ijesztő története. Háromszázezer ember gyűlik össze a hegyek között, hogy meghallgassa az ország legjobb popzenekarait. Fanatikus zenerajongók, kábítószer-élvezők, őrült filozófusok, kalandorok és bűnözők. József közöttük bolyong, panaszaikat és bölcseletüket hallgatja, különös figurákkal ismerkedik. Feleségét mindegyre elveszíti szem elől, s már csak holtan találja meg: a rosszul adagolt kábítószer áldozataként.

Déry "képzelt riportot" írt egy modern inferno kárhozottairól és pokoli köreiről. A "riport" nemcsak a mű címét, hanem műfaját is jelöli. A fesztivál jeleneteit a riport hitelességével mutatja be. Ezeknek a jeleneteknek egyszersmind metaforikus értelme van. A popfesztivál értelmetlen káosza a modern társadalmak mind jobban érvényre jutó anarchiáját ábrázolja. Ezeknek a társadalmaknak súlyos és jellegzetes válságtünete a kábítószer-élvezet, a nemi anarchia és a gyilkosságig fajuló erőszak: a tömegőrület. A regény a nyugati társadalmak sebezhető pontjára világít rá, arra, hogy miként fajul el az a normarendszer, amely teoretikusainak véleménye szerint az ember természetes szabadságszükségletét lenne hivatva kielégíteni. A kétkedés azonban az emberi létezés általános rendjét is célba veszi. Az író nézete szerint az emberiséget közönyös világegyetem fogja körül, s e kozmikus közöny törvényei mellett ábrándnak bizonyulnak az értelem, a morál és a fejlődés emberi fogalmai. A regény szkeptikus kérdéseiben reménytelenség rejlik: "a természet vétette el bennük célját, ha ugyan volt célja, vagy mi hamisítottuk-e meg, amit a kezünkre bízott? Mert mondjuk ki kereken: ... ami van, az irtóztató."

Ez az "irtóztató" tragikus hangsúlyt ad a szkeptikus történetnek. A történelemben, a létezésben tapasztalt és feloldhatatlannak tekintett ellentmondások nyomán tragikus érzés születik. Déry újabb művei erről a tragikus érzésről vallanak, legyen hangjuk drámai, elégikus vagy ironikus. De az is megfigyelhető ezekben a művekben, hogy írójuk nem akart végleg engedni kétségbeesésének, kiegyenlítésre törekedett, az ember és a történelem esélyeit is fel szerette volna deríteni. Meggyőződése szerint az emberiség nem lehet teljesen kiszolgáltatott. A Képzelt riportban is kifejezésre jut ez a meggyőződése. Az író utolsó szava nem a tragédiára utaló "irtóztató", számára az "ember" szinonimája a "remény". "Képlete – mondja erről – a reménybe ágyazott lét. Embernek lenni annyit tesz, mint úton lenni ... Az ember: a "remélő". Azon a sziklaélen lépked, mely az el-eltűnő "most" és a mindig újra felmerülő "még nem" között vonul." A kaotikus világ kiábrándító víziói után, ennek a káosznak metaforikus ábrázolását követve a Képzelt riport végül a reményre adja szavazatát. Bizonytalan és korlátozott nyereség ez a remény, mégis nyereség. Minden újabb Déry-mű tőle kapta létét, maga az író ebből a forrásból merített erőt a káosz és értelmetlenség ellen vívott küzdelemben.

A szkepszis és a vele küzdő bizalom hatja át utolsó műveit, így a Kedves bópeer ...! (1973) című kisregényt, amely az öregség gondjairól, testi-lelki {612.} gyötrelmeiről ad képet. Hőse egy idős író – akár önarcképnek is tekinthetjük –, aki testi hanyatlását, öregedésének fizikai és lelki jeleit módszeres érdeklődéssel figyeli meg. A szapora jelzések mindinkább kétségek közé kergetik, reménytelenül és szorongón tekint a világba, szkeptikus iróniával fordul környezetéhez, az irodalmi élethez, a társadalomhoz, ismételten hangot ad kételyeinek. Mindennel leszámolt, leginkább férfikorának világmegváltó hitével, küzdelmeivel. Már csak a kajánság és a káröröm tölti el némi indulattal: kor- és pályatársai hanyatlását fürkészi, apró bosszantásokkal adja tudtukra, hogy észrevette rajtuk a múló idő nyomát. Ugyanilyen kaján és álnok érdeklődéssel figyeli saját magát: iróniája elsősorban önirónia. Ez segíti át élete utolsó nagy próbáján: kései vonzalmán, amelyet fiatal francia menye iránt érez. A későn ébredt szerelem szomorúságot okoz, váratlan nyeresége azonban megmarad. A személyiséget mozgásba hozó érzés serkenti munkára az idős írót: önvizsgálatra, új művészi vállalkozásokra. Ami az alkotás gondjairól és örömeiről, emberségéről és erkölcséről olvasható, az már – a történettől függetlenül – az író művészi elveire és etikájára utal.

Az alkotó munka belső kényszert, egyszersmind felszabadult örömöt jelentett az írónak, utolsó kisregényei friss mesélőkedvről tanúskodnak. A szellemes irónia mögöttes terében azonban továbbra is a világ sorsán érzett aggodalma hat. A félfülű (1975) című kisregény groteszk ötletekkel fűszerezve beszéli el egy itáliai emberrablás történetét. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a világban képtelen tettek és bűnök nyertek polgárjogot, s a banditizmus, a terror valóságos iparággá, üzleti tevékenységgé változott. Ami valaha abszurditásnak tetszett, az ma a polgári társadalmak megszokott jelensége, sőt normája lett. Hasonló veszélyekre figyelmeztet A gyilkos és én (1976) című nagynovella is, amely egy napihírekből ismert hamburgi kéjgyilkosság történetét adja elő. Az emberi természetben rejtőző agresszív ösztönök mind gátlástalanabb érvényesülése aggasztotta. Ironikus bűnügyi történetekben vetett számot az erőszak terjedésével s azzal az egy kedvűséggel, amely a gyilkosságot és a terrort fogadja. Hasonló hangvételű önéletrajzi regényben tekintett vissza még egyszer saját ifjúságára is: Kyvagiokén (1976) című kisregénye az Ítélet nincs anyagát dolgozza fel újra, pontosabban hangszereli át groteszk előadásra. Ironikusan, sőt szatirikusan jeleníti meg egykori önmagát, világának és gondolkodásának ellentmondásait.

A pálya végét a kétely és a szkepszis jelölte ki, magatartásának moralista természete azonban ekkor is érvényesült. Bizalmatlanságának és szorongásainak megvallása során mindig az "emberi lényeg" megőrzése mellett tett hitet. Sztoikus morál vezérelte, a humánus eszményekhez, az emberi kultúra értékeihez mindvégig ragaszkodott. Ez a ragaszkodás fejeződött ki az alkotó munka fegyelmében is. Még legkeserűbb műveiben is féltő gonddal, önkínzó aggódással töprengett az emberiség jövőjén. Önvizsgálatra intett, óvó szavát azért emelte fel, hogy korunk embere ne hagyja elveszni örökölt és kiteljesedésre váró emberségét, szabadságát és közösségi szellemét. Küzdelme, amelyet az "emberi lényeg" fenntartása és védelmezése érdekében folytatott: talán ez marad életművének valódi üzenete. Örökség, amely a sors és a mű végső értelmét és igazságát foglalja magában. Déry Tibor halálával századunk egyik nagy igazságkeresője távozott.