Jacobus Palaeologus

A racionális irány másik kimagasló képviselője, Jacobus Palaeologus (1520?– 1585), saját kétes hitelű állítása szerint a bizánci császárok leszármazottja. Tanulmányait mint dominikánus rendtag Genovában végezte, eretnekség gyanújába is először Itáliában keveredett: 1559-ben már szökve kellett menekülnie az inkvizíció római börtönéből. Ügyét 1562-ben a tridenti zsinat is tárgyalta, ahol személyesen is megjelent, s nagy befolyású pártfogókkal rendelkezvén szabadlábon védekezhetett. 1562 és 1571 között többnyire {496.} Prágában tartózkodott; Dávid Ferenccel folytatott levelezéséről 1570-től kezdve van tudomásunk. A következő évben Dudith András vendége volt Lengyelországban; 1572 kora tavaszán pedig Erdélybe utazott, ahol 1575 nyaráig tartózkodott – előbb Kolozsvárott, később Gerendi János olconai birtokán. Az erdélyi antitrinitáriusokkal távozása után is fenntartotta a kapcsolatot: ő szerkesztette a Dávid ártatlanságát bizonyító nagyhatású vitairatot, a Defensio Francisci Davidist (Dávid Ferenc védelme), (h.n. 1581). 1575 után Lengyel-, majd Morvaországban tartózkodott, ahol 1581-ben elfogták és kiszolgáltatták az inkvizíciónak. Több mint három évi börtön után Rómában kivégezték.

Viszonylag nagyszámú erdélyi írásának többsége hosszabb-rövidebb terjedelmű vitairat, értekezés, bibliamagyarázat, illetve az ezekben kifejtett filozófiai és teológiai nézeteket népszerűsítő szépirodalmi színezetű mű. Teljes egészében kéziratban maradt erdélyi hagyatékából (Kolozsvár, 3. sz. Akad. kt.) világosan kirajzolódik Palaeologus jellegzetesen polgári gondolkodása, mely igen nagy hatással volt az erdélyi antitrinitáriusokra. A "non adorantizmusnak", a Krisztus mindennemű istenségét és imádását tagadó álláspontnak ő volt az egyik legnagyobb hatású terjesztője. A legmesszebb menő vallási tolerancia híve, s több munkájában is hangot adott ama nézetének, hogy a keresztény, a zsidó és a mohamedán vallás teljesen egyenértékű. Elvetette a predestináció és az eredeti bűn dogmáját. Kétségbe vonta a paradicsomi bűnbeesés történetének hitelességét, és tagadta az egész emberiségnek egyetlen emberpártól való származtatását. A bibliai könyvek közül csak a prófétai iratokat tartotta istentől sugalmazottaknak, a biblia történeti könyveinek – az evangéliumoknak is! – csak annyi hitelt tulajdonított, mint a megbízhatóbb profán történeti műveknek. A vallási szertartásokat – beleértve az úrvacsorát és a keresztséget – a kötött ünnepekkel, imaformulákkal együtt teljesen lényegteleneknek tartotta, s éppen ezért megváltoztatásukat sem javasolta, amennyiben ezzel felesleges vitákra nyílik alkalom.

Művei közül irodalmi szempontból Catechesis Christianae dies XII (Tizenkét napi keresztény hitoktatás), (1574) című dialógusa és Disputatio scholastica (Skolasztikus vita), (1575) című fantasztikus elbeszélése a legérdekesebb. Az előbbi két kolozsvári unitárius diák teológiai eszmecseréjével kezdődik, melybe egy Sámuel nevű zsidó is bekapcsolódik, majd az antitrinitárius prédikátor – Dávid Ferenc stilizált alakja! – veszi át a 12 napon át folyó beszélgetés irányítását. Később egyre több szereplő is bekapcsolódik a pap házában folyó eszmecserébe, közöttük az indián Telephus, aki elbeszéli sorsának, Kolozsvárra kerülésének történetét is. A dialóguson belül ez a külön kis kalandregény utópisztikus színekkel ábrázolja az indiánoknak a spanyol hódítás előtti életformáját, s a katolicizmus irracionális vallási tételeivel, illetve az európai hódítók képmutatásával és kegyetlenségével szembeállítja a naiv "vadember" egyszerű erkölcseit és elfogulatlan racionalizmusát. A Telephus-elbeszélés alapmotívumaival Palaeologus a polgári szempontú társadalomkritika egyik leghatásosabb irodalmi eszközét alkalmazta, melyet a 16. századtól a 18. századig olyan kiválóságok vettek igénybe, {497.} mint Morus, Voltaire vagy nálunk Bessenyei. Rendkívül változatosak a Catechesis Christianában megbeszélésre kerülő teológiai, filozófiai, morális és történelmi kérdések is. Kiderül, hogy Palaeologus érdeklődött az élet minden kérdése iránt, és – néhol ugyan felületesen – kora tudományosságának minden területén tájékozott. Bizonyos hozzáértéssel beszélt még a gazdasági kérdésekről is, s az uzsorások háttérbe szorítására állami bankok felállítását javasolta.

A Disputatio scholasticában Palaeologus már teljesen szétfeszíti a humanista dialógus műfaji kereteit, s a dialogikus részeket mesés és regényszerű motívumokkái ötvözi. Az elbeszélés a mennyben kezdődik: Isten nyomozást indít annak kiderítésére, hogy honnan származnak a szentháromságra vonatkozó tévtanok. Miután az égiek a pokolbeli kárhozottaktól sem kapnak kérdéseikre kielégítő felvilágosítást, az Úr világ-zsinat tartását rendeli el, melynek megrendezését János Zsigmond fejedelemre bízza s színhelyéül mesevárost építtet. A tridenti zsinat e parodisztikus másán a világtörténelem valamennyi élő és elholt teológiai tekintélye megjelenik, s Palaeologus igen ötletesen egymással cáfoltatja meg a különböző hittudósok szentháromság bizonyító érveit.

A regényben igen sok önéletrajzi elem rejtezik: a szerző maga is részt vesz az eseményekben; a zsinatra utazó erdélyi mecénásaival látogatást tétet szülőföldjén, Chios szigetén; a zsinat közönségének és résztvevőinek sorában pedig igyekszik bemutatni kalandos élete során szerzett kiváló ismerőseit és leggyűlöltebb személyes ellenségeit. A rendkívül változatos fantasztikus motívumok mellett éppen szenvedélyesen személyes hangneme teszi a művet szinte minden részletében lebilincselő olvasmánnyá.

Palaeologus latin stílusa meglehetősen fegyelmezetlen, stiláris egyenetlenségeiért azonban közvetlen, szenvedélyes egyénisége, sokoldalú érdeklődése és gazdag fantáziája bőségesen kárpótolja az olvasót. Mivel Erdélyben csak vendégként tartózkodott, irodalmi eszközeit nem származtathatjuk a magyarországi fejlődésből, bár műveiben olyan vonásokat is találunk, amelyek bizonyos mértékig párhuzamba állíthatók a magyar nyelvű hitvitázó komédiák, mindenekelőtt a Debreceni disputa tárgyával és szatirikus módszerével. Míg Palaeologus ideológiai hatása az erdélyi antitrinitáriusokra és szombatosokra elég jól kimutatható, irodalmi módszereinek utánzóiról nem tudunk.