A tudományos irodalom

A protestáns tudományos irodalom kibontakozása Sommer és Palaeologus filozófiai jellegű írásai mellett elsősorban a református tudósoknak köszönhető. A filozófia terén ugyan az ortodox teológiai gondolkodás ritkán tett lehetővé önálló eszmélkedést, Laskai Csókás Péter († 1587) Erdélyben működő tanár és prédikátor személyében azonban ennek is akadt művelője a reformátusok között. Több teológiai munka – egyebek közt" egy terjedelmes jezsuita-ellenes értekezés-gyűjtemény (Theorematum de puro et expresso Dei verbo ... examen et refutatio (Az isten tiszta és világos igéjére vonatkozó vetekedések ... vizsgálata és cáfolata), Genf 1585) – mellett, De homine, magno illo {498.} in rerum natura miraculo et partibus eius essentialibus (Az emberről, a természetnek erről a nagy csodájáról és annak lényegi részeiről), (Wittenberg 1585) címen adta ki viszonylag eredeti gondolkodásról tanúskodó filozófiai tráktátusát. A mű első része az ember helyét igyekszik meghatározni a világegyetemben s a lélek természetével foglalkozik, a második pedig a test szerkezetéről és szépségének okairól szól. A lélekről szóló fejezetek nagyobbára a hagyományos teológiai tételek igazolására szolgálnak, az emberi test tökéletességével és méltóságával foglalkozó résznek azonban humanista kicsengése van.

A tudományos tevékenység másik fajtája a szótárkészítés volt, amely elsősorban a hazai iskolák tankönyvekkel való ellátását célozta. A legjelentősebbet Szikszai Fabricius Balázs († 1576), a sárospataki iskola felvirágoztatója állította össze, aki előzőleg – kolozsvári tanár korában – mint a Heltai-féle Bonfini-kiadás bevezetésének írója is tanújelét adta tudományos érdeklődésének. Nomenclatura seu dictionarium (Szójegyzék vagy szótár) című latin–magyar szójegyzéke előbb kéziratban terjedt el, később azonban nyomtatásban is kiadták (Debrecen 1590). Szikszai Fabricius szójegyzéke még a középkori, tárgykörök szerint csoportosított szótártípus képviselője, magyar nyelvi anyaga azonban minden korábbi összeállításnál gazdagabb, s Szenci Molnár Albert betűrendes szótárának is hasznos forrásává válhatott. Fejlettebb típust képviselt, de kevésbé vált népszerűvé az ún. Calepinus-féle szótár, melynek 1585 óta megjelenő tizenegy nyelvű kiadásai már magyar megfelelőket is tartalmaztak. A másodlagosan beillesztett magyar nyelvi anyagnak a sok nyelvű szótárban természetesen csak igen szűk terjedelem jutott, s a kiadvány használata is meglehetősen nehézkes volt.

A kor magyar tudósai között jelentős hely illeti meg Balsaráti Vitus János (1529–1575) sárospataki tanárt, korának híres magyar orvosát. Padovában szerzett orvosdoktori diplomát, s IV. Pál pápa udvarában folytatott orvosi gyakorlatot. 1560-tól Perényi Gábor országbíró udvari orvosa volt. Hazai működése során írta a pestisről szóló tanulmányát (De remediis pestis prophylacticis (A pestis megelőző gyógymódjai), h.n. 1564), valamint jóval nagyobb szabású magyar nyelvű sebészeti munkáját (A magyar chirurgia, azaz a seb gyógyításának mesterségiről írt négy könyvek); ez azonban kéziratban maradt és elveszett. Magyar nyelvű orvosi könyvet állított össze – 1577 után – Lencsés György, Báthori Kristóf feleségének főudvarmestere is, az Emböri testnek betegségiről való orvosságok címen. Ez a korabeli hasonló külföldi latin művekkel azonos színvonalú terjedelmes munka szintén kéziratban maradt (Marosvásárhely, Teleki-kt.). Az orvosi, gyógyászati célok fordították többek érdeklődését a botanika felé. Fűvészkönyvet – mint korábban láttuk – Melius is szerkesztett; a magyar botanika legkorábbi szakszerű búvára azonban Beythe István, a neves prédikáció-szerző volt. Növénytani érdeklődését a híres Clusius keltette fel, midőn Batthyány Boldizsár németújvári udvarának a vendége volt. Itt végzett növénygyűjtő munkájában Beythe – ez időben Batthyány udvari papja – segítette, sőt összeállította a fontosabb magyarországi növények latin – magyar névjegyzékét is. E munka először idehaza jelent meg Stirpium nomenclator Pannonicus (Magyarországi növénynevek jegyzéke), (Németújvár 1583) címen, majd kiadásra került {499.} Clusius Rariorum aliquot stirpium ... historia (Néhány ritkább növény ... leírása), (Antwerpen 1584) című könyve függelékeként is.

Tudományos jellegű munkának tekinthetjük végül a magyar reformációra, illetve annak szereplőire és irodalmára vonatkozó adatok gyűjtését és azok – esetleg igényes formában való – összefoglalását is. Turi Pál tolnai rektor († l574) leírta például a prédikátorok életét és szenvedéseit a török által megszállt területen. Erről szóló, levélben készült megemlékezése Idea Christianorum Ungarorum in et sub Turcismo (A keresztény magyarok képe a török uralom alatt), (Kassa 1613) címen jelent meg; 1617-ben Szenci Molnár Albert is kiadta.

Az első reformátor-életrajzot Skarica Máté (1544–1591) írta Szegedi Kis Istvánról. Skarica Szegedi Kis tanítványa, hagyatékának gondozója és a ráckevei lelkészségben utóda volt, miután előbb mestere támogatásával 1569 és 1572 között beutazta Európa legtöbb országát. Kora egyik legműveltebb prédikátora, megírta Ráckeve verses krónikáját, fennmaradt néhány egyházi éneke; kortársai tőle várták a teljes magyar verses zsoltárfordítás elkészítését. Ebben halála akadályozta meg: 1591-ben garázda törökök megölték saját házában. Szegedi Kis Istvánról írt latin nyelvű életrajza mestere Theologiae sincerae loci communes című munkájának kísérő irataként jelent meg (1585). Ez az életrajz, az első igényes, humanista jellegű tudós-biográfia, tanítványi szeretettel s igen részletesen ismerteti Szegedi Kis hányatott életét, s éppen ezért a magyar reformáció történetének egyik legfontosabb forrása. Érdekessége, hogy Szegedi Kis Istvánnak magyarországi reformátori tevékenységét és teológiai munkásságát Skarica igyekszik az egész európai szellemi élet összefüggéseibe illeszteni. Attól a ponttól kezdve pedig, hogy Skarica hősével kapcsolatba került, a Szegedi-életrajzban előtérbe kerülnek az önéletrajzi elemek is; az a rész, amelyben a szerző saját külföldi tanulmányútjának eseményeit ismerteti, a munka legérdekesebb lapjai közé tartozik.

Tudósok, írók életrajzainak rövidebb összefoglalására az ekkor Európa-szerte divatos gyászbeszédek keretében került gyakran sor, ezeket többnyire ki is nyomtatták. Ilyen formában örökítette meg a költő Schesaeus Keresztély a bártfai iskola nagyhírű rektorának, Stöckel Lénárdnak életét; emlékbeszédet írt és adott ki Szikszai Fabricius Balázs kiváló tanártársának, Balsaráti Vitus Jánosnak a halálakor (Oratio funebris de vita et morte ...Joannis Viti Balsaratii (Gyászbeszéd Balsaráti Vitus János ... életéről és haláláról), Wittenberg 1576); ő róla viszont Császár György († 1586) sárospataki tanár írt megemlékezést (Oratio de vita et obitu clarissimi viri ... Basilii Fabricii Szikszaviani ... (Beszéd a kiváló ... Szikszai Fabricius Balázs ... életéről és haláláról), Wittenberg 1577). Ezek a gyászbeszéd formában írt író-életrajzok egyúttal az elhunyt műveit is lehetőleg felsorolták s ezáltal értékes bibliográfiai tudósításoknak is tekinthetők. Akadt olyan tudós prédikátor is – Újfalvi Imre –, aki a magyar reformáció egész irodalmi termését igyekezett számba venni, elkészítve az első magyar bibliográfiát. Catalogus scriptorum Ungaricorum (A magyar írók jegyzéke) című, kéziratban maradt és, sajnos, elveszett munkájának azonban csak az énekeskönyvekre vonatkozó adatait {500.} ismerjük; ezekre – valamint a reformáció énekköltészetéről szóló nagybecsű fejtegetésére – e periódus ének-irodalmának tárgyalásakor térünk majd ki.

*

A latin – s olykor már magyar – nyelvű teológiai és tudományos irodalom irányzatai, illetve műfajai közül az antitrinitáriusok merész dogmatikájának folytatása a következő évszázadban lehetetlenné vált. A református teológiai irodalom azonban tovább fejlődött a 17. században és ekkor virágoztak ki igazában a világi jellegű tudományos műfajok is. A latin nyelv szerepe azonban később egyre inkább háttérbe szorult; a következő korszakok jelentős magyar tudósai (pl. Szenci Molnár Albert és Apácai Csere János) már arra törekednek, hogy a magyar nyelv számára hódítsák meg azokat a tudományágakat, témaköröket, amelyekről másképpen, mint latinul értekezni 16. századi művelőik előtt még lehetetlennek tűnt.