{214.} Csokonai életútja 1795-ig

1773. november 17-én született. Apja Csokonai József borbély-sebész; dunántúli református lelkész fia. Debrecenben letelepedve vagyont gyűjtött, a borbélyok céhmestere lett. Kéziratos könyvébe szorgalmasan jegyezgette a városnak az idegen elnyomástól, pápista önkénytől elszenvedett szorongattatásait. Ott van a könyvben Rákóczi Recrudescunt vulnerájának tiltott szövege meg a Csokonai-család színesen kipingált állítólagos címere, mint a nemességhez tartozás tudatának jele, bár ez aligha több családi legendánál. Az apa korán meghalt (1786), a vagyon nagyrészét elperelték. Az anya, Diószegi Sára, szabómester, patrícius esküdtpolgár leánya volt, művelt, Gyöngyösit, a Télémaque és az Argenis magyar fordítását olvasgató asszony.

A város, ahol Csokonai felnőtt, lélekszámra akkor az első az országban. A II. József-kori népszámlálás adatai szerint a városnak 28.551 lakosa volt. Debrecen túl van már egykori gazdasági és politikai virágkorán, amely annyi kifosztatás és felperzseltetés ellenére is a török hódoltság idejére esett. Akkor a város három országrész határán feküdt: páratlan lehetősége nyílt céhes ipara termékeinek értékesítésére, közvetítő kereskedelmével behálózta Közép-Európát és Közel-keletet. Gazdagságával védekezett: mindhárom hatalomnak adózott, s ennek fejében élhette belső életét. Berendezkedése demokratikus színezetű volt: a vezető szerep a gazdag patrícius családoké, a nép pedig az utcák, céhek önkormányzata és választott esküdtjei révén érvényesítette szavát. Az egység szellemi alapja a református hit, a pogány és pápista elnyomó iránt táplált gyűlölet. Főként ez állította Debrecent a Habsburg-ellenes mozgalmak oldalára. Főbírái, lelkészei, tanárai között gyakori a Nyugatot járt, nagyműveltségű férfi, aki haladó eszmékkel s a Kollégium nagy könyvtárának szánt haladó könyvekkel tért haza.

Csokonai korában már lassan hanyatlik ez a városközösség. Nemzetközi kereskedelmi és kulturális kapcsolatai sorvadoznak, ipara visszaesik, lakossága parasztosodik. A patrícius-vezetés dinasztikus jelleget ölt, leplezett diktatúrává fajul. A város mégis sokat őriz még demokratikus hagyományaiból, függetlenségi szelleméből. Polgári elitje és diákságának java mohón fogadja be a felvilágosodást. A debreceni kultúra központja a Kollégium. Konzervatív, egyházias intézmény, de nem elmaradottabb egy hazai iskolánál sem. 1770 körül – bár a vaskalapos professzorok ellenállása miatt csak részlegesen – modern pedagógiai elvek alapján hajtanak végre oktatási reformot. Itt tanít elsőnek az országban kémiai tudományt Hatvani István, itt fordítja le Voltaire Henriade-ját Szilágyi Sámuel, itt működik francia nyelvmester már 1776-ban, innen terjed el Maróthy György munkássága nyomán országosan a zenei nevelés. Nem véletlen, hogy innen kerültek ki, Verseghyt nem számítva, a felvilágosodás korának legmuzikálisabb formakultúrájú költői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám), s hogy itt, a méltán "szegények iskolájának" nevezett, számtalan jobbágy-gyermeket kitaníttató Kollégiumban, ahol a Kazinczytól megrótt "mendikáns tónus" uralkodott, nevelkedtek fel az irodalmi népiesség úttörői (Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám, Mátyási).

Csokonai már tizenegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisát (a mai I. középiskolának megfelelő osztályt) végzi. Tanárai által korán méltányolt {215.} villámgyors felfogása, félelmetes memóriája, rendkívüli nyelvtehetsége tette lehetővé ezt a gyors haladást. Latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten írt, verselt, korán megtanult olaszul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, az arabbal és perzsával. Költészettan-tanára Háló Kovács József, maga is poéta ember, Aeneis-fordító, felismerte benne a költői tehetséget is. A gyönge alkatú, beteges, rapszodikus hajlamú, olykor éjszakai látomásoktól gyötört gyermeknek megengedte (az állítólag kolostorian rideg fegyelmű kollégiumban!), hogy két órával később jöjjön iskolába, s kötelező versírási gyakorlatot csak akkor készítsen, ha kedve tartja. Későbbi tanárai közül Fodor Gerzson, aki utóbb részese lett Martinovicsék mozgalmának, volt Csokonaira hatással. Igazi szellemi vezetője azonban az 1790 óta Hajdúhadházon élő Földi János lett. Az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. Ez eleinte elismeréssel írt tehetségéről, de valójában sohasem ismerte fel igazi nagyságát; Kisfaludyt, Kis Jánost magasan fölébe helyezte. Ízlés-különbségek miatt mindinkább elidegenedett tőle. Csokonai viszont haláláig meleg, fiúi érzelemmel szerette.

1790 körül diáktársaival olvasó-társaságot szervezett. Nyelvek szerint egymás között felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmakat. Az érzékeny fülű Csokonai az olasz nyelvet választotta; a kor olasz irodalmára jellemző idilli-pásztori műfaj, a manierista-rokokó ízlés állt akkor hozzá a legközelebb. Hatása később is meglátszik rajta: nem mindig szerencsésen, de a kifejezés könnyedségét, hajlékonyságát és báját, a tónus finomságát, a formák zeneiségét, a verselés roppant változatosságát – mindazt, ami addig a leginkább hiányzott a magyar poézisből – nem kis részben Tassótól, Metastasiótól, Guarinitől, Ariostótól tanulta. Szorgalmasan fordítgatott is tőlük. Az olasz mellett ebben az időben leginkább a 18. századi német költészetet forgatta. Nagyra becsülte Gessnert; Bürgert Kazinczy tanácsára már korán tanulmányozni kezdte, de Kölcsey teljesen alaptalanul próbálta őt bírálatában afféle Bürger-epigonnak feltüntetni.

A pozitivista filológia izzadságos munkával rengeteg párhuzamos helyet kutatott fel Csokonai verseiben és a nyugati irodalomban. Ezek a párhuzamok az ókori klasszikusokkal, valamint Gessnerrel, Bürgerrel, Kleisttel, Matthissonnal, Salisszal és különböző jelentéktelenekkel valójában semmitmondóak. Az egyezések legtöbbször csak egyes motívumokra, fordulatokra terjednek ki, s ezek is alig köthetők egy-egy meghatározott szerzőhöz, mert az antikvitás, a rokokó, az anakreontika vagy a szentimentalizmus közös motívumkészletéhez tartoznak.

Diákkori olvasottságáról – talán némi túlzással – csodákat szoktak beszélni. Valójában világirodalmi ismeretei nagy részét Eschenburg poétikai kézikönyvének példatárából szerezte. Bár ez a szöveggyűjtemény igen nagy terjedelmű s a szemelvényeket eredeti nyelvükön közli, az vall Csokonainál lángészre, ahogyan ebből az aránylag mégis csak szűk anyagból merített tájékozottságát szerves, a dolgok mélyére hatoló irodalmi műveltséggé tudta változtatni. Emellett alapos ismereteket szerzett a hazai és a világtörténelemben. Természettudományos érdeklődése – elsősorban Földi hatására – egész életén végigkísérte. Buzgón botanizált, akárcsak eszményképe Rousseau, s éppúgy mint ez, muzikális lélek, képzett zenész is volt. Jól klavírozott s valószínűleg maga is szerzett dallamokat.

{216.} 1793-ban jelentek meg első költeményei a Magyar Hírmondóban; utóbb Kármán Urániája is közölte műveit. 1794-ben már művei gyűjteményes kiadását tervezte. Tervét a haladó mozgalmak 1795. évi összeomlása és a Kollégiumból való kicsapatása hiusította meg.

Ezekben az években (1793–94 körül) szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki minden valószínűség szerint nem volt más, mint mesterének, Földi Jánosnak a felesége, a híres Weszprémi doktor lánya, Juliska. Ez a mélyen titkolt kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett nőhöz írt versei némi változtatással utóbb beleépültek a Lilla-ciklusba.

Huszonegy éves korában a Kollégium poéta-klasszisának tanítója lett. Óráira a diákok – Domby Márton szavai szerint – "mint teátrumra egymást törve mentek". Népszerűséget nemcsak roppant tudása, lebilincselő, színes előadásmódja szerzett neki, hanem tréfakedvelő, nyájas, türelmes, emberszerető magatartása is. Pedagógiát Rousseau Emiljéből tanult: elvetett minden iskolás módszert, hagyta tanítványait szabadon fejlődni, gyakran a Nagyerdőn tartotta leckéit, együtt pipázott, borozgatott, énekelt, táncolt velük.

Csokonai korán megismerkedett a francia felvilágosodás irodalmával. Olvasta Rousseau és Voltaire fő műveit, legalább részleteket az Enciklopédiából; tanulmányozta Helvetiust, Diderot-t, lefordította a radikális materialista d'Holbach A természet rendszere című művének egy fejezetét (A természeti morál) és a német Kotzebue-nak a kereszténységet támadó költeményét (A kétségbeesés).

Még diákkorában kérte a teológiai előadások látogatása alól való felmentését, a templomot kerülte. Szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé került; másod ízben megfosztották osztálytanítói tisztétől. 1795 húsvétján Halasra és Kecskemétre küldte a Kollégium legációba. Dolga végeztével nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre ment. Tisztelgett Dugonicsnál, Virág Benedeknél, irodalmi kapcsolatokat keresett. Bizonyosan szemtanúja volt a Vérmezőn Martinovics és társai mártíromságának.

Hazatérte után újra perbe fogták. Különféle fegyelemsértések voltak a rovásán, s különösen az, hogy Szilágyi Gábor professzorra gúnydalt énekeltetett tanítványaival a Nagyerdőn, s hogy a legációban kapott pénzekkel nem számolt el azonnal. 1795. június 15-én Csokonai hatalmas orációval – amelyből áradt a nemzeti missziója tudatára ébredt költő önérzete – fordult az ifjúsághoz. Vádolta üldözőit, Rousseau-ra hivatkozott, mint eszményképre, célzott arra, hogy Kazinczyt (a bebörtönzött összeesküvőt!) vallja mesterének. Másnap az iskolaszék a költőt távollétében örökre kizárta az intézetből s a diákokat eltiltotta a vele való érintkezéstől. Az időpontok egybeesése, a tárgyalási jegyzőkönyv szűkszavúsága jogossá teszi a feltevést, hogy a szigor nem annyira a fegyelembontónak, hanem a radikális, felvilágosodott versek költőjének, a magyar jakobinusokkal rokonszenvező rebellisnek szólt. A vérmezei tragédia okozta rémület üldözte ki a Kollégiumból az iskola legtehetségesebb neveltjét.

Csokonai számára a legnagyobb csapás az volt, hogy kiszakadt meleg közösségéből, elvesztette kicsiny, de lelkes közönségét. Sorsát ezentúl egy törekvéseit magasabb szinten megértő, tágabb nyilvánosságért folytatott szívós küzdelem határozta meg. Ez a küzdelem meddő volt. A nemzettől elidegenedett főnemesség, bár Csokonai onnan várta mecénásait, már nem volt hajlandó {217.} komolyan támogatni a nemzeti kultúrát; a köznemesség még túlságosan elmaradott, a magyar polgárság gyönge és kisszámú volt ahhoz, hogy egy írót a könyvpiac közbejöttével tartson el.