Utak a rokokóból

A Kollégiumban Cimbalomnak hívták Csokonait. Több lehetett ebben a névben az elismerés, mint a csúfság: a lényéből áradó muzsikának, a mozgalmas, erős, sokhúrú, hangadó egyéniségnek szólt. Ez a hangszer a kilencvenes évek elején kezd minden regiszterével zengeni.

A szerelmes vitézhez című aprócska mesterművel csendült fel az a hang, amelyet a köztudat mindmáig leginkább a Csokonaiénak érez. Az élet könnyed, csaknem könnyelmű szemlélete, de minden rafinált élvetegség nélkül; naiv ráfeledkezés a csöppet sem elvont, hanem az érzékek gyönyörűségével szemlélt evilági szépre. Rokokó ez, de van benne mindjárt valami összetéveszthetetlenül egyéni, ami egyúttal el is távoztatja azt, ami a rokokóban híg és ellenszenves: a hidegfejű szépelgést, az affektációt – és ez a szépség előtti gyöngéd, tiszta áhítat. Ez a kis miniatűr (egyetlen Balassi-strófa) a kései Balassi-követők csilingelő-hajladozó magyar rokokójához kapcsolódik, de laza és bőbeszédű elődeihez és Csokonai eddigi terméséhez képest is újdonság benne a nagyfokú és hatásos tömörítés. Körülötte az életmű kronológiájában néhány Amadéra és társaira emlékeztető, hosszú és rövid sorok játékos váltogatásából felépített verset találunk, az ő jellegzetes rímtechnikájukkal és rímkészletükkel (Bús hányódások), A költő tehát magyar hagyományból veszi a rokokó színt, de az csakhamar kiegészül nála olasz, német és kisebb mértékben francia hatásokkal, közelebb kerül az európai nagy rokokóhoz.

Verseiben megjelennek a játékos amorettek és gráciák s az európai rokokó egész miniatűr-mitológiája s egyéb díszítő kellékei (viola, jácint, rózsafüzér, Ámor fáklyája, filoméla, galamb, pillangó, harmat, zefír), pásztori világának festett kulisszái, kedvelt költői motívumai (a fürdő vagy alvó kedvest megleső szerelmes, a sebet ejtő szemek, a csókváltás körüli alku, az ajkak mézére rajzó méhek, az anakreoni bor- és gyönyör dícséret), és Csokonai máris mesterien zengeti a változatos, gazdag ritmikájú, operaária-szerű formákat. A szóképek gyakran még a természetre is a szalonélet párhuzamait vonják rá (piperés rét; a havak és derek ... a tél fején fejérlő púderek). Fő témája az epekedő vagy enyelgő szerelem, az enyelgésből támad az erre az ízlésre jellemző felelgető-forma (Melitesz Rozáliához, Amynt és Laura). A versek gyakran csattanóra épülnek fel. A költészet célja a finoman artisztikus elemek minél töményebb együvé-párlása lesz; a költőt nem annyira érzelmei vezetik, inkább nagyon is tudatos, mérlegelő agymunkát végez. A dél második változatában, az eredetileg puszta természetleíráshoz a nyár hevea szerelem heve ana-{222.}lógiával hozzákapcsolt toldalékban, a nő szemének kegyetlenül égető tüzét, lelkének részvétlen hidegségét s megint a maga szerelmi izzását szerkeszti össze hármas ellentétbe, s igen szellemesen valósággal végigpermutálja az ebből adódó lehetőségeket ("hát rend szerint mégyen, | Hogy aki mást éget, maga jeges légyen? ... | Hisz égek, lám, mégis vizcseppet hullatok" stb. A gálánsán ostromló szerelmes magatartása ez; a humanista szerelemtan szókészletében és stratégiájában való járatosságával bizonyítja udvarképességét és szellemi sziporkáival akarja elkápráztatni a kedvest a győzelem érdekében. Másutt a hölgy vonzó tulajdonságainak egekig dicsérésével igyekszik meglágyítani szívét. Az elragadtatott érzékenységekben a megszólaltatott érzékek mintegy kórusban együtt zengik a gáláns szépség-himnuszt. Ebben a versben szinte programszerűen mutatkozik meg a rokokó életérzés szenzualizmusa: a kellemest, a gyönyört okozót látással, hallással, ízléssel, szaglással, tapintással egyszerre akarja mohón magába szívni. Nem hiányzik Csokonai rokokójából a jellegzetes erotika sem, a vágy kielégülését valamilyen játékos akadály késlelteti, kellemes feszültséget teremtve. A patyolatban a fürdőbe lépő nő meztelenségét fátyol árnyékolja be, mint a napot a "vékony ködök". A hasonlat kiszámított művésziességgel szövi át a verset (amely egyébként szenvelgés nélkül szólaltatja meg a vágyat), jeléül annak, hogy ott is az artisztikumra való tudatos törekvés adja a formát, ahol az alapélmény az ösztönökben gyökerezik. A hasonló témájú A feredés, az érzést hitelesítő izgatott felkiáltásaival, gyors egymásutánban pergő pillanatképeivel fog meg. Ez a vibráló mozgalmasság, amelyhez tökéletesen simul a folytonosan, idegesen változó, igen rövid és nagyon hosszú sorok ellentéteire épített forma, szintén a rokokó sajátja. Mindez olyan stílus-iskola volt Csokonai számára, ahol a magyar költészetben eladdig meg sem igen kísérelt költői feladatokkal került szembe, s későbbi, méltóbb munkák elvégzésére edzette s gazdagította kifejező készségét. Lírája páratlanul dús zeneisége ugyancsak ebben az iskolában formálódott ki. A rokokó vers: énekvers, mely bonyolult ritmusokkal, kacskaringós dallamokkal játszadozik; az olasz canzonetták és kantáták fordítása közben zenei ritmus és szöveg, metrum és prozódia összefüggésének igen bonyolult problémáival kellett a költőnek megbirkóznia.

Ez munkálta ki páratlan, ösztönös formaérzékét, s így jutott el oda, hogy 1794-ben megírhatta az első tökéletes magyar dallamkövető verset, melyben hibátlanul érvényesül az az elv, hogy hosszabb időtartamú hangokra hosszú, rövidebbekre rövid szótag kerüljön (Daphnis hajnalkor). Hogy eljárása tudatos volt, vagy legalább is később tudatossá vált, verstana bizonyítja. Verseghy, aki zeneelméleti munkáiban először hirdette nálunk modern felfogással a dallam és a szöveg szoros kapcsolatát, költői gyakorlatában legfeljebb megközelítette ezt az eszményt, Horváth Ádám pedig úgy igyekezett a dallam-ritmushoz alkalmazni a versritmust, hogy egyeztette, helyesebben: keverte a metrikus és magyaros lüktetést.

A rokokó iskolája alakította ki Csokonai versformáinak, strófaszerkezeteinek, rím-kombinációinak roppant változatosságát, ez csiszolta ki végső tökéletességre nála a – Földi János műszavával – "kétszeres" (rímes-időmértékes) verselés technikáját. Művészi értékre nézve minden kortársát megelőzte ebben; időben is csak Ráday Gedeon és Földi János járt előtte, de ők formákat alkottak, nem igazi költészetet.

{223.} Valószínűnek látszik, hogy Csokonai írta az első igazi rímes-jambikus verset (A rövid nap és hosszu éj) és a legkorábbi magyar szonettek egyikét (bár Kazinczy nem ismerte el annak, mert sorai egy-egy lábbal rövidebbek a szokásosnál) (Az esztendő négy szakasza). Remekelt nagylélegzetű, sokszorosan összetett unikum-strófáival is, megújítva ezt az eredetileg pusztán dekoratív célú, különc barokk képződményt (A feredés). Az Egy kétségbeesett magagyilkosában a jól kimért daktilusokkal mozgalmasított, különböző tempójú sorfajok zaklatott váltogatása a dikciót valóságggal zihálóvá teszi, vergődő izgalmat érzékeltet: a versforma tartalmassá lesz, lelkiállapotot tükröz. Csokonai már a kilencvenes évek elején érti a titkot, amit majd Dayka verseiről írott bírálatában fogalmaz meg: "a poémának belső természetével aesthetica megegyezése legyen a versificátió külsőjének."

A rokokó melódia-szomj magyarázza, hogy Csokonai kialakította a vers már fokozhatatlan zengzetességét megvalósító módszert, amelyet "háromszoros"-nak nevezhetnénk: azt a nemzeti ütemes-rímes formát, amely egyúttal időmértékes versként is szabatosan ritmizálható (Egy rózsához, Ének a tavaszhoz, Miért ne innánk? Az emésztő tűz). Olyan bravúrokig jut el, mint a hangsúlyos nyolcas-hetes kombinációnak a nehéz és ritka ionicus a minoréval való párosítása, amelyből aztán az Egy tulipánthoz csodálatosan gazdag, telt vers-muzsikája születik.

A vers zeneiségét fokozza Csokonai a pedantériáig szabatos, csengő rímelésével is. A zsengéktől kezdve mindvégig a legszigorúbban ragaszkodik a tiszta rímhez, s a nyolcvanas évek végétől a hím- és nőrímek szabatos megkülönböztetéséhez is. Ha jobb megoldás nem kínálkozik, inkább ragrímet használ, mint asszonáncot, amelyet elvből elvet, legtöbbnyire azonban valósággal ontja az ötletesebbnél ötletesebb újszerű mester-rímeket, mozaik-rímeket, nem ritkán öncélú játékossággal, olykor a kínrím határáig is elmerészkedve. Gyökeresen szakít, Horváth János kifejezése szerint, a ragrím addigi kényelemvilágával.

Legsűrítettebben mégsem versben, hanem a Csókok című terjedelmes próza-idilljében foglalta egybe mindazt a játékosságot, bájt és édességet, ami a rokokó sajátja. A magyar prózastílus korabeli állapota sokkal mostohább, mint a versé. A Csókok elkápráztatóan hajlékony, árnyalatos, zengő és színpompás, zsúfoltsága és modorossága ellenére is könnyed prózáját igazi hazai előzmények nélkül, valóságos csodaként pattantja ki az ifjú Csokonai nyelvformáló zsenije. Maga a mű különös, bonyolult konglomerátuma az ó-görög lírai regényből és a 17–18. századi pásztoridillből (főleg Tassótól, Guarinitől, Gessnertől) átvett motívumoknak, cselekményrészleteknek, hangulatoknak, "concettó"-k-nak és a költő egyéni leleményeinek. A sokféle elemből, biztos szerkesztőkészségének bizonyságául, mégis ép egész kerekedik ki. Van a műnek egy méltán sokat idézett részlete, amely már túlmutat a rokokón. Arról beszél, hogy az előkelők kicirkalmazott mulató-kertjei megszégyenülnek a nyíratlan, szabad természet előtt, ahol a hősnő, Rozália "plebejus fűzfák" (!) árnyékában szendereg. Ez már a Nagyerdő rengetegjét kezében Rousseau-kötettel járó öntudatos polgár szava. De ha valóban az, hogyan fér össze a rokokó mesterkélt világával? Az ifjú Csokonai csillapíthatatlan vágyat érez minden után, ami műveltség, egy európaibb, szélesebb látóhatárú, finomultabb életformára áhítozik. Ez olvastatja vele Rousseau-t, Voltaire-t, de ezzel bűvölik el Versail-{224.}les és a kis olasz udvarok is. A homályból kilépve, káprázó szemével egyelőre nem tud különbséget tenni az életet sarjasztó napfény és a hideg, talmi csillogás között.

1793–94-ben írja meg A vidám természetü poétát. Elutasítja benne a szentimentális költészet sápadt fájdalom és halál-kultuszát, el Racine és Shakespeare tragikus életérzését. De nem a felvilágosodott eudémonizmust, Helvétius Erkölcsi kiskátéja szellemében, amely szerint az ember célja, hogy kerülje a fájdalmat, keresse az örömöt. Az öröm forrása a költemény szerint a kellem képzeletbeli szférájában, nem a valóságban fakad. A boldogság ábrándját egy olyan légies világba vetíti, ahol időtlenül rezeg a lant, lehel nektárt a rózsa, ahol sohasem fogy ki a csók, örök a harmónia. Színtiszta rokokó ez; csodálatos, hogy őszintén hangzik Csokonai ajkán. A sárba ragadt környezetétől elvágyódó lélek nosztalgiája az, ami őszinte benne, ez üt szíven az élmény erejével. Csokonai élete vége felé, amikor a Lilla-ciklust megszerkesztette, programversül ezt a költeményt illesztette a kötet élére, immár Az én poézisom természete címmel és csak a formát érintő változtatásokkal. Ez arra figyelmeztet, hogy a rokokó ízlés, életérzés, bár egyre csökkenő mértékben, de mindvégig részese maradt költészetének, világképének. Az utolsó évekig felbukkannak nála rokokó szellemű költemények. Nem járhatta végig azt az utat, amelyet a tizenhárom évvel tovább élt Fazekas Mihály végigjárt, aki fejlődésében egészen maga mögött hagyta a rokokót.

Csokonai magyar rokokójának azonban más a szerepe s a társadalmi talaja, mint a nyugat-európainak. A dekadens irányzat a magyar költőnél progresszív tartalmak edénye lett. "Még mostanság, literaturánknak ezen csecsemő állapotjában – írja Csokonai 1797-ben Koháry Ferencnek –, úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel (értem a számosabb és együgyűbb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danolás, báb és cukros csemege légyen mindaz, amivel őtet az oskolai leckékhez édesgessük." Rokokó stíluseszmény, a realitással számoló józanság, a közérthetőség demokratikus igénye, tudatos népművelő szándék: összeférhetetlennek látszó elemek sajátságos együttese. A gondolatmenet mindazonáltal kifogástalanul logikus. Tegyük még hozzá, hogy a rokokó öröm-kultusza, világos tónusa, mint az aufkléristák legtöbbjénél, természetszerűen s gyakran már szételemezhetetlenül fonódik össze nála, a felvilágosodás optimizmusával, világos stílusával.

Csokonai költészetében sokféleképpen ötvöződnek össze ezek az elemek, különféle feszültségeket hozva létre, s ezek meg-megrepesztik, vagy szét is vetik a rokokó – s néha éppúgy a klasszicizáló – forma burkát.

A valóságból táplálkozó humorérzék a fellengzőt, a csináltat, az őszintétlent szembesíti s szégyeníti meg a realitással. Ilyesfajta humorérzék bujkál a Kedves drága lélek kezdetű, nagy szavakkal udvarló, felcsigázott hévvel epekedő versben, amelynek egyes fordulatai sejtelemszerűen jelzik, hogy mindezt nem kell egészen komolyan venni, míg egyszer csak kiugrik a paródiaszerű sorpár (Csokonai tökéletesen tudott bánni a kínrímben rejlő komikai lehetőséggel!):

Szemem szemed közé mihelyest tekintett,
Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet.

{225.} A vizitalban játékos mitológiai apparátussal cáfolja az anakreoni közhelyet, hogy az ihlet a borból jön.

Csokonai egy korábban ismeretlen humoros, bájos-közvetlen stílusváltozatot teremt meg, amely a rokokóból már csak a könnyedséget őrzi. A Horváth Ádámhoz írt (Indulj Muzsám ... kezdetű) episztolában bukkan fel ez először, gondolatokban gazdagon, de a baráti csevegés elevenségével, melengető légkörével, Petőfi költői leveleinek világos előzményeként. Csokonai itt Horváth Ádám polihisztorkodását a korabeli európai tudományosság legmagasabb mércéjével méri, a vers mondanivalója tehát mélységesen komoly, mégis föllelhetjük benne a rokokó forma-iskoláját (Múzsájával megleseti Horváthot, mint poéta szokta kedvesét, megszólaltatja az echót), és rokokó fogantatású a kidolgozás könnyed eleganciája, az intim hangvétel (hasonló példák: Mátyási József urhoz, Trocheus lábakon).

Egy másik verstípusban a hang behízelgő gyöngédsége vagy bájos évődése vall a rokokóra (Földi Rózsa, Egy tulipánthoz). Ez a gyöngédség, amely Csokonainál gyakran lép a szépelgés helyére, miközben szentimentális hatások is finomítják és gazdagítják (Haljunk meg), olyan érzelmi tartalommal kezd telítődni, amelyben a szerelem felvilágosodás-formálta, polgárian emberséges felfogása tükröződik. A nő nem bálvány és nem rab egyszemélyben, hanem ember és társ, akinek természetadta joga a választás a szerelemben, s a hozzá fűződő érzelmek emberhez szabottak, kifejezésük őszinte. Csokonai tiszta szerelmi vox humánája már 1793-ban, jóval a Lilla-versek előtt felzendül:

Én pedig, mintsem szavamban
   Tégedet csufoljalak;
Szánlak inkább és magamban
   Megbocsátok, gyöngyalak!
(Laura még ingó kegyelmed)

"Semmi az ő szeme eleibe nem akadt amit az ő figyelmetessége meg nem ragadott volna.. . s néha egy ollyan kicsinységeken, mellyet más meg sem látott, felakadván, sokáig mélázván, utoljára a költő tehetség is hozzá járulván, egész anekdotum s román lett belőlle." Dombynak ez a megfigyelése pontosan tájékoztat Csokonai korán mutatkozó realista hajlamainak eredetéről s továbbfejlődésük irányáról. Feltűnő, hogy ezek eleinte csak az egészen apró részletekben mutatkoznak (A rózsa lenyűgözően színes és szemléletes, egyben természettudományosan pontos képe a bimbó virágba szökkenéséről). A rokokó miniatűr-kultusza, az apró, kecses, közeli dolgok felé irányuló figyelme ad itt ösztönzést és formát annak a valóságérzéknek és igénynek, amely a polgári életformából hajt ki. A továbbfejlődés iránya az, hogy ebben a verstípusban – főleg a természetleírásokban és zsánerképekben – mind több valóságrészlet jelenik meg a díszítőelemek között, végül ezek egészen jelentéktelenné válnak vagy teljesen el is tűnnek, s a mű a korabeli élet leghitelesebb képévé lesz (Az ősz). Ebben a választékos, dekoratív, rokokó nyelvezetet kiszorítják a köznyelv érdesebb, a valóság jó ízét hordozó, hétköznapi szavai (lőre, emlő, noszpolya, lopó, a hordó feneke). Sokat elárul {226.} Csokonai szemléletéről, hogy ebben a versben a gyümölcsöt többre tartja a virágnál; a táplálóan, hasznosan – ha szabad így mondani – polgárian, parasztian szépet a rokokó szín- és illatkultuszánál.

Csokonai népiessége is a rokokó burkából feslik ki. Az enyelgő, hamis pásztoridillek mű-pásztorait a parasztos színezetű polgári világban élő költő valódiakkal helyettesíti. Ezt már Faludi Ferenc megpróbálta, levonva, mint Horváth János írja, a pásztorköltészet belső konzekvenciáit. Csokonai szerelmi lírájába is korán behatolnak (néha bántó stílus-töréseket okozva) a népi szemlélet és nyelv elemei, mígnem a Szerelmes bucsuvételben a hagyományos pásztorneveken, a felelgető formán és a nagyméretű barokkos strófán kívül (amely azonban népi harmadoló tizenkettősökből és ősi nyolcasokból épül fel) egyéb nem is marad a rokokóból, s szinte az egész vers igazi népdalhangon szól, a szerelem tiszta, meghitt és egyszerű népi szemléletét tükrözi.

A Nyárban a népiességnek inkább a tartalmi oldala domborodik ki. Az elpuhult eszem-iszom nemesi hereéletet állítja szembe a munkás és tiszta parasztival. A villanásszerű, pompás kis életképek frissen váltakozó ellentétekben peregnek le. Csupa nyelvi remeklés ("a lágy pihén is sziszegve hevertek" – "tiszta forrásvízzel enyhül igaz szomja"), telve gyöngéd együttérzéssel a "szegény arató" iránt. De a befejezés idillbe fullad, sőt Orczyt ismétli az uránál boldogabb parasztról, furcsa ellentmondásban azzal a rendkívül ingerült tónussal, amelyben a vers a nemességről mindvégig beszél.

Magasabb fok a Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1791 körül). Mint az első igazi műnépdalt szokták emlegetni, noha Horváth Jánosnak van igaza: népies helyzetdal, s némileg epikus karakterű is. Abban mégis az első, hogy kívül-belül hitelesen népi. Csak az utolsó versszakban, mely a végleges kidolgozásból el is maradt, ütnek ki egy kissé a győzelemre biztató szavak és a "Téged sóhajtó rabodhoz" sor, amely a 17. századi nemesi költészethez húz.