Lillától a Halotti versekig

A valóban Lillához szóló versek között, főleg a szerelem kezdeti, boldog szakaszában, számos olyant találunk; amely Csokonai korábbi, rokokó ötlete-{238.}ken és artisztikumkeresésen alapuló szerelmi lírájához képest nem hoz újat (Az alvó Lilla felett, Keseredés). A szokványos elemeket azonban továbbra is különös gyöngédség, sok hiteles valóságrészlet, pazarul érzékies, életet árasztó kép gazdagítja (A szamóca).

Az érzelem cicomátlansága, a meghitt hangütés, a Rozáliához írt költeményekben sem volt ismeretlen. A Lilla-szerelem erősíti ezt a tendenciát (Alku, Lillához távollétemben). A Bucsuvétel az első olyan szerelmi verse, amelyből világosan érzik, hogy valóságos élethelyzetből született. Az ékítményeket, kacér ötleteket teljesen kiszorítja a meghatott komolyság, a tiszta fogadalom szépsége. Már Rozáliához írt egyes verseit áthatja a népdalszerűség, a naiv szerelem-érzés. Bármennyire friss, üde és meggyőző is ez Csokonainál, nem lehet egészen mentes a szerepjátszástól. Jellemző, hogy azokban a költeményeiben, amelyeket azalatt írt, míg kapcsolata Lillával tartott, a közvetlenség nem csap át népiességbe, mert az érzelem emberi hitele nem tűri meg a stilizálásnak még ezt a fokát sem. A polgári szerelem-felfogás első nagy diadalai a magyar költészetben az ilyen típusú versek, betetőzései annak az érzelmi átalakulásnak, amely Ányossal, Daykával, Kármánnal kezdődött, előkészítése Petőfi szerelmi költészetének.

Új a Lillához írt versekben a szerelmi élménynek filozofikus mondanivalókkal való összekapcsolása is, amint az Ujesztendei gondolatokban látjuk. Csodálatosan meleg és lírai tónusú filozófia ez, ábrándozóan és tűnődőn lebegő, pedig mindvégig szigorúan, kristályosan logikus. Az idő mulandóságának, a dolgok örök változandóságának antik közhelyét végtelenül finoman árnyalt, gazdag változatokban játssza végig valami gyöngéd, érzelmes önszánalommal, végtelenül nemes meghatottsággal mindenek közös sorsán, az elmúláson, amely alól Lilla szépsége, ifjúsága sem kivétel. Ahogyan borzongva és könnyű szédülettel az idő mélységeibe pillant, és megfoghatatlanságát érzékelteti, feltűnően modern a maga korában. A vers formája egyike Csokonai legbámulatosabb leleményeinek. A váltakozó trocheusi és jambusi sorok szembefutó lejtése mintha az órainga szabályos ide-oda lengésével mérné ki és érzékeltetné az idő megállíthatatlan múlását.

Szerelmi lírája végső, tragikus elmélyülését a csalódás hozza meg. Már a korábbi Lilla-versekben is érzik, hogy számára végső menedék ez a kapcsolat a politikai várakozásainak és írói terveinek kudarca idején ("Csak te légy Lillám, enyim:|Mindég fogom becsülni, hogy születtem." – Ujesztendei gondolatok). Amikor ez a szerelem is odavész, kezd bővebben beáramlani Csokonai lírájába a szentimentális életérzés, annak is a német és az angol irodalomban honos változata, amelyben a rousseau-i iránytól eltérően a főhangsúly a magánélményekre tevődik át, s a társadalomból való elmenekülés vágyának ad helyet. Mivel azonban a szentimentalizmusnak ez a hatása kiérett, nagy költőt ér, mindjárt egészen egyéni stílusváltozatot hoz létre, amely elüt a szokványos szentimentalizmustól. Áradó szenvedélyességgel és mégis a végsőkig tisztultan, bensőségesen – emelkedetten és mégis minden póztól és exaltációtól mentesen, megrendítő emberi egyszerűséggel beszél szerelméről és fájdalmáról (Az utolsó szerencsétlenség s különösen Még egyszer Lillához). A lélek mélyebb rezdüléseire, az érzelmek belső dinamikájára figyelő modern vallomáslíra kezdődik ezzel irodalmunkban. Csalódása gondolati, életfilozófiai általánosításából születtek meg legismertebb, legtöbbet magasztalt költemé-{239.}nyei. Valóban, lírája második kiemelkedő csúcsát jelzik a nagy aufklérista versek után. Tartalmuk kevésbé radikális, hangvételük, élmény-anyaguk személyesebb. Érzelemmel mélyebben átszövöttek, közelebb állnak a modern líra típusához. Társadalmi mondanivalójuk kevésbé konkrét, áttételesebb. A tihanyi echóhoz (amelynek első változata még a Rozália-korszakhoz tartozik, s mintegy átmenetet alkot a nagy radikális versektől) még nyíltan beszél nemesi vigalmak, a földesúri juss, a zsarnok törvény ellen, szembeszögezve mindezzel a maga rousseau-i "ember és polgár" eszményét, s a nagy lélek dermesztő magáramaradását, akinek elhivatottsága az évszázadoknak szól. E fájdalmasan lázadó hangot a A magánossághoz című elégiában már a tiszta rezignációé váltja fel. A szenvedésekre egy ír van, a természettel megosztott magány. Ez edzi a szívet a halál gondolatához, amely a világ talmiságát megismert bölcs számára nem elrettentő többé, hanem kívánatos. Csokonai azonban e mélyen pesszimista költeményben sem tagadja meg felvilágosodott humanizmusát: számára a magány nem puszta negáció ("Te szülöd a virtust ...|Tebenned úgy csap a poéta széjjel,|Mint a sebes villám setétes éjjel; |Midőn teremt új dolgokat|S a semmiből világokat.") A vers elsősorban varázslatos tájfestéseivel ejt rabul. Itt, s különösen a méltán sokat idézett sorokban emelkedik Csokonai természet-lírája a legmagasabbra:

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.

Tájat ennyi gyöngéden szenvedélyes érzelemmel, csöndes, olvatag mélabúva átitatni és mégis éles szemmel megfigyelni rajta kívül csak Tóth Árpád tudott. "Nyelvében is – mint Horváth János írja – csokonais remeklések: el nem koptatott, ki nem sikált termés-szavak; mintha csak most születtek volna az érzékelés nyomán (megfrisselő árnyék; csonka gyertyánok; Rajna bukkanásai; vak kárpit)."

A reményhez mondanivalója még borúsabb. Az előbbi versben alkotásvágy és halálvágy mérkőzik egymással, itt teljesnek látszik a lemondás, az élet tagadása. Az üde, mozgékony, rokokó forma azonban olyasmit sugalmaz, hogy nem kell egészen szó szerint vennünk, amit a szöveg mond. A költő a játékos megformálással mintegy distanciát teremt önmaga és a leroskasztó élmény között, s ezzel már humanizálta is, megfosztotta romboló hatásától. A vers a legmegkapóbb kifejezése a költő jellemző magatartásának, mely a fájdalmon a végsőkig tökéletesített formával, nagy belső fegyelemmel, a humánum elegáns és szelíden heroikus – mozarti – derűjével lesz úrrá.

A Dorottya (1799), az első magyar komikus eposz létrejöttében is tulajdoníthatunk szerepet a Lilla-szerelem fájdalmas végének. Van e műben valami nő-ellenes indulat, a Lilla-korszak áhítatos nő-kultuszának cinizmustól és nyerseségtől sem mentes visszahatása. Csokonai általános rezignációja pedig abban mutatkozik meg, hogy a Dorottya világnézeti élesség tekintetében elmarad korábbi parodisztikus alkotásai mögött. Több benne a lemondó legyintés mint a jobbra serkentő támadás.

{240.} Idestova évszázados vita tárgya: szatíra-e a Dorottya. A polgári irodalomtörténetírás általában tagadta, a felszabadulás után kialakult felfogás pedig túlnyomóan annak tekintette, noha a helyes választ maga Csokonai megadta: "... nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kölcsönöz magának." (Előbeszéd). A Dorottya elsősorban vígeposzi formájú vénlány-csúfoló. Az viszont igaz: a mű azzal, hogy a köznemesség üres, vegetatív életének törpe eseményeit ennek az osztálynak szokott bombasztjaival, hősködő modorában travesztálja, szatírai elemet visz az ábrázolásba (különösen a harmadik ének csatajeleneteiben). Ezt sem szabad azonban túlbecsülnünk; mivel a Dorottyában a nyíltan tréfálkozó, pajzán hang uralkodik, a travesztiának nincs túlságosan nagy szerepe, legalább is kisebb, mint a komikus eposzokban, például Pope Fürtrablásában, amelyet a mű fő mintájának szoktak tekinteni. Az alapötlet, a dámák és urak háborúja, valamint néhány részletmegoldás valóban onnan származik, de a cselekménybonyolítás független tőle, s a vaskos valóságigény, a nyers hang, a harsány csúf ondárosság, a szélesen epikus elbeszélőmodor elüt a Fürtrablás enervált szemléletétől.

A Dorottyában foglalt szatíra, amint Csokonai meghatározta, a nemzeti "luxus" és elkorcsosodás ellen is irányul. Elítéli az idegen szokásokat, viseletet, a táncot, az ellenük való háborgás nem más, mint a konzervatív nemesi irodalom vesszőparipája. Tiltakozik Csokonai az egészségrontó kicsapongás, a gazdasági romlásba vezető pazarlás ellen is, a felvilágosodott "józan okosság" és a rousseau-i természetesség nevében. Ennek azonban egykor kíméletlenebbül adott hangot (A tél). Ami a Dorottyában a leginkább szatírai, az a lesújtó kép, amelyet a nemesség műveletlenségéről, lelki ürességéről, életstílusának formalizmusáról rajzol. A Tempefői vádjait ismétli meg, de tompítottabban. Új ezzel szemben az, ahogyan ennek a társaságnak durva tónusát s e parlagi "édes élet" gátlástalan erkölcseit jellemzi. De a Tempefői társadalmi – tehát átfogóbb, mélyebb – bírálata itt a morális kritikába billen át, jeléül, hogy a költő sokkal inkább belülről szemléli a nemesség életét, nem szólva arról, hogy miközben megbélyegzi, érezhetően jót is mulat a bemutatott kilengéseken. Ezért írhatja joggal, hogy a Dorottyáért "legnagyobb büntetésem pedig egy-két legyező leggyentés" volt.

A Dorottya nagy értéke a bővérű realizmus, mely minduntalan átüt a burleszk mezen és a rokokó-mitológia pusztán díszül szánt könnyű leplén. A Dorottyából hitelesen rekonstruálni lehetne a korabeli nemesség szokásait, életstílusát, gondolkodásmódját, jellemző alakjait. Azzal, hogy éppen farsangolás közben, a hivalkodás, az egymást érő léha mulatságok, a programszerű tétlenkedés fő évadjában mutatja be őket a szerző, arra teremt lehetőséget, hogy e jellemző vonásokat a legsűrítettebben ábrázolja. A szereplőkben – kivéve a vígeposzi staffázshoz tartozókat és az olyan átlátszóan idealizált figurát, mint Cserházyné – szervesen s az elevenség hiteles benyomását keltve egyesülnek a társadalmilag jellemző tulajdonságok gazdag egyéni karakterjegyekkel. A realizmus igényére vall a műben a hiteles lélektani kidolgozás, s ez annál meglepőbb, mert a vígeposz, mint Pope-nál is látni, az alakok marionettszerű mozgatását követelné. Realistát mutat a szereplők viselkedésének gondos motiválása (a hősnőt sorozatos sértések és mellőzések lendítik harcba, úgyhogy Eris beavatkozása akár el is maradhatna); egyénített beszédstílusuk {241.} (pl. Rebeka habzóan szószátyár vádbeszéde s Bordács nyers-kurta válasza a III. könyvben); a tárgyi környezet elemeinek felhasználása jellemzésre (különösen meggyőző példa Dorottya áldozata a II. könyvben, amelynek ötlete kölcsönzés Pope-tól, de ott a gáláns szerelem szokványos rekvizitumai, itt a korabeli nemesi vénlányi élet kellékei kerülnek az oltárra). Sok remekül megfogott valóság-elem halmozódik fel a mű képanyagában is. Méltán dicsérik a III. könyv etnográfiai hitelességű, szélesen kifejtett Hortobágy-hasonlatát. Más hasonló vonások is figyelmeztetnek a mű realizmusának népies jellegére. Ez eleve hozzátartozik a koncepcióhoz, melynek forrása – akár mint korábban feltételezték, az olasz irodalomban, akár, mint valószínűbb, a magyar folklórban találkozott vele Csokonai – az aszkézis-ellenes, Farsang-Nagybőjt vetélkedés népi műfaja, amely a böjtöt többnyire banya képében személyesíti meg. Fontosabb azonban ennél, hogy Csokonai a nemesi világot, félretéve a travesztia-sílust, gyakran népi szemszögből nézi. Nemcsak szóképeinek, párhuzamainak anyagában mutatkozik meg ez, hanem abban is, hogy például Gergő személyével kritikát mondat az urak erkölcseiről. Ennek tisztelettudó és óvatosan bizalmaskodó beszéde azonban azt is elárulja, Csokonai népiességébe, jóllehet lényegében plebejusi maradt, mélyebben hatolt be a patriarkális felfogás, mint korábban. A népi iránti érdeklődés Csokonaiban (1796 óta s egyre rendszeresebben gyűjt népdalokat) nem kis részben a somogyi nemesi irodalmárok, Horváth Ádám, Sárközy István hatása, akik eloszlatták racionalista idegenkedését a folklortól. Ezen a réven gazdagodik a Dorottya annyi pompás néprajzi mozzanattal, főleg a babonák köréből. Szerepük azonban inkább a színesítő motívumé vagy ízes kuriózumé, beillesztésük nem sejtet politikai érzelmeket.

Hasonlót figyelhetünk meg a somogyi, majd debreceni korszak népies lírájában is. A Szegény Zsuzsi a táborozáskor végső változatából kiiktatott mindent, ami a legkevésbé is mű-költőre emlékeztet, és zamatosabban paraszti fordulatokkal pótolt semlegesebbeket (a kertek aljáig, ehelyett: város kapujáig: száz annyi csókot, ehelyett: meg annyi csókot). A népi forma hitelesebb lett, de a mondanivaló vádló hangsúlya valamelyest tompult. Parasztdalában, nem hiába tetszett annyira Kazinczynak, Kölcseynek, a népies helyzetdalt (éppúgy mint a Siralom címűben) szentimentális érzelmekkel, stílusfordulatokkal szövi át. Néhány nyersebb kifejezéstől eltekintve, ugyanazt teszi jóval korábban és sikeresebben, mint Kölcsey a népdal "tónjának találgatása" közben. A népköltészet irodalommá emelésének szándékára mutat az is, hogy a vers népi formáját jambizálja. A szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz meg éppen a legtökéletesebb megvalósulása annak a mű-népdal eszménynek, amelyet Kölcsey kitűz majd, de így megvalósítani nem tud: "dévaj és mégis meleg, mégis nemes". Nyelve meggyőzően paraszti, anélkül azonban, hogy provinciális volna. A kulacs megszemélyesítése is tökéletesen egybevág a népköltészet szellemével. De ahogyan a költő ezt a megszemélyesítést fegyelmezett logikával minden részletében, minden lehetőségével együtt végiggondolja, és pompásabbnál pompásabb ötletekkel kibontakoztatja, az már idegen a népdal naivságától. Ez a verstípus lesz a közvetlen mintája Petőfi olyan helyzetdalainak, mint a Szomjas ember tünődése.

A népköltészetről való felfogásának megváltozását tükrözi Csokonai Csurgón rögtönzött Cultura című vígjátéka (1799), amely ismét a nemzeti művelődés {242.} kérdését állítja a központba. Új benne a Tempefőihöz képest (bár kritikája korántsem olyan éles) a művelődés módosult eszménye, amelyben erősebb hangsúly kerül az idegen hatások távoltartására, s nagyobb szerepet kap a nemzeti, magasabb rangot a néphagyomány. A darab hevenyészettségéért jól rajzolt, élő típusok kárpótolnak. Különösen a női főszereplő valószerűbb a Tempefői Rozáliájánál. Inkább világnézeti vonatkozásai miatt figyelemre méltó Tisztes alakja, akit Nagyváthy Jánosról, a modern hazai mezőgazdaság úttörőjéről mintázott, valamint Ábrahám, aki a Gerson du Malheureux Shylock-szerű zsidójához képest "hálás, jó és igazságtalanul bántalmazott". (Pukánszkyné Kádár Jolán)

Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak című énekes-táncos komédiában (1799) Csokonai nem tűzött ki maga elé magasabb célt, csupán kacagtatni akart. A befejezést a tündéries bohózat Bécsből származó divat-műfajának félszeg módszerével oldja meg. Mindamellett ez a legszínszerűbb darabja. Igazi dialógusok peregnek benne, tempója, dramaturgiája élénk, ütemes. "Alakjai –mint Pukánszkyné írja – nem jellemek, de eleven, színes és mulattató figurák ... Játékban, dalban táncban készen van már itt a későbbi magyar népszínmű."