2387 napja a börtönben és alapelveinek megfogalmazása a kiszabadulás után
(1795–1804)

A börtönben sem szakított korábbi gondolkodásával. Magával vitte Hollman-nak d'Holbach szellemében írt könyvét (melyből korábban fordított is). Nem lett fideistává, kinevette azokat, akik szorongattatásukban misztikus imákra fakadtak. Egy pillanatra sem tagadta meg tiszteletét Hajnóczy iránt s továbbra is megvetette a szabadság elnyomóit. Jakobinus tevékenységéről a legnehezebb helyzetben is csak ennyit volt hajlandó elismerni: "A zavaros időkben a gondolatban tett vétkes tettnek vétetik." Nem törte meg a börtön, mégis ekkor indult meg benne egy új folyamat, mely világképét, ízlését, irodalmi tudatát módosítani kezdte.

Spielberg penészes földalatti zárkájában nem kapott olvasmányt sem, az obrovici fegyházban valamivel jobban bántak vele, ismét könyvekhez juthatott, s ezentúl állandóan dolgozott fogsága alatt, Kufsteinban és Munkács várbörtönében egyaránt szorgalmasan írt. Sokszor volt gyertya, írószer, tinta nélkül; ilyenkor tűvel karcolta mondatait és rozsdaoldatot vagy saját vérét használta tinta helyett.

Elővette régebbi munkáit, s kezdte átdolgozni őket (pl. a Stellát). Vele volt két különösen kedves költőjének, Gessnernek és Wielandnak néhány műve, továbbá Horatius episztolái. Winckelmann híres művészettörténetét fogsága elején vétette meg magának. 1797 végén egy kicsempészett levelében elárulja Kis Jánosnak, hogy a Vak Lantost is újra dolgozta és Molière-t fordított. Olvasott összehasonlító nyelvtudományi munkákat, és megismerkedett Fielding és Cervantes főműveivel. Később mind gyakrabban választott klaszszikus és klasszicista stílusú olvasnivalót s ilyeneket ajánlott barátainak is. Winckelmann mint a klasszicizmus kanonizálója, az antik remekírók (Plutar-{269.}khosztól Horatiusig és Sallustiusig), a korabeli klasszika-filológiának számos munkája és néhány jellegzetes 17–18. századi modern klasszicista (mint La Rochefoucauld és Barthélemy abbé Anacharsisa): íme a sor, mely világosan mutatja Kazinczy ízlésének megváltozását börtönélete vége felé.

Egyéni ízlésének alakulása egybevágott a magyarországi légkör változásával: a jelenhez szóló, aktuális politikai mondanivaló elhalványult az irodalomban, a polgárosító tendenciák csak a nyelvi és irodalmi reformok révén érvényesülhettek, a költők közvetlen társadalmi tanulság, kritika helyett erkölcsi értékeszményeket mutattak fel a nemesség előtt. A fullasztó társadalmi és kulturális viszonyok között, a politikai kompromisszum teremtette egyensúlyhelyzetben, mely az abszolutizmus és a magyar rendek viszonyát jellemezte, Kazinczy klasszicizmusa nemcsak álmokkal és illúziókkal, hanem reális lehetőségekkel is összetalálkozott, s így uralkodóvá nőhetett, amíg a leginkább felőle megközelíthető feladatot, az irodalmi nyelv megteremtését és a stílus reformját végre nem hajtotta.

Kazinczy 1801. június 28-án szabadult ki kegyelemből, több mint hetedfél éves rabság után. Magánélete éveken át rendezetlen volt: Regmecen és Érsemlyénben lakott, s mert anyjának s fivéreinek szemében kompromittálta a családot, a feszültség köztük nemegyszer kirobbant. Járandóságát nem kapta ki, öccse, József, igyekezett kiforgatni őt abból is, ami korábban az övé volt, Széphalom elvadult, kipusztult. Eladósodását növelte, hogy a kincstár – fogságbeli tartozása fejében – több mint ezerötszáz forintot húzott ki a zsebéből. A Rádayakkal és a Telekiekkel helyreáll ugyan jóviszonya, de már Festeticstől hiába kért ötszáz forintot, hogy az ő nevével adhassa ki a börtönben készített Gessner-fordításait.

Talán azért is, hogy megszabaduljon családja nyomasztó környezetétől, megkéri egykori főnöke, Török Lajos lányának, Sophie-nak kezét. Negyvenöt éves volt, amikor 1804 novemberében oltárhoz vezette a húsz évvel fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki életének és gondjainak hű társa lett. 1806 júniusában költöztek Széphalomra.

Ez időben dolgozza ki klasszicista stílusreformjának elveit. Kis Jánossal és Virággal levelez a legsűrűbben. A halhatatlanság az ő bálványa, írja Kisnek, a tökéletesség eléréséhez pedig korrekció szükséges: "ne unjuk el munkáinkat a szennytől tisztogatni". Büszkén mondja: fordításainak mindenike úgy készült, hogy "a nagy seregnek ne tessék", eltökélt szembefordulás ez az uralkodó parlagiassággal.

1803-ban és 1804-ben alakul ki nyelvújító koncepciója is. Lökést ehhez egy kisebb polémia adott, mely Debrecenben folyt le közte és a maradi irodalmárok között 1802 végén. ("Tudom, hogy DEA DEBRECEN senkit nem ismér magyarnak, csak azt, aki Debrecenben neveltetett, és olyan maradt meg, mint ott volt.") 1803 tavaszán Kazinczy megfogalmazza a tökéletesség, a halhatatlanság elérésének gyakorlati elvét: "Mesterségek dolgában csak úgy fogunk elébb haladhatni, ha azon igyekezet helyett, hogy szép originálokat készítsünk, a nálunknál szerencsésb nemzetek remekjeit tésszük magunkéivá." A klasszikus remekművek nagyságához hozzánőni követést jelent, a másoló kéz gyakorlását, vagyis a copia-t szemben az originális önkifejtéssel. Az az originalitás, melyet a cívisváros maradibb képviselete hangoztatott, magábazárkózással, az újtól, a haladó európaitól való félelemmel járt együtt; ez ellen lépett {270.} föl Kazinczy a copia, a remekek másolásának elvével. Ámde a klasszikusok átültetése megkövetelte a nyelv, stílus alkalmassá formálását. "Ki nem érzi, mennyire szegény a mi nyelvünk, ha valaha az az idegen nemzeteknek valamely klasszikusát akarta fordítani?" – írta Kisnek, s még határozottabban: kárhoztassák bár a puristák, soloecismusok (vagyis szándékos hibázás, nyelvrontás, értelemváltoztatás) nélkül lehetetlen a klasszikusokat lefordítani magyarra. Kazinczy programja élén tehát a klasszikus minta áll, ebből ered a követés, vagyis hű fordítás elve, a tartalom visszaadásának érdekében van szükség soloecizmusokra, majd szó- és stílusújításra.

Barátai – Kis János, Szentgyörgyi, a debreceni orvos – óvják a túlzásoktól, s ezért Kazinczy már korán finomítja elgondolásait. A német írók is újítani kényszerültek, írja, tehát "új szót is lehet csinálni", "de aki azt csinálja, figyelmezzen reá, hogy vele hol él". Íme a nyelv – a szó – újítása erősen a stílus követelményének, ez meg a tartaloménak van alávetve! Törekvését különben így körvonalazza purista barátjának, aki még a "barátné", "példány" féle új szavakon is fennakad: "Minden cruditást (Harte) elkerülni, – az újításokat nem halmozva, hanem félénken béhozni, hogy az írás egészen tarka ne légyen – s az újítás kedvetlenségeit két uton pótolni ki: 1. hogy az olvasó érezze, hogy arra szükség volt; 2. hogy az újítás édes legyen, legalább ne kedvetlen – ezek az én törvényeim." Az "aesthesist inkább a nagy példányokból kell meríteni, mint didacticus könyvekből" – írja Kazinczy 1803. március 21-én Csokonainak; hangoztatja, hogy a "fentebb nemű írás" különbözik az "alacsonyabb nemű"-től. Ebben a korszakban, amikor az Aufklärung szót is törölni kell az ajánlásokból ("Ó mire jutottunk" – sóhajt fel), amikor – Virág Benedek szerint – "a nyavalyás szem irtózik a világosságtól", s amikor az irodalom tájegységek szerinti elkülönülésbe hull szét, folyóiratok, központok, szervezettség nélkül, Kazinczy az aesthesis és a nyelvújítás programjával válik az elhallgattatott, alig tűrt polgári felvilágosult eszmeiségnek folytatójává.