Vígjátékai

A drámák sora vígjátékokkal folytatódik. Kettő – A kedvetlen okos, melyet 1792-ben a cenzúra veszélyesnek ítélt, parasztvédő és a fiskust bíráló tendenciája miatt, meg a Dudásból lett doktor, melyről csak Bessenyei nekrológjából tudunk – elveszett. A fennmaradottakban (Lais vagy az erkölcsi makacs és A filozófus) francia klasszicista minták (Marivaux, Destouches) nyomán szerelmi-házassági bonyodalom révén nyújt társadalomképet. A magyar színezet és a sajátos ideológiai tartalom azonban sok helyütt eredetivé és élvezetessé teszi mindkét darabot.

Bessenyei jól érti az uraikat kísérő szolgák cselekményformáló szerepét, s ügyesen kiaknázza a társadalomkritikai lehetőségeket. Pomóné és Kukulini alakjában s a másik komédia Pontyijában a művészi tipizálás is jól sikerült; Pontyi mint társadalmi tartalmánál fogva komikus típus előre mutat a reformkor hasonló alakjai felé.

A Lais (mely kéziratban maradt) alighanem korábbi A filozófusnál, tehát 1777 előtti; verses formája, típusalkotásának gyöngesége, társadalomképe is ezt valószínűsíti. Lais, a nemeslány, "az élet unalmát éleszti" a társasággal, unatkozik és kacérkodik. Három kérője van: Hippodon, a miniszter, akinek szolgája (Tulipán) Lais szobalányának (Kolumbinának) a szeretője; a másik kérő egy meggazdagodott, félhülye serfőzőgyerek, Kukulini, akinek anyja, Pomóné jó pénzen legalább nemességet szerez a Laisnak udvarló miniszter révén. Egyik kérő sem kell a kisasszonynak, a miniszter azért nem, mert {35.} "Egyforma karban van egyforma boldogság ... Rang nélkül az érdem talán még nemesebb ... Miniszterség nélkül Hippodon több volna". Lais végül Pelosisnak, a szerény és szegény nemesnek nyújtja a kezét, inkább megfontolásból, mint szerelemből. Különben a lánynak a nagy eszét róják fel, s Pelosis is filozofál időnként a természetről és a közjóról. Kettejük halvány alakja pusztán azt a vértelen tanulságot képviseli, hogy lehetőleg senki se házasodjék társadalmi helyzeténél jóval magasabban vagy alacsonyabban. Ami a felvilágosodás eddig elsajátított s izgató eszméit illeti, azok Hippodon s a rá hatni akaró Xenoxis dialógusaiban tűnnek fel. A társadalmi rend stabilitásáról így szól: "Parasztság, királyság úr nélkül nem élhet. E két erőt nemes kötözi egymáshoz." Ezzel utasítja el kezdetben szolgájának javaslatát, hogy "summa pénz"-re nemesítse meg Kukulinit. Később – mert Kulumbinától Lais szíve meghajlítását várja – mégis feladja elveit. A korrupciótól körülvett miniszter éppen nem pozitív figurája mellett erőteljesen negatív a tudatlan s csak pénzére büszke Pomóné s Kukulini alakja. Ez utóbbi divatöltözékének leírásával Bessenyei azt a korábban is (pl. a Galant levelek Pirkónéjában, Finfonjában vagy a Tudós társaságban) megkísérelt különcportrét emeli a groteszk-ironikus jellemzés magasába, mely nemcsak A természet világa és a Tariménes alakjaiig fejlődik tovább, hanem rokonságot mutat Csokonainak hasonlóan groteszk portré-miniatűrjeivel is. Az ellentétet a megnemesítés vágya s a kacagtatóan primitív bárdolatlanság, sőt hülyeség között kitűnően élezi ki Bessenyei, s van ereje Pomóné pökhendi jellemének megmutatására is a beszéltetéssel. De még Pomóné szavaiba is belerejti felvilágosult társadalom-filozófiájának némely tételét (pl. "S így az urak mindig parasztokból lesznek. | Mi vagyunk a tőke, honnan a méltóság | Származik érdemmel s ez itt a valóság").

Fellengzés és vaskos józanság e rikító kontrasztja után A filozófus egyenletesebb, érettebb elgondolással, jobb cselekményszövéssel, határozottabb jellemrajzzal tűnik ki.

A filozófus 1777-ben jelent meg Pesten. A prózában írt vígjáték címadó hőse Párménió, a gáláns szalonélet üres csillogásától elforduló, magányában filozofáló gyöngéd nemesifjú. Kopernikust, Descartes-ot, Locke-ot, Robinet-t olvassa, a világ értelmét kutatja, a történelem tanulságaiban mélyed el – s szkeptikus marad ismeretelméletében. Etikája azonban szilárd: "Az olyan, hogy ha szeret, megmondja magadnak igazán, ... ha nem szeret a szíve, hiába adnál néki egy fél világot, mert nem mondja, hogy szeret ... Az embereket mind egyenlőknek veszi, király, koldus egy előtte, mint ember. Magát nem különbözteti feljebb a legalábbvaló szolgánál; ... az embert, az igazságot nagyon szereti ..." Így beszél róla könnyelműnek látszó, valójában csak könnyedebb, az élet vidám oldala felé forduló, de galantériától el nem rontott húga, Angyélika Szidalisznak, a gazdag, szeszélyes, unatkozó kisasszonynak, akiben az a vágy él, hogy ne a vagyonáért, hanem "belső tulajdonságaiért" vegyék el. Párménió és Szidalisz Angyélika ügyeskedése által egymásra talál. Nem különcök ők, csak a csillogó szalonélet kontrasztjában látszanak azoknak. Valójában többre törő magatartásuk, gazdagabb emberségvágyuk, érzelmi őszinteségük különbözteti meg őket a könnyedebb szalon-alakoktól, akik szintén nem romlott emberek, csak a külsőségekben való szertelen gyönyörködésük miatt korholja őket Bessenyei. Ticius – Szidalisz {36.} fivére – szívesen tanul tudományt Parméniótól, Angyélika alaposan rápirít szerelmesére, aki fél bevallani a társaság előtt érzelmeit. Angyélika sem annyira "külső érdemek", mint inkább a "nemes erkölcsök tisztasága" miatt vonzódik Liliszhez.

A Galant levelekben már megvolt Párméniónak, Szidalisznak, Berenisznek alakja, s ugyancsak megvolt a rokokó gáláns világnak érzékenykedő vázlata. A levélregény azonban afféle belülnézet volt, míg A filozófus tárgyilagosabb összképet nyújt. S mindenesetre eredetit, mert nem úgy mutatja Párméniót, mint szégyenében a társaság elől menekülő embert, s nem is úgy, mint aki szerelme miatt és filozófiáját feladva kerül be a társaságba. "Én szeretem őtet, de azért a filozófiám nem szédeleg: hiszen a filozófia nincs természet ellen" – jelenti ki hősünk. Ahhoz hasonló erkölcsi eszmét vall tehát, mint amelyet Bessenyei ez idő tájt fogalmazott meg a civilizáció haladásának s az erényeknek nem ellentétes voltáról A magyar nézőben: "Ne higgyed különben, hogy egy szelid, tudós nemzet, melynek ifiai nyakokon lepedőket tekergetnek öszve s asszonyaik szagos vizekben fürödnek, vitéz is ne lehetne ..."

Párménió "szép elme" vagy inkább "szép lélek", aki a társaságban leli meg szerelmét. A külsőség, a divat s a modorosság, mely szenvelgő-kacér vagy hiú, üres beszédben nyilvánul meg, váltja ki ellenszenvét. Ezt azonban Szidalisz is leleplezi, a "kényeskedés" ellen pedig Angyélika is kifakad. Az egymáshoz hasonló alakokat Bessenyei finoman árnyalt jellemzéssel különbözteti meg egymástól, az emberséges magatartás különböző változatait formálva meg. Meleg megértés, régimódi gyöngédség s emberszeretet, szívesség sugárzik Eresztra, az anya alakjából. Lánya, az apa nélkül felnőtt Szidalisz, éppen nem tökéletes: szeszélyes, mert elkényeztetett, önfejű, eszeskedő, ugyanakkor "csufos természct"-űnek nevezi magát, s van benne kíváncsiság meg tréfacsináló kedv is elég (ő rendezi a kártyázást Pontyi riasztására).

Ritkán, de hatásosan fellépő népi alakjait Bessenyei sikerülten jellemezte. Lucinda úgy felesel Szidalisszal, mint egy olasz servetta Goldoninál, és pompásan kigúnyolja az urak mesterkélt érzelmi megnyilvánulásait. Lidással való jelenete megkapó: Lidás saját urát, Párméniót akarja utánozni – ez némiképp Párméniónak is karikatúrája –, s így megbántja a szerető lányt. Lidás különben Bessenyei parodizáló szándékára vall: a műveletlen, régi típusú irodalmiságot gúnyolja ki Kónyi Jánostól átvett mondatokkal.

Legbravúrosabb Bessenyei jellemző művészete Pontyinak, a vidéki nemesúrnak bemutatásában. Ez az első nagyhatású irodalmi mintája a Csokonain, Kisfaludyn, Vörösmartyn át Petőfiig nevetve vagy haraggal bírált parlagi nemesúrnak. Pontyi messze szakadt a család előkelő ágától. Búzával, szénával, marhával és lóval szedi meg magát a konjunktúra idején, gazdasága azonban primitív, Bessenyei mulatságos hőse még őrzi a tiszai pákászok, halászok fortélyait. Provinciális, földhözragadt műveltsége szüntelenül kiütközik, valahányszor betoppan a társaságba, s a legnagyobb derültséget kelti. Csupán a mesét, a ponyvát, a bibliát ismeri és élvezi. leginkább "ugyan diákos ember" fiskálisára büszke. Ez a "kultúrája". Jóízű beszéde, hiszékenysége, közvetlen kiszólásai életközelbe hozzák, s {37.} összetett figurának mutatják, mert e megnyilatkozások némelyikével (ha az egyszerű, józan életeszményt hirdetik) – Párménió is egyetért.

Amikor a darab 1792-ben színre került, már ismeretesebb volt a Pontyi, mint A filozófus címmel.

Pontyi alakjának megteremtése része annak a kulturális programnak, melyben Bessenyei – egyidőben a színjátékkal – a deákos, jogászi és bibliás műveltséget ostorozza s a provinciális magyar szó- és gondolatjárással szemben a nemzeti nyelv és haladó gondolat, a változás diadalát készíti elő. Az egész vígjáték Bessenyei művelődési programjának tükörképe, a polgári morálhoz közeledő, új eszméken töprengő főhőssel s a maradiságot kinevető, "csinosodó" társasággal.