Az európai romantika

Irodalmunk 1825-től 1849-ig terjedő korszakának egyik leglényegesebb jellemzője a romantika. A romantika Európa-szerte a 19. század első felében bontakozik ki. Talaján a kor, nemzetiség, politikai hovatartozás és alkotói egyéniség szerint különböző, gyakran ellentétes világnézetű művek jöttek létre, mégis e különböző tartalmakat egységbe fogja egy bizonyos történelmileg létrejött, közös romantikus világkép. "Ha a romantikus mozgalom egyidejűsége nem is jelent, mert nem is jelenthet ideológiai egyöntetűséget – írja Turóczi-Trostler József – mégis van valami, ami bizonyos ideológiai egységbe foglalja a nemzeti romantikákat, s ez a romantikus világkép. A francia forradalom, mint megrázó történelmi ,élmény', ez a ,gyönyörű napfelkelte', amikor ,a szellem lelkesültsége borzong végig a világon' (Hegel); az az új s nem kevésbé megdöbbentő tapasztalat, hogy egy öröknek hitt gazdasági és társadalmi rend, szentnek és sérthetetleneknek hitt egyházi és politikai intézmények egyik napról a másikra összeomolhattak, ami egyfelől ujjongó bámulattal, másfelől infernális félelemmel tölti el az emberiséget – egy ezeréves biztonságérzet megszünte és egy új biztonságérzet perspektívája s mindkettőnek kihatása a köz- és magánélet minden vonatkozására," az embernek a természethez, a történelmi múlthoz, valláshoz, a kapitalizmushoz, való viszonyára, az elfojtott irracionális erők felszabadulása, a képzelet szabad mozgása: ezek azok az események, erők és viszonylatok, amelyek meghatározzák a romantika világképét." Ennek a csak legnagyobb általánosságban közös és alapvető szemlé-{367.}letnek megvannak a maga hasonlóképpen csak nagyjából közös kifejezési jellemzői is. A romantikus alkotó, aki valamilyen módon tiltakozik és lázad a valóság ellen, nem közvetlenül fogja fel és láttatja a valóságot, hanem felfokozott szubjektív életérzésen szűri át. A romantika az objektív műfajokat (epika, dráma) általában lírával színezi, a szerkezetet, a formát az érzelmi állapotok bemutatásának rendeli alá, a romantikus művészetben erősebb az átélő, mint az alakító készség. A kifejezésben nagy szerep jut az érzelmi, hangulati tartalmakat hordozó nyelvi eszközöknek, a romantikus stílus erős érzelmi, indulati anyagot hordoz. A szélsőségek kedvelése, az ellentétekkel, ellenpontokkal való gyakran kozmikus távlat-érzékeltetés a romantika jellemző vonásai közé tartoznak. A romantika, annak ellenére, hogy eszközei, módszerei lényegében ellentétesek a realizmuséival, mégis hordozhatja s gyakran hordozza is az élet és valóság realitásait, progresszív eszmei tartalmait. A romantika azáltal, hogy szembefordult a klasszicizmus időtlenül egyetemes emberi eszményével, az antik költészet sajátságait dogmáknak tekintő szigorával, s a művészi szabadság és a fantázia jogait tűzte zászlajára, kitágította az érzelmek lehetőségeit, s lélektani, társadalmi és földrajzi értelemben egyaránt ismeretlen szférákat vont a művészi ábrázolás körébe. Ilyen értelemben szerepe haladó és felszabadító. Az egyes romantikus alkotások aszerint minősülnek progresszív vagy retrográd jellegűnek, hogy tagadásukkal a világ megváltoztatására, pozitív társadalmi célok kivívására mozgósítanak-e, vagy a valóságtól való elfordulásuk csupán individuális menekülés, egy ábrándvilággal való vigasztalódás.

A romantikus irányzat úgyszólván egyszerre lép fel a német és az angol irodalomban, kezdetét általában az 1798. évtől számítják. Ekkor indult meg Berlinben a Schlegel-fivérek rövidéletű folyóirata (Athenaeum), és ebben az évben adta ki közös versgyűjteményét Londonban Wordsworth és Coleridge, amelynek címe is jellemző a romantika műfaji felfogására: Lyrical ballads (Lírai balladák). A romantika kezdeményezői mindkét országban a francia forradalom eszméitől megérintett, de kiábrándult emberek, akik küzdelmes századukból a középkor poétikusnak és nyugodtnak vélt világába, a természet intim csendjébe vagy a fantázia birodalmába vágyódtak. Művészi elveikben viszont újítók: az alkotói szabadság elvét, az egyéniség és a fantázia jogait hangoztatják, szembefordulnak a klasszicizmus merev szabályaival. A Schlegel- testvérek – Friedrich (1772–1829) és August Wilhelm (1767–1845) – voltak az új irányzat nagyhatású elméletírói.

A berlini Athenaeum munkatársai közé tartozott Novalis (1772–1801), a romantikus elvágyódás szimbólumának tekintett "kék virág" költője, és Ludwig Tieck (1773–1835), akit Toldy Ferenc külföldi tanulmányútján felkeresett, és akit Vörösmarty is mint "nagy műbírót" becsült. A német romantika második nemzedékéhez számít Clemens Brentano (1778–1842) és Achim von Arnim (1781–1831); legnagyobb hatású művük egy népdalgyűjtemény, melyben a maguk népdalutánzó költeményeit is közzé tették. A német romantika a napóleoni háborúk alatt a hódítóval szembeszegülő nemzeti öntudatot fejezte ki, hazafias szellemű műveket hozott létre, de forradalomellenessége a középkori rendi társadalom felmagasztalása révén a Szent Szövetség ideológiáját támogatta, és a reakciós német nacionalista szemlélet kialakulását segítette elő. A Napóleon elleni háború költői közül kiemelkedik Theodor {368.} Körner (1791–1813), aki a csatamezőn esett el; Zrínyiről írt drámát, erről szól Kölcsey emlékezetes bírálata. Heinrich von Kleist (1777–1811) elbeszélő műveiben és egyes drámáiban éles társadalombírálat kap hangot, és realista ábrázolás vegyül a romantikával. Valószerű és irreális elemek keverednek E. T. A. Hoffmann (1776–1822) fantasztikus elbeszéléseiben.. A magyar írók a német romantikából főként az esztétikai és irodalomelméleti írásokat tanulmányozták (különösen a két Schlegel műveit és Tieck dramaturgiai tanulmányait); a vallásos, misztikus tendenciák idegenek voltak számukra, s irodalmunk a romantika időszakában is sokáig inkább a klasszikusokhoz (Lessing, Schiller, Goethe) igazodott. Goethéről – a fiatal Németország íróinak kritikája nyomán – csak Petőfi kezdett másfajta, kedvezőtlenebb véleményt hangoztatni. Vajda Péter természet-himnuszain Novalis költészetének hatása érezhető. Erősebben hatott irodalmunkra a Bécsből importált ún. "másodlagos romantika"; a végzetdrámák hátborzongató világa, a lovagi históriák hamis történelemszemlélete és a kispolgári módon érzelgős regények hazug erkölcsi felfogása egy időben veszélyeztette irodalmunk fejlődését, amíg Kölcsey, Vörösmarty és Bajza nem kezdett harcot szellemük ellen.

A napóleoni háborúkkal a német romantika első szakasza lezárult; az új romantikus tájékozódás jobbára már a haladó társadalmi eszmények felé irányult. Ludwig Uhland (1787–1862) liberális szelleme, polgári érzelmessége Garay Jánosban talált követőre. Nála is határozottabban fordultak el a német romantika reakciós eszméitől a Fiatal Németország költői (Gutzkow, Herwegh) és különösen Heinrich Heine (1797–1856). Törekvéseikre Kazinczy Gábor írói köre, majd Petőfi figyel fel leginkább; Heine szellemes iróniája Petőfi prózájára is hatott; Herwegh verseiből a márciusi ifjak egyike, Magos Ernő fordít le egy kötetre valót 1848-ban; a fiatal Greguss Ágost az ún. "igazi szocializmus" (Karl Grün) irodalma iránt érdeklődik. A magyarországi származású romantikus lázadó, Nikolaus Lenau (1802–1850) költői törekvései némi rokonságot mutatnak Petőfivel.

Az angol romantikusok közül Walter Scott (1771–1832) történelmi regényei tették a legnagyobb hatást irodalmunkra. Az Ivanhoe már 1829-ben megjelent Thaisz András fordításában. Írói módszereiből különösen Jósika Miklós tanult. Az angol romantika első költőnemzedéke, a "tavi iskola" csoportja volt (Wordsworth, Coleridge, Southey). Íróink a 19. század első felében még nem figyeltek fel költészetükre. Viszont az ír Thomas Moore (1779–1852) szabadságszeretettől áthatott verseit már Kölcsey olvasta, Forget not the field ... kezdetű hazafias elégiáját Vörösmarty, Petőfi és Arany fordította magyarra. Az angol romantika három nagy költője – Byron, Shelley és Keats – közül a szabadság hősé, Byron (1788– 1824) keltette nálunk a legnagyobb figyelmet. Költészetében a divatossá vált világfájdalom és kiábrándultság a zsarnokság elleni lázadás indulataiból ered. Első fordítói közé tartozik Vörösmarty; Byron hatása egyik epikus művén (Eger) is kimutatható. Kedvelt írója volt Széchenyinek is. Reformkori fordítói közül kiemelkedik Lukács Móric; a legtöbbet Petrichevich Horváth Lázár fordított tőle, aki életrajzát is kiadta magyarul 1842-ben. A természetet és szabadságot nagytávlatú képekben érzékeltető és az emberiség teljes felszabadulását prófétikus látomásokban megéneklő Shelley {369.} (1792–1822) költészetének a vele sok tekintetben rokonlelkű Petőfi volt első méltányolója és fordítója.

A francia romantika előfutára, a reakciós utat végigjáró Chateaubriand (1768– 1848), korán ismertté vált nálunk; Atala című indián témájú regényét már 1803-ban magyarra fordítják. Az általa elindított pesszimisztikus, önelemző én-regény nagy pályát fut meg az európai irodalomban; Benjamin Constant, Sainte-Beuve művei (Adolphe, 1816, ill. Volupté, 1834) jelzik a műfaj egy-egy állomását; az utóbbi Eötvös első regényének (A karthausi) volt ösztönző mintája. A francia romantika másik előkészítője, Mme de Staël, Napóleon liberális ellenzékéhez tartozott, s a felvilágosodásból származó nézeteit kapcsolta egybe a német romantikusok esztétikai tanításaival; művei Széchenyi világnézeti kialakulásához járultak hozzá. Az első romantikus francia költő, Lamartine (1790–1869), a reformkorban nem talált visszhangra; annál nagyobb hatást váltott ki Béranger (1780–1857) kispolgári demokratikus politikai lírája és könnyed hangú szerelmi költészete, melyből már 1829-ben kezdett fordítani Csató Pál, s amely Petőfit lelkesedésre ragadta. A francia romantika progresszív irányzatának legnagyobb alakja Victor Hugo (1802–1885). Eleinte ő is a legitimista-monarchikus törekvések szolgálatában állt, de világnézete lassanként haladó polgári eszmékkel telítődött, 1848-ban már népképviselő a francia forradalom törvényhozó testületében, III. Napóleon államcsínye után pedig önkéntes emigrációba vonul. A klasszikus szabályoknak fittyet hányó, romantikus programját Hernani című drámájával (1830) valósította meg. A bemutató az elavult ízlés híveinek viharos tiltakozását váltotta ki, de a romantika hívei győzedelmeskedtek. (Az esemény "az Hernani csatája" névvel vonult be a világirodalom történetébe.) A magyar romantikusok – Vörösmarty és Bajza – az érzelgős német drámával szemben a francia romantikát a szenvedélyábrázolás nyers és bátor őszinteségéért becsülték; Victor Hugo irodalomszemléletének demokratikus politikai elemeit Eötvös fejtegette a magyar közönség előtt, nem hatástalanul a magyar irányköltészet kialakulására. Angelo című drámáját Eötvös is lefordította, s hamarosan Hugo több más műve is megjelent a Nemzeti Színház műsorán, illetve nyomtatásban (Hernani, Ruy Blas, A király mulat). Regényei közül A párizsi Notre Dame szólalt meg először magyarul (1837-ben, hat évvel az első francia kiadás után). Gyakran játszották színészeink Alexandre Dumas (1803–1870) és a színpadi hatáshoz kitűnően értő Scribe (1791–1861) darabjait. A francia romantika regényírói közül Georges Sand-nak (1804–1876) a szenvedély jogait és a nőemancipációt hirdető műveit fogadta érdeklődéssel a közönség (fordítások: Lélia, 1842, Indiana, 1843, Metella és Leone Leoni, 1844). Eugène Sue (1804–1857) szociális tendenciájú és kalandos meseszövésű regénye, a Les mystères de Paris, a nagyvárosi alvilág rejtelmeinek újszerű témájára irányította a hazai írók (Nagy Ignác és Kuthy Lajos) figyelmét, s hatott a fiatal Jókaira is. Bajza az Athenaeumban Mérimée (1803–1870) novelláit közölte.

Az orosz irodalomban korán fellép a romantika. Zsukovszkij (1783–1852) képviseli az orosz romantika konzervatív ("passzív") irányzatát; ezt 1820 körül a dekabrista mozgalom költőinek forradalmi szellemű ("aktív") romantikája váltja fel (Rilejev, 1795–1826), s ebből nő ki Puskin (1799–1837) költői művészete, mely az Anyegint már a realizmus módszerével alkotja meg. Az orosz irodalom hatását a reformkorban még nem tapasztaljuk; ez még {370.} csak az ismerkedés korszaka. Az elsők, akik felfigyeltek rá: Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor. A kor nagy orosz írói közül Puskin egy elbeszélését, Lermontov (1814–1841) Korunk hőse című regényének egy részletét és Gogol három novelláját olvashatta magyarul a reformkori közönség.

A magyar romantika elsősorban azoknak a népeknek a romantikájával mutat rokon vonásokat, amelyek ebben az időben nemzeti létükért, függetlenségükért küzdöttek. Az olasz Leopardi (1798–1837) és Vörösmarty költészetében egymásra való hatás nélkül is hasonló témák, hangulatok bukkannak elő, és Giovanni Berchet (1783–1851) is Vörösmartyéhoz hasonló bátorsággal támadta a Szent Szövetséget. Silvio Pellico (1789–1854), a Habsburg-elnyomás politikai áldozata, ugyanazokban a börtönökben szenvedett, mint a magyar szabadság harcosai. A patrióta szellemű olasz romantika legnagyobb írójának, Manzoninak (1785–1873) főműve (A jegyesek) 1851-ben jelent meg először magyarul. – A közép-európai elnyomott népek (csehek, lengyelek, szlovákok) irodalmában, mint nálunk, a húszas években bontakozik ki a romantikus irányzat, és – ugyancsak mint nálunk – többnyire a népiességgel együtt jelenik meg. A lengyel romantika legnagyobb képviselői Adam Mickiewicz (1798–1855) és Juliusz Slowacki (1809–1849). Mickiewicz politikai-vatesi öntudattól áthatott, patetikus hangú írásaiból Kazinczy Gábor fordít először (Zarándokság könyvei, Athenaeum, 1839); a lengyel irodalom tolmácsolói közé tartozik Sárosi Gyula; a két nép közös sorstudatáról a reformkori magyar költészet számos szép lírai alkotása vall (Vörösmarty, Bajza stb.). A cseh romantika vezető egyéniségei Čelakovsky (1799–1852) és Erben (1811– 1870), egyszersmind népdalgyűjtők, népi formákkal él Mácha (1811–1836), lírája is. A szlovák irodalomban Ján Kollár (1793–1852), a nemzeti öntudat ébresztője állítható párhuzamba a magyar romantikusokkal; a románoknál Negruzzi (1808–1868) Jósikának, Bălcescu (1819–1852) Vasvárinak rokona. Arról, hogy a magyar szellemi élet figyelemmel kísérte a szomszéd népek irodalmi mozgalmait, Toldynak a cseh és a lengyel irodalomról írt cikkei tanúskodnak a Tudományos Gyűjteményben és a Tudománytárban.

A romantika, miközben szakított a megelőző, klasszicista költészet normáival, gondot fordított arra, hogy a világirodalom korábbi századaiból "kikeresse" azokat az írói műveket, amelyekben újszerű törekvéseivel rokon vonásokat ismerhetett fel. A romantikusok különösen Shakespeare és a spanyol drámaírók alkotásaiért lelkesedtek, azokra szerettek mint ősökre hivatkozni és a romantikának nálunk is egyik jellemző vonása és hasznos eredménye az, hogy e művek többé-kevésbé ismertté váltak, hatottak, a Shakespeare-kultusz pedig első virágkorát élte. A schlegeli dramaturgiában (Shakespeare mellett) mintaképül ajánlott Calderóntól A zalameai bírót Gaal József fordította le 1843-ban (ez idő tájra esnek első Cervantes-tolmácsolásaink is, Lukács Móric munkái), a spanyol drámai verselés hatása pedig a Csongor és Tündében könnyűszerrel felismerhető. Shakespeare fordítói részben még németből dolgoznak, részben már az angol eredetit tolmácsolják. Döbrentei Gábor 1830-ban a Macbethet adja ki, Náray Antal 1839-ben a Rómeo és Júliát; Vajda Péter Hamlet-fordítása kéziratban maradt. Az első művészi értékű Shakespeare-tolmácsolás Vörösmartyé (Julius Caesar, 1840). Shakespeare műveit nagy figyelemmel olvassa Kölcsey a pozsonyi országgyűlés idején; színpadi elterjedéséért sokat tesz Egressy Gábor; elismertetését elméletileg Henszlmann {371.} Imre alapozza meg. Összes színművének lefordítására először Lemouton Emilia vállalkozik (öt drámával készül el, 1845-től), de munkája alacsony színvonalú. Shakespeare leglelkesebb bámulója e korban Petőfi, aki a Coriolanust fordítja le (1848) s azt tervezi, hogy Vörösmartyval és Arannyal együtt teljes Shakespeare-t ad, de a tervet a költő-fordító triumvirátus már nem tudta megvalósítani.