Politikai költészete a forradalom előtt

Petőfinek ezen a pályaszakaszán minden folytatódik, ami jelentős volt addigi költészetében – de magasabb szinten. A politikum, a szerelem, a tájleírás, a zsáner itt is megjelennek. A férfivá érett ember, a tudatos forradalmárrá tisztult lázadó gondolati és érzelmi világából hajt ki most ez a líra. A gondolati telítettséggel együtt jár egy minden eddiginél felelősebb költői {769.} magatartás kibontakozása, s ennek a felelősségnek nemcsak az eszme, a tartalom kerül hatósugarába, hanem a verssor, a forma is. Megszaporodnak a "nagy versek"; a szerelmes költő közelebb kerül boldogságához, a forradalmár a forradalomhoz. Költészetében egyre nagyobb teret foglalnak el a kor főkérdései. Világosságot! című kétkedő, vívódó versében felveti a polgári forradalomnak szinte valamennyi gondolati és erkölcsi ellentmondását. (Révai József) A magyar politikusokhoz írott költeményében a költő és az akkori uralkodó politika ellentétét hirdeti. A Várady Antalhoz címzett költői levél gondolatait A nép (1846 nyarán) című versében folytatja: "Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga." Vörösmarty Országházával rokon ez a költemény. Ugyanannak a népnek követel jogot Petőfi, amelyről Vörösmarty azt írta: "Neve: halj meg más javáért." De Petőfi gondolata több is; ő a nemzeti függetlenség és forradalmi haladás egybeforradó feladatára gondol. Amit elkezd A nép című versében, azt tribuni hangon folytatja A nép nevében (1847 március). A Dózsa fenyegető emlékét megidéző versnek egyik alapgondolata az, hogy a nemesség nem tud megküzdeni a külső ellenséggel a nép nélkül. A hon "eldől, ha nem nyer új védoszlopot". Azt hirdetik ezek a versek, hogy nincs nemzet nép nélkül, nincs függetlenség szabadság nélkül. A szabadság jogi képzete még korszerű illúzió ezekben a költeményekben, de Dózsa emlékének fölidézése már plebejus momentum, s ahogy közeledünk 48-hoz, úgy halványodnak és tűnnek el az illúziók, s válnak mind élőbbé a dózsai hangok és gesztusok. Ennek a gondolatnak következetes vonalán jut el majd Petőfi 1848 februárjában a plebejus riadóig: "Ki a síkra a kunyhókból | Miljomok | Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok!" (Dicsőséges nagyurak ...) Ekkor már csak napok választanak el a márciusi forradalomtól!

Politikai költészetének aranyfedezete az országismeret.

Amikor 1846 novemberében szatmári útjából visszatért Pestre, Hazaértem című versében önti ki az országjárás során felhalmozódott keserűségét. Kölcsey magyarság-bíráló verseinek ostorozó hangja komorlik a költeményben, s nincs sora a versnek; hogy ne lázítson benne vagy mögötte a szinte fogható valóság. A magyar nemzet (1846 december) lényege éppen a tettre serkentő országrajz; s ki mondhatná, hogy a Nagykárolyban vagy a szatirikus élű A magyar nemes, Pató Pál ur, Okatootaia költője nem két lábbal állott a magyar valóságban, annak is a kellős közepén.

Petőfi patriotizmusa a negyvenes évek elején inkább csak lírai gesztusaiban s nem gondolataiban különbözött, a liberális költészet patriotizmusától. Erre az utóbbira jellemző volt egy bizonyos elvontság, a konkrét körülmények körvonalait elmosó általános, ünnepi retorika. Kölcsey és Vörösmarty nagy versei azzal nőnek magasan fölébe ennek az irodalomnak, hogy az ő költészetüknek pátosza megrendítően tartalmas nemzet-élményből fakad. A liberális patriotizmusban az erős nemzeti gondolattal összefonódva élt a nemesi illuzionizmus is, amellyel a nemesség éppen a mozgalom belső ellentmondását, a nép helyzetére adott felemás választ akarta a nemzet és önmaga számára elfogadhatóvá tenni. De alig izmosodtak költészetté Petőfi zsengéi, a költőnek már éreznie kellett, hogy a nemzeti lelkesülés korszerű irodalmi sablonjai szűkek és szürkék az ő érzelmeinek kifejezésére. A költő – aki mint gyalogjáró vándor és mint szekerező vándorszínész ismerte meg a hazát, közlegényként szolgált a császári hadseregben és éhezve másolt Pozsonyban ország-{770.}gyűlési tudósításokat – távol került a nemesi patriotizmusnak először csak stílusától, aztán tartalmától is. Már 1844-ben érezzük Petőfi költészetének új vonásait; ekkor kezd elkanyarodni – mind élesebb szögben – patriotizmusa a nemesitől. Mint Heine vagy Börne, Petőfi is tudott szakítani megszentelt fogalmakkal, úgy hogy tartalmasabb, őszintébb, új értelmű kapcsolatot teremtett velük. Petőfi elszakadt a liberalizmus haza-képétől, hogy teljesebben összeforrhasson a hazával. Elvetette a nemesi költészet népszemléletét – csak így azonosulhatott teljesen a néppel. Idegen volt tőle a népről-szólás nemesi retorikája, de eleme volt költészetének a tömegekhez-szólás tribuni pátosza. A liberalizmus irodalma a negyvenes évek elejétől kezdve sajátos megoszlást mutat. A reform-patriotizmus számos költő gyakorlatában kezd már sablonokba merevedni, gombamód szaporodnak a védegyletpártolás, ipar-dicsérés sztereotip költői kifejezései s az egyre szónokiasabb kördalok, himnuszok és énekek. Ennek a költészetnek is érdeme a nemzeti közszellem élesztése, de egyre nyilvánvalóbb, hogy liberális szólamaival mind távolabb kerül a tetteket sürgető valóságtól. Nem így Vörösmarty: az ő költészete a negyvenes években a nemesség leghaladóbb rétegeinek lelkiismeretfurdalását fejezi ki. Petőfitől eleve idegenek a liberális szólamok; de mind távolibbnak tűnik a forradalmi demokrata költő számára a nemesi lelkiismeretfurdalás mély és nagyhatású lírája is. Petőfi megértette és nagyrabecsülte a negyvenes évek Vörösmartyját. De az ő életében nem mint szubjektív probléma jelentkezett a nemesi osztályérdek és nemzeti függetlenségi törekvés ütközése, hanem mint a magyar fejlődés objektív ellentmondása. S ezt ő, a plebejus költő forradalmi módon igyekezett feloldani. Finom találattal jegyezte meg Heine, hogy Petőfiből "magának is, nemzetének is szerencséjére a hamleti vonás egészen hiányzik". Ha "hamleti vonáson" a nemesi dilemmát értjük, úgy teljes a heinei igazság. A költő egyéniségét alapjában rázta meg az 1844-től kibontakozó válság, de ennek gyökere sohasem a "lenni vagy nem lenni" önmarcangoló kérdése volt, hanem a felderengő nagy célok s a tettekre még éretlen lehetőségek kettős szorítása. Maga Petőfi írja:

... aki áldozatnak
Odaadja életét,
Ezt nem díjért teszi,
De hogy használjon társainak,
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a "lenni vagy nem lenni?"
(Világosságot!)

Ennek a politikai lírának jellemző vonása a személyes élményiség és az eleven kapcsolat az aktuális politikai eseményekkel. Nem szűkíti ez bele Petőfi költészetét a napi feladatok praktikumába; a költő távlatokat érző, messzebb célokat ismerő gondolkodó, aki az egyes jelenségekben mindig meglátja azt a mozzanatot, amely az aktuálisban a távolabbi felé mutat. A Gyülde megalakulása, a nagykárolyi beiktatás, az erdélyi ellenzék tanácskozása, az 1847 novemberében összeülő nemzetgyűlés, a nagybányai látogatás, az első vasút: megannyi ihletője Petőfi politikai költészetének. A {771.} szabadságharc évében születő politikái líra pedig valóságos forradalmi naptára az eseményeknek.

Ezzel együtt, szorosan összeforrva az erős valóság-indítékokkal, hatalmasan kitágul Petőfi lírájának látóhatára. A múlt felé is, a jövő felé is. A múlt itt a magyar és az európai történelem legjobb hagyományait jelenti, a jövő a forradalom és szabadságharc, sőt az igazságos társadalom vízióit, hősi és vonzó képeit. A polgári irodalomtudomány nemegyszer hangoztatta, hogy Petőfiből hiányzott a történeti érzék. Nem így van ez. Petőfi elvetette az idejemúlt, romantizáló múltbajárást, hogy megtisztítsa az utat a nemzeti történelem nagy hagyományai felé. Szinte gyermekéveitől kíséri őt a Lehel-téma; a felriasztó nagy kürtös története mindvégig foglalkoztatta költői fantáziáját. Verseiben 1846-tól kezdve olyan nevek szerepelnek, mint Dózsa, Bánk bán. Zrínyi, Rákóczi, Kölcsey. Az pedig különösen jó, forradalmárhoz méltó történeti érzékre vall, hogy 1848 augusztusában a költő feltámasztja Martinovics, Hajnóczy, Zsigrai mártíromságának emlékét. Erős történelmi érzéket jelez az Európát képviselő nevek sora is: Cassius, Tell Vilmos, Rousseau, Desmoulins. Olyan versei, mint a Szent sir, A majtényi sikon, A csonka torony, A munkácsi várban, Bánk bán, Vérmező: szerves költői részei Petőfi radikális függetlenségi és társadalmi törekvéseinek. De nemcsak a történelmi nevek és témák tanúskodnak Petőfi históriai érzékéről. Egész gondolkodására jellemző – különösen 1846-tól kezdve – a történelmi távlatok ismerete, s aligha akad költő Petőfi korában, aki érzékenyebben érezte volna az események történelmi fontosságát. A történelem-formálás tudata Petőfi egyéniségének és költészetének jellegzetes vonásává erősödik 1848-ban. Történelemszemléletére nagy hatást gyakorolt a francia liberális történetírás – elsősorban talán a negyvenes években nálunk oly népszerű Mignet, Lamartine és Michelet. Ők az osztályok harcában látták a történelmi mozgás lényegét; Petőfi pedig lírájának tengelyébe állítja a társadalmon belüli harc eszméjét. Az ellentétes osztályerők nemegyszer a "jók" és "rosszak", "igazak" és "gonoszak" romantikus terminológiai köntösében lépnek elő nála (Az ítélet, 1847 április), költészetének egésze azonban nem hagy kétséget aziránt, hogy Petőfi nem elvont erkölcsi és jellemkategóriák küzdelmétől várta az emberi boldogulás megvalósulását, hanem az elnyomottak győzelmes harcaitól (Egy gondolat bánt engemet ...). A hegeli világszellem eszméjét Petőfi is hangoztatja, miként a kortárs-demokraták: Vasvári Pál vagy Erdélyi János. Petőfi és kortársai azonban nem a porosz monarchiában látják a világszellem betetőzését, mint Hegel, hanem az annyira vágyott igazságos társadalomban. "A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás – írja 48-as naplójában. – Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem ... Most újra emeli a lábát, hogy egyet lépjen ... a monarchiából a respublicába." A világszellem fejlődésének idealista eszméje nem filozófiai alapgondolata Petőfi életművének, inkább csak alkalmi terminológia, amely erősen élt a korabeli haladó közgondolkozásban. Igazán mély, gondolati kapocs a fejlődés eszméjéhez fűzte Petőfit; ezt újra és újra megfogalmazza verseiben és prózájában. S amikor legriasztóbb aggályairól beszél, amikor irtóztató gondolat-szörnyekkel viaskodik, akkor a legrettentőbb gondolata a körforgás a fejlődéssel szemben, az ismétlődés rémképe a haladással szemben:

{772.} De hátha úgy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimul,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull ...
(Világosságot!)

Petőfi nem volt filozófus, de ismerte a kor filozófiai alapellentéteit, idealizmus és materializmus vitáját (Bölcselkedés és bölcsesség), anélkül hogy ezeket a kérdéseket összekapcsolta volna a politikai állásfoglalás mikéntjével. Történelemszemléletében fellelhetők idealista vonások. De mi sem lenne igaztalanabb eljárás, mint ha költői terminológiáját – amelyre hatott a felvilágosodás irodalmának erős erkölcsi motivációja is – szavak szerinti és nem lényegszerinti jelentésében értelmeznénk filozófiailag. Csakis a kor és az életmű akusztikájában hangzik ki a gondolatok teljes értelme, s vitathatatlan, hogy Petőfire mindenekelőtt a cselekvő forradalmi demokratizmus a jellemző, amely elsősorban a maga korára vonatkozó politikai ítéleteiben dominál, de uralkodik történelemszemléletében is.

S a jövő? Már a Szerelem gyöngyei ciklusában (1845) felsejlik az elkövetkező harcok tavasza (Háborúval álmodám, Ha az Isten). Ez a kép egyre konkrétabb, és egyre közelibbnek tűnik fel: a víziók a szabadságharc, a forradalom méretéig tágulnak (Levél Várady Antalhoz, Erdélyben, Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet 1846). Egyre forróbb a levegője már a költeményeknek, s a romantikával rokonító hexameteres sorokban egy modern gondolat s a közeli beteljesülésnek több mint vágya izzik:

Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván
Lóra ül és végigszáguld a messze világon.
És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja.
Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma
Vértengerbe kerül ...
(Az itélet, 1847)

A lényegbevágó rokonság mellett alapvető különbség van a reformkori irodalomnak utópikus ábrándjai és Petőfi jövőbe-rontó képzelete között. Vörösmarty is, Petőfi is ismerték a liberális történetírás képét a francia forradalomról, s feltehetőleg ismerték a francia utópista szocializmus eszméit is. Vörösmarty A Guttenberg-albumba című költeményében (1840) látomásszerűen rajzolja meg az igazságos társadalom képét, amelyhez a nagy utópikusoknak illuzórikus humanizmusa jelenti az utat. Romantikus-utópikus elképzelést rögzít Jósika Miklós Az Isten ujja című novellájában, amelynek főhőse egy magyar falansztert alapít, vagy a Végnapok című "apokalyptikai novellá"-ban, amelyben az író egy fantasztikus körülmények között létrejött közösségi {773.} életformát ábrázol. Vörösmarty utópikus képének leglényegesebb eszmei vonása az igazságos társadalom óhajtása. Jósika ennél jóval hátrább van: nála az utópikus elképzelés romantikus motívum, amely inkább mint kuriózus kellék jelenik meg, s nem mint társadalmi törekvések kifejezője.

Petőfiben az utópista elképzelések nem a nemesi liberalizmussal találkoztak hanem plebejus demokratizmussal. Innen az, hogy Petőfi mindenekelőtt az utópikus elképzelések reális végcélját tette magáévá ("Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet"), s nem a cél felé vezető út utópikus illúzióit, amelyek kézenfekvőek lehettek a nemesi liberalizmus számára, de nem a plebejus forradalmárnak. Petőfi tudott álmodni, a jövőbe látni, a holnapba, sőt a holnaputánba nézni. Költői egyéniségének ez a remek készsége sokat köszönhet az utópisták hatásának. De a holnapot idéző látomások nem fantasztikus képek, hanem a forradalmár türelmetlen harci víziói, a hazája és népe szabadságáért küzdő költő reális álmai és jóslatai:

Véres napokról álmodom,
Mik a világot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!
(Véres napokról álmodom)
... A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak véres napjai.
(Erdélyben)

S ezen belül változnak-teljesednek politikai eszméi: A nép című versében, 1846-ban, jogot követel a költő a népnek: "Haza csak ott van, hol jog is van". Most, 1847-ben, már a jogok követelése elé helyezi a javak egyenlő elosztásának követelményét.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet ...

Az utópista szocialista eszmék félreismerhetetlen hatása ez!

A forradalmi és szabadságharcos víziók nemcsak politikai felfogást, történelmi gondolatot fejeznek ki, hanem a költő személyes jelenlétét ebben a történelemben. Petőfi nem hideg-patetikus csatatereket fest, hanem forró harcmezőt, amelyen ott áll ő is, s amely talán a sírja lesz. Az Egy gondolat {774.} bánt engemet (1846) drámai futamában éppen az a megragadó, hogy a személyes sors és a világszabadító harc képeit átjárja a közelhozó líraiság. A forradalmi küzdelem víziója nem rideg tabló, amely lehűti a költői vallomás forróságát, hanem része a személyes sorsnak, kiteljesítője a tettvágynak, végső értelme az egyén életének. A forma látszólagos rapszodizmusa egy nagyon is határozott vallomás lírai menetét érzékelteti, a vers erkölcsi és érzelmi feszültségét hiánytalanul érvényesíti a visszafogott, közlő tónusban induló, majd drámai és elégikus, méltóságteljes és tribuni skála összhangzata.

A hősi halál sejtése nem misztikus előérzet Petőfinél, hanem az emberi következetesség költői vallomása, az elvek vállalása – ha kell – a hősi halálig. Ez a motívum sem itt jelentkezik először. Csak itt teljesedik ki, lehántva magáról a korábbi ötletszerűség, a romantikus gesztus látszatát. De nemcsak az 1845-ös előzmény (Háborúval álmodám) fontos a fejlődés szempontjából. Fontos a Felhők-beli "megváltó"-motívum is (amely Az apostolban tér majd vissza) – az érdemtelen halál szorongó várásának ez a kiábrándult, pesszimista megfogalmazása. A megváltókat megfeszítik a megváltandók: egyik jellegzetes eszméje ez a válság mélypontján. Az Egy gondolat bánt engemet, Beszél a fákkal a bús őszi szél költője már túljutott ezen a mélyponton: a személyes halál nem az ügy halála, hanem az ügy győzelméért vállalt áldozat.

A közeli változások izgalma mélyen áthatja költői szemléletét. Az első vasút hatalmas érhálózattá nő Petőfi képzeletében, mely átfogja a földet, s benne a műveltség árad (Vasúton). A vers logikája forradalmi. A műveltséghez vasút kell, a vasúthoz vas; a megoldás: "Törjetek szét minden láncot, Majd lesz elég vasatok." Nincs költője korának, aki ilyen lelkesülten, ennyire fenntartás nélkül fogadta volna a technika nagy vívmányát.

A nép és a táj képei újra megjelennek Petőfi verseiben, folytatva az 1844-es kezdeményeket. Az Alföld és a gyermekkori környezet Petőfi számára mindig a harmónia, a közösségbe tartozás, az otthon, a megértés nyugalmát vagy inkább biztonságát jelenti. Most, a válság után, ennek a végleg megtalált harmóniának a lírája árad bensőséges hangulatú tájverseiből, meghitt közelségű népi alakrajzaiból (A Tisza, A puszta télen, A téli esték, Mari néni, A kisbéres). A gólya aligha mondható "madárversnek", sokkal inkább költői önvallomás, emlékező visszakalandozás a gyermekkorba. S folytatása a programos Alföld-rajongásnak: "És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép | Vannak szépségei | De azokat, mint a szemérmes leány arcát | Sűrű fátyol fedi."

A nyugalom azonban nem megnyugvás, társa nem a megbékélés, hanem a forradalmi jövő előérzete. A képek és hasonlatok egyre sűrűbben jelzik már a forrongó gondolatokat. A Tisza úgy vágtat a rónán keresztül, "mint az őrült, ki letépte láncát" (A Tisza, 1847). Jellemző, hogy 1848 áprilisában ugyanezzel a képpel és hasonló rím-megoldással a népszabadság áradását érzékelteti a költő: "Mint a folyóvíz a gátot, | Eltépte a nép a láncot ..." (A király és a hóhér). A "mogorva sziklák" úgy hányják vetik a csörgő patakot, "mintha láncot csörgetnének" (A gólya). A felhők "haragos, vad férfiak", akik életre-halálra vívnak "a viharral, e zsarnokkal". A nap úgy pillant vissza a föld pereméről, "mint kiűzött király országa széléről", s úgy bukik le a látóhatár szélén, mint véres korona a királyi főről (A puszta télen, 1848 január). A tél halála (1848 február) című versben már {775.} megfordul a hasonlat logikája: a költemény lényege, hogy ami a vers kezdetén érzékítő hasonlat (a zsarnok halála), az a vers témájává nő.

Petőfi költészetének hangja kiteljesedik a Felhők-ciklus után. Korábbi költészetének legjobb elemei ötvöződnek bele az 1846 tavaszán induló versek sorozatába. Lírájának középpontjába kerül immár a politikai gondolat, a nemzeti-népi szabadságvágy tudatos, aktív eszméje, s lírája belső arányainak ilyen alakulásában is tükröződnek a véglegesedő, kiforró egyéniség jegyei, a néptribuni magatartás élettel teli körvonalai.