23. ÁNYOS PÁL (1756–1784)


FEJEZETEK

A felvilágosodás korának valamennyi eszméje, ízlésiránya hatott költészetére és ütközött össze – különösen életének egy szakaszában – szerzetesi életformájával.

1756-ban született Esztergáron, nemesi családból. Komáromban, Győrött, Veszprémben és Pápán folytatta iskolai tanulmányait. 1772-ben belépett a pálos rendbe. 1774-ben került a nagyszombati egyetemre, ahol Dugonics András és Katona István tanította; megismerkedett Barcsay Ábrahámmal is. 1777-ben, amikor az egyetemmel Budára költözik, már neves költő. Ekkor kerül kapcsolatba Bessenyeivel és a testőr-írók körével. A szerveződő Tudós Társaságnak ő lett volna a titkára. A pesti irodalmi és társasági élet, olvasmányai s egy titkolt szerelem egyre inkább elidegenítették a papi életformától, 1780-ban mégis pappá szentelték. Világias életmódja, felvilágosult baráti köre hamarosan felkeltette elöljárói figyelmét, s Pestről a Nyitra megyei felsőelefánti pálos kolostorba rendelték. Életének legszomorúbb két esztendejét tölti itt, levelei telve vannak panasszal, költeményei búsongással és haraggal sorsa miatt, és környezete ellen. 1782-ben áthelyezték Székesfehérvárra, a gimnáziumban együtt tanított Virág Benedekkel. Ekkor már súlyos beteg; {132.} kevés verset ír, ezek arról tanúskodnak, hogy az elmúlás, a betegség és a bánat nyomasztó hangulatától űzötten a vallásban keresett menedéket. 1784-ben halt meg Veszprémben, huszonnyolc esztendős korában.

A fiatalon elhunyt írónak kevés verse maradt ránk, nagyobbrészt költői levelezés. A felvilágosodás korának kissé száraz, elmélkedő, didaktikus költői termésében Csokonai előtt az ő néhány verse szólaltatja meg leginkább az ihletett és személyes lírát. Műveiből nemcsak azt tudjuk meg, hogy milyen eszméket képviselt az író, s hogy mik voltak a kornak általános problémái, hanem azt is, hogy ezek az eszmék és problémák a költőnek, mint egyénnek mit jelentettek.

A Pesten töltött idő volt legtermékenyebb korszaka. Lelkesedett a tudományokért, vitába szállt Barcsayval, a rousseau-i koncepció ellenében védte a haladást (költői levelek Barcsaynak 1779–1780-ból); a háborúk esztelen pusztításaitól elborzadva a béke után sóhajtozott a barátainak küldött episztolákban; ünnepelte Mária Teréziát (Az "Orvosi Oktatások" szerzőjéhez, 1778); – mindez közhely a felvilágosodás-kori irodalomban. Költészetének egyéni színei nem ebben a témakörben mutatkoznak. Amikor reménytelen szerelme, baráti köre, olvasmányai és irodalmi tervei szembefordították a papi életformával, panaszai először általánosságban, elvontan és személytelenül szólaltak meg szentimentális költeményeiben, az élet értelmetlenségén, a könyörtelen elmúláson kesergett (Egy elenyésző rózsához, 1778; A lenyugvó naphoz, 1778; Titkos Polyxena, 1778). Ezek az első szentimentális versek még meglehetősen egyenetlenek; sok bennük a didaktikus célzatú általánosítás, a mitológiai ékítmény, s a Dianák, Florák, Nimfák rokokó zsúfoltsága elhalványítja az egyéni bánatról valló sorokat. Később, "számkivetésének" idején eltűnnek írásaiból a sablonok; ekkor már nemcsak általánosságokban beszél, hanem magáról vall, a végső elkeseredés indulataiban hányódó lelkiállapotáról. Versei széles érzelmi skálát futnak be, a képek és kifejezések természetesen követik a hangulatok csapongását és híven tolmácsolják a bánat, a szabadságvágy és a lázadozás hangjait (Egy terhes álomtalan éjjelemkor, 1781–1782).

Már korábbi verseiből is kitűnik a múlt, a hagyományok iránti érdeklődése, hazafiságát a nemesi szemléletű hagyománytisztelet hatja át. A hősi erények, az önfeláldozó hazafiság retorikus magasztalása a reformkori nemesi költészet hangját vetíti előre múltat idéző költeményeiben (Egy Nimfa dicséri Keményt, Ekho felel reája, 1777; Igaz haza-fi, 1778). A magyar irodalmi múltból Gyöngyösit választja példaképnek a jelen irodalma számára (Gyöngyösi árnyékához, 1777). II. József uralkodása alatt hagyománytisztelő nemesi hazafisága ellenzéki színezetet kap. A magyar nyelv és szokások fenntartására buzdít ő is versben és prózában (A régi magyar viseletről, 1782). Múltidézése most nem pusztán a vitéz ősöknek adózó hagyománytisztelet, hanem biztatás és bizonyító érv a jelen politikai jussainak kivívásához (Barcsaynak, 1781, Ideje, hogy szivünk ... kezdetű költői levele). Ezért ír verset Zrínyi hősiességéről, a hazáért halni kész hazafiság példájáról (Gróf Zrínyi Miklósról, 1782).

De nyíltabban is vall politikai nézeteiről: megírja a Kalapos király című verses röpiratot, a nemesi ellenállás irodalmának egyik legélesebb hangú kifakadását II. József ellen. Dugonics és mások a sérelmes rendeletek kiadásáért nem a királyt hibáztatták, hanem tanácsosait; eljön majd az idő – olvas-{132.}suk Batsányinál is –, amikor József belátja tévedéseit s ismét atyja lesz népének. Ányos röpiratában nincs szó a felelősség áthárításáról, II. József "erőszakos ur ... nem pediglen király", s a gyarmatosítás politikai bűnéről is elhangzik a vád. Ányos azonban nemcsak a nemzeti jogok megsértése miatt támadja az uralkodót. Megszólal röpiratában a szerzetesi-papi aggodalom is, s noha korábban, a felvilágosodás sugallatára híve volt a vallásszabadságnak, most a liberális gondolkodót, a vallásszabadság pártfogóját éppoly hévvel támadja, mint alkotmánysértő rendeleteit.

Általában jellemző költészete utolsó korszakára, hogy fölhagy a korábbi évek haladó világnézeti és politikai meggyőződésével és a vallásban keres vigaszt és költői témát. Betegsége, magánya, a nem teljesedett szerelem szomorú emlékei ismét a szentimentális költészet hangjait szólaltatják meg verseiben. A vallásos énekekben és a szentimentális-elégikus költeményekben egyaránt szívesen alkalmazza azt a szép dalformát, mely részint a német szentimentális költészet, részint a zsoltárfordítások példájára honosodott meg költőinknél, Amadénál (pl. Az tengernek szélvész után kezdetű dala) és korábban Szenci Molnár Albertnél (Mint a szép híves patakra kezdetű zsoltár). A strófa nyolcas és hetes sorokból áll, szerkezete, rímképlete (ababccdd)a későbbi Himfy-versszakhoz hasonlít, s alkalmas keretet ad a dalformát igénylő érzelmeknek (A tsalfa szívnek megvetése, 1782–1784; Hív barátnak hívétől fájdalmas elválása, 1782–1784).

Legalább e hasznát vettem
   Megtsalt szeretetemnek;
Noha többet érdemlettem, –
   De ez elég szivemnek.
Te pedig, ha jut eszedben,
Melly nemtelen vagy szivedben,
   Pirulj, s felejts el engemet,
   Háláld evvel hivségemet.

Az érzelmek és hangulatok változékonyságának visszaadása a formai változatok kifejlesztését követelte meg Ányostól, bizonyos színességet, szabadságot és választékosságot a költői eszközökben; többet és mást, mint amit a felvilágosodás korának írói az egyhangú és színtelen bölcselkedő költői levelekben megvalósítottak. Ányos vívmánya például a látomások költői megjelenítése a lírában. Az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál (1780) című versében szentimentális díszletek között jelenik meg a kísértet "susogva sírjából"; későbbi költők majd a hazafiúi aggodalmak múltidéző látomásos-képsoraiban alkalmazzák költői fogásként (Batsányi: Serkentő válasz; Kölcsey: Rákos; Kisfaludy Károly: Mohács; Vörösmarty: Zalán futása, előhang). Ányos szentimentális költeményeiben a búsongás, az elvágyódás, a felcsattanó haraggal fogalmazott vád, majd a szabadság utáni óhaj rezignációja erőltetés nélkül, mintegy egymásból folyva váltakoznak. Merész – bár nem mindig sikeres – inverziók is feltűnnek költészetében ("Oly szépen Kártigám írtál esetéről"; "Oda hol életünk lehullnak jármai"), talán mintául szolgálva Baróti Szabónak.

{134.} De belecsengenek verseibe a kuruc költészet dallamai is; a Nádasdy Ferenc halálára írott költeményében – írja Bóka László – "már ott lüktet a Tyukodi pajtás énekének férfias-keserű ritmusa, hogy aztán megszülessék A víg társaságról vagy Ivóének címen ismert verse, melyről Horváth János azt írja, hogy 'Ányos énekei közül legdalszerűbb, egyszersmind legfesztelenebb (s ennyiben legnépibb)' s azt, hogy: Még akkor s jó sokáig (egészen az 1840-es évekig) ritka ez a tizenegyes sorfaj, mely oly eleven fordulattal ad igazi dalszó-jelleget a különben egyszerű strófának":

Éljen mái társaságunk,
   Igaz magyar barátságunk!
Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
A ki pedig ezt irigyli, gazember ...
... Távozz tőlünk képmutatás,
Politzia, pallérozás;
Takarodgyál foszlánkosok közibe,
A kiknek születtél ravasz szivébe!
   Nem tud a magyar sziv ahhoz,
   Mert hivség illik bajszához!
Nosza pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk;
Lesz még idő, hogy a buról aggódgyunk.

Ányos nevét a köztudat hosszú időn át a Kalapos király nemzeti hevülete s még inkább az Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál című költemény iskolai kötelező volta miatt őrizte meg. Ányos életműve azonban több és jelentősebb ennél. Lírája a sokhúrú, személyességet hangsúlyozó, érzelmeket differenciáló költészet értékes hazai kezdeteihez tartozik.